Ábrahám és Lót

Kedves testvérek!

Ahogyan az előző alkalmakkor, úgy ma is Ábrahám emberi kapcsolataiban keressük Ábrahám Istennel való kapcsolatának a megjelenését. Ábrahám történetét olvasva és magyarázva az a kérdésünk, hogy az emberi kapcsolatokban, házasságban, barátságban, rokoni viszonylatokban, idegenekkel, jövevényekkel, egyáltalán úgy, ahogy az életben forgolódunk, hogyan és mimódon jelenik meg az ember személyes, Istennel való kapcsolata. Ma is erről lesz szó, ám ennek megértéséhez néhány szempontot megint elő kell sorolnunk. A legelső, amit most meg kell említenem, nem a bibliai történethez tartozik, de talán segít megvilágosítani. Gyermekkori önmegfigyelésem volt, hogy a szomszédnál mindig szívesebben segítettünk, mint otthon. Jól emlékszem rá, hogy ha volt otthon munka a kertben, vagy az udvarban, akkor mindig családi drámát váltott ki, hogy - bár sokan voltunk testvérek - ki végezze. Mi gyerekek mindig próbáltuk egymásra tukmálni a feladatot. Ha valakinek el kellett mennie a tejért, akkor végül úgy alakult, hogy szegény édesanyám fogta a tejeskannát és indult el. Ha valakinek az udvart kellett felseperni, akkor addig tologattuk egymásra, míg végül édesapámra maradt a dolog. De, ha a szomszéd bácsinak - emlékszem különösképp jól egy Mező bácsi nevezetű parasztemberre, ki mögöttünk lakott - krumplit kellett zsákolni, akkor én átmásztam a kerítésen is, hogy segíthessek neki. Máig se tudom, mi ennek az oka, talán a pszichológusok meg tudják fejteni. Talán az, hogy otthon minden élesebb. Otthon, a családnak, a rokonságnak a keretei között minden másképp számít. A család, a rokonság olyan dinamikát, olyan lelki erőket hoz és tart működésben, amely az egyéb emberi kapcsolatokban nem jelenik meg. Otthon, a családi kötelékben sokkal jobban fájnak a kapott sebek. Sokkal izzóbb a szeretet. Az erények sokkal nagyobb próbának vannak kitéve. Egy idegennel szemben talán könnyű nagylelkűnek, nagyvonalúnak, jóságosnak lenni, mert az ember ösztönösen is érzi, hogy ez egy tűnő kapcsolat. Ha otthon nagylelkű az ember, annak sokkal nagyobb a kockázata. A ma éppen erről szeretnék szólni: Ábrahám nagylelkűségéről Lóttal kapcsolatban, illetve Isten nagylelkűségéről Ábrahámmal kapcsolatban.

1. Tudnunk kell azt is, kedves testvérek, hogy az az idő, amikor Ábrahám története zajlik, a Krisztus előtti II. évezred elején, Kánaán földjén, a mai Palesztina területén, egy nagy népesség-átrendezodés időszaka volt. Ebben az időszakban állandó migráció zajlott ezen a területen. Nagy világbirodalmak omlottak össze, olyannyira, hogy a történelem homályában el is vesztek. Például ekkor omlott össze a Sumér birodalom és ekkor gyengült meg az első egyiptomi nagy dinasztia. S ahogy az lenni szokott, a geopolitikai változások népmozgásokat indítottak el, néptöredékek, népcsoportok jártak-keltek föl-alá Kánaán területén új hazát keresve. Állandó emigráció, migráció és immigráció zajlott, amikor Ábrahám útnak indult. Ábrahám tehát nem magányos vándor volt, aki pusztán a családjával és rokonságával indult el egy biztonságosan, jól kiépített világ felé, s aztán afféle furcsa madárként szállt ágról-ágra, hanem ő maga is a vándorló, otthont kereső népcsoportok tengerén sodródott.
   
   

A nagy migráció másik oka az volt, hogy Kánaán annak a termékeny félholdnak a részét alkotta, amely a Közel-Keleten egy szűk területi sávban viszonylagos jólétet és anyagi biztonságot tudott nyújtani. Ma is látunk ehhez hasonlót. Keleti, afrikai, és déli népek igyekszenek nyugatnak és északnak, s nem mindig politikai változások miatt, hanem azért is, mert a nyugat vagy az észak a délhez és a kelethez képest szinte felfoghatatlan, nagy anyagi jólétben és biztonságban él. Ez az úgynevezett gazdasági migráció. Nos,              Ábrahám idejében keletről, a sivatagból, vagy akár délről, Afrika mélyéről, de még északról, Kisázsia területéről is különböző népek, néptöredékek, népcsoportok igyekeztek benyomulni ennek a termékeny félholdnak a területére.

 Ezért olyan fontos és sokatmondó az a megjegyzés az igében, hogy miután Ábrahám és Lót, a rokonok, családtagok együtt elindulnak, majd elmennek Egyiptomba, ahol - hallottuk a múlt alkalommal - együtt gazdagszanak meg, majd együtt térnek vissza Kánaánba, nos, mindezután szól a megjegyzés: "nem bírta el őket a föld." A gazdasági migrációnak ez a nagy paradoxona: egy terület jólétet, biztonságot, anyagi kiegyensúlyozottságot, egyáltalán életlehetoséget kínál, de amikor bezúdulnak rá a vándorok, a helykeresők, akkor megbillen a gazdasági egyensúly, a viszonylagos jólét megsemmisül. Nem bírja el őket a föld.

Az előzményeket illetően fontos még azt is látnunk, hogy Ábrahám gazdag ember. Sokan ezt másképp gondolják. A múlt század romantikus regényeinek leírásaiban és bibliamagyarázataiban Ábrahám úgy áll előttünk, mint ahogy még ma is látni a Közel-Keleten beduinokat. Néhány sátor, egy-két teve, egy maroknyi klán, mely a civilizáció peremén, a gyepűn jön-megy Damaszkusztól Szuezig, vagy még tovább is. Bár életük romantikus, életformájuk ősi, nagyon-nagyon szegény emberek valójában. Sokan így gondoltak Ábrahámra is, és így magyarázták életét: útra kelt, otthagyta a jólétet, a civilizációt, a gazdagságot, a várost, és szegény nomád beduinként élte le az életét. Ez nem így van. Ábrahám gazdag ember volt, erről az Ige is beszél. Éppen emiatt olyan furcsa az életformája. Gazdag, de úgy vándorol, mint a beduinok, nincsen állandó, rögzített helye, nem telepszik le városban. A 14. fejezetben, ahol egy harci cselekményről olvasunk, azt halljuk, hogy Ábrahámnak 318 harcedzett embere van, ami nem azt jelenti, hogy Ábrahám bármikor kényszersorozással mozgósítani tudott volna 318 férfit a barompásztorai, a jobbágyai, a béresei közül. Nem. Ábrahámnak 318 katonája volt. Ez egy miniatűr hadsereg. S akinek van 318 jól kiképzett, harcedzett embere, az akár egy komoly puccsot is tudna csinálni bármelyik mai kis közép-keleteurópai országban. Ez egy kicsiny, de ütoképes hadsereg. Ennek a fenntartásához, a haditechnika folyamatos biztosításához, a katonák ellátásához rendkívül komoly anyagi erőre volt szükség, és minden jel szerint Ábrahámnak ez rendelkezésére állt. Mindezt pedig azért fontos tudnunk, mert a Lóttal való osztozkodás nem a semmi fölött folyt, hanem ellenkezőleg, komoly anyagiakat is érintett. Amikor nincsen semmink, könnyen vagyunk nagyvonalúak. Ha tétje van a dolognak, akkor már sokkal nehezebb a nagylelkűség.

2. Ezeket a körülményeket figyelembe véve nézzünk most bele Ábrahámnak és Lótnak a konfliktusába. Eddig azt láttuk, hogy Ábrahám és unokaöccse, Lót együtt voltak. Együtt indultak el, együtt kerültek Egyiptomba, együtt jöttek ki Egyiptomból. Minden vállalkozásuk közös. Együtt kockáztattak, együtt nyertek, együtt legeltették nyájaikat, együtt gazdagodtak meg. Minden együtt történt. Most azonban különböző okok folytán nem lehetséges tovább az együttlét. Nem bírja el őket a föld. Az a terület, ahol jószágaikat legeltetik már szűkös a számukra. Az immigráció, a bevándorlás népességrobbanással is együtt járt. Megsokasodtak. A rendelkezésre álló terület már nem képes őket eltartani. Az embereik, a barompásztorok, a juhászok, a béresek megérzik ezt az Ábrahám és Lót között talán kimondatlanul, láthatatlanul létrejött repedést vagy feszültséget. Akik embereket igazgatnak, vagy emberekért tartoznak felelősséggel, jól tudják, mennyire megérzik a rájuk bízottak, hogyha a vezetők között rejtett feszültség van. Ilyenkor azonnal két párt jön létre. Így támadt viszálykodás a pásztorok között is. Viszálykodhattak a legelők miatt, veszekedhettek az itatókutak használatán, lehetett vita az állatok elosztása kapcsán vagy a kereskedelmi haszon szétosztása miatt, ezer ürügye lehetett a konfliktusnak. Lehetett ez szimbolikus vita is, arról, hogy ki kihez tartozik, ki kicsoda iránt lojális. Ebben a feszültségben - és ezért mondtam a bevezetőben azt is, hogy a családban, a rokonságban a kérdések mindig sokkal élesebben és intenzívebben jelentkeznek - különös erővel vetődhet föl bármilyen apróság. Hiszen az igazi válság nagyon mély és komoly. Minden vita mögött az áll, hogy nem bírta el őket a föld.

 Ábrahámnak több megoldási lehetősége van. A legelső és legközismertebb megoldás egy ilyen konfliktusban az lehetne, hogy elkergeti Lótot. Erre nézve Kain és Ábel óta mindig rendelkezésére áll egy bunkó, amivel vagy agyonveri, vagy elkergeti testvérét, rokonát az ember. 20 éve már annak, hogy igen gyakran utaztunk Délvidékre, Bácskába, ahonnan édesapám származik. Szülőfaluja most Jugoszlávia része. Az ott élok világát nézve csak ámultunk. Akkoriban Jugoszlávia volt, legalábbis Keleteurópában, a paradicsom. Ott békesség volt, ott viszonylagos gazdasági jólét volt, ott mindig azon sóhajtoztunk milyen nagy a nemzetiségek együttértése. S szinte fájlaltuk, hogy annyira kicsi nyomás nehezedik a magyarokra, s ők villámgyorsan asszimilálódnak, mert semmilyen ellenállásba, nyomásba nem ütköztek bele. Nem volt meg bennük a csakazértis megmaradni akarás. Aztán ma azt látjuk, hogy ebben a soknemzetiségű országban a szláv testvérek, meg unokatestvérek egymás torkának estek, mert nem bírja el őket a föld. Ez tehát a legegyszerűbb, az örökké kéznél lévő megoldás: a bunkó. Elkergetem, vagy agyonverem. Ábrahám is választhatná ezt a megoldást, már talán azon a jogon is, hogy nagy vállalkozásuknak, az immár hosszú évek óta tartó vándorlásnak ő volt a kezdeményezője, ő volt aki elindult, ő volt aki "bevette" Lótot a csapatba. S ha már kitört a konfliktus, akkor ezen a jogon is megoldható a probléma. Fel is út, le is út! Kínálkozik a megoldás: Ábrahám kergesse csak el minél messzebb, minél távolabb Lótot.

Lehetne, természetesen, látszatbékét is kötni. Ez is megoldás lenne, mint ahogy egy-egy családban konfliktus esetén a küzdő felek sokszor látszatbékét kötnek. Persze, nem azért, mert egyenlők az erőviszonyok és nem érdemes egymásnak ugrani, s talán nem is azért, mert mind a ketten alapvetően békeszerető emberek, hanem pusztán abból a megfontolásból, hogy ez a látszatbéke előbb-utóbb a javamra forgatja a dolgot. Ne borzoljuk most a kedélyeket. Ne feszítsük túl a húrt. Ám a látszatbéke és a csend mögött, a vitatkozások elsimítása vagy elfojtása mögött mégiscsak ott van az a gondolat, hogy majdcsak javamra fordul az ügy. És innentől kezdve a látszatbéke még látszatnak is szörnyű.

Ábrahám választhatná azt a megoldást is, hogy fejedelmi módon rendelkezik. Van annyi vagyona, van annyi katonája, van annyi tehetsége, van annyi befolyása - és ne felejtsük el, hogy régi világban vagyunk, ahol az idősebbnek mindig eleve tekintélye van a fiatalabbal szemben! -, hogy csak annyit mondjon: Nézd, Lót, együtt indultunk el, de az egész tőlem indult ki, s mivel nem férünk már itt el ezen a területen, én kiválasztom ezt vagy azt a részt, a többi neked marad, afölött te szabadon rendelkezel. Megmondom őszintén, hogy ez az utóbbi megoldás igen tetszene, s ha ezt olvasnánk az Igében, senki nem vethetne követ Ábrahámra. Kiválasztja a magának megfelelő területet, azt ő és emberei, közvetlen családtagjai, egész háztartása, jószágai használják, élnek rajta, Lót pedig keressen magának más területet. Ez végül is igen tisztességes megoldása a konfliktusnak. Nem Lót kapta Istentől az ígéretet: "neked adom ezt a földet." Ezt Ábrahám kapta. Lótnak ott semmi keresnivalója nincs ott.

3. Ábrahám azonban, valami egészen megrendítő módon, nagylelkű. Sőt a történetből az is kiderül, hogy nagylelkűsége szinte már balekség. Azt mondja Lótnak: "Ne legyen közted és köztem és a mi embereink között viszálykodás, váljunk ketté. Ha te jobbra mész, én balra megyek, ha te balra mész, én jobbra térek." Tiéd a választás! És ekkor Lót "fölemelé tekintetét", ami azt jelenti, hogy körülnézett, tájékozódott, s aztán kiválasztotta a Jordán keleti vidékét egészen le a Holt-tenger déli csücskéig. Ebbe a területbe beleesik Sodoma és Gomora is. És bár az ige nem mondja, de emberileg szólva nagyon jól választott, mert - és ezt már mondja az ige! - Sodoma és Gomora, illetve a Jordán egész vidéke bővizű volt, olyan, mint az "Úr kertje, mint Egyiptom földje." Lót a paradicsomot, az édenkertet választja. Az "Úr kertje" kifejezés a Bibliai elejére visz bennünket, és ezzel a szentíró azt akarja érzékeltetni, hogy a Lót által választott terület valóban oázis volt, valóban paradicsomkert volt. Az ellentét még mai viszonyok között elgondolható: Ábrahám valahol Mamré tölgyese körül, egy félig sztyeppés, félig erdős, még legeltetésre se igazán alkalmas területen él, ahol a téli időszakban nagyon sok eső esik, aztán áprilistól októberig halálos szárazság van. Ez a terület még a nomád életformára sem igazán alkalmas. Lót viszont kiválasztja a bővizű oázist és a környékét, mely olyan, mint a Nílus két oldalán húzódó termékeny sáv. Lót ezt választja, és elvonul az Úr kertjéhez hasonló vidékre.

Hát nem tudta Ábrahám, hogy milyen gazdag vidék Sodoma és Gomora környéke? Hát nem tudta Ábrahám, hogy a Jordán folyó két oldala, de különösen a keleti oldala vízben gazdag, örökké dús, örökké zöld vidék? Olyan gazdag vidék, hogy ott az ember csak kimegy a házából és leszakítja a fáról a gyümölcsöt, és máris jóllakott, szinte dolgozni se kell! Hát miért engedi át Lótnak a választást? Azért, mert nagylelkű, és nagylelkűségébe belefér az, hogy a kedvezményt, az előnyt az unokaöccsének adja meg. Mondhatnánk, hogy akkor régen Ábrahám lehetett ilyen nagylelkű, de ma már nem lehet baleknek lenni. Mondhatnánk, ugyan, ki az ma közöttünk, aki, ha így állna a dolog, ha tehát először választhatna és nagy a tétje is lenne annak a választásnak, eggyel visszalépne és maga elé engedne valakit? Igen-igen nagy a kockázata a családban a nagylelkűségnek. Ezt bárki elmondhatja. Mennyi viszály van testvérek között örökségen, mennyi félreértés van rokonok közt döntéseken, befolyáson, meg azon, hogy kié mi lesz?! Egy jogász ismerősöm mesélte, nem tudom, hogy igaz volt-e, de az emberi természetet ismerve, nyugodtan mondhatom, hogy felfokozott mértékekben igaz volt, miszerint az 1970-es években több évig tartott egy örökösödési per, melynek tárgyát képezte egy darab 20 literes marmonkanna. A perköltség körülbelül már a kétezerszeresére rúgott annak, mint amennyit az a marmonkanna ért. Ezen most mosolygunk, de a dolog szimbolikus. Mert pontosan erről van szó! Amikor rólunk van szó, akkor mi is azt mondjuk: ha van eszem, nem lépek vissza a másik javára, ha van eszem, nem hozom őt olyan kedvező helyzetbe, ami engem elkerülhetetlenül hátrányos helyzetbe hoz. Ha az én térfelemen pattog a labda, nem fogom átpasszolni a másik térfélre! Ábrahám mégis megteszi.

Isten Igéjének az a titka, kedves testvérek, hogy nem magyarázza, miért teszi ezt Ábrahám. Nem indokolja meg. Nem mond semmi különösebbet. Megtette. Lót pedig fogja az embereit, a családját, hozzátartozóit, meg mindazt, ami az övé és elvonul a Jordántól keletre. Mi tudjuk, mert az Ige egy-egy betéttel érzékelteti, hogy Lót persze mégsem az édenkertet választotta, s majd később olvashatjuk, mi lett a sorsa Sodomának és Gomorának. Most azonban az osztozkodás pillanatában, meg a közvetlen érzékelés világában ő döntött jól. És Ábrahám volt a balek. Röviden, a mai ember arra is következtethetne ebből, hogy mindent szabad ebben a világban, csak nagylelkűnek lenni nem szabad.

Ekkor azonban, kedves testvérek, így folytatódik a történet: "az Úr pedig mondta Ábrahámnak, miután elvált tőle Lót: Emeld fel szemeidet és tekints arra a helyre, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra, mert, mind az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és a te magodnak, örökre."

Két szempontból nagyon fontos itt Istennek a szava. Az egyik szempont az, hogy az egyiptomi kaland óta Isten nem szólt Ábrahámhoz. Olvastuk az előző részben, hogy Ábrahám igen gyalázatos módon maga elé tolta Sárát, és össze-vissza hazudozott. Isten kiszabadította őket ebből az iszonyatosan nyomorult helyzetből. De azóta nem hangzott isteni szó. Ábrahámhoz nem szólt isteni üzenet. Most szólal meg Isten újra, Egyiptom óta először. És ebben a megszólalásában a korábbi ígéretét újra megerősíti, sőt kiterjeszti azt. Évekkel korábban, amikor Ábrahám először érkezett Kánaán földjére, akkor csak ennyit szólt Isten: neked adom ezt a földet. De mit jelentett ez? Éppen azt a talpalatnyi földet, amin állt? Azt a vidéket, ameddig ellátott? Azt a tartományt, ahol most éppen tartózkodott? Az az első ígéret homályos, megfoghatatlan tartalmú ígéret volt. És most, az osztozkodás után, Isten újra eljön, újra szól, újra megerősíti az ígéretet - de mostmár konkréttá teszi. Nézz keletre, nyugatra, északra, délre, körbe és amit látsz, amit bejártál, amit itt megismertél, azt neked adom. Itt fogalmazhatjuk meg, kedves testvérek, mindennek a tanulságát: Ábrahámnak el kell veszítenie a "kis paradicsomot", hogy Isten ígéretében visszanyerje az ígéret földjét. Saját nagylelkűsége, saját jóhiszeműsége, nagyvonalúsága következtében elveszíti a közvetlen, kedvező lehetőséget, éppen azt, amit ott és akkor kézre is esik, de azért kell elveszítenie, hogy Isten ígértében visszanyerje az egészet és még ennél is többet.

A másik szempont, s ez még csodálatosabb, mint az első, az, hogy ezután az ígéret után megváltozik Ábrahámnak a Lóttal való kapcsolata is. Őszintén szólva, ha velem nem az unokatestvérem, hanem a testvérem ilyen galád módon kitolna egy osztozkodás során, még azután is, hogy én nagylelkűen felajánlottam, ő válasszon előbb, és ő a jobbikat választja, én bizony nagyon megorrolnék rá. Olyan fajta ember is vagyok, nagyon meg tudom magamat keményíteni. Nem lennének karácsonyi üdvözletek, testvéri találkozók.. Inkább, ahogy mondani szoktuk, lecsapnánk a rolót. Igen, igaz, én voltam az előzékeny, nincs miért háborognivalóm. S mégis mennyire meg szoktunk ilyenkor sértődni! Valószínű, hogy Ábrahám lelkében is igen-igen komoly indulatok dúlhattak. De az Úr szava után megváltozik a Lóthoz való viszonya. Két későbbi történetből tudjuk ezt. A 14. rész leír egy komolyabb helyi háborút, melynek során a különböző városállamok, tartományok királyai mindenféle érdekszövetséget kötnek, s ennek nyomán egyfajta polgárháborús világ alakul ki, az egyik várost lerohanják, a másikat felszabadítják, és ebben a háborúskodásban Lót is áldozatul esik. Egy ötös koalíció csapatai megtámadják Sodomát és Gomorát, elfoglalják a várost és kifosztják. Lótot is elviszik magukkal fogságba, mennek föl északnak Damaszkusz felé. Amikor Ábrahám hírét veszi ennek, fogja az embereit és egy zseniális katonai megoldással kiszabadítja Lótot. Utánaeredt Lótnak. Pedig mondhatta volna magában: Lót, te akartál Sodoma környékén letelepedni. Tudhattad jól, hogy nagyon kívánatos terület lesz az majd az éhezo, portyázó törzsek számára, hát edd meg, amit főztél. De nem mondja. Utánamegy Lótnak, s életét kockáztatva kiszabadítja.

A másik, későbbi történet is azt igazolja, hogy megváltozott Ábrahámnak Lóthoz való viszonya. Amikor Isten közli Ábrahámmal, hogy betelt a mérték, Sodomának és Gomorának el kell pusztulnia, Ábrahám belekezd az emberiség történetének egyik megrendítőbb, legigazabb, legmélyebb alkujába, elkezd Istennel alkudozni. Ha volna 50 igaz ember abban a városban, megmaradna-e? Ha van 50, megmarad, mondja Isten. Ábrahám tudja, hogy nincs 50. Hát, ha volna csak 45? Csak 30? Csak 20? Csak 10? - és eközben érezzük, hogy Lótért is imádkozik, mert unokatestvére ott él. Vagyis, kedves testvérek, Ábrahám az ígéretet megerősítő, az ígéretet kiterjesztő és pontosító isteni igében nemcsak a földet nyeri vissza, hanem visszanyeri Lótot is.

 És ez az, amiért érdemes nagylelkűnek lenni. Mert Isten csak a nagylelkű emberekkel tud nagylelkű lenni. Mit jelent itt a nagylelkűség? Azt, hogy belefér Ábrahám lelkébe, szívébe Lót is, meg a másik is, meg a harmadik is. Elfér az is a nagylelkűségemben, hogy elveszítem azt a darab földet. Azt a darab jusst, azt az éppen kínálkozó helyzeti előnyt. A világ szemében elveszítem, valójában a lelkemben marad, és a nagylelkű Isten, aki Ábrahámnak is visszaajándékozott mindent, visszaajándkozza az elveszített testvért, az elveszített családtagot, az elveszített rokont, visszaajándékozza a jó és igaz kapcsolatot, visszaajándékozza a szeretetnek, a hűségnek, a jóságnak, az összetartozásnak az örömét. A Zsidókhoz írt levél a zsoltárt idézve azt mondja, "ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket." Igen, ahhoz, hogy a szívünk megnyíljon, ahhoz, hogy nagylelkű emberek lehessünk, Isten szavát kell hallani. Adná a Szentlélek Úristen, hogy ma az én számból, emberi szavaimon keresztül ti mindannyian meghalljátok Istennek szíveket megújító, lelkeinket naggyá tevő szavait, hogy abba beleférjen mindaz, akit talán már elveszítettünk, aki már nem a mienk, akiről már lemondtunk. Mert az a nagy dolog és az az igazi boldogság, ha úgy tudunk nagylelkűek lenni, hogy a nagylelkű Istenben, az Ő szeretetében és hatalmában járunk.

Ámen

Záró ima:

Urunk, Igédnek tükrében megláttuk: igen kicsi a szívünk, és annál kisebb, minél inkább csak önmagunkkal van tele. Annál szűkösebb a világunk, minél inkább csak önmagunk körül forgunk, magunkra gondolunk. De jó, hogy a Te szavad, a Te örökéletre, befogadó kegyelmedre vonatkozó ígéreted, melyet most is megerősítesz, Szent Lelked által belefoglal minket véghetetlen irgalmasságodba és jóságodba, hogy megnyíljon a mi szívünk is, és újra a szó legnemesebb értelmében nagylelkű emberekké lehessünk. Nem könnyelműekké, nem tékozlókká, felelőtlenekké leszünk, hanem olyanokká, akik szívükben, lelkükben hordozzák azokat, akik valóban hozzájuk tartoznak. Fogadj be hát bennünket Mennyei Atyánk, hogy mi is befogadhassunk másokat. Ajándékozz minket bőségesen áldásoddal, gyógyító irgalmaddal, vigasztalásoddal, erőiddel, hogy ezekből az ajándékokból rajtunk keresztül jusson minden rászorulónak, mindazoknak, akiknek erre szükségük van. Így kérünk betegeinkért, könyörgünk az ő gyógyulásukért, könyörgünk a gyászolókért, a szomorkodókért, a nehéz helyzetben lévőkért, a kiúttalan helyzetekbe kerültekért, a döntés előtt állókért. Légy velünk, Mennyei Atyánk! Igéd hatalmával, világosságával ragyogd be életünket, és Igédet ragyogtasd fel életünkben, hogy befogadhassunk másokat, mint Ábrahám, akit Te barátodnak neveztél.
Ámen