Ábrahám és Izsák

Kedves Testvérek!

Izsák megáldozásának a története vagy borzalmat vált ki, vagy csodálatot. Többnyire borzalmat, és ritkábban csodálatot. A II. században Markion, az eretnek keresztyén többek között erre a történetre hivatkozva akarta elvetni a keresztyénség Bibliájából az egész Ószövetséget, mert szerinte egyértelmű, hogy az Ábrahámnak ilyet parancsoló, az Ábrahámtól saját fia, egyetlenje feláldozását kérő Isten nem lehet az a jó Isten, aki Krisztusban eljött - : ez az Isten csak egy gonosz, szeszélyes, zsarnok isten lehet. Kelszosz (ugyancsak a II. században), a művelt római pogány többek között erre a történetre hivatkozva tekinti a keresztyénséget bomlasztó, a Római Birodalmat belülről kikezdő erőnek -: ha lehetséges egy ilyen Istenben hinni, akkor ezeknek az embereknek semmi sem kedves, legkevésbé a Római Birodalom nagysága és épsége. Azóta is így van ez. Ha ezt a történetet olvassák, megbotránkoznak, s gondolom, mi magunk is inkább megbotránkozunk, inkább elszörnyülködünk, s ezért sietve továbblapozunk, és megpróbáljuk elfelejteni, mint­hogyha ott sem lenne. René Girard, a nagy francia tudós azt mondja egy kultúrantropológiai összefoglalójában, hogy a mai kor, a XX. század pszichológusai, antropológusai kikerülhetetlen skandalumot látnak ebben a történetben; röviden összefoglalva: az ember ön­gyilkos, önpusztító hajlamainak ritualizált föloldását. A XX. század antropológusai, pszichológusai szerint arra való az áldozat, a rítus, hogy a saját önpusztító hajlamainkat önmagunkon kívülre helyez­zük; ezért áldozunk állatokat, anyagiakat, ezért kellett volna a mai kor pszichológusai szerint Ábrahámnak Izsákot föláldoznia.

De ezek a pszichológusok, antropológusok éppen ez okán gyűlölik a keresztyénséget is. Nemrégiben jelent meg egy könyv Ábrahámról, és a szerzőjének a summája az, hogy lám-lám, Ábrahám elmegy, hogy föláldozza Izsákot, és ez azóta is így van: a keresztyénség átörökíti a mai civilizációra a másik föláldozásának elengedhetetlen kényszerét. Az emberáldozat motívuma még mindig itt van, és a "bacilusgazda" ebben a tekintetben a keresz­tyénség.

Kevesebb a csodálat. Még az Ábrahámról a hit lovagjaként értekezo Kierkegaard is azt mondja - szinte megrettenve -, hogy vigyázzunk, nehogy Ábrahámot a könnyelmű emberek csapdájává tegyük. Valóban föl kell tennünk a kérdést önmagunknak is: Mit kezdjünk ezzel a történettel? Olyan mélyen, olyan ijesztően lengi át Isten föltétlen szuverenitásának a bizonyossága, hogy az szinte el­hordozhatatlan a számunkra. Szólt az Úr, és Ábrahám kész volt megtenni. Parancsolta Isten, és Ábrahám, ha Isten le nem fogja a kezét az utolsó pillanatban, meg is teszi. Miféle hit ez Ábrahám részéről? És miféle feltétlen isteni hatalom az, amelyik nincs tekin­tettel Ábrahám érzéseire? Nincs tekintettel arra, hogy egyetlen­egyét, akit szeret, azt kéne elveszítenie? Nincs tekintettel arra ez az Isten, hogy egyébként Isten népe körében - és erről az Ószövetség egyértelműen tanúskodik - tilos az emberáldozat? Valami olyan feltétlenség jelenik meg ebben a történetben, hogy ez számunkra elhordozhatatlan. Mégis, hogy valamit talán megértsünk a történet­ből, néhány szempontot szeretnék felsorolni.

Néhány évvel ezelőtt Magyarországon is nagy vihart váltott ki egy film, a "Krisztus utolsó megkísértése". Talán emlékszünk rá, hogy különböző egyházi fórumok tiltakoztak az ellen, hogy a televízióban bemutassák, és azelőtt a filmklub előtt, ahol bemutatni készültek, nagy tüntetést rendeztek bizonyos keresztyének. A film története egyszerű: a megfeszített Krisztus vizionál a kereszten agóniája közben  kísértés éri. Ez az utolsó kísértés víziója: leszáll a keresztről, megnősül, gyermekei születnek és boldog öregkort ér meg. De a filmnek az a vége, hogy Krisztus nem fogadja el a kísértést, ott marad a kereszten. Megmondom őszintén, nagyon csodálkoztam azon, hogy miért vagyunk annyira meg­botránkozva, hogy ilyen film született. Hiszen akkor meg kellene botránkoznunk azon is, hogy Krisztus megkísértetik a pusztában, háromszor is, a Kísértőtől: a kenyérrel, a hatalommal meg a vallá­sos dicsőséggel. Azt gondolom, hogy a boldog öregkor ígérete, kísértése sokkal kevésbé bűnös dolog, mint a hatalomé vagy a kenyérszaporító csodáé, vagy a vallásos magamutogatásé.

De ha ezen a filmen megbotránkozunk, mennyivel inkább megbotránkozunk Ábrahám történetén, Ábrahám megkísértésén, Ábrahám próbatételén. Ha mégsem, talán azért nem botránkozunk meg, mert a történetet folyamatosan olvasva, azt látjuk, hogy Ábrahám élete próbatételek sorozata. Elkezdtem összeszámolni, hogy hány nagy próbája volt Ábrahámnak élete során. Ahogy a Bib­lia ezt leírja, elénk adja, úgy tizenkettő-tizenhárom után abba is hagytam a számolgatást. Tulajdonképpen elhívásától kezdve Ábrahám élete szüntelen próbatételek sorozata. Megkapja az elhívó szót; ott kell hagynia szülőföldjét, s el kell indulnia az ismeretlenbe. Elment, és nem tudta, hová megy. Aztán megérkezik Kánaánba, az Ígéret Földjére. "Ez az a föld, amit neked adok" - mondja az Úr. És ez a föld éppen terméketlen. Éhínség és szárazság fogadja; Egyip­tomba kényszerül. Ott pedig, hogy megmentse puszta életét, olvas­tuk és hallottuk is, prostituálja a feleségét. Nyilván nem jószántából, nem örömébol. Aztán visszatérnek Kánaánba, ahol megint csak szűkösség fogadja, olyan szűkösség, hogy emberei és az unokaöccse, Lót emberei összekapnak, egymásnak mennek, ennek folytán elszakad tőle unokaöccse, elorozva tőle a termőbb vidéket, meghagyva Ábrahámnak a terméketlenebb részt. Aztán hadba kell vonulnia, hogy kiszabadítsa az elfogott, rabságba esett Lótot. Aztán végre fia születik, de ez a fia nem igazán a fia. Emiatt szüntelen családi viszályoknak van kitéve, és kénytelen erről a fiúról, Ismáel­ről is lemondani. Tovább nem is sorolom föl az összes próbatételt és szenvedést, nem beszélek Abimélekrôl, a filiszteus királyról, nem beszélek a betemetett kutakról, amiket emberei ástak, mert most végül itt az utolsó nagy próbatételben, kísértésben azt kéne elveszítenie, azt kéne odaadnia, föláldoznia, aki ennek az egész szenvedésekkel, próbákkal teli életútnak, történetnek az értelme. Az kéne elveszítenie, aki a bizonysága, hogy: megérte. Mert Izsák az, aki kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Isten nem a semmibe csalogatta ki, nem a pusztába csábította, ahol hagyta éhen veszni, nem egy idegen világba csalogatta, ahol hagyta elveszni, nem hányattatások, viszontagságok közé sodorta, ahol az öregkor reményte­lenségével kell eltöltenie napjait.

Egészen bizonyos, kedves Testvérek, hogy az a három napi út, amely a Mórija hegyéig vezetett, Ábrahám életében, lelkében-szívében sokkal hosszabb volt, mint az azt megelőző tizennyolc esz­tendő, amit szüntelen vándorlással, próbatétellel, szenvedéssel töltött el. Így is kezdődik ez az utolsó nagy próbatétel, mint egykor, tizennyolc évvel korábban. Nevén szólítja az Úr és azt mondja: "Kelj föl és menj ki oda, amit majd mutatok néked." A Bibliában az Ószövetségben összesen kétszer fordul elő ebben a formában ez a kifejezés, hogy "Kelj föl!" - szó szerint: "Fogd magad!"- itt, és ko­rábban az elhívás történetében. Mindaz, ami tizennyolc évig tartott, most egyszerre csak három napba sűrűsödik össze, ebben a három napban rekapitulálódik, fölfokozódik, elviselhetetlen teherként, megmagyarázhatatlan titokként jelenik meg, és ugyanakkor az  elmúlt tizennyolc esztendő egy pillanat alatt legombolyodik, mint egy fonalgombolyag, egyszerre minden széthullik, minden elveszni tűnik.

De nézzük meg, kedves Testvéreim, hogy ebben a helyzetben - hiszen az Ábrahámról szóló igehirdetésekben ez volt a nagy kérdésünk -, hogyan jelenik meg Ábrahám emberi kapcsolataiban, viszonylataiban, próbatételeiben, küzdelmeiben az Istenhez való viszonya.

A titok, a megfejtés a felolvasott ige 7. és 8. versében van. A kis Izsák csodálkozik, és azt mondja atyjának: "Atyám, itt van a tűz és a fa. De hol van az égo áldozatra való bárány?" És Ábrahám ezt feleli: "Az Isten majd gondoskodik az égo áldozatra való bárányról." Az Isten majd gondoskodik. Ebben a feleletben, ebben a látszólag elhárító kifejezésben fogalmazódik meg ennek a történetnek és Ábrahám Istennel való viszonyának a legmélyebb titka.

Amikor gyermekkoromban először hallottam gyermek-isten­tiszteleten Ábrahám történetét, akkor a történet magyarázója Ábrahámnak ezt a mondatát úgy értelmezte, hogy Ábrahám ugyancsak kínos helyzetben volt, hiszen nem mondhatta meg Izsák­nak, hogy ő lesz az égo áldozat. Valamit csak mondania kellett, mint ahogy, amikor orvoshoz vagy olyan helyre visszük a gyer­mekeinket, ahova tudjuk, nem szívesen mennek, mi magunk is min­denféle elterelő szövegeket mondunk nekik: "Majd meglátod, mennyi szép játék lesz ott, majd meglátod, milyen jól fogod magad ott érezni" - mintha nem is azért mennénk, amiért valójában megyünk. Valóban csak ennyiről lenne itt szó? Akkor azt is mond­hatta volna Ábrahám: "Fiam, már fönt van a hegyen az áldozati bárány. Már minden elő van készítve. A szolgáim, nem ezek, akik itt vannak velünk, hanem a többiek, előrementek, mindent előkészítettek. Nyugodjál meg, ne aggódj. Minden rendben lesz." Igen, mondhatta volna ezt is. Miért keveri bele Ábrahám most már ebbe az egészbe, így és ilyen módon, Istent? Tényleg csak egy el­hárítás lenne? Tényleg csak kimondhatatlan, megnevezhetetlen, szinte Ábrahám számára is megfogalmazhatatlan az, amire ő készül?

Az előző részekben egy ijesztő és nyomasztó történetben, amikor Abimelek, a filiszteus király megkívánja Sárát és elragadja, és emiatt Isten megbünteti, azt mondja Isten a királynak: "Miért tetted ezt Ábrahámmal, az én szolgámmal, hiszen próféta ő!" Sok mindent elmondtunk Ábrahámról eddig: ő a hit hőse, vagy ahogyan Kierkegaard mondja, a hit lovagja, Ézsaiás próféta azt mondja róla: Isten barátja. Csodálatos jelzőket használhatunk és kell is használ­nunk, hogy Ábrahámot leírjuk. De ezt most hallottuk először: Ábrahám - próféta. Vagyis látnok; lát valamit, mégpedig egészen pontosan azt látja, hogy Isten előre lát valamit. A latin fordítás így adja  vissza Ábrahám Izsákhoz intézett szavait: "Isten gondoskodik" - "Deus providebit". Isten majd gondoskodik erről, vagy másképpen fordítva: Isten már előre látja, Isten utána néz a dolognak, Isten majd elrendezi. Igazi prófétaság ez, kedves Testvérek. Mert nem azt jelenti prófétának lenni, hogy a próféta előre látja egészen konkrétan, forgatókönyvszerűen egy esemény bekövetkeztét. Ezt legfeljebb csak a jósok látják, vagy divatos nyelven szólva, a futurológusok, akik mindenféle statisztikai táblázatokkal, mozgástrendekkel operálnak, és számítgatják,  hogy holnap ez lesz,  holnapután meg az lesz, ennyi százalékban, annyi eshetőségben. A prófétának ehhez semmi köze. A próféta bizonyos valamiben. Nem tudja még, hogyan, nem is tudhatja. Egyben bi­zonyos: a gondoskodó Istenben. És egyedül ez a látás, ez a meg­győződés oldja azt a feszültséget, ami talán Ábrahám szívében is ott van, mert ő már a parancskor, a megkísértés, a próbatétel első pil­lanatában megfosztatott minden bölcsességtől, minden jó tanácstól, a kimenekedésnek bármilyen lehetőségétől. Nem úgy látnok, hogy megtanulta a Kátéból, teológiai kézikönyvekből, hogy van gond­viselés, és hogy ez azt jelenti: bármi történik, jó vagy rossz, eső vagy szárazság, termékeny vagy terméketlen esztendők, egészség vagy betegség, szegénység vagy gazdagság, egyszóval bármi, az nem történetesen, hanem mintegy Isten atyai kezéből jön. Ezt nem könyvből tanulja Ábrahám, hanem abból a tizennyolc évig tartó, szenvedésekben, iszonyatokban, drámákban, lemondásokban, vereségekben, veszteségekben eltöltött életbol, amit eddig láttunk. "Isten majd gondoskodik." Mert itt már nincs bölcsesség. Hogy lehet ebből a helyzetből kitérni? Itt már nincs jó tanács. Kérdezné meg Sárát? "Az Isten azt kéri, áldozzam föl Izsákot. Te mit szólsz hozzá?" Forduljon valamelyik szolgájához, okos tanácsadójához: hogy lehetne ebből az egészből kifarolni, ezt az egészet elhárítani? Akkor mondja, kedves Testvérek, Ábrahám ezeket a szavakat "Deus providebit - Isten majd gondoskodik", amikor már nincs bölcsesség, nincs előrelátás, nincs jó tanács és nincs kimenekedés. Ez a leg­iszonyatosabb mélysége az ember helyzetének, de ez a legnagyobb titka is Isten gondviselésének.

Vajon mire alapozza ezt Ábrahám? Honnan ez a gondolata, ez a szívéből fölsarjadó bizalom a legrettenetesebb élethelyzetben? Onnan, kedves Testvérek, hogy az elhívó szóban, a most elhívó  szóban, a megkísértő szóban ugyanazt hallja, mint eredetileg, tizen­nyolc évvel korábban. Mert hogyan hívta el Isten Ábrahámot annak idején, majd két évtizede? "Eredj ki, s majd megmutatom neked". Most is ezt hallja: "Eredj ki, s majd megmutatom neked." Tapaszta­latból mondja hát Ábrahám: "Isten majd gondoskodik", mert mind­végig ez volt a tapasztalata. Mindvégig abban élt, mindvégig az vitte előre, hogy amikor már nem volt emberi mód, emberi megoldás, emberi eszköz, amikor - úgymond - mindennek vége volt, akár a körülmények folytán, akár saját hibájából, akár mások hibájából, akkor Isten gondviselő szeretete tovább vitte élete történetét. Isten gondoskodott.

Tudom, kedves Testvérek, hogy még ma is nagyon nehéz ezt fölfogni és a szívünkbe befogadni. Pedig lehetne mondani, hogy ma már kondicionáltak vagyunk rá. A televízióban, a moziban, a pony­vairodalomban csupa-csupa olyan történetet látunk-olvasunk, ame­lyek 95%-a arról szól, hogy a hős vagy a hősök reménytelen helyzetben vannak: nincs megoldás, vége mindennek. Ketyeg az időzített bomba, már csak egy fél perc van hátra, miközben az egymáshoz kötözött hős és hősnő lefolytat egy érzelmes párbeszédet, amely eltart öt percig, mi meg  izgulva nézzük az órát. Mikor már csak huszonöt másodperc van hátra, megjelenik a főgonosz, aki elmondja, hogy mindezt miért tette - ez is tart vagy öt percig. Már csak húsz másodperc van hátra, s megint bekövetkezik valamilyen időhúzó, idegfeszítő esemény. Már csak tíz másodperc, és akkor megjelenik - Deus ex machina! - a mentőangyal, a Hős, a Szupermen, és elharapja a fogával a piros vagy kék gyújtózsinórt, és mindenki megszabadul. Vagy ha ez nem megy, kiragadja hőseinket a pusztulásból, majd látványosan felrobban minden, ám hőseink megmenekülnek. Ha évekre visszatekintünk a látott filmekre, egyéb élményekre, megállapíthatjuk: ezt suggalja a mai világ: Majd az utolsó pillanatban! Ha nem "Deus providebit", akkor "Superman providebit", mindegy, hogy ki, de valaki majd gondoskodik a megmenekülésről.

Azt hiszem azonban, kedves Testvérek, hogy bármennyire is hozzá vagyunk szoktatva ahhoz,  hogy majd az utolsó pillanatban lesz Deus ex machina, ahogyan Ábrahám kezét is megragadja az angyal, s nem engedi, hogy lesújtson a késsel, s elhangzik a mentő kiáltás: "Ábrahám! Ábrahám! Ne emeld fel a kezed a fiadra, és ne bántsd őt!", még így is megrendítő, amit hallottunk itt, mert Ábrahám valóban kész elmenni a legvégsőkig, mert valóban felemeli a kést, miután  valóban elkészítette az oltárt, felrakta rá a fát, megkötözte Izsákot. S ez nem virtuális játék. Ez valami egészen rettenetes és fölfoghatatlan. De Isten gondoskodott. A szarvánál fölakadt kost megtalálja Ábrahám, és föláldozza Izsák helyett. A bibliamagyarázók elsősorban Pál apostolra hivatkozva állítják: ez a történet tulajdonképpen előkép. Előképe annak, ahogyan Isten Krisztust adja bűneink áldozatául. Nem nekünk kell meghalnunk, nem Izsáknak kell meghalnia: feláldoztatik egy odatévedt kos, ahogy feláldoztatik helyettünk és érettünk Krisztus.

Mindazonáltal, jól kell értenünk ezt az előképet. Először is, Ábrahám és Izsák története azt sugallhatja, hogy Isten odaállt Ábrahám és Izsák közé. Kit szeret a legjobban Ábrahám? Izsákot! "A te egyetlenegyedet" - mondja Isten, amikor Izsák megáldozását kéri. Az Ószövetségben ez a kifejezés, "egyetlenegyed", azt jelenti, hogy "érte - mindent! Érte odaadható Sára, érte elkergethető Ismáel, érte odaadható a vagyon, érte fölégethető a világ: ő az én egyetlen­egyem, akit szeretek." Egyetlenegy - vagyis kizárólagos. Izsák a kizárólagos. És úgy tűnik, a megkísértés történetében Isten odaáll Ábrahám és Izsák közé, az atya és a fiú közé, a legbensőségesebb apa-fiú kapcsolat szeretetszövedékébe, és elszakítja Izsákot Ábrahámtól. Gondolom, Markion, Kelszosz, a modern antropoló­gusok, pszichológusok ezért is vannak olyan rettenetesen föl­háborodva. Hogy' jön az Isten ahhoz, hogy odaálljon énközém meg a közé, akit én a legjobban szeretek? Hogy' jön az Isten ahhoz, hogy ebben a legmélyebb, legemberibb, legigazabb kapcsolatba bele­avatkozzék? Az már csak mellékes kérdés, hogy ki a végrehajtó.

Ám, kedves Testvérek, azt kell látnunk, hogy Isten nem itt avatkozik közbe, nem itt lép Ábrahám és Izsák közé, hanem a döntő pillanatban, a történet mélypontján, amikor odaáll a kését fölemelő Ábrahám és a megkötözött Izsák közé. Akkor áll oda igazán, akkor avatkozik be. Nem tudok egyenes logikai következtetést ebből le­vonni, csak azt a kérdést teszem fel, és ezen mindannyiunknak el kell gondolkodnunk, hogy amikor úgy érezzük, Isten próbálja az életünket, úgy érezzük, hogy Isten a parancsaival, a kéréseivel - és nem ilyen parancsokkal, kérésekkel, hanem sokkal kisebbekkel, egyszerűbbekkel, könnyedébben, egyszerűbben, szentebbül kivitelezhetőkkel - beleavatkozik az életünkbe, és mi úgy érezzük, hogy ezáltal Isten odaáll közém meg a közé, akit szeretek (mert megpróbál egy betegséggel, megterhel egy küldetéssel, vagy meg­próbálja a másikat), akkor gondolkozzunk el azon, hogy vajon ekkor avatkozik-e be igazán az Isten, vagy nem inkább akkor, amikor már minden végleg veszni látszik? Nem akkor gon­doskodik-e igazán, amikor nincsen bölcsesség, nincsen jó tanács és nincsen kimenekedés ebből a helyzetből? Ilyen értelemben előkép az, hogy Izsák helyett egy kost áldoz meg Ábrahám. Mert Isten úgy avatkozik be a mi legvégsőbb, legnagyobb kérdéseinkbe, hogy odaállítja a mi magunk helyébe Jézus Krisztust. Hiszen végül is, kedves Testvérek, minden emberi viszonylatban, minden emberi kapcsolatban, minden életszerkezetben a vertikum a döntő. Erről szól Ábrahám egész élettörténete és karrierje. Mit ér az ő sikere,  mit ér a neki adott ígéret, mit ér a család, a vagyon, mit ér az egész, tizennyolc évi nagy kaland, ha hiányzik belőle az Istennel való kapcsolat? És ez a mi egész életünk tétje is. Mit ér az egész életünk, mit ér a tizennyolc, huszonnyolc, negyvennyolc, hetvennyolc, ki­lencvennyolc esztendőnk, minden bolyongásunk, küzdésünk, har­cunk, elbukásunk, talpraállásunk, sikerünk, kudarcunk, mit ér, ha hiányzik belőle az Istennel való kapcsolat? Ez viszont csak egy mó­don létesül, nem létesülhet másképp, és egy módon marad meg, nem maradhat meg másképp, csak ha Isten közénk áll. Így mon­dom, kedves Testvérek: közénk. Közém és önmaga közé. És közbenjárót, közvetítőt, engesztelő, bűntörlő áldozatot szerző ál­dozatot ad  Jézus Krisztusban. Ha tehát Ábrahám történetét olvasva nem kívánjuk azt, hogy Isten különösebben beleavatkozzon az életünkbe, mert rettenetes, hogy ez a szuverén Úr ilyen megrendítő dolgokat is kérhet; ha nem vágyunk arra, hogy Isten különösebben bánjon velünk, foglalkozzon velünk, a kezébe vegyen minket, tanácsokat , parancsokat, kéréseket adjon, akkor is csak azt tudom mondani: kívánjuk inkább mégis. Kívánjuk nagyon, tiszta szívünkből, hogy Isten avatkozzon csak bele, álljon csak oda közénk, önmagam és önmaga közé, a megmentetésnek, az irgalom­nak, a gondoskodásnak, a gondviselésnek egyetlenegy lehetséges zálogával, az egyszülött Fiúval. Mert Isten megkímélte Izsákot és megkímélte Ábrahámot, de egyszülött Fiát nem kímélte meg. Izsák helyett elég volt egy kos. De az emberiség bűne eltörlése érdekében nincsen semmi olyan áldozat, nincsen semmi olyan általunk össze­hozható, összehalmozható engesztelő aktus, erőfeszítés, amely megszüntetné a bűnt. Isten adta azt, akit a legjobban szeret, adta egyetlenegyét; ez az ő gondviselésének és megváltásának nagy titka. Kövessük Ábrahám hitét, mondja a Zsidókhoz írott levél. Mert Ábrahám látta, mert látnok volt, és tudta, mert tudhatta Istennel való életébol, hogy Isten majd gondoskodik. Akármire hív bennün­ket az Úr, akármilyen lehetetlennek, kivitelezhetetlennek, kedvünk ellen valónak tűnik a kérése, merjük mi is bátran mondani, Krisz­tusban bizakodva és reménykedve: "Deus providebit - Isten majd gondoskodik". Ámen.

Mennyei Atyánk!

Letesszük kezedbe életünket, és letesszük önmagunkkal együtt mindazt, amit bírunk és mindazokat, akiket szeretünk, mert igen gyakori és minden időben megjelenő megtapasztalásunk: elvétetik tőlünk a böl­csesség, nincsen jó tanács, elfogyatkozik az erőnk is, és sokszor nincs kimenekedésünk. Legfőképpen abban a kérdésben van ez így, mennyei Atyánk, hogy hogyan találunk meg téged,  hogyan élhetünk teelőtted, hogyan lehetünk kedvesek a számodra, hogyan nyerhetjük meg a hitben a feltámadást és az örök életet. Erre nézve nincsen bölcsességünk, nin­csen jó tanácsunk, nincsen erőnk. Csodálunk is, mennyei Atyánk, magasz­talunk is azért, hogy te valóban nem a bölcseket, nem a neme­seket, nem a valakiket, hanem a bolondokat, a nemteleneket és a senkiket választottad és hívtad, hogy teelőtted ne dicsekedjék senki. Mi sem akarunk dicsekedni, nagyok, bölcsek, nemesek, hatalmasok lenni; boldog gyermekeid akarunk lenni, mennyei Atyánk. Krisztus által megváltottak, akik Téged Őbenne megtaláltak, és Szentlelked által benned megmarad­hatnak és életet nyerhetnek. Így kérünk, drága mennyei Atyánk, áraszd ki reánk erőidet, bátorítsd az eltévedteket, a nehéz helyzetben küszködőket, az elbizonytalanodottakat. Gyógyítsd betegeinket, vigasz­tald a gyászolókat, erősítsd a szenvedőket. Légy hozzánk irgalmas, töltsd be minden szükségünket, hogy megtapasztalásunk, életirányító igazsá­gunk, látásunk lehessen - Te majd gondoskodsz. Ezt kérjük tőled az Úr Jézus Krisztusért.
Ámen