A zsidók királya

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Márk evangéliuma utolsó szakaszait olvassuk, melyek egy olyan jelenetsort hoznak elénk, melyben különös összefüggés tárul fel. Talán sokszor észre sem veszünk. Pedig észre kell vennünk, hiszen Márk evangélista igen szűkszavú, és ha valaki szűkszavúan beszél, s előadásban többször megismétel valamit, az mindenképpen fölkelti a figyelmünket. Vajon miért ismétli az evangélista többször is azt a fordulatot, amit ma szeretnék a gyülekezet elé hozni?

 Ez a fordulat két részből áll, az első része egy drámai jelenetsor. Egy kihallgatásnak vagyunk a tanúi. A római császár helytartója, a császár képmása, Pilátus vezeti a meghallgatást. Mikor Jézust eléviszik a Nagytanácsból, ahol már halálra ítélték, egy kihallgatásba kezd, de ez a kihallgatás nemcsak Jézus kikérdezését jelenti, sőt Jézus nem is felel a föltett kérdésekre. Pilátus azokat is mintegy faggatja és kérdezi, akik Jézust odavitték, bevádolták, halálra ítélték, és most Pilátust is szeretnék belevonni ebbe a halálos játékba.

Hadd szóljak hát először erről. Bevonni Pilátust is a halálos játékba. A bűnnek ugyanis az a természete, hogy sohasem tud megmaradni magában, mindig terjeszkedni akar. A bűnnek az a természete, hogy az erejét kiterjeszti, és cinkosokat gyűjt. Pilátus – ahogy megjegyzi az evangélista – igen tisztán és világosan látja, hogy itt egy koncepciós perről van szó, egy eleve meghozott döntésről, amihez voltaképpen csak ürügyet keresnek. Az idősebb nemzedék láthatta, megtapasztalhatta, átélhette azt a korszakot, amikor el volt végezve, hogy embereket félre kell tenni az útból, s el volt végezve, hogy demonstrálni kell a diktatúra hatalmát, s voltaképpen a bíróságokon csak ürügy-gyártás folyt. Akták ezreit állították elő, de mindenki tudta, sejtette, hogy az elítéltek ártatlanok. Pilátus is tudja ezt, meg is jegyzi az evangélista: tudta, hogy irigységből adták Őt kézbe. Az egész történetnek tehát az az oldala áll előttünk, hogy Pilátust a jognak, az igazságnak a védelmezőjét bevonják ebbe az eljárásba. Megrendítő, hogy nem úgy vonják be őt, hogy rávennék: mondjon ki egy hamis ítéletet, hanem fölhasználják a húsvéti amnesztia alkalmát, hogy, hogy Pilátust mintegy rávegyék, ne Jézust, hanem a rablógyilkosságért letartóztatott és halálra ítélt Barabást engedje szabadon. S ezzel meg is történik Pilátus bevonása a bűnbe, az igazságtalanságba. Pedig figyeljük meg, hogy Pilátus a régi rend szerint is korrektül jár el. Márk gondosan följegyzi, hogy Pilátus háromszor fordul a Jézust vádlókhoz, és háromszor kínálja föl Jézus számára a mentességet. Azonban mindhárom esetben kiabálásba, őrjöngésbe fúl a meghallgatás, az ott levők  vagy erősen vádolják Jézust, fennszóval, kiabálva, vagy pedig a Pilátus palotája elé odagyülekezett ordítása fojtja Pilátusba a szót.

A másik vonatkozás, ami a passio-történetből elénk áll, és erről szeretnék ma részletesebben szólni, az a kifejezés, mely ebben a rövid, fölolvasott szakaszban több alkalommal hangzik el.  S talán nem véletlen, hogy Márk evangélista ezt különös nyomatékkal hangsúlyozza. Így kezdődik Jézus Pilátus előtt való pere: bevitték Jézust, átadták Pilátusnak, aki és megkérdezte Őt: te vagy-e a zsidók királya? – mert ez volt a vád Jézus ellen. A kifejezés: „a zsidók királya” még négyszer hangzik el ebben a rövid, talán félórás jelenetsorban, amit itt most az evangélista leír. A zsidók királya. Mindjárt hadd kezdjem a végén, amit nem olvastam föl. Amikor Pilátus halálra adja Jézust, s kiadja a vitézeknek, elkezdődik a szokásos vegzatúra, a halálra ítélt a megalázása, Jézus megverése, a Golgota hegyére való kivitele, megfeszíttetése. Ekkor Pilátus készített egy táblát, arra ráíratja a vádat, amiért Jézus elítélték: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ezt minden középkori festményen látjuk, Jézus keresztje fölött ott van egy tábla, és rajta a rövidítés: I.N.R.I. – Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum, a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Lukács megjegyzi evangélista, hogy ezt három nyelven írták fel: latinul, mert az volt a hivatalos jogi nyelv, s fölírták görögül is, mert az volt abban a korban az angol, azt mindenki értette, és fölírták arámi nyelven is, hogy a helyiek is olvashassák. S amikor ez megtörtént, a Jézust vádlók berontottak Pilátushoz és követelni kezdték, hogy vetesse le a táblát. Pilátus visszakérdezte: miért? Azt mondtátok, hogy Ő a zsidók királya, ezért ítéltem el, ez egy politikai ítélet! Mire rögtön megkezdődött a rabulisztika, és mondták a Nagytanács tagjai: nem mi mondtuk, Ő mondta, nem mi mondtuk, nem állítottuk, hanem Ő mondta, hogy Ő a zsidók királya.

Legalább három fontos tényt mutat ez a számunkra. Egyrészt valóban így van, mondhatjuk: Jézus király volt. Királyként született, a féltékeny Heródes, mint királyi utódot akarta eltávolítani őt az útból, a megszületett Jézust mint királyi gyermeket üldözte, ezért gyilkoltatott meg megannyi gyermeket Betlehemben és környékén. S Jézus egész életében királyként élt és viselkedett. De nem politikai királyként! S talán, ha ebbe belepillantunk, Isten világába is belelátunk, Isten királyi rendjét is felismerjük, és megérthetjük, hogy milyen torz lett az ember világa! Mi tudjuk az igéből, hogy nincsen hatalmasság, csak Istentől, ahogy Pál apostol a Római levélben mondja. Tudjuk és sokszor alázattal, fájdalmas lélekkel tanulnunk, hogy a hatalmat Isten adja, és Isten veszi vissza. A hatalmat embereknek kormányzásra, uralomra Isten adja mandátumként, és aki ezzel visszaél, attól Ő visszaveszi. Nincs hatalom, csak Istentől. De hogy milyen torz az embervilág, azt éppen ez a jelenet mutatja.  Mert hát mégis, milyen király volt Jézus, akiről mi azt mondjuk, hogy király, s még énekeljük is: Jöjj királyom, Jézusom!? Milyen király volt ő? Volt hadserege? Az a két kard, amivel Péter próbálkozott a Gecsemáné kertjében? Honnan aztán a többiekkel együtt elfutamodott! Az a tizenkét tanítvány, akik közül még az egyik áruló lett? Azok a galileai szegények, akiknek enni sem volt mit, és ott kellett a mezőn megetetni őket? A meggyógyított betegek, a sánták, akik járni kezdtek, a vakok, akik újra láttak, a gyötrött életűek, akik vigasztalást kaptak Istentől? Milyen ország ez, milyen csapat ez, milyen birodalom ez? És milyen király ez a Jézus, aki azt mondja egyszer magáról, hogy a rókáknak van barlangja, az égi madaraknak van fészke, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania!? S mi az a vád, s mi annak a tartalma, amit Jézus ellen megfogalmazhattak?

De hogy milyen torz a világ, lám, ennek az egyetlen egy gyanús mondatnak a nyomán mégis csak megrezdült valami Pilátusban. Zsidók királya? Ezt mondják Róla, ezzel vádolják? – akkor ez mégiscsak veszélyes ember! Pilátus nem azért van ott Jeruzsálemben, hogy hajbókoljon a zsidók egyik vagy másik királya előtt, a Heródesek előtt, a negyedes fejedelmek előtt, a báb-fejedelmek előtt, ő azért van ott, hogy fönntartsa a rendet, fönntartsa Róma uralmát. És ha egy kicsit előre lépünk a keresztyénség történetében, tudjuk, föl vannak jegyezve a mártír aktákban, hogy a keresztyének ellen az egyik fő vád az volt, hogy nem lojális állampolgárok. Sok mindent felhoztak ellenük, például, hogy ők gyújtották fel Rómát – nem ők gyújtották föl, Néró gyújtotta föl – aztán, hogy obskúrus istentiszteleteket tartanak, szamarat imádnak, emberhúst esznek, és embervért isznak, mert ráfogták az úrvacsorára, de persze ez nem így volt. Viszont a fő vád az az volt, hogy ők egy királynak engedelmeskednek, egy királyt dicsőítenek, egy királyt imádnak, mégpedig istenkirályt imádnak. Ezt a Názáreti Jézust. S talán itt értjük meg, ebben a drámában, hogy miért rezdül meg Pilátus, miért enged mégis az igazságtalanságnak. Az Istentől elhanyatlott ember ugyanis nem tud más uralmat elképzelni, csak a vérnek, a vasnak, na meg olykor-sokszor az aranynak az uralmát. Csak a politika uralmát tudja elképzelni. Az Istentől elhanyatlott ember számára elképzelhetetlen Isten lelki királysága, Isten szellemi birodalma, Isten mindenre kiterjedő, mindent kitöltő nagyszerűsége és dicsősége. Annyira elképzelhetetlen ez, hogy ez ütközik is, ahogy ütközött a keresztyénség történetében megannyi alkalommal. Ha Krisztus gyermekei Krisztust királynak vallják, és ekként dicsőítik, ők maguk is üldözötté válnak.

A második tény, amit ki kell emelni a történetből, az a jelenet, amikor Pilátus leleplezi a főpapokat, és leleplezi a Barabás szabadon bocsátását követelő tömeget. Nagyon okos ember ez a Pilátus, és azt gondolnám én, hogy egy jobb világban Pilátus eljárásának eleve minden vádat oszlató hatása lenne. Azt írja az evangélista, hogy amikor az amnesztia szokására hivatkozva követelni kezdték, hogy a rablógyilkos Barabást bocsássa el, Pilátus ezt a kérdést tette fel: akarjátok-e, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát? Az előbb azt mondottam, hogy a bűn természete az, hogy cinkosságba vonja az embereket, nem nyugszik addig a bűn – ez a bűn természete – amíg lehetőleg mindenkit be nem von, mindenkit meg nem sároz, mindenkit nem kompromittál.  Pilátus most egy – ha szabad ezt a kifejezést használnom – ellencinkosságot ajánl föl. Tessék ebbe belegondolni! Előbb odaállítanak elé valakit, akit királynak neveznek! Ott, abban a nyughatatlan, régi Izraelben, ahol lázadásra lázadás, forradalomra forradalom, politikai gyilkosságra politikai gyilkosság történt, egy olyan országban, ahol – Josephus történetíró le is írja – voltak emberek, szikáriusoknak nevezték őket, akik hosszú köpenyben jártak, a köpenyük alatt tőrt tartottak, s villant a tőr, ledöfték a római katonát, majd eltűntek a tömegben – tehát terroristák voltak. Egy ilyen világban a római helytartó, aki amúgy kíméletlen ember volt – leírják az evangélisták, hogy egy alkalommal galileai zarándokokat gyilkoltatott le a templomban – most ellencinkosságot ajánl. Azt kérdezi tőlük: Akarjátok-e, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát? Eleresztem a királyt. Ez azt jelenti, hogy Pilátus felajánlja, kész politikai öngyilkosságot elkövetni. Mert híre megy Rómába, hogy elengedett egy politikai lázadót, Pilátust hazarendelik vagy száműzik, vagy netalán ki is végezteti a római uralkodó. Hogy-hogy lázadókkal cimborál a rend fenntartója? S hogy milyen mély az elvakultság, milyen mély a gyűlölet és a bűn, azt rögtön a rákövetkező versben olvassuk: A főpapok pedig fölindították a sokaságot, hogy inkább Barabást bocsássák el.

S ebből tetszik ki a harmadik tény. Egy Biblia-tudós egyszer úgy foglalta össze ezeknek az eseményeknek a lényegét, hogy mi nemcsak külső szemlélői vagyunk azoknak, hanem valamilyen módon résztvevői is. Azt mondja, hogy Jézus perében, elítéltetésében és halálában az egész emberiség csődöt mondott. Az egész emberiség. Könnyű lenne azt mondani, hogy a főpapok meg a nagytanács politikai raison-ból tették ezt, mert meg akarták tartani a saját kis uralmukat. Sőt azt is mondhatjuk, és föl is nagyíthatjuk, amit Márk evangélista mond, Pilátus fölismerte: irigyelték Jézust, s félre akarták tenni az útból. Azt is mondhatjuk, hogy mióta világ a világ, így volt, nem kellett csak néhány embernek a zsebébe dugdosni egy kis pénzt, aztán kiabálták ők, amit kellett. Ismerjük ezt mind a mai napig. Azt is lehetne mondani, hogy Pilátus csak játszott itt az emberekkel, mint macska az egérrel, hogy ez az egész kihallgatás, meghallgatás igazából véve csak komédia volt, aminek a vége nyilván nem lehetett más, mint amit odaszögeztetett a táblán a keresztre: a Názáreti Jézus, a zsidók királya, hogy mindenkit jól megalázzon. Ezt akartátok? – Nesze nektek! Ám kedves testvérek, nem így van ez, itt minden és mindenki csődöt mond, mégpedig az ember legjobb dolgai mondanak csődöt. Azt mondja ez a Biblia-tudós, hogy három nagy tényező van itt együtt, és a Jézus keresztjére feltett tábla háromnyelvű szövege szimbolikusan ezt is fejezi ki. Hadd szóljak még erről röviden.

Föl van írva Jézus keresztjére latinul: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Latinul van fölírva, a római birodalomban vagyunk, abban a világban, amely olyan jogrendet alkotott, ami mind a mai napig példaértékű. Ha valaki beiratkozik joghallgatónak, római jogot kell neki tanulnia, ez olyan, mint az orvostudományban az anatómia. E nélkül nincs jog. A világ legtökéletesebb jogrendszere mond itt csődöt – mert csődöt mondott. Élén Pilátussal, a jogtudóssal és a jog őrével.

Oda van írva Jézus keresztjére görögül is: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Egy olyan világban vagyunk ott, melyben olyan magasságokig emelkedett a filozófia, az emberi gondolkodás, amit azóta sem érünk utól. Ha valaki beiratkozik az egyetemre filozófiát tanulni, a preszokratikusokkal kezdi, Platonnal folytatja, Arisztotelesszel, a sztóikusokkal viszi tovább, és ha ezeket végigolvasta, megmondom őszintén – én ugyan nem nagyon értek a filozófiához – többet már nem is nagyon kell neki olvasnia, le van ott írva minden kérdés, minden probléma, minden belátás. Éleslátó, bölcs világ volt az. De ebben az éleslátó és bölcs világban, ahol mindent minden oldalról megnéztek, és mindent kielemeztek, s ahol az igazság nemcsak jogi kérdés volt, hanem mély filozófiai kérdés is, ahol olyan nagyszerű szavakat tudtak mondani a görög filozófusok az ember méltóságáról és nagyszerűségéről, hogy azóta sem, csődöt mond az emberi elme, mert nincsen senki, aki feltenné a kérdést: jól van ez így? Nincs senki, aki feltenné a kérdést, és azt mondaná, hogy ez a Jézus, Isten lelki birodalmának királya, mondott-e valaha valaki ellen valamit? Ilyen hamar el lehet felejteni a Hegyi Beszédet, ilyen hamar el lehet felejteni Jézus vigasztaló szavait, ilyen hamar kimegy az ember agyából, hogy mit tanított Jézus Isten gondviseléséről, az Isten-gyermekségről, az élet forrásáról és boldogító céljáról? S lám, lehet. S valóban, mintha bozótból jött barbárok üvöltöznének ott, akik csak véres kívánnak, egy borzalmas rítust, a művelt ember, a hellén-kor művelt embere egyszerre csak kiabáló csőcselékké válik. Csődöt mond.

És oda van írva arámi nyelven is: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Jeruzsálemben vagyunk, az akkori világ legtökéletesebb vallásának központjában. Mert a zsidó vallás volt az akkori világ legtökéletesebb vallása. Abszolút tiszta, monoteista vallás. Nem ismert bálványokat, nem ismert hamis gondolatot, épp ugyanakkor ismerte Istennek abszolút fenségét, tökéletes erkölcsi rendjét. Olyan vallás volt ez, amelyikért emberek tízezrei tudták az életüket adni, s belőle egy tapodtat sem engedtek. S egyetlen egy hely volt a római birodalomban, ahova nem lehetett pogány szobrot, áldozati oltárt, hamis istent bevinni – ez a Jeruzsálemi templom volt. És ímé, itt van, akit Isten megígért a próféták által. Ímé, itt van, akiről Keresztelő János, minden próféták legnagyobbika azt mondja: arra sem való vagyok méltó, hogy a sarúja szíját megoldjam. Ímé, itt van az a Jézus, aki tökéletes, isteni hatalommal jelenti ki Istennek a világosságát és tisztítja meg az egyébként is tiszta és tökéletes vallást. Itt van Jézus, aki hirdeti a prófétákkal együtt: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. És csak Istenről beszél, csak Istenről. Nem tudok az emberiség történetében még egy olyan prófétát, még egy olyan szent embert, még egy olyan alakot, akinek minden egyes megnyilatkozása Istenhez kötne bennünket. Egyetlen vallásalapítót nem ismerek, egyetlen nagy prófétát, szentet, bölcset és teológust sem, csak őt. Jézus minden szava Istenhez köt minket. S csődöt mond a legtökéletesebb vallás. Kit akartok, hogy elbocsássak nektek? – kérdezi Pilátus, és kérésükre elbocsátja Barabást, a rablógyilkost, és megfeszítteti a királyt. Mert értjük jól a kifejezést: a zsidók királya nem politikai uralkodóra vonatkozik, nem is volt zsidó-ország akkoriban, nem is volt értelme senkit akkor trónra ültetni, a római császár volt a király.

 Ez a Jézus mindannyiunk királya. És ott, ott vagyunk mi is, kedves testvérek, mindannyian Jézus elítéltetése körül, hadd mondjam ki nyugodtan így: ott vagyunk mi mindannyian, mint zsidók a csődöt mondott legtökéletesebb vallással, ott vagyunk mi mindannyian, mint görögök a semmihez sem vezető és értelmetlenné vált filozófiában. És ott vagyunk mi, rómaiak, a jog őrei és tudói egy csődbe ment jogrenddel. Igaza van annak a tudósnak, aki azt mondta: ott, Jézus keresztjénél az egész emberiség csődöt mondott. Mi is. Mindannyian.

De – mert ebben a történetben van egy „de! - és ez itt, Jézus perében éppen az, amikor Jézus hallgat! Egy valaki nem vesz részt ebben a cinkos játékban, egy valaki nem adja a szót, mint jogász a filozófusnak, mint filozófus a papnak, mint pap a politikusnak. Egy valaki van csak, aki kívül áll ezen a bűnös játékon: add tovább, mert szamár maradsz, s mindenki adja tovább, s maga is sáros lesz tőle, - az az egy valaki, aki most hallgat! Az az egy valaki, aki mikor kiviszik és megfeszítik, így imádkozik: - Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő a mi királyunk. Ő a mi közbenjárónk, Ő a mi kezesünk. Jézus nélkül elveszett az ember, és ezt éppen Jézus elveszésének története bizonyítja. Jézus nélkül nem ér semmit a jogod, Jézus nélkül nem ér semmit a bölcsességed, Jézus nélkül nem ér semmit a vallásod. Ímé, a zsidók királya, ímé, a mi királyunk, aki megfeszíttetett, érettünk meghalt, hogy megszerezze számunkra Isten bűnbocsátó kegyelmét. Menjünk Őhozzá, hódoljunk Neki, hajtsunk térdet és fejet Őelőtte és magasztaljuk mindenkoron imádságunkkal, énekünkkel, szavunkkal, egész életünkkel, mint Urunkat és királyunkat..

Ámen