A vigasztalás alapja

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Sokszor hangzik el, amit múlt héten is hallottam egy gyászoló szájából, de hallottam ezt már nagyon sokszor és bizonnyal ti is megrendítő, érett pillanatokban: nincs már nekem vigasztalásom és nincs már nekem reménységem. Igen, nagyon sok élethelyzetben érezzük úgy, amikor meghal valaki a családban, hogy kidőlt a karó és nincs már, mire felfusson a mi életünk, mint támasztékra szoruló növény. Nagyon sokszor érezzük, amikor valaki beteg lett és esetleg hosszú időre kiszakad a család kötelékéből, hogy sok-sok eltervezett dologból nem lesz semmi. Nagyon sokszor érezzük, amikor menthetetlenül elromlanak emberi viszonylatok és esetleg mi, magunk vagyok azok, akik ezek a megromlásában főszerepet játszottuk, miénk tehát a terhe, tehát miénk minden következménye, hogy nincs már vigasztalásunk, nincs már reménységünk, nincs hova fordulnunk, magunkba záródunk keserűségünkkel, panaszunkkal, fájdalmunkkal. Sőt, nagyon sokszor mintegy ennek folyományaképpen a vigasztaló kezet is elütjük, a vigasztaló szót is elhessentjük, a vigasztaló gesztusokat is félreértelmezzük, és újra meg újra mondjuk, mintegy belekeményítve magunkat a fájdalomba, keserűségbe - nincs már nekem vigasztalásom!   Akik a Református Bibliaolvasó kalauz szerint olvassák a Zsidókhoz írt levelet, a negyedik, ötödik részhez érve, azt hiszem érzik is, hogy ez a levél, meg a benne foglalt hosszas fejtegetések vigasztaló beszédek akarnak lenni. Újra és újra megismétli a levél: ma, ha az Ő szavát, Isten szavát, Isten vigasztalását, Isten buzdítását halljátok: ne keményítsétek meg szíveiteket, mint egykor kiválasztott nép megkeseredés napján a pusztában, mikor úgy gondolták: nincsen remény. Egykor úgy gondolták, hogy Isten sok szépet ígért, ám abból nem, hogy kevés nem valósult meg, hanem éppen az ellenkezője következett be: Isten kiszabadította őket a rabságból, a megalázottságból, aztán bevezette őket a pusztába, a tétovaságba, a bizonytalanságba és elveszésbe. Akkor aztán szólhatott hozzájuk szépszavú próféta, parancsolhatott nekik dörgő szóval az isteni rendelkezés, megkeményedett már a szívük, semmi nem jutott el hozzájuk a buzdításból.

Most vigasztaló sorokat olvasunk, a levél vigasztalni és bátorítani akar, de nem csak szavakkal. Nem csak a lelkünkre akar balzsamot hozni, nem csak az egyébként elhangzott és jól ismert mondatokat ismételgeti, hanem erősen érvel is amellett, hogy a vigasztalás lehetősége adott. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem csak a szavakban. Ó, én azt tudom, hogyha oda eljut valaki, hogy olyan szavakat tud megfogalmazni, kimondani, és azokat olyan pillanatban tudja mondani, hogy elérnek a szívig, az nagyon nagy dolog, és tudom, hogy kevésszer adatik ez meg nekünk. De most, kedves testvérek, többről van szó. Arról, hogy mi az alapja, a forrása, a meghatározottsága annak, hogy amikor vigasztaló beszéddel fordulunk egymáshoz, mikor erősíteni akarjuk egymást, akkor ezek nem üres szavak, ezek nem szép szólamok, nem udvariassági formulák, amiket vagy elfogadunk, vagy nem fogadunk el, vagy elérkezik a szívünkhöz, vagy nem érkezik el a szívünkhöz, hanem megalapozott vigasztalások. A vigasztalás szilárd, a vigasztalásnak – szabad ezt mondanom – van oka, van miért megvigasztalnunk a másik embert. Mert hiszen amikor azt halljuk másoktól, vagy olykor a mi szívünkből is felszakad ez a keserűség, hogy nincs már nekem vigasztalásom, nem tudom a másik embert megvigasztalni, vagy ahogyan szokták mondani, ő már vigasztalhatatlan, akkor mintha azt mondanánk ki, hogy persze-persze, szavak vannak, gesztusok vannak, jóérzés van, de nincsen alapja a vigasztalásnak. Nincs az megalapozva, nincs miért a másikat vigasztalni. Ilyenkor aztán olyanok vagyunk, mint amit egyszer egy pályaudvaron láttam. Egy házaspár igyekezett a vonathoz, de bárhogy siettek, a vonat már elindult, lekésték. Ekkor az asszony ledobta táskáját, elkezdett sírni, lekésték a vonatot. Az embere egy darabig próbált neki valamit mondani, először humorral elütni a dolgot, aztán határozottan, hogy nem kell itt a hisztizni, de aztán ő is letette a bőröndöt, s egymás nyakába borultak és együtt sírtak. Nos, sokszor mi is jutunk ide, kedves testvérek. Elkezdünk vigasztalni valakit – ebben a szóban, hogy vigasztalni, benne van az is, hogy jókedvre deríteni – és a vége az lesz, hogy mi is a nyakába borulunk és együtt sírunk, együtt siratjuk, hogy nincs alapja a vigasztalásnak. De van alapja! Erről beszél a felolvasott szakasz.

Nagyon egyszerűen azt mondja, hogy Isten és ember dolgában van elrejtve a vigasztalás, Isten és az én viszonyomban rejtőzik a vigasztalás titka. Isten és ember között azonban szakadék van, az ember elszakadt Istentől, magára zárta önmaga világát, azt mondta –Madáchot elcsavarva – megmutatom, mit érek önmagamban. Hát megmutatja minden nap, megmutatjuk minden nap, mit érünk önmagunkban. De nem erről szeretnék szólni, hiszen az ember nyomorúságát alaposan és hosszasan lehetne ecsetelgetni. Arról szólok, hogy valahol a teremtő, gondviselő, megtartó Isten és az ember viszonylatában, kapcsolatában van elrejtve a vigasztalás. Ezért rendel Isten papot, vagy – ahogy itt olvassuk – főpapot. Mert „a főpap, emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért, aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivel maga is körül van véve gyarlósággal.” A latin nyelvben a papot pontifexnek nevezték, ami magyarrul annyit tesz: az, aki hidat ver. A hídverés, a hídépítés – ez a pap dolga. Egyszer egy kollegám mesélte nekem némi haraggal-méreggel, hogy odahaza a gyülekezetében presbitereivel vitatkozott, akik nem nagyon voltak vallásos atyafiak, tartották ugyan a templomosságot, de nem mutatkozott az életükben vallásosság. A vita során aztán a tiszteletes úr próbált odahatni, mondván: azért maguknak, presbitereknek is kellene időnként imádkozni, bibliaórára jönni, istentiszteleten aktívabban részt venni. Mire ez egyik atyafi odavágta neki: tiszteletes úr, imádkozni!? – az a maga dolga, azért tartjuk, imádkozzék a pap! Ez az én kollegám rettentő módon fel volt háborodva, kétségbe volt esve, micsoda pogány világba került ő, hogy őt csak ezért tartják, hogy imádkozzon, ő vigye oda az Isten elé való dolgokat! Ám, kedves testvérek, nem akarom a papi ázsiómat növelni, de éppen ezért tartják a papot! Minden pap, a nép közül választatván, emberenként az Istenre tartozó dolgokban jár el. Oda kell vinnie a népe nyomorúságát, bűneit, elesettségét, vigasztalanságát Isten elé. Talán ezen a ponton be is csukhatnám a Bibliámat és mondhatnám: Ámen. S talán mondhatná a gyülekezet is, hogy tessék összehívni egy lelkészi értekezletet, s a többit ott papi körben megtárgyalni. Ám a Zsidókhoz írt levél azért beszél általánosságban, mert a keresztyénségben egyetemes papság van: minden hívő pap, nemcsak a pap pap, hanem minden hívő pap, mindenki, aki a Jézus Krisztus hitében jár, az tudja, hogy szabad bemenetelünk van Jézus Krisztus királyi székéhez. Mindannyiunknak imádkoznia kell szükséges időben, alkalmas időben, alkalmatlan időben, nyomorúság idején és öröm idején egyaránt. Mindannyiunknak van népe, van kiért és miért könyörögnünk, mindannyiunknak van kiért elkérni az Isten vigasztalását, mindannyiunknak van kiért megkeresni ezt a szilárd alapot, és buzdítani, bíztatni másokat, hogy álljanak rá. Mindazáltal nem ebben a lehetőségben van megalapozva a vigasztalás. A vigasztalás az, hogy Krisztus halálával kettéhasadt a templom kárpitja, mely elválasztotta a szentek szentjét és a templom többi részét. Szimbolikusan ez azt jelenti, hogy az Istent és embert elválasztó szakadék áthidaltatott. Az akadály, mely Istent és embert szétválasztotta, elválasztotta, eltávolíttatott az útból, immár szabad bejárásunk van Istenhez. De ennek kell, hogy legyen egy szilárd és biztos alapja, és ez az alap maga Jézus Krisztus. Nekünk olyan főpapunk van, aki meg tud indulni a mi gyarlóságainkon. Nekünk olyan főpapunk van, aki maga is megkísértetvén mindenben, kivéve a bűnt, szenvedéseivel megtanulta az engedelmességet. Hogyne tudna hát, nyomorúságainkon és esendőségeinken megindulni. Isten rendelte Őt erre.

Most a levélnek egy nagyon fontos momentumát szeretném kiemelni, s valószínű, hogy ez a vigasztalást kereső embernek inkább lélektanilag fog erősítést és segítséget adni, mintsem gondolatilag. De azt hiszem, hogy sokszor inkább a léleknek van szüksége erőre, mert az eszünkkel tudjuk, hogy van vigasztalás, az eszünkkel tudjuk, hogy ez Jézusban van megalapozva, az eszünkkel tudjuk, hogy imádkozni kellene, és Isten segítségét kéne kérni, inkább a szívünkkel nem tudjuk, az érzéseinkkel nem tudjuk, mivel lelki erőnk nincs hozzá. Azt mondja a felolvasott rész: Krisztus képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal. Képes együtt érezni tudatlanokkal és a tévelygőkkel. Tudatlanok és tévelygők vagyunk, kedves testvérek. Nem azt mondja most, hogy képes együtt érezni a bűnösökkel. Noha mondhatná, mert a bűnnek két megjelenési formája a tudatlanság és a tévelygés. Tudom, hogy vannak, akik most azt mondják:  igehirdetőnk erre a vasárnapra felhagyott a felvilágosodás ostorozásával, s most afféle aufklerista igehirdetést tart itt, hiszen a tudatlanok és a tévelygők megvilágosítása – nos, ez az aufklerizmus, a felvilágosodás, mely szerint csak az lenne minden bajunk, hogy keveset tudunk, vagy éppen nem azon az úton vagyunk, amin mennünk kéne. De higgyétek el, kedves testvérek, rációba tartó dolgoknál mélyebbet mond itt ki a levél, nem az intellektus tudatlanságáról, nem az értelem tévelygéséről van itt szó. Szinte azt lehetne mondani, hogy emberi meghatározottságokról beszél. Most egyetlenegy vonatkozást, az idetartozó vonatkozást szeretném kiemelni.

Mi történik velünk,  amikor szenvedő embert látunk, amikor szenvedést látunk? Sok minden átfut ekkor az emberen. Talán először az ijedtség. Tegnap délután egy lelkésztársamat látogattam meg, kórházban van szegény. Délután adták volna be neki az infúziót, kezdő ápolónő jött le elvégezni a műveletet. Ott ültem az ágya szélén, közben beszélgettünk. Az ápolónő nem találta a megfelelő helyet az infúziós tű számára, először a felkarba, aztán az alkarba, aztán a csuklójába szúrt. Majd azt mondta, na jó, hagyjuk a jobb kezet, átteszem a balkézbe. Igy szerencsétlent teleszurkálta, ő meg csak feküdt ott az ágyban hősiesen, összeszorítva a fogát – én lettem rosszul, látva mindezt. Sokszor, amikor szenvedőt látunk, olyan mérhetetlen gyengeség, tehetetlenség, erőtelenség száll meg bennünket, hogy semmit sem tudunk csinálni vagy segíteni. Máskor meg haragra gyulladunk, ha szenvedőt látunk, a tehetetlenség haragja gyullad fel bennünk, mert nem tudunk segíteni. Sokszor pedig - valljuk meg, felsóhajtunk: jaj de jó, hogy nem én szenvedek, jaj, de kegyelmes az Isten, hogy nem rám hozta ezt a szenvedést, jaj, de jó, hogy nem engem sújt ez a dolog. Jaj, de jó, hogy nem engem döntött le ez a betegség, jaj, de jó, hogy nem nekem potyognak a könnyeim, jaj, de jó, hogy nem én gyászolok, jaj, de jó, hogy nem én kaptam meg a halálos diagnózist, jaj, de jó, hogy nem az én hátam mögött surrog-burrog a család meg az orvosok! Vagy éppen - s ebben is legyünk őszinték – ha szenvedőt látunk, átsuhan rajtunk: úgy kell neki, megérdemli! Egyszer többesben látogattunk meg egy beteget, és az egyik testvér oda ült az ágya szélére, megfogta a kezét – szegény nagyon beteg volt valóban, szinte reménytelenül – megfogta a kezét, megszorította és azt mondta neki: úgy-e tudod, hogy megérdemled, hogy itt vagy? Úgy megszégyelltem akkor ott magam, noha természetesen dogmatikailag: mind megérdemeljük! Nincs mese, ez egyetemes igazság. Mégis, mennyi tévelygés, tudatlanság, mennyi erőtlenség, mennyi minden van bennünk. ami nem az észnek kérdése, nem felvilágosodottság dolga, nem attól függ, hogy én mennyire vagyok tájékozott az életnek és a halálnak eme ügyeiben. Inkább, tudatlan vagyok és tévelygő. Eliszonyodom a szenvedő embertől, eliszonyodom a betegtől, vagy megfordítva, úgy viszonyulok hozzá, mintha megérdemelné, vagy felsóhajtok és azt mondom: jaj, de jó, hogy nem velem történt.

A főpapnak képesnek kell arra lennie, hogy együtt érezzen. Együtt érezzen a tudatlannal és a gyarlóval, a tévelygővel. Ez a szó itt, hogy együtt érezzen így is fordítható: együtt szenvedjen. Nemcsak az a dolga a főpapnak, hogy úgy érezze vagy sejtse, hogy valaki nagy bajban van, érezze vagy sejtse, hogy tévútra jutott az élete: neki képesnek kell együtt szenvedni vele. De minden eltévelyedettségünk, minden tudatlanságunk, minden ismeret-nélkül valóságunk abban tetőzik, abban mutatkozik meg a leginkább, hogy a vigasztalannak tűnő helyzetekben, nyomorúságokban, elesettségekben, betegségekben, megvertségekben – mi magunk is olyan könnyen kimondjuk: nincsen remény, nincsen vigasztalás, nincsen elrejtve az Isten valóságában, az Isten szeretetében az a szilárd pont, amiben én megállhatnék.

Ugyanakkor szeretnék arról is szólni, hogy a Zsidókhoz írt levél nemcsak az érzésben, nemcsak a velünk való együttgondolásban, a velünk való együttszenvedésben mutatja meg Jézus Krisztus páratlan nagyságát, hanem, ha szabad ezt mondani, objektíven, tárgyilagosan is. Azt mondja a szakasz végén: Ő, azaz Jézus, „az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltással és könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból és meghallgattatott istenfélelméért, ámbár Fiú megtanulta azokból, amiket szenvedett az engedelmességet és tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek.” Egyik óegyházi kézirat annyira abszurdnak tartja azt, ami ide le van írva, hogy beletoldott egy kis szót a szövegbe eképpen: erős kiáltozás könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból és –  itt jön a betoldás – nem hallgattatott meg. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem – kiált Krisztus a kereszten. Meghallgattatott? Meg kellett halnia. Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem a keserű pohár. Meghallgattatott? Ki kellett innia a keserű poharat. Ezért az óegyházi másoló úgy gondolta, hibás a kézirat és beletoldotta a nem szót. Nem hallgattatott meg! S ebből tanulta meg a tökéletességet. Azonban, kedves testvérek, azt hiszem, hogy ez már csak amolyan teológusi okoskodás lehetett, mikor az atyafi belecsempészte a nem szót. Hiszen Jézus meghallgattatott, mert feltámadott, mert Őt meghallgatta az, aki képes megszabadítani a halálból. Nem a haláltól. A halálból. Megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, szála alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada. Ez a vigasztalás szilárd alapja. Ez az az Isten és ember kapcsolatába elrejtett nagy titok, misztérium, amiért tudunk vigasztaló szót szólni, amiért van értelme a vigasztaló gesztusnak, amiért hihetjük, hogy minket, tudatlanokat és tévelygőket a mi egyetlenegy főpapunk meghallgat, ezért járulhatunk trónusa elé, ahol segítséget kapunk. Mert meghallgattatott istenfélelméért. S bár Fiú, a szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és üdvösségre jutván örök üdvösséget szerzője lett mindazokra nézve, akik Néki engedelmeskednek.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Amíg a halál benne van az élet dolgaiban, addig nincs teljes vigasztalás. Sok mindent, ó, szinte véghetetlenül, megszámlálhatatlanul sok mindent el lehet érni, meg lehet kapni, ki lehet csikarni Istenből: betegségből való gyógyulást, kudarcból való kimenekedést, megvertségből való felállást, megalázottságból való megméltóságosodást, sok mindent, bizony mennyi mindent. Isten ezeket bőkezűen adja gyermekeinek. De amíg az élet dolgaiban ott van a halál, vagy ahogy a zsoltárban énekeltük: amíg a halál kötelei vesznek bennünket körül, addig nincsen üdvösség. És ez a döntő kérdés:  az üdvösség a kérdés. Nem az a kérdés, hogy milyen hamar szárad fel a könnyem, nem az a kérdés, hogy mikor emelik fel 25%-dal a fizetésemet, nem az a kérdés, hogy a gyerekem jut-e egyről a kettőre, nem az a kérdés, hogy lesz-e fedél a család feje fölé, nem a kérdés, hogy kihúzhatom-e magamat és méltóságos életet élhetek-e, - az üdvösség a kérdés. Németh László mondja egy tanulmányában, hogy egy ügy van, minden embernek egy ügye van, nincs más ügy és minden ebből jön és minden e körül forog. Ez pedig az üdvösség-ügy. Jézus Krisztus lett örök üdvösség szerzője mindazokra nézve, akik néki engedelmeskednek. Mit jelent Krisztusnak engedelmeskedni és ebben az engedelmességben az üdvösség jó ízét megízleni, boldog szívvel hinni és magunkhoz ölelni. A felolvasottak fényében: ez annyit tesz, mint  bizakodó szívvel a kegyelem királyi széke elé járulni. Tudjátok, a Krisztusnak való engedelmesség első lépése nem az, hogy megteszem ezt vagy azt, végrehajtom ezt vagy azt,  mint az Ő parancsolatát. Ha így volna, igaza lehetne azoknak, akik azt mondják, hogy a világban vannak keresztyének, akik keresztyénnek mondják magukat, meg vannak úgynevezett anonim keresztyének, akik nem is tudnak se Istenről, se Krisztusról, se hitről, de a Bözsi nénének felvágják a tűzifát, a Mariska nénit átsegítik a zebrán, ha valaki elejti a pénztárcáját az utcán, nem teszik zsebre, hanem utánaszaladnak és odaadják neki. Nos ők már meg is tették az első lépést. Szolidárisak voltak, becsületesek, tisztességesek, mi kell még több? Megtörtént az első lépés. De nem az első lépés. Az első lépés: bizalmas szívvel a kegyelem királyi széke elé járulni és elkérni a vigasztalást. Az első lépés: kinyilvánítani, hogy Őbenne, Krisztusban van a vigasztalás. Az első lépés: odavinni, el nem rejtve könnyeinket,  összetört szívünket, megvert életünket, szétdőlt reményeinket - és segítséget kérni. Engedelmeskedni az első lépésben azt jelenti – imádkozni. Tegnap az egyik tévéhíradóban beszámoltak arról, hogy milyen egészségi állapotban vannak a magyar gyerekek. Megdöbbentő adatokat lehetett hallani, a harmaduk rövidlátó, a tíz százalékuk túlsúlyos, hetven százalékuk valamilyen ortopédiai rendellenességtől szenved, ülnek a TV előtt, a villanypásztor előtt és isszák a cukros vizet, amit Colának hívnak. Az egyik ilyen vizsgálathoz kiment a televízió is, mutatják, hogy doktor bácsi vizsgálgatta a gyermekeket, s  leültették az egyik családot, megkérdezték a testvéreket, mit kell tenni ahhoz, hogy egészséges gyerek legyél. Az egyik bemondta, hogy nem szabad sok zsírosat enni, aztán mozogni kell, futni kell, vigyázni kell az egészségre, mindent be kell tartani, amit a doktor bácsi mond. Odafordultak a másikhoz is, mit kell tenni ahhoz, hogy egészséges gyerek legyél és ne kelljen orvoshoz menned. A tízéves kisfiú erre azt mondta, imádkozni kell. Megrendítő ez a gyermeki hit. Igen, természetesen tudjuk: egészségesen kell élni, hogy ne kelljen orvoshoz menni. De ez az első lépés. Vigasztalásra van szükséged, reménytelennek érzed magadat, te sem tudsz mást tenni, csak elhessegeted magadtól a gyenge és erőtlen emberi gesztusokat, és beállsz azok sorába, a fekete seregbe, a vigasztalhatatlanok seregébe? Jézus Krisztus azokra nézve lett örök üdvösség szerzője, halálból való szabadulás szerzője, akik neki engedelmeskednek, hívó szavát meghallják, eléállnak összetört életükkel, eltévelyedettségükkel, megsötétedettségükkel, bűneikkel, nyomorúságukkal, vétkeikkel, úgy, ahogy vannak, és segítségül hívják őt. Hadd hívjalak, kedves testvérek, bennetek is ennek a lépésnek a megtételére, annak az imádságnak az elmondására, jöjj Uram, szabadíts meg engem, jöjj Uram, láss meg engem, jöjj Uram, könyörülj énrajtam, hadd legyen a Te kegyelmed, szabadításod, örök hűséged az enyém. Ámen