A tizedik parancsolat

Kedves Testvérek!

 Hadd kezdjem egy vidám megjegyzéssel és egy érdekes történettel ennek a parancsolatnak a magyarázását. Amikor a konfirmandusokkal a Tízparancsolatot tanuljuk, azt vettem észre, hogy a tizedik parancsolatot már nagyon szívesen mondják. Nyilván nemcsak azért, mert ez az utolsó, s tudják, hogy végére értek a sornak, hanem azért is - ahogy az egyik konfirmandusom mondta -, mert ezt a parancsolatot humorosnak tartják, hisz itt a szamárról is szó van. A történet nemrégiben esett meg velem. Egy régi ismerősömmel találkoztam, kedves,  őszinte fiatalemberrel, akit hosszú ideig élénken foglalkoztatott az a gondolat, hogy lelkipásztor legyen. Ezt egykor igen komolyan gondolta. Aztán elsodródott az életemből, s most hogy újra találkoztam vele, igen érdekelt, mi lett vele, mit csinál. Az ifjú kacagó öniróniával azt mondta: tudod, most a mammont szolgálom. Először azt hittem, bankszakember lett, vagy ügynök, vagy valami ilyesmi. Kérdeztem, mi a foglalkozása. Mire azt felelte, hogy reklámszövegeket ír. Reklámszövegíróval még soha nem találkoztam, mindjárt tartóztattam is, mesélje csak, mit jelent reklámszöveget írni, s mit ért azon, hogy a mammont szolgálja? Ekkor már nem volt olyan vidám és derűs, hanem elmondta, hogy bár jól keres ezzel a szakmával, de bizony igen megalázó és kellemetlen megrendeléseknek is eleget kell tenni. Ráadásul a cégvezetés ötletei is elkeserítik. Ezek az ötletek újabban nemcsak azt célozzák, hogy a reklám vásárlásra ösztönözzön, hanem hogy azzal keltsen érdeklődést egy termék iránt, hogy irigységet támaszt az emberben. Vedd el a másiktól! Ez a sugallat  természetesen vidám történetekbe van beleágyazva, többnyire bohókás fiatalok csenik el a másiktól az üdítő italát, vagy ami éppen van neki. A lényeg azonban az, hogy eljutottunk oda, hogy ma már reklámozzák a tizedik parancsolat megszegését. Kívánd a másikét! Nem arról szólnak, hogy kívánj valamit, amit megvehetsz! Itt már nyílt és egyértelmű felszólítások hangzanak: vedd el a másikét. Ezt a példát azért hoztam ide, mert a reklámszövegírás nem egy mindennapi foglalatosság, talán itt a gyülekezetben nincs is olyan, aki foglalkozott volna valaha vele. De vajon van-e az emberi életnek olyan területe, amelyikre ne vonatkozna a tizedik parancsolat?  A kérdést azért kell ily mértékben kiterjesztenünk az élet minden területére, kivételt nem ismerve, mert ez a parancsolat az, amelyben a szabadító és a szövetségi életrendet ajándékozó Isten az emberi szív legmélyéig hatol el.

A tizedik parancsolatot hallva, úgy tűnik, bárki jogos kérdéseket vethetne fel. Például, hogy miért szerepel egyáltalán a parancsolatok között? A többi parancsolat esetében lehet szankcionálni a törvénysértést. Lehet szankcionálni a lopást, a gyilkosságot, a házasságtörést, a hamis tanúzást, még a szülők iránti tiszteletlenséget is. S talán a bálványimádást is lehet büntetni. Mindegyik tettekben jelentkezik. De ezt, vajon, hogyan? Nincs olyan jogrendszer, nincs olyan törvény, amelyik paragrafusok mérlegére tehetné, monitorozhatná, hogy mi van az emberi szívben. Akkor, vajon, miért szerepel ez itt? Vajon, nem az lesz belőle, ami olyan sokszor bekövetkezik az ember életében, hogy az ember odaáll Isten helyébe, merthogy mégiscsak tudni akarja, mi lakozik a másik szívében? Hiszen Isten a szívek és a vesék vizsgálója. Isten tudja minden gondolatunkat, Isten tartja számon szívünk minden rezdülését, és ezért ki az közülünk, aki odaállhatna Isten helyébe, és ítéletet mondhatna a másik ember felett, és azt mondhatná, megszegted a parancsolatot, mert kívántál?! Ugyan melyik ember tehetné ezt meg, hiszen a megkívánás rejtekben, a szív mélyén történik?!

Talán éppen ez a parancsolatnak az értelme, és pontosan ez tárul fel, ha megnézzük, miben van a parancsolat megszegésének büntetése? Hogy jelenik az meg? Milyen következményekkel jár? Ha ezt felfogjuk, rögtön megértjük, miért szerepel a másiké elkívánásának tilalma Tízparancsolatban, a szövetség okmányában. 

A parancsolat megszegésének legalább két területen van következménye, vagy büntetése. Az egyik az emberi kapcsolatokban, a másik pedig önmagában jelentkezik. Először szóljunk az emberi kapcsolatokról. Ha azt nézzük, hogy a másik tulajdonának a megkívánása mivel jár együtt, mit von magával, milyen következményei vannak, akkor nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk, aláírjuk ezt a parancsolatot.

Például, hazaérkezik a férj, és a felesége csak azt érzi, hogy valami megpattant ebben az emberben, otthon van, de nem otthon jár az esze. Egy másik asszonyon jár az esze. Aztán lassan megromlik a házasságuk, a kapcsolatuk, az életük. Máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd! Vagy mind a mai napig uralkodók, államok, országok, törzsek háborúkat indítanak, hogy megszerezzék a földet, a vagyont, a birtokot. Ám ha belegondolunk, mibe kerülnek a háborúk emberi életekben, kultúrák, civilizációk megsemmisülése tekintetében, máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd! Ha arra gondolunk, hogy nem élhetünk, csak a bőrünkben, és azt nem húzhatjuk le magunkról, mint egy zipzáras ruhát, nem tehetjük le, vagyis, hogy az ember az, ami hozzá tartozik, ami az ő tulajdona, s ezért elkívánni a másikét, majdnem olyan, mintha azt kívánnám, hogy nyúzzák le a bőrét, máris értjük, mit jelent a parancsolat: ne kívánd!

Igen, kedves testvérek, amikor a Bibliában is olvassuk a megrendítő történeteket, megértjük, miért szerepel a Tízparancsolatban ez a tiltás, a megfoghatatlan, talányos valaminek, az elkívánásnak a tiltása. Mi az, hogy kívánni? Hát soha nem suhanhat át a szívemen az a gondolat, mikor látom a szomszéd telkét, jaj, de szép, de jó lenne ez nekem? Soha nem suhanhat át a szívemen egy gondolat, amikor látva azt, hogy a másiknak van valamije,  az nekem jó lenne? Miért kívánja Isten, hogy ne kívánjam? Hát nem számol Isten azzal, hogy az ember szíve romlott szív? Hát nem számol Isten azzal, hogy különbség van ember és ember között, vagyonban, birtokban, tárgyban? Nem számol azzal, hogy az ember óhatatlanul is meg fogja kívánni a másikét? Vajon nem illúziókat kerget Isten, amikor ezt a parancsolatot adja?

 Éppen fordítva, kedves testvérek! Isten tökéletesen tudja, hogy romlott az emberi szív, Isten tökéletesen tudja, hogy át fog suhanni a szívemen ez a gondolat. Ameddig csak vissza tudunk emlékezni, fel tudunk idézni ilyen érzéseket. Emlékszünk rá, mikor az iskolában kicsomagoltuk a tízórait, és a másiké nagyobb volt? Több szalámi volt benne, vagy az enyémben még az se volt. Hát nem elkívántuk azt? S ezt olyan ártatlannak, magától értetődőnek tartjuk! Csak az a baj, hogy a gyerek szívén átsuhanó gondolat nem szűnik meg a gyerekkorral, hanem velünk felnővén felnőtté válik, erőssé lesz, eszközei kerülnek, ideológiákat épít, indokokat talál, hogy miért vegye el, amit kíván.

Egyetlenegy bibliai példát hadd hozzak ma fel. Akháb király történetét, aki megkívánta Nábót szöllejét, és belebetegedett, hogy nem lehetett az övé. Először meg akarta venni, annak rendje-módja szerint. Felajánlotta: megveszi a földet. Nábót közölte, nem adhatja, mert megtartja az ötödik parancsolatot, tiszteli apját és anyját, ezt a szülői örökséget nem adhatja el, az örökség szent dolog. Belebetegedett a nagy király, hogy nem lehet az övé szőlő. Csak feküdt a sarokba húzódva, mint egy beteg kisgyermek. Ekkor felesége, Jézabel démoni tervet szőtt. S ebben a démoni tervben a Tízparancsolatnak szinte valamennyi tiltását megszegte. Hamis tanúkat szereztek, akik megvádolták ezt a szerencsétlent, aztán megölették, és elvették a birtokát. Csoda-e, hogy utána Isten azzal az üzenettel küldi Illés prófétát a királyhoz: azon a földön, amelyen kutyák nyalták fel Nábót vérét, ott fogják a kutyák a te véredet is felnyalni! Gyilkos vagy! Pedig csak megkívánta, pedig csak megtetszettek a szép szőlőlevelek, a gyönyörű fürtök, szép volt a kilátás, csak közel esett a királyi palotához! Pedig csak megkívánta! Mint egy kisgyermek a másikét! Csak a betege lett a vágynak, mint a vágyakozó kisgyermek! Mivel azonban volt rá eszköze, módja, tervet forraló partnere,  gyilkosság lett a megkívánás vége. Sőt több is, mint gyilkosság, hiszen a saját örökségét, a saját dinasztiáját, a saját uralmát döntötte végromlásba!

 Értsük meg, Isten ebben a parancsolatban nem holmi gyermeki érzelmeket tilt, nem holmi uralhatatlan hátsó gondolatot tilalmaz. Ne kívánd! Ebben benne foglaltatik az is, amit más bibliai helyek figyelembevételével így is lehet fordítani: ne szerezd meg, ne vedd el, ne tégy rá pert! Jelesül: arra, ami nem a tied, ami a másiké.

Azután, azt is meg kell vizsgálnunk, hogy milyen következményekkel jár ennek a parancsolatnak a megszegése önmagunkra nézve. Igen, a végtelenségig lehetne sorolni az irigységnek, az önzésnek, a másik birtoka, tárgya, felesége, tulajdona, akármije megkívánásának tragikus következményeit. Tele az életünk is szomorú példákkal arra nézve, hogy mit jelent a bírvágy, micsoda pusztító erő tud az lenni. Most azonban arról is beszélnünk kell, hogy mit jelent ez az emberre önmagára nézve, arra nézve, aki enged a kívánásnak, aki hagyja, hogy a kívánság, a bírvágy ötleteket adjon neki, mozgósítsa, arra irányítsa a figyelmét, a szellemi erőit, amit megkívánt és amit akar.

 Először is azt jelenti, amit Pál apostol az efézusiaknak mond: elidegeníti az embert. Elidegeníti az embert a másik embertől. Amikor nagyon megkívánom a másikét, az első lépés mindig az, hogy ezt a vágyat törvényesnek, jogosnak akarom tekinteni. Ebből adódik az a lélektani mozzanat, hogy a másiknak idegenné kell válnia számomra. Ha átsuhan rajtunk a gondolat, én is szeretném azt a csirkecombot enni, amit a gyerekem eszik, megszégyelljük magunkat erősen. Hiszen a gyermekem hús a húsomból, vér a véremből, tőle nem kívánhatom el azt. Vagy amikor a gyermek úgy érzi, jó lenne már, ha apja és anyja neki adná azt, amijük van, talán még lehorgasztja a fejét, s megbánja, hogy ilyen gondolata támadt! Ám ha idegentől kívánom, akihez semmi közöm, ott már egyszerűbb a dolog! Ott már kevesebb a szégyenérzet! Amikor elkívánom a másikét, elkezd működni a csaló szív, és elidegenít. Idegenné teszi a másikat, de ezzel engem is idegenné tesz. Sőt, engem tesz igazán magányossá, engem tesz olyanná, mint akinek semmi köze a másikhoz.

Aztán nézzük meg, hogyan élnek az önző emberek. Milyen magányosak, milyen megkeseredettek. Mennyire nincs társuk. Mennyire eltaszítják - óhatatlanul is - maguktól az emberi közeledést, mert csak arról tudnak beszélni, hogy mi van a másiknak és nekik miért nincs. Állandóan összehasonlítgatnak. Átéltétek ezt már, kedves testvérek? Találkoztatok már olyan ismerőssel, aki mérhetetlenül idegesített benneteket azzal, hogy állandóan csak arról beszélt, hogy kinek mije van, hogyan szerezte, hogyan lehetne megszerezni, és te hogy csináltad, neked hogyan van ennyi, hogyan jutottál hozzá, mit kellett ezért tenned? Ha átéltetek már ilyent, tudjátok, miről beszélek. Ám ez nemcsak idegesít, hanem idegenít is. Ne kívánd a másikét, felebarátodét, embertársadét, mert idegenné leszel. Te magad leszel idegenné. Te leszel kívül valóvá, te leszel olyanná, mint akinek semmi köze nincs az életéhez.  

A második mozzanata ennek a visszafelé ható, önmagában ható bűnnek, illetve bűnhődésnek az, hogy az ember elveszíti a szabadságát. Megfigyeltétek már, hogy mennyire meg tudja kötni az embert az, amikor valamit hallatlanul kíván, valamit hallatlanul meg akar szerezni? Ekkor minden erejével, minden igyekezetével, minden ötletével arra irányozza rá az életét. S immár nem szabad. Ráadásul egy olyan dolognak a foglya, ami nem az övé. Tessék ebbe belegondolni. Olyasminek vagyok a rabja, ami nem az enyém. Hogy személyessé tegyem a dolgot, és így még drámaibbá lesz: amikor valaki elkívánja a másik asszonyát, vagy a másik férjét, egy olyan ember vagy asszony foglya lesz, aki nem az övé. Ne kívánd. Ne kívánd, mert elveszted a szabadságodat.

Most már értjük a bevezetőt, hogy miképpen vonatkozik ide is az isteni szó: Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából. Ne legyen néked idegen istened énelőttem. S ez most a harmadik lépcső. Isten nem azért tiltja a kívánást, mert ez  holmi  érzelem volna, ami neki nem tetszik, hanem mert az a végső állomása a másiké elkívánásának, így az a megkívánt valaki, vagy valami válik az istenemmé.

Egy nagy német teológus, Paul Tillich fejtegeti, hogy az ember számára az az isten, ami az embert végső módon meghatározza,  ami végső módon, feltétlenül érdekli. Arra kel és azzal fekszik, ami végső módon érdekli, ami végső módon meghatározza. Az az istene. Ez lehet bálvány, lehet egy illúzió, lehet egy hamis eszme, lehet a hatalom-akarása, lehet a vagyon, és ennek a parancsolatnak az értelmében lehet mindaz, ami a másiké. Ne legyen idegen istened énelőttem! A bálványimádás is a szívben kezdődik. A másiké elkívánása is a szívben kezdődik.

Ime, találkozik az első és a tizedik parancsolat. Még egyszer szeretném, hangsúlyozni, hogy Isten nem szentimentális. Nem azt mondja ez a parancsolat, hogy csúnya dolog az irigység. Nem azt mondja, hogy nem szép dolog az önzés. S nem azt mondja, hogy tessék már valahogy úgy élni, tessék valahogy úgy érezni, tessék valahogy úgy viselkedni, valami olyan etikettet, etikát kitalálni, hogy ne jöjjön a felszínre a kívánás! Nem ezt mondja Isten. Hanem azt mondja, ne kívánd, ne legyen idegen istened, mert elidegenedsz, mert elveszted a szabadságodat, és hamis istened lesz.

Korábban arról beszéltünk,  a parancsolatok magyarázása során, hogy ez a törvény a szabadság törvénye. Isten egy megszabadított népnek adja törvényét szövetségi alapokmányul, és adja nekünk is, Krisztus gyermekeinek, akiket megszabadított Szent Lelke hatalma által. Ez az Ő szövetségének az alapokmánya. Isten azt akarja, hogy szabad gyermekek legyünk. Nem arra szabadok, amit sokszor ez a mai világ sugall, mondván: légy szabad arra, hogy elvegyed a másikét. Hanem szabadok arra, hogy szeressünk.

Ennek a parancsolatnak a fényében értjük meg, hogy milyen nagy ajándéka ez az Istennek. Micsoda  felfoghatatlanul nagy kincs, hogy Isten leold rólunk kötelékeket, Isten leoldja rólunk ezeket az önmagunk által, önmagunknak csinált, végső érdekeltségeinket, végső ügyeinket, végső meghatározottságainkat, azért, hogy egy maradjon. Az az egy, amit az apostol így mond: ha valakinek tartoztok, adjátok azt meg neki, akinek az adóval az adót, akinek vámmal a vámot, akinek a félelemmel a félelmet, akinek a tisztességgel, a tisztességet. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte. (Róma 13.7-8).

Kedves testvérek, Isten szabad embernek hívott el bennünket. Azért hívott el szabad embernek, mert szeretni csak szabadon lehet, mert adni csak szabadon lehet, mert e törvényt betölteni csak szabadon lehet.  Csak az kívánja a másikét, csak az akarja elvenni, csak az gondolja úgy, csak az magyarázza be magának, hogy az  neki jár, aki rabszolga. Ez a rabszolga-erkölcs. A szabad ember erkölcse az Istenhez igazodik.

Adni akarok, mert megszabadított vagyok, mert hálás vagyok ezért a szabadságért, mert a szabadító Istentől kaptam mindent. Tőle, aki a szeretet örök forrása. Belőle élek, általa táplálkozom, és amit tőle kaptam, szabadon adhatom. Ne kívánd azt, ami a másiké! Ne kívánd azt, ami a felebarátodé! Állj oda Istened elé. Vidd oda szükségeidet, kéréseidet, Ő gazdag úr, és neked, mint szabad gyermekének bizonnyal megadhatja. Az a döntő, hogy e parancsolat megtartása által tisztán tarthatjuk a szívünket, és Isten a tiszta szívben csodadolgokat vihet végbe. Boldogok, akiknek szívük tiszta!

Ámen