A Te kezedbe…

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!

Immár Magyarországon is hetek óta látható az ausztrál-amerikai filmszínész, Mel Gibson filmje Jézus szenvedéséről, s akik nem látták a filmet, azok is tudnak róla, mert igen heves, és olykor indulatos vita kíséri a filmet, különböző vélemények hangzanak el róla. Akik látták, azok minden bizonnyal megrendültek talán nemcsak a filmnek az igen erős, expresszív kifejezésmódjától, hanem attól a ténytől is, hogy valóban, mintha mi, XX.-XXI. századi keresztyének az evangélium leírásait Krisztus szenvedéséről, keresztre feszíttetéséről, kínhaláláról úgy tekintettük volna, mint szép leírásokat, mint novellába, regénybe illő elbeszéléseket, de azok valóságos voltával nem szembesültünk. Nagyon jól emlékszem néhány évvel ezelőtt egy nagypénteki igehirdetésemben a keresztfára utalva azt a kifejezést használtam, hogy bitófa. Az istentisztelet után valaki megszólított, és azt mondta: tiszteletes úr, ez azért túl erős kifejezés volt. Pedig a kereszt: bitófa, közönséges kivégző eszköz, amelyen a lázadókat, a felségsértőket és a rabszolgákat, vagyis a senkiket a legbrutálisabb módon semmisítették meg. Ez a film is, amit most a magyar mozikban is játszanak, azt hozza elénk és abban rendít meg bennünket, hogy Jézus szenvedése szenvedés volt, Jézus kiszolgáltatottsága a semmibe vett személy kiszolgáltatottsága, Jézus áldozata valóban áldozati halál, mégpedig a szónak abban az értelmében, amit mára szinte már-már elfelejtünk, ahogyan erről egyébként Ézsaiás próféta jövendölésében beszél. Olyan, mint a mészárszékre vitt juh halála, mint az áldozati állat halála. Vagyis Jézus mintegy lefokozódik áldozati halálában az áldozati állat szintjére. Lukács evangélistának az a beszámolója, hogy Jézus halálakor kettéhasad a templom kárpitja, és ezt a pillanatot követi Jézus felkiáltása: Atyám, kezeidbe teszem le lelkemet, s ezeket mondván meghalt, egy nagy titkot tár fel számunkra, és erről szeretnék néhány szót szólni.

A templom kárpitja az az alkalmatosság volt, amely már a szent sátor létesítésétől kezdve az isteni és az emberi világot elválasztotta. Minden vallásnak, minden olyan hitgyakorlatnak, akármilyen modern és kinyílt is, vannak bensőséges titkai. Ma ezt úgy éljük meg, hogy a hívők és a nem hívők között van valamiféle elválasztás. Ez talán a mi templomajtónk is ott kint, amely nyílik és becsukódik. Aki hívő bejön, aki nem hívő, kint marad. Az ajtó jelzi, hogy belül egy másik világ van. Talán ilyen jel az is, hogy a templomajtó hétköznap be van zárva, és csak istentiszteletre nyílik meg. Be lehet rajta nézni, meg lehet előtte állni, elcsendesedni, imádkozni, de ez a tér itt nem közönséges tér, nem hétköznapi tér. Nem mindennapos helye az életünknek. Még inkább így volt ez az ószövetség népével. A szentek szentje, ahol a szövetségládát, és a szövetségládában a szövetség okmányát, a Tízparancsolatot őrizték, mindenki elől elzárt hely volt. A mózesi törvényekből tudjuk, és erről beszél a Zsidókhoz írt levél is, egy esztendőben egy ember léphetett be, a főpap, hogy áldozati vérrel meghintse a szövetség ládáját, mintegy nagy engesztelő áldozatul az egész nép bűnéért. Egy évben egyetlen egyszer. Ilyenkor a főpap maga is gyarló, esendő ember lévén, mintegy önmagáért is áldozatot mutatott be. Ez a kárpit választotta el az abszolút szent világot a profán világtól. Ószövetségi történetek szólnak arról, hogy amikor egy-egy uralkodó illetéktelen módon behatolt, halálbüntetés vár rá, vagy amikor az öreg főpap, Éli megengedi a fiainak, meggyengülvén, megvakulván, hogy helyette menjenek be, és ők mutassák be ezt a nagy engesztelő áldozatot, az egész családra katasztrófát hoznak. Maga Isten szankcionálta, mert a szentet és a profánt kettéválasztotta.

De nemcsak ezt fejezi ki a szentélynek és a külső világnak az elválasztása, hanem valami mást is. És erről szól tulajdonképpen Lukács megjegyzése: az Isten és az ember világa is el van választva. Az ember bűnesete óta visszavágyakozik a paradicsomba, az eredendő ártatlanságba és igazságba, amelyben Isten teremtette. Vagy éppen megfordítva. Az ember utópiákat gyárt, és egy boldog béke-korról álmodik, ahol minden és mindenki békességben együtt él, nincsen szükség és ínség. Nos ezekből tudjuk, hogy Isten és ember világa el van választva. Nincs közvetlen bemenetünk Istenhez. Ó, igen imádságainkat felröptetjük, ó, igen, Isten nem hagyja el a világot, gondviselő kegyelmével felkarolja, hordozza, megtartja, és benne bennünket is, mégis tudjuk, hogy valahogy nem áll össze az egész. Mégsem olyanok vagyunk, mint ennek a teremtett világnak minden egyéb egyede. Nem olyanok vagyunk, mint a növények, akik megélik a maguk természetes életét, tenyésznek és elenyésznek, magjukból újra kelnek, s nem olyanok vagyunk, mint az állatok, akik továbbörökítik magukat. Az ember szellem, és ezért az ember boldogtalan, ha Alkotójával nincsen élő, bensőséges lelki-szellemi kapcsolata. Ez a kárpit ott, a templomban ezt a nagy emberi tragédiát fejezte ki. Isten és az ember között elválasztás van. Jól emlékszünk mindannyian a gazdag és a szegény Lázár történetére. A gazdag dőzsöl, jól él, irgalmatlan, könyörtelen. A szegény koldus Lázár még egy morzsát sem kap, a kutyák felnyalják előle a maradékot. Aztán a gazdag meghal, a pokolba jut, a szegény Lázár pedig Ábrahám kebelébe. S emlékszünk jól, felkiált a gazdag Ábrahámhoz: Ábrahám, atyám, engedd meg, hogy visszamenjek és elmondjam még öt testvéremnek, hogy változtassák meg az életüket, nehogy úgy járjanak, ahogyan én jártam. S akkor azt mondja Ábrahám: nem mehetsz vissza, mert nagy közbevettetés van, nagy szakadék van, nagy elválasztatás van. Szimbolikusan, kultikusan, a templom kárpitja ezt fejezi ki.

Ám Jézus halálával kettéhasad ez a kárpit. Mit jelent ez? Nem pusztán azt, hogy maga a világegyetem is belerendül Jézus agóniájába és halálába, nem pusztán azt, hogy fizikailag is nyoma és emléke marad az Ő halálának a világon, nem is azt, amit a középkor egyik nagyszerű teológusa sugallt, hogy Jézus megrepedő szíve a meghasadó templomkárpitban fejeződik ki. Ennél sokkal többet jelent ez, mondjuk ki: nagyszerűbbet. A kárpit azért volt ott, hogy visszatartson. A kárpit olyan volt, mint egy bezárt ajtó. A kárpit volt az akadály. A kárpitot nem lehet félrelebbenteni, a kárpiton nem lehetett átlépni. Isten és az ember között nemcsak szakadék van, amin át lehet bekerülni, nemcsak ajtó van, ami olykor-olykor mégis megnyílik, hanem fal is. És a kárpit megreped, az ajtó sarkától kifordul, a fal leomlik. Hogy ez mennyire igaz, azt húsvétkor értjük meg, amikor a tanítványok magukba zárkózva, rettegve és félve, azt sem tudva, mitévők legyenek, még Jézus halálától sokkolva együtt vannak, Jézus ajtónyitás nélkül megjelenik közöttük. Immár nincsenek falak, immár nincsenek akadályok. Immár Isten és ember között szabad az út. Ezért kellett Jézusnak meghalnia. Ahogy a prófétánál hallottuk: békességünknek büntetése rajta van.

Nem tudjuk ezt a titkot igazán a maga mélységében felfogni, kedves Testvérek. Talán csak valamit sejtünk belőle. Jézus felkiáltása: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet! - ezt fejezi ki. De hiszen Jézus mindig is az Atyánál volt. De hiszen értjük amúgy az ember megsötétedését is. Jézus itt járt közöttünk, Szentlélekkel, isteni hatalommal teljesen. S azt mondják ellenfelei: az ördögök ujjával űzi ki az ördögöket. Itt járt közöttünk, s szerette a szegényeket, a kiszolgáltatottakat, a betegeket és a gyengéket. Gyógyító, megbocsátó irgalommal fordult a bűnösökhöz, s azt mondták róla: ímé a nagyétű és részeges, a bűnösök barátja. De hiszen megtanított bennünket arra, hogy Isten gyermekei vagyunk. Bizalommal imádkozhatunk így: mennyei Atyánk. S azt volt a vád ellene, hogy Isten fiává tette magát. Íme Isten Fia kiált: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. Vagyis kedves Testvérek, mégsem csak azt mutatja nagypéntek megrendítő története, hogy milyen sötét és vak az ember, mondjuk ki: milyen nyomorult az ember, aki a legszentebbet megtapossa, hogy az Isten szabadon nyújtja a szívét, az ember meg kiveri azt az Isten kezéből. Valami mást mutat ez! Azt a nagy titkot, hogy ennek így kellett történnie Isten akaratából. Erről jövendöl Ézsaiás próféta, mikor a szenvedő szolgáról beszél, és ezt fejezi ki Jézus szava: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet. Jézus halála Istenben történik meg. Nem rajta kívül, nem tőle távol, hanem magában Istenben. Mindez azt jelenti, hogy aki téged teremtett, aki téged megőriz, aki téged megáld, tudja, mit jelent szenvedni. Oly sokféle istent képzel az ember magának. De mindig erőset és hatalmasat. Vagy olyat, amit a felvilágosodás után a deisták elénk alkottak: nagy órás mestert, aki megalkotja a nagy művet, felhúzza, jár az rugóra, és a nagy óramű kattogása közben olykor még az angyalok csilingelése is hallatszik. Aztán néha-néha be kell avatkozni, egy kicsit megolajozni, egy kicsit felhúzni, s megy ez az egész szerkentyű a maga során. Nem így van ez, kedves Testvérek. Az Istennek a szenvedő és meghaló Jézus Krisztusban valóságos köze van hozzátok. Isten tudja, hogy mit jelent az, amikor az ember szenved. Isten tudja mit jelent az, amikor az ember vért verejtékezik haláltól való félelmében. Isten tudja, mit jelent vereséget szenvedni, alul maradni, áldozatot hozni. De nem a szó mai értelmében, ahogy mondani szoktuk: adok a magaméból valamit, vagyis odaáldozom. Az csak adomány. Áldozni azt jelenti: elveszíteni. Nem lemondani róla, hanem elveszíteni. Áldozni azt jelenti: valamit megöldökölni, valamitől megfosztódni. És Isten ismeri ezt. Tudja mit jelent, amikor retteg egy arcul ütött gyermek, mit jelent, amikor sír egy megalázott ember, s mit jelent az, amikor fogod valaki kezét, és a kezedben kihűl a keze, s nincs többé. Tudja mit jelent a fizikai fájdalom.

Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. Jézus, a Megváltó Istenben hal meg. Istenben szenved, Istenben hal meg, és Benne támad fel. Mert nemcsak annyi az Ő áldozatos halálának nagy érdeme, hogy az Isten már tud valamit és szolidáris veled. Hogy olykor esetleg megérzed azt is, hogy Isten még jobban szenved, mint te, hogy még fájdalmasabb, mélyebb a kínja, mint neked, magadnak. Azt is jelenti ez, hogy Isten új életet készít a számodra, ahogyan nem hagyta, hogy az Ő Szentje rothadást lásson, hanem harmadnapon feltámasztotta Őt halottaiból. S.C. Lewis, a nagy angol író szenvedésről szóló könyvében azt mondja: az különbözteti meg a szenvedést és a fájdalmat, hogy a fájdalmat elfelejtjük. Ki tudja már felidézni magát a konkrét fájdalmat, amikor beütötte lábát, fejét, térdét, hogy hogyan fájt, nem tudjuk visszaidézni, mert elmúlt, mert az idegek nem jelzik már, mert a biológikumunk már nem érzi. A szenvedést viszont mindig fel tudjuk idézni, az beleég a lelkünkbe. Az velünk van. Ha egyszer megaláztak, 30,40,50 évig hurcolod a lelkedben. Ha egyszer becsaptak, soha nem felejted el. Ha egyszer igazán sírtál valamiért, emlékezni fogsz rá, milyen keserű volt az a sírás. Isten is emlékszik örökkévaló módon Jézusnak erre a szenvedésére. Nemcsak a kínjára, hanem a szenvedésére. És ezért a szenvedésért kész neked megbocsátani. Így mondja Pál apostol a II. Korinthusi levélben: Isten az, aki megbékéltette magával a világot. Ezért tehát, mintha Istenért járnánk követségben, a Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Isten emlékszik a szenvedő Krisztusra, emlékszik rád is, ha szenvedsz, ha szenvedtél. Ám Istenben nemcsak emlékezés, hanem ígéret és jövendő is van. Váltságot kínál. Szabadulást a bűnökből, szabadulást a halálból, új életet a Krisztus Lelke által. S nemcsak valamikor a halál után, hiszen kettérepedt a kárpit. Az a boldog hit, az a nagy hatalom, az az igaz öröm, hogy te Isten gyermeke van, és halálon átmenvén tiéd lesz az élet, és ez már most a tiéd lehet. Már most elfogadhatod. Már most nyitva az út. Így mondja Jézus főpapságáról a Zsidókhoz írt levél, amikor bemutatja szenvedését, elmondja miképp nyílott meg általa Istenhez az út az ember számára: Járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez. Semmi nem zár el benneteket immár Istentől. Nem mondhatjátok, hogy falak, ajtók, bűnök, nyomorúságok, kvalitatív különbségek választanak el az Örökkévalótól, én nem mehetek. Ő már eljött, s neked utat nyitott. Azt olvassuk: Krisztus halála után, mikor megsötétedett az ég, a kereszt körül állók mellüket verve tértek haza. Olyan megrendülést éltek át, ami megváltoztatta az életüket. Azt kívánom tiszta szívemből ezen a nagypénteki estén, kedves Testvérek, mindannyiotoknak: Isten élő Lelke buzdítson, bátorítson, biztasson benneteket arra, szabad az út Isten kegyelmének trónusához. Immár vár benneteket, s tudja, kik vagytok. Ő maga hív benneteket, ismerve minden nyomorúságotokat, szükségeteket, s nála kész a kegyelem, a megbocsátás, a megtartatás és az új élet hatalma.
Ámen