A tanúk dolga

Két igét olvastam. Az egyik nagy ünnepünket, a virágvasárnapi bevonulást idézte fel. A másik pedig nagycsütörtök éjszakájára visz el. Bár időben csak öt nap választja el a két történetet, a különbség ég és föld, dicsőség és gyalázás, ujjongás és aztán a nagypénteki kiáltás: feszítsd meg! Nem a dráma kedvéért olvastam együtt a két igét, hanem azért, hogy világossá legyen: Isten szeretetének, és a megváltásának lényeges mozzanataihoz érkeztünk el. Mai nyelven szólva: ebben a két történetben a nyilvánosság-szociológia és a nyilvánosság-politika tárul fel, és ezek révén sejthetünk meg valamit abból, amit nyilvánosság-teológiának nevezhetünk. Erről a háromról szólok ma röviden, hogy a beiktatandó lelkipásztor is lássa, milyen lesz a szolgálati helye, és a gyülekezet is lássa, hogy miért kapott Istentől lelkipásztort. Mi pedig, akik itt vagyunk velük a hálaadásban és imádságban, így vigyük őket Isten elé könyörgéseinkben.

Jézus virágvasárnapi bevonulásának van egy nyilvánosság-szociológiai, vagy mélyebben: társadalom-lélektani valósága. Lukács evangélista elírja, hogy amikor Jézus és követői Jeruzsálem felé közeledtek, a nagy sokaság örvendezve kezdte dicsérni Istent azokért a csodákért, amelyeket láttak. Jézus nem végzett csodákat zugolyában. Cselekedetei nyilvánosak voltak: megesett a szíve a betegeken, szegényeken, és csodát tett, és éppen azért, hogy nyilvánvalóvá tegye Isten szeretetét. Ami Virágvasárnap Jeruzsálemben történt, az nem egyéb, mint ezeknek a csodáknak hatalmas erővel megszólaló visszhangja. Ez tehát a nyilvánosság-szociológiai valóság: a kimondott szó itt sokkal nagyobb erővel visszhangzik, mint amilyen erővel kimondták. A visszhang rendesen mindig gyengébben, de legalábbis fokozatos elhalkulással érkezik vissza hozzánk. De lám, a csoda visszhangja most többszörös erővel szól, divatos szóval: multiplikálódik. Ujjongók sokasága hömpölyög, akik mennek fel a nagy ünnepre, Jeruzsálembe, és hozsannát kiabálnak. Olyan egyszerű dolog ehhez csatlakozni. Gyerekkorom marandó élménye a szüreti szüreti felvonulás. Mentek a feldíszített szekerek ki a szőlődombokra, s mi, gyerekek csak bámultuk a vonulást, aztán egyszercsak belesodródtunk, és már csatlakoztunk is. Csatlakozzunk! A keresztyénség jó ügy, mert a Krisztus ügye. Jó dolog a győztesek csapatába bekerülni.

Tudjuk, nemsokára bekövetkezett az ütközés, és ezzel már át is lépnünk a nyilvánosság-politikába. Azt halljuk, hogy az ott lévő farizeusok rászóltak Jézusra: dorgáld meg tanítványaidat, hallgattasd el őket! Tökéletesen értik, honnan indult a dolog – Jézustól indult a dolog, a tanítványai neki ujjonganak. S tudják, Jézustól kell megkövetelni a csendet. Még a Tiberiás tengere körül történt, amikor Jézus ötezer embert megvendégelt, hogy a tömeg felindult elragadni Jézust és királyt csinálni belőle. Akkor Jézus mintegy kitépte magát a kezeik közül, és félrevonult magányosan. Tudták ezt a farizeusok is. Jézus, dorgáld meg a tanítványaid! - követelik most. Hiszen, úgymond, nem akarsz te király lenni, ugye! A kenyércsodakor nem akartál király lenni, most se akarj király lenni! Ez itt már nem nyilvánosság-szociológia, hogy tudniillik, a szívünkön átárad valami nagy kegyelem, és mi csatlakozunk hozzá, és az igazságot felnagyítva, megerősítve adjuk vissza. Ez itt már politika. Márpedig a politika a kompromisszumok világa, is. János evangélista név szerint felsorolja azokat, akik Jézus letartóztatásakor vezették a hatóságot. Megemlíti Kajafás nevét is, és azt mondja, ez a Kajafás volt az, aki a Nagytanácsban azt mondta: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem az egész nép elvesszen. Ha jól olvassuk az evangéliumokat, ez a mondat és nyomában a halálos ítélet virágvasárnap délutánján született meg. A bevonuláskor még lett volna mód hátralépni, kiszállni a nagy ujjongásból. Mester, dorgáld meg a tanítványaidat! - mert különben...Különben elszabadulnak a dolgok. Éppen ezen töpreng a Nagytanács, és kétségbeesetten keresik a kiutat: mit csináljunk, az egész világ Jézus után megy, aztán majd idejönnek a rómaiak, elveszik tőlünk hatalmat, meg a népet is. Mester, dorgáld meg a tanítványaidat! Vagyis: nem engedd szabadjára az indulatokat, az érzéseket, nem kell itt a régi szabadságharcos szimbólumokat, a makkabeusok által használt pálmaágakat lengetni, nem kell a Zakariás próféciáját idézgetni, hogy a messiás-király szamárháton ülve jön majd el! Érti mindenki ezt a jelbeszédet. Dorgáld meg tanítványaidat! Amikor Annás megkezdte Jézus kihallgatását, nyomban feltárult az emberi cinizmus minden mélysége. Hiszen eldöntötték már, hogy halálra adják őt. Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvesszen. Eldöntötték. Akkor miért kell ezt az eljárást lefolytatni? Miért kell ismertetni az ügymenetet, miért kell kihallgatást tartani, miért kell tanukat becitálni, miért kell ítélethozatalra visszavonulni? Hiszen már eldöntötték. Ezt már itt csak egy afféle, ahogy régen mondták, konstruált eljárás, koncepciós per. De amikor Annás megkérdezi Jézust: mondd csak meg, mire tanítottad tanítványaidat? - akkor Jézus azt mondja: én nyilván szólottam a világnak, soha semmit titokban nem szólottam, miért kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit szóltam nekik, íme ők tudják, amiket nekik szólottam. 

És itt kezdődik a nyilvánosság-teológia. A feltámadott Úr Jézus Krisztus ezt mondja tanítványainak: menjetek el széles e világra, tegyetek tanítványokká minden népeket. S korábban: ímé, elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Továbbá: nem különb a tanítvány az ő Mesterénél, mindazáltal boldog az, aki bizonyságot tesz mindarról, ami tőlem hallott, és látott. De most azt mondja itt Annásnak: nincs mit mondanom. És ezzel egyszerre teljesíti Ézsaiás jövendölését, aki az Úr szenvedő szolgájáról azt mondta: néma volt, mint a bárány az őt nyírők előtt (Ézs 53), és lám, nem szól a pere során. Hallgatsz-e? – kérdezi a főpap. Hallgatsz-e? - kérdezi Pilátus. Ám Jézusnak már nem kell szólnia. Csak ennyit mond: kérdezd azokat, akik velem voltak, akiket tanítottam, akiknek mindent elmondtam. Kérdezd a tanítványokat is – csak ennyit mond. Ők fogják tovább hirdetni Isten országának nagy titkát, Isten szeretetének az üzenetét. Ők lesznek a tanúságtevők, a bizonyságtevők. 

Kedves dunapataji gyülekezet! Amikor lelkipásztort választottatok, nyilván, sok mindent vettetek figyelembe. Helyi szokásokat, hagyományokat is. De ezek a mi emberi igényeink: szép ember legyen a pap, mosolygós legyen, zengő hangú stb. Hitvallásaink szerint ezek közömbös dolgok. Mindegy, hogy van-e bajusza a lelkésznek, hogy magas ember-e, szép ember-e, mindegy, hogy kilenc diplomája van-e, ha nem mehetnek hozzá azok, akik csak a nyilvánosság-szociológiában és a nyilvánosság-politikában tudnak az Isten dolgairól hallani! Mert, ha nem mehetnek hozzá, hogy az igazi titkot meghallják, akkor tényleg mindegy, hogy milyen. A lelkész hivatása, küldetése az, hogy elmondja, tanúsítsa mindazt, amit a mi mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztusban kinyilatkozott. A pap – mondja Malakiás próféta – a Seregek Urának követe, vagyis a Jézus Krisztus elhívott tanítványa és tanúságtevője. És most megfordítom a dolgot. Ha a ti megválasztott lelkipásztorotok nem Istennek embert-mentő szeretetéről, nem az üdvösség titkáról, nem az Isten és az ember örök szövetségéről, nem Isten és ember megbékéléséről szól nektek, akkor mindegy, hogy miről beszél. Mondhat szépet és csúnyát, magasztost és közönségest, mindegy, ha nem erről beszél. Isten őt azért küldötte ide, hogy választ adjon arra a kérdésre, amit ma is föltesznek az emberek, a kicsik és a nagyok, a peremre szorítottak és a hatalmasok, a sodródók, és az ügyeskedők, az alkudozók és a harcolók, amit feltesz minden az ember: ki ez a Jézus? Mit tanított ez a Jézus? Mit akart ez a Jézus? Kik ezek a keresztyének? Mit akarnak ezek a keresztyének? Lelkészeteknek kell első helyen válaszolnia ezekre. És nektek is ez a hivatásotok: Isten embermentő szeretetét megélni úgy, hogy az mindenki számára felragyogjon. János evangéliuma így kezdődik: a világosság a sötétségben ragyog. Az ige, amit most János evangéliumából felolvastam, nagycsütörtök éjsötétjébe visz el bennünket. De ott nagycsütörtök éjsötétjében, ott ragyog a Jézus szava: nyilván szólottam! Soha titkon semmit nem mondottam! Ragyog a világosság. Nincsen a keresztyénségben semmi titok - ez a titka. A világ legegyszerűbb, mondhatnám, leginkább magától értetődő dolga van benne, olyan nyilvánvaló, mint az, hogy egy meg egy az kettő. Isten nem mondott le az emberről, az ember pedig, ha le is mondott Istenről, nem tudja Őt kikerülni. Isten közbenjárót adott, hogy a tőle elidegenedett, bűnében veszteglő embert visszavezesse Önmagához. Víz nélkül nincsen élet. Miféle titok volna hát a keresztyénség, ha azt hirdetjük, hogy Jézus Krisztus az élet vize?! Kenyér nélkül nincsen élet. Miféle titok volna hát, ha azt mondjuk, hogy Krisztus az élet kenyere?! Nincs titok abban, ha azt mondjuk, hogy aki világosságban jár, az nem botlik el! Ilyen egyszerű dolgokból áll a keresztyénség. Csak mi gondoljuk, hogy az ember számára megnyílott új életnek valami különlegessé csínja-bínja volna. Van, aki azt gondolja, hogy Istennel alkudozni kell. De nem kell vele alkudozni, hinni kell benne. Más azt gondolja olykor, hogy van az Istennel való kapcsolatunknak valami különleges szerkezete volna! Nincsen. Aki hisz, az üdvözül. Ilyen egyszerű. 

Azt kívánom, hogy a dunapataji református eklézsiának, és lelkipásztorának, tiszteletes úr Nagy Dávidnak legyen ilyen egyértelmű mindig az Istennel való dolga! És ezzel kívánom neki a legnehezebbet. És azt kívánom a dunapataji reformátusoknak, sőt mindenkinek Dunapatajon: legyen könnyű dolguk, hogy mindig csak azt hallják a lelkipásztor úrtól, amiért őt Isten ideküldte. És ezzel azt is kívánom, hogy legyen nagyon nehéz dolguk. Mert nem a körülményeket kell legyőzni, hanem önmagunkat. Nem a körülményeket kell odarendezni Istenhez, a házunkat, az autónkat, a földünket, a műhelyünket! Krisztus minket személyesen hívott meg az Isten országába. Nekünk kell megtérnünk. Ez ilyen egyszerű. És ezért nehéz. De erre Isten mindig ad tanút, szolgát, igehirdetőt, evangélium-hirdetőt, hogy megértsük: személyesen én kaptam meghívót. Nem titok az evangélium, nem titok az Isten szeretete, nem elzárt dolog az üdvösség nagy ügye, hanem ez a legnyilvánvalóbb. A világosság fénylik a sötétségben. 

Úgy kezdtem, hogy olykor elrévedünk: milyen könnyű volt ott, virágvasárnap, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, és az ujjongó nép hozsannát kiáltott, milyen könnyű volt csatlakozni. Hát akkor, csatlakozzatok testvérek, csatlakozz te is nagytiszteletű úr! Csatlakozzunk mindannyian az ég madaraihoz, a mezők liliomaihoz, a felkelő naphoz, a tavaszi és az őszi esőhöz, a csillagokhoz és a kövekhez is, mert minden Isten dicsőségét kiáltja! Nem nehéz ez - és ez a legnehezebb! De hála Istennek, aki ma is unszol, buzdít és bátorít! Akkor haladunk biztosan a boldogító cél felé, ha mi magunk is ott vagyunk azok között, akik úgy kiáltanak, mint kiáltottak egykoron Jeruzsálemben sokan a tanítványok: békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!

Ámen