A szoros kapu

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nemrégiben egy régi barátommal – ha szabad ezt a kifejezést használni – vitatkoztam, aki azért régi barátom, mert hosszú ideje megszakadt a kapcsolatunk, most újra találkozva szóba elegyedtünk. Ez a hajdani kedves barátom az utóbbi időkben különös megnyilvánulásokat tesz mind magánkörben, mind nyilvánosan. Megnyilatkozásai ízükben és eresztékükben abszolút tekintély-ellenesek. Találkozásunkkor is a tekintélyről kezdtünk beszélgetni. Mégiscsak van az életnek valamilyen rendje, medre, vannak eresztékei, rekeszei, valami mégiscsak összetartja mind az egyéni életet, mind a közösségi életet - vélekedtem, mire ő a fejemhez vágta azt, hogy igen-igen, ez így van, de ő most prófétai szolgálatot lát el, és a próféták mindig tekintély-ellenesek voltak. Megkapó a gondolat, kedves testvérek, s valóban, ha végigolvassuk a Bibliában a próféták történeteit, úgy tűnik, ők semmiféle tekintélyt nem tiszteltek, semmiféle rangra, nagyságra, pozícióra nem adtak, csak mondták, amit mondaniuk kellett. Mikor azonban arra emlékeztettem a barátomat, hogy nem olyan egyszerű egy prófétai köntöst a vállunkra teríteni, és aztán mindennek nekirontani, ő azzal folytatta a mondandóját, hogy Jézus is abszolút tekintélyellenes volt. Igen, ha feltesszük ezt a különös szemüveget, amit a barátom visel, és így olvassuk az evangéliumot, néha úgy is tűnhet: Jézus sem tisztelt semmiféle tekintélyt, Jézus is mindig megmondta a magáét, Jézus is leleplezte, elítélte korának visszásságait, minden hatalmi kövületét. Nem félt. Ha kellett, megüzente Heródesnek is, hogy mondjátok meg annak a rókának…, s ha úgy tetszik, meglehetősen tiszteletlenül viselkedett Pilátus előtt, magára is vonta ezzel a bajt. Azonban mindebben van egy bökkenő, valahol hibádzik ez a gondolkodás, hiszen mind a prófétákra, mind Jézusra nézve mondhatjuk, hogy miközben emberi viszonylatokban, az emberek által megragadott hatalom, tekintély, nagyság tekintetében valóban nem voltak tisztelettudók, aközben abszolút tekintélytisztelők. Abszolút tekintélytisztelő az, aki az abszolút tekintélyből származtatja minden jónak a forrását, abban látja minden igazságát, abban látja az élet nagy titkát is. S mi ez az abszolút tekintély? Az a valóság, melyben az örökéletet megtaláljuk, mely az örökéletre vezet. Mi hát ez az abszolút tekintély, s mit jelent az abszolút tekintély előtt meghajolni? Röviden ennyit: bemenni a szoros kapun. Menjetek be a szoros kapun – mondja Jézus –, mert tágas az a kapu és széles az az út, mely veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Széles a világ országútja, kedves testvérek, ahogy mondani szoktuk, lehet rajta tolongani:  vannak evilági szellemtörténeti, a történelem távlatába tartozó nagy sztráda-építkezések – kétsávos, négysávos, tizenhat sávos utak ezek – és mindenki azokon jár, de Jézus azt mondja, hogy ez a egész az elveszéshez vezet, a veszedelemre visz. Mert az a kapu szoros és az az út keskeny, amely életre visz, és kevesen vannak azok, akik megtalálják azt. Bemenni a szoros kapun azt jelenti: fejet hajtok. Amikor Jézust egy alkalommal, a gazdag ifjúval való beszélgetése után, megkérdezik elképedt tanítványai: ha ez az ember így megszomorodott, mert lehetetlen feladatot szabtál elé, pedig törvénytisztelő, becsületes, áldott életű volt, akkor ki mehet be az Isten országába? - Jézus ezt mondja: bizony, mondom nektek, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mintsem a gazdagnak Isten országába bejutni. A Biblia-tudósok szerint ez a tű-foka, egy a szoros kapu volt Jeruzsálemben, egy keskeny kis rés a várfalon.  Azért hozza Jézus a teve példázatát, mert egy tevét könnyebb volt a tű fokán, ezen a vékony kapun áttuszkolni, akár négykézlábra rogyasztva is átvonszolni, mint nekünk a széles úton, a nagy kapun, a csodálatos diadalíven át Istennek országába bemenni. Mit jelent hát ez a szoros kapu?

Jézus először figyelmeztetéseket mond. Azt mondja, hogy őrizkedjetek a hamis prófétáktól. Ők sokszor báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Amikor ezzel a barátommal vitatkoztam, és ő prófétai köntöst vett magára, gondolván, hogy ebben az „egyenruhában” mindennek neki lehet támadni, mindent szét lehet rombolni, mindent meg lehet kérdőjelezni, minden le lehet fikázni, akkor szavait hallván az jutott eszembe, hogy ez a mi barátunk, ki semmilyen tekintélyt nem tisztel és semmit nem tart fontosnak, mégiscsak tekintélytisztelő ember. Hiszen prófétai köntöst vesz magára, és érdekes módon a prófétának még azok szemében is tekintélye van, akik semmilyen tekintélyt nem becsülnek és tisztelnek. Láttunk ilyet eleget a mi világunkban is. Elsősorban hadd vonatkoztassam ide elsősorban is az értelmiségi köröket, bár a régi próféták nem mindegyike volt értelmiségi, de ma úgy látszik, ebben a regiszterben kell ezt elhelyezni. Az értelmiségi arról nevezetes, hogy mindent megkérdőjelez: ez is a dolga. Értelmes ember, gondolkodik, firtatja, utána jár, nem hisz el mindent szíre-szóra, neki nem lehet megparancsolni még azt sem, hogy kettő meg kettő, az négy, azt magától akarja megtudni, arról meg akar győződni. Az értelmiségi nem olyan, mint amilyenek mi voltunk általános iskolás korunkban, amikor bejött a Berecz tanító néni az osztályba, felírta a táblára a szorzótáblát és egy évig csak mondtuk : egy szer egy az egy, kétszer kettő négy, hatszor hat, az harminchat – mondtuk, szavaltuk, míg meg nem tanultuk. Akár hittük, akár nem, akár tudtuk, akár nem. Nem, az értelmiségi nem ilyen. Ő mindent analizál, szétbont, összetesz, mindent megízlel, megkóstol, és mindenről ítél. De még ez a finnyás, minden értéket elvető, tekintélyt megkérdőjelező értelmiségi is lát maga előtt egy tekintélyt, a prófétát. Nem véletlen, hogy az én barátom prófétának szeretné magát mutatni, mert ha valaki valamilyen prófétai köntösben, prófétai aurában jelenik meg, ha óráig is, de inkább ideig  – még a legszigorúbb kritikus is meghajol előtte: hű, ez aztán mond valamit.

És így jutottunk el, korunk egyik különös, sok szempontból rettenetes paradoxonához, a tekintélyellenesek tekintélyéhez, a rendellenesek rendjéhez, az igazságot felforgatók igazságához, az életet elveszítők életéhez. Azokhoz, akikről most Jézus beszél: őrizkedjetek a hamis prófétától. Amikor Ezékiel próféta könyvét olvastuk a Biblia-olvasó kalauzban, sok utalást hallottunk arra nézve: mitől igaz valamely próféta, s mitől hamis valamely próféta? Azt mondja Ezékiel: a hamis prófétát abból lehet megismerni, hogy ő a szíve gondolatát mondja. Mondhatnánk rögtön: hát ezzel mi a baj? - hiszen a szívünk gondolatát kell mondani, úgy hiteles, úgy igaz a dolog! Ami a szívemen, az a számom! De ez a „szíve gondolata” azt jelenti: azt mondja, amit képzel, azt mondja, amit ő maga tart jónak, és nem azt, amit Isten rábízott. Azt mondja, amit – ha enged belső késztetésének - jólesik mondania, s nem azt mondja, amit Isten parancsa folytán mondania kell. Őrizkedjetek a hamis prófétáktól – mondja Jézus. Beh sok szép beszédet tudnak ők a fülünkbe muzsikálni, mert, igen, viszket a mi fülünk is, kedves testvérek. Szeretnénk érdekes, izgalmas, megnyugtató ígéretet, beszédet hallani – és szinte szüntelenül. Ám azt mondja Jézus – kívül bárányok ruhájában közelítenek felétek, de belül ragadozó farkasok. Titeket akarnak, téged akarnak, nem az igazságot akarják, nem az életet akarják, nem a becsületet, nem a dolgokat akarják a helyükre tenni – téged akarnak. Farkasok.

Hogy mi módon válhat ez számunkra nyilvánvalóvá – ahhoz Jézus egy másfajta képet mond. A gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek szőlőt, bojtorjánról fügét? Ehhez hasonlóan: minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Azért mondja e szavakat Jézus, mert ha figyelmeztet is minket és összeszorul is a szívünk, hogy veszélyben vagyunk, mert körül vagyunk véve a látszólag igazmondó emberekkel, tele van a világunk is látszólag prófétákkal,  harsányan kiabáló emberekkel, még mindig ott a kérdés: hogyan lehet őket megismerni? Nekünk arra nincs hatalmunk, hogy elkezdjük az embereknek bundáját tépdesni, bárány vagy-e, farkas vagy-e, hadd lám! Miről lehet hát őket megismerni? S Jézus ezt ezzel a másfajta képpel érzékelteti. Hadd emlékezzem meg, kedves testvérek, egy másik barátomról, együtt jártunk teológiára itt Budapesten, és sokszor nagyon nagy vitákat folytattunk le, ő afféle misztikus hajlamú atyafi volt. Egyszer a Ráday utcában sétáltunk, és az angyalokról beszélgettünk, kikről meglehetősen ritkán tud az ember bármit is mondani. Nagyon izgalmas volt a beszélgetés. Azt hiszem, életemben addig soha ilyen magasra szárnyaló, vagy mélybe tekintő, beszélgetést nem folytattam. S ahogy mentünk és éppen arról beszélgettünk, hogy miképpen is történhetett ott Mamré tölgyesében, mikor Ábrahám fogadta az angyalokat, vagy magát a Szentháromság-Istent, s az orosz ikonoktól kezdve a szentháromság teológiájáig már mindenről szót ejtettünk, szinte szárnyaltunk, eközben elmentünk a Ráday utcai zöldséges előtt, azóta is megvan a boltja. Ki voltak szépen rakva ládában a gyümölcsök. A barátom odakapott, fölvett egy almát, szépen megtörölte, kettétörte és kínálta nekem az egyik felét. Mondom neki: te, mit csinálsz? – Hát vettem egy almát! – De – mondom – ne viccelj, mi most az angyalokról beszélgetünk meg a szentháromság-istenről, te pedig közben loptál! – Óh, hát ez mit számít az?  -kérdezett vissza.  Én akkor, kedves testvérek, zuhanórepülésben fogtam talajt, s nem is értettem az egész dolgot. Gyümölcseiről ismeritek meg őket! Lehet angyalokról beszélni, lehet örök isteni igazságról szólni, lehet ezt az örökisteni igazságot szekularizálni, lehet magasabbnál magasabb értelmünket elragadó belátásokról megnyilatkozni! De a gyümölcseikről ismeritek meg őket. Mert nem mindenki – mondja Jézus – aki azt mondja: Uram, Uram, menjen be a mennyeknek országába, hanem csak az, aki megcselekszi az én mennyei atyámnak akaratát.

Igen, kedves testvérek, a próféta tekintélye nem abban van, hogy szívre ható módon kimond valamit, ami fölráz, lesújt, vagy fölemel, s megmutatja számunkra a múlhatatlan igazságokat. A próféta tekintélye az engedelmességében van. Magának a prófétának is engedelmeskednie kell. A XVII. században, amikor a protestáns teológusok heves vitákat folytattak római katolikus teológusokkal arról, hogy hol volna az isteni kinyilatkoztatás végső forrása, akkor a protestánsok azt mondták, hogy a Szentírásban van. Mindig is ezt mondom: a Szentírásban van. De hogy van ott a Szentírásban? S akkor azt mondták: úgy van a Szentírásban, ahogy Isten azt lediktálta a prófétáknak. Ennek értelmében a próféta nem egyéb, mint egy viaszlemez, amire rámondja Isten a hangot, és az meglehetős hűséggel rögzíti azt a hangot, a próféta diktafon, a próféta isteni titkár, ki Isten diktálását lejegyzi. Sok igazság van ebben, nem is akarom ezt vitatni, csak időközben elsikkadt az, hogy a próféta is ember, a prófétának is van egzisztenciája, a prófétának is engedelmeskednie kell. És nemcsak abban, hogy továbbadja az isteni szót. Nemcsak abban, hogy vesz valami isteni üzenetet, s elmondja, kimondja, s megy tovább. Nem is úgy engedelmes, ahogy Jónást odapofozza Isten Ninivéig, ki aztán elmondja a niniveieknek az üzenetet, majd kiül a dombra, és várja ott a töklevél árnyékában, hogyan pusztul el Ninive. A prófétának egész életével engedelmeskednie kell, mert „gyümölcseikről ismeritek meg őket”, nem a szavaikról, nem az ígéreteikről, nem a szép levezetéseikről, nem a megrendítő tételeikről, nem arról a verbális bátorságról, hogy csak azért is megmondom, csak azért is a szemébe mondom, hanem arról az egzisztenciális bátorságról, hogy enged Istennek.

Ha a próféta látszólag tekintély-ellenes is, ha a prófétának minden időben meg is kellett mondania az igazságot, ezt csak azért teheti, mert a végső és abszolút tekintélyre adta rá az életét. Engedelmeskedni Istennek, nos, ez a végső kérdés. Miért van baj az emberrel? Miért mállik szét újra, meg újra minden nagyszerű álmunk? Miért nem sikerül, amit olyan szépen elképzeltünk? Miért fordul a jó is rosszra? Miért keveredünk bele újra, meg újra, külön-külön, egyenként, meg közösen is szinte elképzelhetetlen és felfoghatatlan iszonyatokba? Mert – ahogy mondja a Heidelbergi Káté –a mi első szüleink szándékos engedetlensége folytán mi, magunk is megromlottunk. Az engedelmesség és az engedetlenség végső eredő az ember életében. Csak most már úgy össze van bonyolódva az életünk, annyi mindenfelé futhatunk, annyi minden hív bennünket, annyi báránybőrbe öltözött farkas béget, vagy csahol, hogy már nem is tudjuk, hogy ez végső és nagy bátorság: az Istennek való engedelmesség. Nem mindenki, aki azt mondja, „Uram, Uram” megy be a mennyeknek országába, hanem, aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát - mondja Jézus.  Sokan fogják mondani majd azon a napon, mikor a végső az utolsó tekintély ítél: Uram, Uram, hát nem a Te nevedben prófétáltunk? Nem a Te nevedben mentünk neki minden hatalomnak, minden tekintélynek, minden igazságnak? Nem a Te nevedben fogattuk fel az egész világot? Nem a Te nevedben űztünk ördögöket? Nem cselekedtünk-e sok nagy dolgot a Te nevedben? Nem halmoztunk sikert sikerre? Nem hódítottunk szíveket? És akkor azt mondja Jézus: vallást teszek majd nékik: sohase ismertelek titeket. Jézus neve, kedves testvérek, hatalom, Jézus nevében sok-sok igazságot ki lehet mondani. Jézus nevében lehet prófétálni (bár, megjegyzem, éppen most akarnak az Amerikai Egyesült Államok hadseregéből egy tábori lelkészt elbocsátani, mert a Jézus nevében imádkozott! – íme, a politikai korrekt bűvölete!) Igen, Jézus nevében nagyszerű dolgokat lehet tenni. Jézus nevében hódítani lehet, Jézus nevében világokat lehet megnyerni, Jézus nevében életeket, politikai rendszereket lehet megváltoztatni. Mindent, mindent lehet Jézus nevében. S mégis, azt mondja Jézus az ítéletkor: nem ismerlek titeket, mert nem mentetek át a szoros kapun, mert nem hajtottatok fejet Istennek, mert mindent akartatok, csak ezt az egyet nem akartátok: Istennél és Istenben lenni. Csak egyet nem akartatok, amiért igazán adta Isten a Jézus nevét: üdvözülni! Győzni akartatok, hódítani akartatok, igazságot akartatok, újvilágot akartatok, mindent akartatok, csak egyet nem, amiért igazán adatott ez a név: mert nincs erre más név, se égen, se földön, mely által üdvözülnünk kellene, mint a Jézus neve. Sokan vannak ma is, akik szépeket prófétálnak nekünk, meglehet, tetszik is. Sokan vannak, akik nagyszerű dolgokat tesznek Jézus nevében, de akár Jézus neve nélkül is. Ám most Jézus azt mondja: menjetek be a szoros kapun, hajtsatok fejet Isten előtt, és engedelmeskedjetek az Ő akaratának, mert – mondja Jézus – szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt. Segítsen benneteket Isten lelke, hogy azok között legyetek, akik megtalálták, a kapun átmentek, és a keskeny úton járnak, hogy Istenhez megérkezzenek.
Ámen