A szombatnak is ura

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Elöljáróban szeretném elmondani, hogy a felolvasott ige csak részben szól ünnepről és az ünneplésről – bár ma, augusztus 20.-án, nemzeti ünnepünkön erről is kell szólni. A szakasz tehát csak részben szól arról, hogy Jézus idejében a nyugodalom ünnepét milyen körülmények között tartották meg. Döntő módon pedig arról szól a felolvasott ige, amely mondandó egyébként az egész evangélium szívében is áll, amit Jézus most, ebben a vitában kijelent: annak okáért az Embernek Fia a szombatnak is ura. Először azonban hadd szóljak néhány szót az ünnepekről.

Sokféle ünnepünk van - családi ünnepeink, nemzeti ünnepeink, s a kettő között még sokféle alkalmi ünnep, például még munkahelyen is egyes kiemelkedő alkalmakkor. S vannak vallási ünnepeink. Még egy olyan vallástalan világban is, amilyenben mi élünk, megfigyelhetjük, hogy sok nem vallási ünnep, mely látszólag teljesen kizárja a vallásosságot, a formai jegyei alapján mégiscsak vallási ünnepnek tekinthető. Eleve minden ünneppel így, ha annak sajátos ideje és körülményei vannak. Az ünnep kiemeli az embert abból a világból, melyben benne él – ahogy szoktuk mondani, közhelyszerűen – kiemeli a hétköznapokból, a munkából, a fáradtságból, a holnapért való törődésből, a gondokból, és egyrészt megállást biztosít az ember számára, ilyenkor egy pillanatra meg lehet állni, másrészt pedig fölemeli az embert, mintegy önmaga, a saját világa fölé, és egy különös nézőpontot biztosít számára. Hogy ne legyek teljességgel ünneprontó, csak óvatosan jegyzem meg, hogy az utóbbi napokban mi magyarok egyre szomorúbban kérdezgettük a Pekingi olimpia kapcsán, hogy vajon mikor állhatunk fel a televízió képernyője előtt, amikor a győztes magyar tiszteletére eljátsszák a Himnuszt, és lesz-e nekünk ezen az olimpián valamiféle ünnepünk? Ugyan belátjuk, hogy kis nép vagyunk, kevés erő jut az élsportra, és a nagy nemzetek elviszik az aranyérmeket, mert ügyesebbek, erősebbek, készültebbek, mégis ott van a szívünkben, hogy azért jó lenne ezekben a forró nyári napokban egy győzelem okán alkalmilag egy rövid kis ünnepet tartani. Mert az ünnepekre szükségünk van. Jézus szavának mély igazsága van, amikor ott a konkrét vitában azt mondja, hogy a szombat lett az emberért és nem az ember a szombatért. Nem az az életünk lényege, hogy folyamatosan és állandóan haptákba vágjuk magunkat, és ünnepet szervezzünk, Isten azért adott ünnepet, azért adott nyugodalomnapot, azért rendezte úgy az ember életét, hogy legyen ünnepünk és legyen is szükségünk az ünnepre, mert az ünnep van miértünk. Szolgál bennünket, megderíti a szívünket, előre-felefelé visz mindannyiunkat.

Jézus korában a zsidóság számára természetesen a szombat volt a mindent meghatározó ünnep, ritmusszerűen ez lépett életbe minden hetedik napon. Jézus korának szent emberei, akiket összefoglalóan így mutat be az evangélista: a farizeusok, szent emberek, rendkívüli módon ügyeltek arra, hogy a szombat zavartalan legyen. Hiszen éppen ez is a szombat szónak az egyik jelentése, az eredeti bibliai szót így is lehetne fordítani: a zavartalanság napja. Mi így szoktuk fordítani: a nyugodalom napja, a Tízparancsolatban is így áll: semmi munkát ne tégy azon a napon, se te, se fiad, se lányod, se ökröd, se szamarad, se szolgád, se szolgálólányod, se jövevényed, sem senki, aki kapudon belül van. Ez a nyugalomnak, a zavartalanságnak a napja. A szent emberek pedig rendkívüli módon törekedtek arra, hogy zavartalanná is tegyék ezt az ünnepet, felügyelték a társadalmat, és megszóltak, szankcionáltak minden olyan eseményt, ami a nyugalmat – úgymond – megtörte. A munka pedig megtöri a nyugalmat. Tehát az, hogy Jézus tanítványai szombatnapon letértek az útról, bementek a gabonatáblába az éppen érő vetésbe, gabonakalászokat téptek, kezük között kimorzsolták, kifújták a pelyvát, nos ez többszörösen is munka volt: aratás és cséplés egyben. Amúgy, önmagában mindez, bármilyen furcsán is hangzik, nem számított rossz dolognak, ezt szabad volt, ezt lehetett. Az Ószövetség egyik törvényét régi magyar szóval így adhatjuk vissza: mezgérelés. Ez azt jelentette, hogy amikor arattak, az elhullott gabonakalászokat ott kellett hagyni a tarlón, amikor szüreteltek, nem lehetett a tőkéről minden szőlőt leszedni, amikor a gyümölcsöt szedték, hagyni kellet gyümölcsöt a fán, hogy az arra járó éhes zarándokok, nincstelenek betérhessenek akár a gabonatáblába, akár a szőlőskertbe, akár a gyümölcsösbe, és szedhessenek. Mindnyájan ismerjük Ruth történetét az Ószövetségből. Az éhínség elől hazatérő Naómi és özvegy menye, Ruth Betlehemben, aratási időben az egyik birtokos gazdának, Boáznak a földjén mezgérelnek. Boáznak megtetszik ez az özvegyen maradt fiatalasszony, és szól az aratóknak, hogy hagyjanak nekik többet mikor kimennek összeszedegetni az elhullott gabonaszálakat. Ez tehát egy szolidaritási törvény volt, és azt hiszem, hogy a világ jobb részein mind a mai napig élnek erről a gyökérről fakadt szokások, rendelkezések. Például, ha nagy ünnep van, megvendégelik a nincsteleneket, asztalt terítenek szűkölködőknek, meghívják azokat is, akiknek egyébként nem tellene semmilyen ünneplésre. Nem a kalásztépéssel van tehát a baj. A tiltakozást az váltja ki, hogy a tanítványok ezt szombatnapon teszik. Megzavarják a nyugodalmat. Dolgoznak. Mert az is aratás munka, s ha valaki letépi a gabonakalászokat, máris arat, mint ahogy az is szüret, ha valaki csak néhány fürtöt szed le a tőkéről, s az is gyümölcsszedés, ha valaki csak néhány szem gyümölcsöt szed magának, hogy szomjúságát oltsa. Megszólják Jézust, számon kérik rajta, hogy-hogy megengedi a tanítványoknak, hogy megzavarják a szent napot. Nem jól ünnepelnek.

Azért is fontos ezzel a kérdéssel ünnepünkön foglalkozni, mert látható az evangélium korábbi feljegyzéseiből, hogy Jézus személye, Jézus szavai, a tanítása, és mindaz, ami Jézus körül történik, megrendíti az embereket. Jézusban még az ellenfelei is egy megkérdőjelezhetetlen alakot látnak (emlékezzünk majd Pilátus szavára: semmi bűnt nem találok benne!). Egy szent embert látnak Jézusban. Tehát még egyszer most nem az a vita tárgya, hogy jön Jézus és vele tart egy fosztogató banda, lenne rosszul viselik magukat, gyorsan le kell rájuk csapni! Éppen ellenkezőleg, Jézusban nagyon sokan Isten jó rendjének a helyreállítóját látják. Azt a személyt, aki a várva várt messiási országot el fogja hozni, elhozza Isten békességét, Isten szeretetét, újra elvezetni népét az Istennel való teljes életre. Csak az a gond, hogy miközben ezt így látják, és megdöbbennek Jézusnak és tanítványainak ezen a szabadságán, valamit már nem tudnak belátni. S azt hiszem, hogy éppen ebben rejlik az ige lényeges üzenete.

Mi az, amit elvétettek? A jó rend őrei, az ünnep zavartalanságának az őrei nagy és szent feladatot vállaltak magukra, nagy és szent munkában, tevékenységben vannak (Isten jó rendjét védelmezik). Ám csakhamar eljutottak oda, hogy saját tevékenységük is megkérdőjelezhetetlen lett, vélvén, hogy Isten is így gondolja ezt. És azzal, ahogy körülszabályozzák az ünnepet, ahogyan leírják, mit szabad, és mint nem szabad, mintegy azt sejtetik, hogy voltaképpen maga Isten is ugyanilyen módon ünnepli a szombatnapot. Hiszen a Tízparancsolatban is ezt olvassuk: Hat napon át teremtette Isten az eget és a földet, s a hetedik nap megnyugovék minden munkájától, és megáldotta és megszentelte azt. Isten sem zavarja meg az ünnepet. De ez már komoly eltévesztése a dolgoknak. Ez az alapja, hogy Jézus olyannyira megdöbbenti őket.

Elsősorban is az hökkenti meg ezeket az embereket, hogy Jézusban valami hallatlan új jelenik meg. Egy soha nem látott és soha nem tapasztalt isteni erő, egy soha nem látott és soha nem tapasztalt nagy isteni szabadság mutatkozik itt. De ez egyben Istennek – hogy a zsoltárvershez igazodjunk – senki által el nem gondolt megalázkodása is, mert bizony ez Istennek a megalázkodása. A dicsőséges Isten, aki az egész univerzum teremtője, akinek a dicsősége napkelettől napnyugatig terjed, aki előtt minden teremtmény hódol – ahogy a zsoltáros mondja – megalázza magát, mintegy dicsősége helyéről alászáll, és közénk jön. A szegények közé, a terméketlenek, a meddők, az elveszettek közé, a senkik közé, hogy fölemelje őket. És ez egészen megdöbbentő és páratlan is! Igen, az ünnepeinkről joggal gondoljuk, amit a régi egyházi énekek is mondanak, hogy az ünnep arra való – ahogy mondottam a bevezetőben – hogy fölemeljük magunkat. Így mondja a régi latin ének: sursum corda! – emeljétek föl szíveteket az Istenhez! Emelkedjünk fel – az ünnep az emelkedés. Hova emelkedjünk? Isten szent helyére megyünk, Isten dicsőségéhez megyünk, kapaszkodunk fölfelé az isteni magasságba! Ez az ünnep. Jézusban azonban mindez fordítva történik, Isten az, aki aláhajol. Ő jön, Ő közeledik, Ő szólít meg bennünket. Az evangélium korábbi részeiben éppen arról hallunk, hogy megvádolják Jézust, mert látták, hogy együtt eszik a vámszedőkkel és a bűnösökkel: mi dolog – vágják tanítványai fejéhez -, hogy a ti Mesteretek a vámszedőkkel és a bűnözőkkel eszik és iszik. Az asztalukhoz ül. Közösséget vállal velük. Azok nem tettek semmit az ünnepért, Istenért. Csak éltek a bűneikben, a nyomorúságukban, a keményszívűségükben, a megátalkodottságukban. És most Istennek a szent embere hozzájuk hajol, asztalközösséget vállal velük. Annyira érthetetlen ez, hogy amikor Jézus válaszol erre a vádra, Keresztelő Jánosra hivatkozik. Keresztelő János, Istennek nagy és szent embere valóban nem vegyült a nép közé. Keresztelő Jánoshoz ki kellett menni a pusztaságba. Aki meg akart változni, annak ki kellett mennie a Jordánhoz, meg kellett térnie, János megkeresztelte, s meg kellett változtatnia az életét. De János nem közösködött a bűnösökkel, még feddi is őket, amikor közeledtek János felé: viperák fajzatai, ki figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő veszedelemtől? Jézus – éppen ellenkezőleg. Ő nem hív ki senkit. Nem áll ki a Jordán partjára, nem megy el egy pusztába, nem megy el egy szent helyre, hanem Ő jön. Ő jön, közénk lép, hogy Istennek közénk hajolását, megváltó szeretetét közölje velünk. És ez vonatkozik a szombatnapra is.

Jézus most egy ószövetségi történettel felel – nagyon érdekes és megdöbbentő! –, Dávid esetére hivatkozik, arra a Dávidra utal, akit persze mindenki szent királynak tartott, akinek a zsoltárait énekelték, Dávid Isten kedves választottja. Jézus fölidézi azt a történetet, amikor Dávidnak menekülnie kellett, ő és az emberei már-már éhen vesznek, betértek a szent sátorba, s Dávid elvette az oltár elé kikészített szent kenyereket, noha az ószövetségi törvény szerint ezeket a szent kenyereket csak a papok ehették. A legsúlyosabb szentségtörés, a legsúlyosabb bűn, a legsúlyosabb vétek volt ez. A szent kenyerekhez nyúlni közönséges földi halandó nem nyúlhatott. Jézus azt mondja: látjátok, mit tett Dávid? Bement a templomba, hozzányúlt a szent kenyerekhez, szentségtörést követett el, hogy életben maradjon. Mintha, mondjuk, egy úrvacsorás ünnepünkön, mikor már ide van készítve a kenyér, meg a kehelyben bor, és itt ül már a gyülekezet és várja, hogy kezdődjék az istentisztelet, bejönne valaki, bólintana egyet, kibontaná a kendőt, és a szemünk láttára megenné az úrvacsorai kenyeret. Bizony, kiabálnánk, ez szentségtörés, és még a Magyar Köztársaság törvénye bünteti ezt. Jézus most erre hivatkozik. De nem az a lényeg, hogy befogja a tiltakozó farizeusok száját, hanem hogy rávilágítson: Isten az ünnepet érettünk adta. És amikor emberi élet van veszedelemben, amikor élet-halál kockázat áll fenn, akkor nem az számít, hogy az ünnep zavartalan, csak az számít, hogy az az élet megmeneküljön.

Egy másik alkalommal, amikor Jézust ugyanezért megtámadják, ezt a példát hozza: vajon, hogyha szombati napon valakinek az ökre beleesik a kútba, otthagyja-e? És azt mondja, elnézést, ünnepnap van, nem húzzuk ki? Vagy ha valaki vasárnap telefonál a mentőkért, a mentősök visszaszólnak-e, tessék hétfőn rosszul lenni, majd akkor megyünk, mert most ünnepnap van? Amikor életet kell menteni, akkor mintegy fölfüggesztődik az ünnepnek ez a szentsége, ez a megzavarhatatlansága, és meg kell tenni azt, amit meg kell tenni az életért. De most tovább is kell lépnünk, kedves testvérek, mert Jézus nem azt mondja, hogy ilyenkor fel lehet függeszteni az ünnepi rendet, mert vannak rendkívüli esetek és kivételek, amelyek egyébként a szabályt erősítik, hanem éppen azt mondja, hogy az a szabály, hogy a szombat van az emberért. Az ünnep van az emberért. Ez a szabály. És nem az a kivétel, hogy néha-néha, alkalmanként ezen lehet változtatni. Mit akar ezzel mondani Jézus? Azt akarja mondani, hogy Isten az ünnepet is érettünk rendelte. Nem konvencióból, nem jó szokásból, nem azért, mert mások is így csinálják, hát mi sem tehetünk mást, ünnepelünk. Nem ezért tartunk ünnepet, hanem azért, mert az ünnepen magával Istennel találkozhatunk. Megemlékezzél a szombatnapról – mondja a régi törvény. Mi keresztyének pedig minden vasárnapunkon a feltámadott Krisztusról emlékezünk, és minden egyéb ünnepünkön, lett légyen az családi vagy nemzeti ünnep, Isten megsegítő, megtartó kegyelméről emlékezünk. Az ünnepben Istennel kell találkozzunk. Ő jön hozzánk és fölajánlja Magát erre a találkozásra. Annak okáért – mondja Jézus – az embernek fia a szombatnak is ura. Az ünnep védelmezői, akik jól körülkarozták volna az ünnepet, és az ünnep napján gúzsba kötötték volna az embert, hogy egy tapodtat se léphessen és semmit se tehessen, csakhogy az ünnep szent és sérthetetlen maradjon, arra vitték a dolgot, mint amikor elkészítik az ünnepi ebédet, föltálalják az asztalra, mely annyira szép és annyira tetszik mindenkinek, hogy nem mernek a levesből és nem szelnek a húsból, csak nézik. Hát ez nem ebéd! És az ünnep sem ünnep, ha nincsen benne Istennel való találkozás. Most azt mondja Jézus: - Én, az Embernek Fia a szombatnak is ura vagyok ebben a hozzátok jövetelemben, veletek való találkozásomban, megkegyelmezésemben.

Nem is véletlen, hogy aztán a következő történetben – az is szombatnapra esik – Jézus már nemcsak annyit enged meg a tanítványoknak, hogy kalászt szedjenek és táplálkozzanak a leszedett gabonával, hanem egy megszáradt kezű embert is meggyógyít, és azt kérdezi a jelenlevőktől: szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni? Lelket menteni vagy kioltani? Szabad-e az ünnepben jót tenni? Szabad-e az ünnepben lelket menteni? Így fordítom ezt: szabad-e nekünk az ünnepben megmentenünk a magunk lelkét? Szabad-e nekünk az ünnepben engedni, hogy Isten jót tegyen velünk? Szabad-e nekünk az ünnepben kalászt tépni, és gabonát enni? Szabad-e nekünk az ünnepben Istennel találkozni? És hozzánk hajolásában, kegyelmében önmagunkat Neki átadni, hogy ne csak a szombatnak, hanem a hétfőnek, szerdának, nemcsak az ünnepnapnak, hanem a hétköznapnak, nemcsak a család, a nemzet, az egyház ünnepének, hanem az egész életünknek, életünk árnyékos és dicsőséges oldalának, egész valónknak urává lehessen?! Mert hiszen Isten velünk való találkozásának ez a célja. Ahogy a zsoltárban hallottuk: aláhajol, mintegy megalázza magát, és a porban szűkölőt megmenti, és fölemeli és a meddőt, mint akinek sok magzatja van, dicsőségének székébe ülteti. Az ünnepben Isten áldást akar velünk közölni? Táplálni, gyógyítani, megszentelni. Nem mi vagyunk az ünnepért, hanem az ünnep van miérettünk, mégpedig úgy és olyan módon, hogy Isten hozzánk akar lépni, hogy megáldjon és megszenteljen bennünket. Szabad-e szombatnapon jót vagy rosszat tenni, lelket menteni vagy kioltani? Aki annyira ügyel az ünnepre, hogy még Istent is kizárja belőle, nem életet ment, és nem jót tesz. Aki megnyitja magát az ünnepben, hogy megtartó, könyörülő és megszentelő Istenével találkozzon, az jót tesz, szabadítást kér önmagára, családjára, nemzetére, egész népére. Válaszoljunk mi is szívünk egész teljességével a minket kereső, szabadítani, áldani, megdicsőíteni akaró Istenünknek.

Ámen