A szív teljességéből

A szív teljességéből szól a száj, mondja Jézus. Ugye, ismerős ez a mondat! Olyannyira ismerős, hogy készülés közben zavarba is jöttem, hogy vajon nem prédikáltam-e már erről itt, ebben a gyülekezetben. Ezért lázasan előkerestem a textuáriumomat, hogy lássam prédikáltam-e róla vagy sem., Följegyezve nem találom, nem emlékszem, kikerestem hát a párhuzamos helyet Máté evangéliumából, s elkezdtem annak is a mutatóját nézni, de nem találom nem emlékszem. Nos, kedves testvérek, ha mégis prédikáltam volna róla, s most ugyanazt mondanám, amit mondottam, elnézést kérek, ha valakit untatok. De más miatt is ismerős ez az ige.

A szív teljességéből szól a száj. Azért ismerős – s ebben már  egészen bizonyos vagyok – mert amikor Jézus példabeszédeket, hasonlatokat, intelmeket és tanácsokat mond, sokszor a mindennapos emberi tapasztalatra alapoz. Olyan képeket, hasonlatokat, példázatokat alkalmaz, amelyekről önkéntelen is azt mondjuk: hiszen, ezt ismerem, ezt már valahol olvastam, ezt már hallottam, ez már megtörtént velem.  Én magam egyszer egészen szorosan éltem át ezt:  valami történt velem, és emlékszem a dolog, a mondatok úgy jöttek sorban ahogy előre megálmodtam. Akkor azt mondtam: én ezt megálmodtam előre. De hogy valóban megálmodtam-e, vagy csak nagyon ismerős volt, ami történt, ezt már nem tudom eldönteni. Jézusnak sok-sok hasonlatával, szavával vagyunk így, hiszen Jézus a mindennapos emberi tapasztalatokra alapozza azokat. Így van ez a felolvasott igével is. Azért olyan ismerős. Bevezetőül hadd hozzak ide néhány bizonyítékot.

Amilyen mértékkel mérsz, olyannal mérnek neked is - mondja Jézus. Ez így van. Milyen sokszor tapasztaljuk ezt! Szigorú voltam valakihez, aztán, ha fordul a helyzet, ő ugyanolyan szigorú lesz hozzám. Megítéltem valakit valamiért, tettéért, gondolatáért, szaváért, és amikor én ugyanazt elkövettem, nekem is a fejemre olvassák is ugyanazt. Aztán azt mondja Jézus, vajon vak vezethet-e világtalant?! Mind a ketten verembe esnek. Ez így van. Ha nem látunk magunk előtt utat, ha nem világos a cél, hiába mondom a másiknak, hogy gyere, induljunk, majd eljutunk valahova, egész bizonyos, hogy mind a ketten eltévedünk. Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél. Ez is így van. A tanítványt a mesteréről becsülik, a mestert a tanítványáról ítélik.  Aztán ott a híres mondat: miért nézed a szálkát atyádfia szemében és mondod, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, miközben a tiédben gerenda van! Oh, de sokszor megtörténik ez. Még a hasonlat sem kell hozzá, kedves testvéreim. Ha szeretnénk valakinek az életében belejavítani, a dolgában őt eligazítani, valamit nagy szeretettel kiigazítani benne, ami esetleg egy egészen apró dolog, előtte ítélünk. Ha apró dolgokban is, de ítélünk. Közben rólunk meg ugyanannak a sokszorosa ordít. És utoljára még egy bizonyíték. Jézus mondja: nem jó fa az, amelyik romlott gyümölcsöt terem, és nem romlott fa, az, amely gyümölcsöt terem, mert minden fa a gyümölcséről ismerszik meg. Ez bizony így van, ez mindennapos tapasztalat. Ám az utolsó mondat, kedves testvéreim, amit Jézus mond: a jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót, a gonosz pedig az ő szívének kincséből hoz elő gonoszt, mert a szívnek teljességéről szól az ő szája! – nos, ez amennyire ismerős, éppannyira különös is. Sok mindenre hasonlít, s ettől különlegessége csak fokozódik. Sok tapasztalatunk van, mely ehhez hasonló. Ugyan nem minden esetben igaz, de nagy bölcsesség van abban a régi középkori mondásban, amely így hangzik: gratia supponit naturam, vagyis, a kegyelem feltételezi a természetet, Isten kegyelme sohasem semmisíti meg az emberi természetet, inkább feltételezi, munkálkodik benne, és felemeli, megnemesíti, megszenteli. Ilyesmiről van itt szó: a szív teljességéből szól a száj. Előbb két olyan vonatkozását szeretnék idehozni, amit máshonnan is ismerünk, s talán úgy gondoljuk, Jézus ezekről beszél itt. De majd csak a harmadik jelentésnél derül ki, hogy mégsem teljesen.

Az első, amire gondolhatunk, kamaszok szájából szokott leginkább kiharsanni, híres kamasz-mondás: ami a szívemen, az a számon. De gyakran mondjuk ezt! Ez a bátor ember mondása. A bátor ember kockáztat: ami a szívén, az a száján, még ha beverik is a fejét, még ha be akarják is tapasztani a száját, mégha súlyos következményei is vannak. Ezért mondottam, hogy ezt általában a kamaszok képviselik, például, amikor szüleikkel vagy a tanáraikkal vagy a felnőttekkel vitatkoznak. Jól odavágják, mindig készek az ítéletre, és ha jó beszélőkéje is van annak a kamasznak, akkor ki is hegyezi. Mi meg mondjuk a kamasznak: édesem, nem lehet mindig megmondani az igazat! Az iskolában sem  lehet a tanárnak megmondani: hogy tanár néni, tanár bácsi, a mai órára nem tetszett készülni. (Ezt már a kamasz is meg tudja ítélni!) Annak súlyos következményei lesznek. Intjük, neveljük a gyerekeinket, hogy csak bölcsen, válogassák meg a szavaikat, találják meg a módját, miképpen adják tudtára a másiknak, ha bajuk van vele – ezek már kompromisszumok, s mi erre tanítjuk őket. De a kamasz nem módolgat: ami a szívén, az a száján. Ahogy gondolja, úgy mondja, ami benne van, azt kell kimondania. Olykor a közéletben is látjuk ezt. Hány ember tűnt már el a magyar közéletben az elmúlt tizenöt-tizenhat esztendőben! S nem azért, mert korrupt volt, nem azért, mert politikailag ügyetlen volt, nem azért, mert nem választották meg, nem azért, mert az ellenségei csapdát állítottak neki – csak azért, mert őszinte ember volt. S megmondta a magáét úgy, ahogy gondolta. Még akkor is megmondta, hogyha tudtuk, hogy nincsen igaza. Ami a szívemen, a számon – azt akkor is mondom, ha nincsen igazam. És akkor meg még inkább mondom, ha meggyőződtem arról, hogy igazam is van. Az ilyen embereket nem az ellenfeleik süllyesztik el. Leginkább a barátaik. Mert az ilyen emberek kellemetlen emberek. S de sok ilyen kellemetlen, megmondó-embert ismerünk! Nekünk is megmondják. Sőt, főleg nekünk mondják meg. Mi ugyan buzdítanánk, hogy menjenek, s mondják meg a szomszédnak, vagy az ellenfelemnek, de nem engednek. Ami a szívemen, a számon. Ez a bátorságnak a mondása, itt nincs mellébeszélés. Valljuk meg őszintén, nekünk időnként is szükségünk van erre, sokszor érezzük, ki kell már valamit mondani, meg kell már valamit mondani, s kellene ehhez valami bátorságot szerezni. Ismerek olyanokat, akik a bajukat, panaszukat papnak meggyónják, ismerősnek elmondják, titkos naplójukba beleírják – de soha annak meg nem mondják, akinek meg kellene mondaniuk, nem mondják meg, mert nincs hozzá bátorságuk. Ez kétféle módon is érvényre jut. Vagy úgy, hogy elhatározzuk, most már végre megmondjuk, és ezért – pestiesen szólva - fölszívjuk magunkat, fölpumpáljuk magunkban az adrelanint, hogy meg is tudjuk mondani, majd benyitunk az ajtón: – Jó napot kívánok…- Tessék parancsolni, miért jött? Csak azt szeretném megkérdezni, hány óra van! - s aztán kimegyünk. Az ajtó előtt még mi voltunk a body-buildinges Schwarzenegger-ek, a terminátorok, meglátjuk-és-elintézzük emberek, az ajtón belül viszont gyáva emberkék lettünk. Ahogy Shakespeare Hamlet-je mondja: a megfontolás mindönkből gyávát csinál. Az a pillanat, mialatt lenyomjuk a kilincset és belépünk, az a megfontolás pillanata: most mégsem. Más esetben pedig akkor jut érvényre a megfontolás, hogy nem határozunk előre, hanem csak úgy hozza a helyzet, hogy megmondhassuk. Néha provokálnak is bennünket. Sokszor átélünk ilyen helyzetet. Mondd meg már – jönnek – mi bajod van velem? Bizony, ez is mindennapos emberi történet. Jön a kollegám, főnököm, barátom, az ismerősöm, a hitvesem, a gyerekem: mondd már meg, mi bajod van velem! Nem, nincsen semmi, feleljük. Miért is kérdezed? Mert úgy viselkedsz, mintha valami baj lenne? Ekkor visszalövünk, számon kérünk – miért, mit látsz rajtam? Ami szívemen, a számon. Ez a bátorságnak a mondása, de úgy tűnik – és már látjuk is, hogy Jézus itt nem erről beszél.

A másik híres mondás, amit gyakran idézünk, ha valakiből kifakad, kiömlik valami: kiönti a szívét. Ez nem a bátorság területe, vagy mozzanata az életünkben, ez sokkal inkább a vigasztalódásé. Egy nagy pszichológus, filozófus, Victor Frankl a 20. században kidolgozta a logo-terápia­­­ elméletét, melynek nagyon egyszerűre fogva  – elnézést kérek a pszichológusoktól - az a lényege, hogy segítsük és tanítsuk meg az embereket beszélni, hogy elmondhassák - mégpedig megfelelően és helyesen – önmagukat, a sorsukat. Igen nagy dolog az, kedves testvérek, ha az ember elmondhatja magát. Nagyon nagy dolog ez, nem is hisszük. És rettenetes dolog, ha az emberben benne marad a sorsa. Ez nemcsak a bajokra, panaszokra, sérelmekre vonatkozik. Ennél kiterjesztettebb valóság ez. Az jó sorsára és a rossz sorsára egyaránt vonatkozik. Ismerek korombeli embereket, annak idején együtt kezdtük a tanulmányinkat a teológián, és ők sokkal jobb tanulók voltak, mint én. Nyugodtan mondhatom ez, akkor is tudtam. Jobb fejük volt, jobb nyelvérzékük volt, szivacsagyuk volt, s mint a spongya, szívta föl a tudományt. Volt közöttük olyan diáktársam is, akinek fényképagya volt, ez ritka emberi adottság, kitette maga elé a könyvet, ránézett egy percig és utána a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig elmondta, mi van benne, hány bekezdés. De nem volt módjuk soha, hogy amit fölszívtak, amit megtanultak, ami bennük valamire rendszereződött, előadják, elmondják. Beléjük sült. Tudjuk ezt talán magunkról is? Tele vagyok gondolattal, tervvel, álommal – de belém sül mind. Mégcsak egy emberem sincs, akinek elmondanám, megoszthatnám. Még inkább így van ez azzal, amit sorson értünk, ezek a hányattatásaink, a szenvedélyeink, gyötrelmeink, a kudarcaink. A logo-terápia lényege az, hogy aközben gyógyul az ember, hogy valakinek elmondja. Nem egy siratófalnak mondja, nem belekiabálja a szélbe, hanem valakinek elmondhatja, aki ott ül vele szemben és empatikus, megérti, fölveszi, átveszi tőle. Hiszen amit csak úgy, a semmibe mondunk ki, az bizony visszahullik ránk. Amit elkiáltunk a szélbe, azt a másik szél visszahozza. Kell valaki, aki átveszi, magáévá teszi, és az én történetem az ő története is lesz – ez a logo-terápia. S ez egyúttal persze logopédia is, mert nemcsak a dadogóst és a nehéz nyelvűt kell megtanítani beszélni, hanem mindenkit meg kell tanítani beszélni: jól artikulálni a problémáinkat, a gondjainkat, a sorsunkat. Nyugodtan mondhatom, az igazi logopédia és logoterápia együtt az imádság. Jakab apostol mondja egy helyen: kéritek, és nem kapjátok meg, mert nem jól kéritek. Mennyi gyötrelmünk is van emiatt nekünk, hívőknek. Hát valóban jól mondjuk, jól fogalmazzuk meg az imádságunkat? Valóban azt mondom az imádságomban, ami lényeges? Amikor a zsoltáros azt mondja: szívemet Hozzád emelem, és Benned bízom, Uram, ebbe beleérthető a magasztalás, az Isten dicsérése, de ezen túl az is, hogy odateszem azt a megtelt edényt, az én szívemet, és ott borítom ki, Isten előtt. Bajomat, minden bánatomat, minden örömömet, minden csodálatomat.

Mintha már-már erről beszélne itt Jézus. Ám mégsem erről szól, amikor azt mondja: a szív teljességéből szól a száj. Ugyanis a felolvasott szakasz a 37. verssel, az ítélkezéssel kezdődik, és Jézus mindvégig az ítéletről beszél, ezért hát ez a mondat, hogy a szív teljességéből szól a száj nem a bátorság mondata, nem a vigasztalódás mondata, hanem az ítélet mondata. A „teljesség” szó eredeti jelentése arra vonatkozik, ami a szükségest bőven betölti, vagyis meghaladja. Hadd mondjak néhány példát. Természetesen a magyar Biblia-fordítások nem mindig így fordítják, hanem a megfelelő szabatos kifejezéssel. A csodálatos kenyér-szaporításkor azt olvassuk, hogy Jézus összeszedeti a tanítványokkal a felesleget. 12 kosár felesleget szednek össze. Itt pontosan ez a szó áll. Vagyis a Biblia nyelvén a bőség, a teljesség olyan is lehet, mint a felesleg – angol szóval a surplus –,  vagyis az, ami túl van azon, ami éppen kell. Ha valakinek egy napra elegendő másfél, két liter folyadék, és elébe tesznek ötliternyit, mondhatja máris: bőséggel van innivalóm. S azért mondja, hogy bőséggel van, mert több is van, mint amennyi kell. Értjük ezt jól, hiszen a Himnuszban is énekeljük: „Isten áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel!” Ekkor nem azért könyörgünk, hogy éppen csak annyi legyen, emennyi kell, kiporciózva, kicentizve, hanem, még ami efölött is van. Azt a szegénység-kutatók, hogy a jólét nem akkor kezdődik, amikor az embernek mindene éppen megvan, ami kell, hanem amikor mindenből bőséggel van neki. És ez nem azt jelenti, hogy a tízszerese vagy százszorosa van, hanem azt, hogy e bőségben biztonsága van. A bőség biztonságot jelent.

Ilyen értelemben is használja a Biblia ezt a kifejezést. Pál apostol a Római levélben ugyanezt a szót használja, amikor Isten helyreállító kegyelmének nagy titkáról beszél, s azt mondja, hogy ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem, ahol megsokasodik a bűn, ott felette sokasodik a kegyelem. A kegyelem mindig több mint a bűn. Pedig, mondhatnák, nekem elég lenne – ahogy szoktuk mondani: bőven elég lenne! -, ha Isten csak annyit tenne, hogy kiegyensúlyozná, nullára hozná a mérleget. De jó lenne, ha életem végén azt mondhatnám: az én életem nullszaldós. Volt benne ezernyi nyomorúság, borzasztó sok hányattatás, iszonyú mennyiségű vereség, kudarc, megszámlálhatatlan sok bűn, de Istenünk mindent kiegyenlített. A mérleg nulla. Az egyházi gazdálkodást például azért kell mindig úgy tervezni – holnap este megtárgyalják nálunk is a presbiterek -, egy adott évnek eredménye nulla legyen. Nem tervezhetünk többet kiadni, mint amennyit kapunk, csak annyi kegyelmet remélünk, hogy földi szükségeinket betölti Isten. Ám az apostol azt mondja: nem így van, Isten mindig többet ad, az Ő kegyelme mindig több, mindig meghaladja, mindig fölötte van a megkívánt mértéknek. Talán ezek a megjegyzések segítenek megérteni, mit jelent itt Jézus szava: a szív teljességéből szól a száj. Ez azt jelenti, hogy az ember sohasem csak annyit mond, amennyit mondania kell. És ez most nem mennyiséget jelent, hanem minőséget. Sohasem csak azt mondod, amit mondanod kell, valami még mindig a szavaddal megy. Mert a száj a szív teljességéből szól. Ami a szívedben van, és ami teljesen a szívedben van, azt mondod ki mindig, minden szavaddal. Én ugyan nagyon szeretnék ebből a szempontból a középkorban élni, mert rettenetesen nem viselem ezt a modern kommunikációs kort, amely egyébként mindenféle, semmitmondó varázsszavakkal is tele van, de az igaz, hogy éppen a 20. század egyik nagy felismerése volt, hogy amikor kommunikálunk, akkor meta-kommunikálunk is. Amikor mondunk egy szót, akkor azzal a szóval egy egész világot mondunk ki. Azzal is, hogy jó napot, azzal is, hogy hogy’ vagy, azzal is, hogy szeretlek, azzal is, hogy gyűlöllek, azzal is, hogy ez tetszik, azzal is, hogy nem tetszik. Nemcsak egy-egy kis ítéletet hozunk, egy-egy részterületre vonatkozó állítást teszünk, hanem egész magunkat kimondjuk. Abban az egy szóban is. Azzal az eggyel is. A szív teljességéből szól a szánk. De még ennél többet is jelent Jézus szava, hisz amit eddig mondtam, tapasztalatból is meg tudjuk fejteni. Jézus azt mondja: „a jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt, mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.” Figyeljük meg Jézus szavait. Nagyon fontosak. Nem azt mondja, hogy a jó embernek jó a szíve, és nem azt mondja, hogy a gonosz embernek gonosz a szíve - és ezért nem is tud mást tenni egyik sem, csak jót vagy rosszat. Úgymond hát: ami a szívemen, az a számon, kiöntöm a szívemet. Nincs is benne más. De egyszerű lenne ez, kedves testvéreim, de hamar össze lehetne válogatni az emberek közül a jó embereket, aztán valahová eltenni a gonosz embereket, s a jó emberek örökké tartó boldogságban élvén adnák egymásnak szívükből a jót! Mert hát nincs is benne más. De nem ezt mondja Jézus. Azt mondja, hogy a jó ember az ő szívéből a jót adja, a gonosz ember pedig az ő szívéből a gonoszt. Mert a szívben jóindulat és rosszindulat egyaránt van. A szívben jó és rossz egyaránt van. Vegyes felvágott a szív – ha szabad ezt a kifejezést használni, ne sértődjék meg érte senki. Minden van benne. Minden, ami a világ, és minden, ami az ember, mélység és magasság, igazság és hamisság, tiszta és tisztátalan, bűnös és szent, mind ott kavarog a szívedben, benned, tebenned. Mert a szív te vagy. A Biblia nyelvén a szív ezt jelenti. Ám a jó ember megkeresi a jót önmagában, és azt adja, egészen pontosan azzal akar azonosulni. A gonosz ember pedig – ha nehezére esik, akkor is – megkeresi a gonoszt. Néha nem tudom eldönteni, csak mindenféle emberekkel találkozván gondolkodom, hogy mi a nehezebb: megtalálni a jó szándékot, a jóindulatot, a jótettet, a jó cselekvést és valahogy kimódolni, hogy valóság legyen, oda tudjam adni a másiknak, vagy éppen ellenkezőleg, már találni valami rosszat, hogy megakasszam a másikat. Találni már valami trükköt, hogy kifoghassak rajta, hogy kárt okozzak neki. Néha látok embereket, akik az utóbbin törik éjjel-nappal a fejüket. Láttam olyat is, és bizonnyal ti is, amikor valakinek ujjongva harsant a hangja és fölcsillant a szeme és sugározni kezdett az arca: Végre, végre találtam valamit és fejbe csaphatom a másikat. Végre megvan! Szinte – mondhatnám - mennyei boldogság töltötte el, ám a mennyekben nincs boldogság a rosszon. Így mondom hát, hogy pokoli boldogság töltötte el, de a pokolban meg nincs boldogság.

Vannak az életnek területei, ahol különös erővel jelennek meg ezek, és fájdalmasan érintenek bennünket. Amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, először méltatlankodtam hogy a nagy chicago-i napilap, mely milliós példányszámban jelenik meg, olykor négy nagy nyomtatott oldalon hozta a helyi középiskolai matematika versenyt, Európáról meg alig tudósított. Óriási fotókkal be volt mutatva, ki nyerte a versenyt, ki lett a második, fölsorolták az összes indulót, még az utolsót is, és ki hány pontot szerzett stb., stb. Rólunk meg semmit. Magyar szemmel nem is izgatott, mert a magyar ember tudja, hogy mi kicsi ország vagyunk, s hogy abban az újságban, amely egyébként negyven oldal, nem is remélhetünk Magyarországról semmit. De hogy Európáról is csak két mondat szólt?! Nohát méltatlankodtam eleget. Aztán megbölcsültem, több okból is. Igen, kicsik vagyunk, kit érdekel hát ott egy ilyen kis ország, mint a miénk!?  De valami másra is rájöttem. Mi lenne, ha holnapra kelvén, az országos napilapokban egy négyoldalas betét lenne, mely a Fejér megyei középiskolák matematikai versenyéről tudósítana? Meg arról, hogy ki lett az első, milyen eredményt ért el, s milyen nagyszerű dolog ez. Nyissátok ki majd holnap az újságot – egyiknek sem vagyok redaktora, de előre megmondhatom, hogy talán a sportrovatot kivéve, az első oldaltól a gyászhírekig ezt fogjátok olvasni: agyonverte, megölte, megütötte, kirabolta, becsapta, elvette, tönkre tette. Mintha nem is lenne más. Íme, a szív teljességéből szól a száj.

Tudjátok, mit mond Jézus, kedves testvérek? Azt, hogy a jó ember megkeresi a jó szavakat. A jó ember megkeresi az igaz szavakat. És mondja őket. Mert van jóság és van igazság. A jó ember megkeresi a szép szavakat, mert van szépség is. És nem adja meg magát annak, hogy ilyen a világ. Így mondja Jézus ezt a szót: előhoz, vagyis terem, vagyis megad. Csak azt lehet előhozni, amit kerestél, megtaláltál és megragadtál. Amit jónak ítéltél, és másoknak is jó gyümölcsként – hálád gyümölcseként – akarsz adni. Szólj hát szíved teljességéből.

 Ámen