A szeretetben nincsen félelem!

Kedves testvérek!

E félév utolsó dogmatika óráján, a pápai teológián, a másodéves hallgatók, megérezvén, hogy ez az utolsó esélyük a vizsgaidőszak előtt, hogy néhány kérdést tisztázzanak, komoly vitába bocsátkoztak velem. Dogmatikai kérdésekről volt szó, az eleve elrendeléséről, az ítéletről, az ember végső sorsáról. A diákok próbáltak a dogmatika könyvvel meg a dogmatika tanárral szemben néhány kedvező pozíciót kicsikarni önmaguk számára, hogy amikor majd eljön a vizsga, ne csak úgy mondják, ahogy megtanulták, hanem úgy is mondhassák, ahogy gondolkodnak ezekről a kérdésekről.

Oda kanyarodott a vita, hogy gyermeki szinten hangzottak már-már a kérdések, mert bizonyos kérdéseket már gyerekkorunkban is föltettük, és fölteszzük azokat felnőtt korban is – de lehet, hogy a gyermekkori kérdés a jobb, az őszintébb. Így hangzott az egyik kérdés: miért teremtett Isten világot egyáltalán? Ha már olyan a világ, amilyen. Ha már olyannak teremtette Isten a világot, amilyen, ha már a világban bekövetkezhetett az, amit bűnesetnek, bűnnek és bukásnak nevezünk, vajon nem igazságtalanság-e ez az egész Isten részéről, és egyáltalán jogosult-e azt mondanunk, amit az apostol bízó szeretettel mond: az Isten szeretet? Ha van ítélet, ha lehetséges a bűn, lehetséges az elbotlás, ha van Isten valóságából való végső kirekesztetés, nem túl merész dolog-e azt mondani, hogy Isten szeretet? Ez nem fér össze a szeretettel!

Mindazáltal, azt hiszem, néhány szempont János apostol üzenetében segít mélyebben megérteni, mit ért az apostol azon, hogy Isten szeretet. Mit jelent ez? És miért jó ezt nekünk újra meg újra hallani? Mert amikor ezt halljuk, hogy Isten szeretet, azért mégsem tiltakozunk. Ezt boldogan halljuk. S egészen bizonyos vagyok benne, hogy életünknek vannak olyan pillanatai, mélypontjai, drámái, nehézségei, amikor egyes egyedül ez az ige, ez az üzenet vigasztal meg bennünket. Amikor semmiféle okoskodás, semmiféle dogmatikai tétel, semmiféle szép levezetés nem segít, egyes egyedül csak ez és ennyi: az Isten szeretet. Ennek analógiájára tudom azt mondani, mert sokszor és többektől is hallom, hogy nagy élet-drámákban, nehézségekben, amikor minden elpárolog az ember körül, amikor sokan semmit sem találnak magukban, megtalálják, és elmondják magukban újra meg újra a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletét: „Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?” Betegágyon, koporsó mellett megállva, lehetetlen élethelyzetbe jutva, fölcsendül ez az üzenet. S még ennél mélyebben is, sok megrendítő élet-drámában elhangzik: az Isten szeretet. S ekkor egy pillanat alatt visszanyer az ember mindent. Mindent, ami veszni látszik, mindent, ami szétfolyik a kezei közül, mindent, amivel csődbe jutott. Eltűnik minden kétkedés és kérdés, és visszatér az életünkbe a reménység.

Azt mondja János apostol: „Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint Ő van, úgy vagyunk mi is a világon.” Krisztusról beszél, és arról, hogyha krisztusi életet élünk, bizodalmunk van az ítélet napjához. Nem kell félnünk az ítélet napjától. Micsoda nagy vigasztalás ez, kedves testvérek! Még akkor is az, hogyha a modern ember talán másképp gondolkodik, mint az antik világ embere. Még akkor is, hogyha mi nagyon nehezen tudjuk elképzelni, sőt, nemcsak nehezen tudjuk, hanem nem is akarjuk elképzelni, hogy majd úgy lesz egyszer, hogy megállunk egy fenséges bírói fórum előtt, ott ül Krisztus, mindenek ítélő bírája, és mi bátor szívvel megállhatunk a bírói szék előtt. Hogy lesz ez? Képszerűen szinte nem is tudjuk ezt elgondolni. De amikor átéljük az önvádnak a pillanatait, amikor végigéljük azokat az órákat, amikor nincs menekvés, mert nem külső tényezők mondanak rólunk ítéletet, hanem a saját szívünk - így hallottuk egy korábbi részben: ha vádol a mi szívünk, az Isten nagyobb a mi szívünknél! De ha vádol a szívünk! Ezelől én hova menjek? Ezelől hova térjek? Ezt a vádat, hogy hárítsam el? S ha fél a szívünk, ha szorongással van teli az életünk? Nem más szorongat, nem más ijesztget, nem kívülről jön ez - ez én magam vagyok! - akkor mitévő legyen az ember?

Ezért mondja az apostol: „a szeretetben nincsen félelem… azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához.” Teljessé lesz a szeretet. Ez nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy az emberben nem teljes, nem tökéletes a szeretet. Talán ez az első lépés, amit meg kell tennünk ahhoz, hogy ezt az igét jól halljuk, jól értsük, jól fogjuk föl. Talán az az első lépés, hogy le kell mondanunk arról az illúzióról, amivel persze szeretjük magunkat áltatni, hogy a bennünk lakozó szeretet, a mi szeretet-kapacitásunk teljes és tökéletes - csak a világ gonosz. Csak a körülmények alakultak úgy. Csak valami elromlott itt körülöttünk, s nem tudjuk teljességében megvalósítani, megélni a bennünk levő képességeket.

Sokszor tekintünk ezzel a romantikával, ezzel az illúzióval egy megszületett gyermekre, aki valóban szép, aki valóban aranyos, akivel valóban nem lehet mást tenni, csak szeretni. Ám van ebben egy rossz romantikus képzet is: ímé, itt van ez a kis ártatlan, és ez a kis ártatlan még tökéletesen tud szeretni! Aztán később jönnek az élet-magyarázók, és próbálják nekünk elmondani, hogy igen, ez biztosan így volt eredetileg, de a szülők elrontottak valamit, a társadalom elrontott valamit, az élet elrontott valamit, mert mire ez a kis megszületett egy-az-egybe szeretet-csomag nagy lakli felnőtt lesz, bizony elég kevés szeretet van már benne. Vagy úgy lenne a dolog, hogy egy 4 kilóval született gyermekben pontosan 4 kiló szeretet van, és mire 84 kiló lesz, addigra csak 4 kiló szeretet marad benne és a többi 80 kiló az valami egyéb? S azért nem tud annyira szeretni?

Nem így van ez, kedves testvérek! Azt mondja az apostol: „azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk és bennünk (közöttünk és bennünk!), hogy teljessé lesz. Valami elindul az ember életében és kibontakozik, teljessé válik. Célhoz ér. Latinul így fordítják ezt a régi atyák: consummatus, vagyis elérkezik valamilyen célhoz, teljességhez, tetőzik. Ez azt jelenti, hogy Isten azért szereti az embert, és azért teremti szeretetre képesnek az embert, hogy ezt az életcélt az ember megvalósítsa. Ezért teremtett bennünket az Isten, hogy szeressünk, hogy elérjük az életnek ezt a nagy célját. S akkor érjük el teljesen ezt az életcélt, ha teljesek vagyunk a szeretetben. Mennyi mindent el tudunk érni! Mennyi mindent meg tudunk valósítani, felette mértékben is! Van, akinek hat diplomája van, másnak nyolc aranyérme, megint másnak hatszor annyi fizetése, mint amennyi kellene, más meg roskadozik a megbecsültségtől. Tudjuk az élet dolgait halmozni, célokat elérni, azokat beteljesíteni, ám az örök és állandó nagy élet-hivatás nem ezekben van, hanem abban, amit így mondunk most: teljessé lenni a szeretetben! S amikor teljessé lettünk a szeretetben, magunkban és egymás között (látjátok, milyen finom, ahogy az apostol mondja: közöttünk!), akkor jutunk el arra az állapotra, hogy nem félünk az ítélettől. Nincs okunk félni.

Közöttünk. Még ha az ember bírja is önmagában a szeretet teljességét, még ha önmagát tudja is nagyon szeretni, meg az övéit, azért az apostol igen súlyos figyelmeztetést mond azzal, hogy közöttünk. Így ahogy vagyunk – miközöttünk! Együtt a nemszeretem rokonainkkal, ahogy vagyunk. Együtt az éppen most cserbenhagyott barátainkkal, ahogy vagyunk. És azokkal, akikről már nem is tudjuk, hogy az ellenségeink, vagy az ellenfeleink. Közöttük is. Nem csak egy egyéni élethivatásról van itt szó, hanem az emberiség élethivatásáról. Miért van ember a világon? - kérdezték tőlem a pápai teológusok. Mert azt meg tudtuk magyarázni, hogy világ miért van, kecske miért van, oroszlán miért van, lepkék miért vannak, ezt meg tudjuk magyarázni. Mi miért vagyunk? Mi, akikről azt mondja a költő: „az ember fáj a földnek.” Mi miért vagyunk? Minket miért teremtett az Isten? Hogy elérjük ezt a nagy célt, ezt a nagyszerű, Istentől kapott lét-hivatást. S vajon van más értelme embernek lenni? Tud valaki másféle célt mondani, mint azt, hogy az az emberlét értelme, hogy teljessé legyünk a szeretetben? Nem hiszem, hogy bárki tudna ennél nagyobb célt mondani.

Azután, még egyszer szerepel ebben az igében az a szó, hogy teljes, mert azt mondja a 18. versben az apostol: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” De itt már nem rólunk beszél. A mi szeretetünk még nem teljes. Még nem teljesedett be. Még nem consummatus, nem érte el a végső célját. Itt az egyházatyák a görög szót így fordítják: perfectus. Vagy - mivel a szeretet latinul nőnemű - perfecta. Itt a perfekt, a tökéletes szeretetről van szó. És ez nem a mi szeretetünk, hanem ez a szent, a szerető, teremtő, isteni valóság.

Isten az, aki kiűzi a félelmet. Minél inkább helyet ad az ember az életében Istennek, engedi, - hadd mondjam így, mert szinte fizikailag is el lehet képzelni - hogy benyomuljon Isten az ember életébe, annál kevesebb hely van a félelem számára.  Ez a kettő nem fér össze. Mit mond az apostol? A félelem gyötrelemmel jár. Mi ez a gyötrelem? Nos, ebben van ennek az igének a titka! Igen, a félelem gyötrelemmel jár. Igen, aki fél, az gyötrődik. Igen, akinek az életét különböző aggodalmak töltik el, az nem is tud másképp élni, csak hogy állandóan gyötörtetik, kínoztatik külső és belső tényezők által. Nincsen nyugta. De itt nem is erről a gyötrelemről van szó. Annak idején, amikor a Károli Biblia szövegét revideálták, a bibliatudósok talán nem figyeltek oda, hogy ezt szó szerint úgy kellene fordítani: kínzatás, büntetés. Igen ritkán szerepel ez a szó az Újszövetségben. Nevesül akkor, amikor Jézus megostorozásáról van szó. Másutt nem is szerepel. A félelem kínzatással, büntetésből fakadó gyötrelemmel jár. A középkorban elrontották a dolgot, mert az egyházi köznyelvben odatették elé, hogy „örök” jelzőt, és ebből az örök gyötrelemből támadt aztán a kárhozatnak egy bizonyos képzete. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy aki félelemben él, az úgy él, mintha büntetés alatt lenne. Aki félelemben él, kénytelen úgy élni, mint aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva állandó büntetésben van. Micsoda talányos és fölfejthetetlen dolog ez. A lélek kutatói tudnának erről beszélni, hogy valahol a háttérben hogyan kapcsolódik össze a félelem az önbüntetéssel, a másiktól való félelem a másik megbüntetésével, meg egyáltalán a félelemnek a légköre azzal, hogy semmi mást nem teszünk, csak büntetünk, csak ítéleteket osztunk ki, csak vagdalkozunk.

Mint ahogyan - egy mondat erejéig hadd térjünk ki erre is - nagyon szép levelet kapnak mostanában sokan, az országgyűlési választások kapcsán egy miniszterelnök-jelölttől, s van abban mindenféle szép kívánság, de a figyelmes olvasó e szép sorokból valami szorongtatót is felfedez. Olyan ígéreteket olvashatunk ebben a levélben, amik miatt az ember szívét eltölti a szorongás. Ha nem ő lesz a győztes, akkor nagyon nagy baj lesz ebben az országban. Mert ha nem őrá fogunk szavazni, nem lesz se kenyér, se tudás, se iskola, se munka becsülete, semmi nem lesz, mert mindez az ő egyszemélyes függvénye. Figyeljük a választási kampányt, folyik a vagdalkozás. Már lövöldöznek, vádaskodnak, ide-oda csapkodnak. Szinte azt lehet érezni, hogy az országgyűlési választások idejére oda jutunk, hogy nem azt az emberi és állampolgári méltóságot éljük át, hogy nekünk jogunk és lehetőségünk van egy ország vezetését megválasztani, hanem majd lehajtott fejjel elsompolygunk a kerítés mellett a szavazó helyiségekbe és majd, majd valahogy leszavazgatunk. De az is valami rettenetes dolog lesz. Pedig ez tulajdonképpen egyetlen egy kis mozzanata az életünknek. S mennyi mindent mellé lehetne rakni: hogy jót tehetnénk, jóra gondolhatnánk, jóra forgathatnánk saját sorsunkat, saját életünket! S lám, a félelem meg a gyötrelem meg a szeretetnélküliség megöl, megbénít, tönkretesz mindent.

A szeretetben nincsen félelem, mert a félelem gyötrelemmel jár. Ám hogyha ez a gyötrelem, amiről most beszélünk, amit a szeretet kiűz, mert nem fér össze a szeretettel, ott van, amikor Krisztus megkínoztatik, megostoroztatik (szó szerint ezt jeleneti a görög kifejezés: ostoroztatással járó a félelem), akkor mi miről beszélünk? Éppen erről, kedves testvéreim! Ez az Isten nagy titka, és ez az Isten tökéletes szeretete! Isten az ember érdekében, mivel szereti az embert, vállalja ezt is. Így mondja a Zsidókhoz írt levél Krisztusról: Ámbár fiú, félelmek és könnyhullatások között tanulta meg a fiúságot, az engedelmességet. S ez Krisztus szenvedésére vonatkozik.

Mindebből máris felelhetünk arra a kérdésre, amivel elkezdődött az igehirdetés. Miért van ez a világ? Miért teremtette Isten ezt a világot? És, ha ilyen ez a világ, mondhatjuk-e azt, hogy az Isten szeretet? Igen! Mert Isten szeretetből teremtette ezt a világot. És ebbe beletartozik az Isten bátorsága is. Tudom jól, hogy a bátorság inkább emberi erény, és amikor a teológusok Isten tökéletességeiről beszélnek, eszük ágában sincs azt mondani, hogy Isten bátor. Ez nem ugyanaz, mint hogy Isten mindenható, Isten mindentudó, Isten örökkévaló szeretet, Isten örök irgalmasság, Isten láthatatlan, Isten kikutathatatlan. Isten bátor? Mi az, hogy bátor? S mégis az! Isten szeretetébe beletartozik az, hogy vállalja a világ megteremtésének kockázatát. Vállalja azt, hogy ez a szeretetre és szeretésre teremtett világ nem éri el a célt. Vállalja azt, hogy a megteremtett ember, akibe lelkének leheletét lehelte, akit arra teremtett, hogy szeresse a másik embert, nem fog szeretni. Isten bátran vállalja ezt a kockázatot. S amikor elküldi egyszülött Fiát, hogy a föllázadt embert, az engedetlen embert, a szeretni nem tudó és - legyünk őszinték - sokszor nem is akaró embert, a félelmek között élő embert kiszabadítsa és megváltsa, akkor pedig vállalja a félelmet. Vállalja a gyötrettetést. Vállalja a halált. Mert Ő tökéletes szeretet. Nem tökéletesedő, nem kiteljesedő, nem céljához majd egykor eljutó, hanem tökéletes, perfectus.

Adja Isten lelke, kedves testvérek, mindannyiunknak ebben az ádventben, hogy tudjunk szeretni. Vajon meg tudjuk-e tenni, amit megkíván tőlünk a szeretet? Adja nekünk Isten lelke, hogy így készülve, ebben az ádventben ne féljünk. Mindenek előtt és mindenek fölött ne féljünk attól, hogy kudarcot vallunk a szeretetünkkel. A félelmeinket, kicsinyhitűségünket, lemondásunkat, vagy lemondásra való hajlandóságunkat talán éppen az ihleti, az indokolja, hogy olyan sokszor kudarcot vallottunk már a szeretettel, meg a szeretni akarással. Ezer apró élet-mozzanatból áll össze ez a tapasztalat. Kinyújtottam a kezemet és elütötték. Tettem egy gesztust, és észre sem vették. Próbáltam közeledni, és durva elhárítás lett belőle. Próbáltam néhány kedves szót mondani, de visszakiabáltak rám. Megpróbáltam megtenni mindent, amit megtehetek, s visszaborították a fejemre az egészet. Hány ilyen tapasztalatunk van! Gyerekkorunktól kezdve késő öregségünkig. És talán azt is mondtuk már: nem érdemes. Hagyjuk az egészet. Nem ránk van ez szabva.

S mégis, mindennek ellenére, mert szeretetre hívattunk el, most is, ebben az ádventben is, ezen a karácsonyon is érezzük a hívást, a tétet. Szeretnünk kell! Mert akkor vagyok ember, ha szeretek. Akkor érem el az életem célját, ha tudok szeretni. Akkor vagyok a helyemen, ha engem is szeretnek. S mivel érezzük ezt, mivel szorongat bennünket a félelem, gyötrettetünk a sok keserű tapasztalattól, adja meg Isten Szentlelke nekünk, hogy bátor, nem szorongó, nem kétségbeesett, nem szkeptikus szívvel szeressünk. Így mondja Kálvin János az Institúciójában, amikor a Szentlélekről beszél, Spiritus Sanctus non est scepticus. A Szentlélek nem szkeptikus. Ha Isten az Ő Lelkéből ad belénk, egyszerre csak megbátorodunk arra, hogy szeressünk. Mert ott van hátunk mögött, ott van velünk, és Isten Lelke által ott van bennünk, szívünkben az az isteni szeretet, amelyik tökéletes, s amelyik azt akarja, hogy mi is tökéletességre jussunk, amelyik kiűzi a félelmet. Nem azt mondja az apostol, hogy ez a szeretet  nem ismeri a félelmet, nem azt mondja az apostol, hogy soha nem konfrontált a félelemmel, nem azt mondja, hogy ne lett volna a félelem foglya, hanem azt mondja: kiűzi. Kiűzi, mert legyőzte. Kiűzi, mert Isten életében nincsen helye. Kiűzi, mert Isten gyermekei életében nincsen helye a félelemnek.

Szeretett gyülekezet! Lehet, hogy vannak itt most olyanok, akikkel karácsonyig nem fogunk találkozni, hisz elkezdődnek a készületek, családlátogatások, az utazások, a szervezkedések. Hadd kívánjak nekik is, meg mindannyiunknak, akikkel még karácsonyig együtt lehetünk, nagy boldog találkozást ezzel az isteni tökéletes szeretettel, hogy mi, akik tökéletesedésre vagyunk elhívva, megérezzük, megízleljük ennek a szeretetnek hatalmát, és átadjuk, beleadjuk önmagunk gyenge és törékeny életét ebbe az isteni hatalomba, mely minden félelmet kiűz.
Ámen