A Szentlélek közössége

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Sok-sok bibliai igehely és igazság lett már közhellyé a keresztyén szóhasználatban. Ezek közé tartozik ez a talán legtöbbször hallott bibliai szakasz is, hiszen nagyon gyakran, istentisztelet végén ez az áldó ige, másutt pedig az istentisztelet kezdetén köszönti ezzel a lelkipásztor a gyülekezetet. És mint minden más esetben, ennek a felolvasott igének az esetében is szinte már-már verekednünk kell azért, hogy az igazi értelme, a jelentősége a számunkra megmaradjon, illetve újra világosodjon. Milyen gyakran mondjuk azt, hogy "jó napot kívánok!" "jó éjszakát!" "jó reggelt!", és milyen ritkán gondolunk abba bele, hogy ez nem egy udvariassági formula, ez nem csak azért van, hogy mondjunk egymásnak valamit. Milyen sok mindent jelenthet, valóban, ha  jó napot kívánunk.

              Nos hát nézzük meg, mit is jelent az, ha az apostol azt mondja: azt kívánom, hogy a Krisztus kegyelme, az Atyaistennek szeretete és a Szentlélek közössége legyen veletek! A keresztyénség története szomorúan igazolja, hogy nem csak ma, hanem szinte minden korban meg kellett harcolni ennek a köszöntésnek, igének a helyes megértéséért, és talán nincs is jobb alkalom erre, mint most pünkösd, amikor - ahogy hallottuk a felolvasott igében - mindenki értette a maga nyelvén a Lélek egy és ugyanazon üzenetét. Milyen érdekes, azon csodálkoztak, hogy értik. Azon az ember nem szokott csodálkozni, hogy nem érti. Olyan mélyen megosztott az embervilág, annyira elkülönül ember embertől, egy családon, egy kisebb közösségen, egy országon és nemzeteken belül is, hogyha valamit nem értünk, azon már nem is csodálkozunk. Azon szoktunk csodálkozni, hogy értjük. Ez a nagy pünkösdi csodálkozás segít most bennünket megérteni, miért olyan fontos ez az üzenet,  miért olyan döntő és lényeges az, hogy a Lélek közössége. Mert ugyanis nem csak az emberi közösségek, a népek közössége, egy ország közössége, egy család közössége, hanem maga az egyház is abban a kísértésben van, hogy szélsőségek felé vigye a közösségnek, jelen esetben az egyháznak, a gyülekezetnek és a hívő embernek a kapcsolatát és a viszonyát. Az egyik szélsőség azt mondja - és talán ma ez a legdivatosabb: előbb én, aztán a közösség. A másik, amit kevésbé ismerünk ma, de itt-ott ez is jellemző, azt mondja: előbb a közösség, aztán te.

              Amikor a negyedik században véget értek a nagy keresztyénüldözések, Észak-Afrikában, ahol akkor virágzó keresztyén közösségek éltek, egymásnak feszült ez a két felfogás. Az egyik tábor, tele csupa hiteles, becsületes, tisztességes, rávaló, mártíriumot és áldozatot hozó keresztyénnel azt mondta: Azok, akik elbuktak az üldözés alatt, azok, akik fenyegetés miatt megtagadták a Krisztust, méltatlanná váltak arra, hogy keresztyénnek nevezzék őket. Főleg azok a papok váltak méltatlanná a keresztyén névre, akik a hatóságok utasítására beszolgáltatták a szent iratokat, többek között a Bibliát is. Merthogy az is hozzátartozott az üldözésekhez, hogy begyűjtötték a szent iratokat. Az ilyenek elárulták a Krisztus ügyét. Ők nem képviselhetik az Anyaszentegyházat. Nem lehetnek egy közösség hiteles és méltó vezetői. Idézték a Zsidókhoz írt levél 6. részét: Mert lehetetlen, hogy akik elestek, ismét megújuljanak. Ezért, ha bukott pap keresztelt valakit, újra kellett keresztelni. Ebben a felfogásban mindannyiunk számára nyilvánvaló ez a pozíció: Előbb én, aztán a közösség. Hogy milyen a közösség, az attól függ, hogy milyen vagyok én, és milyen vagy te. S ha a közösségben van bűnös, bukott, tisztátalan, akkor a közösség is bűnös, bukott és tisztátalan. Ezzel a fölfogással szállt szembe Augustinus, a nagy egyházatya, aki azt mondta, hogy éppen fordítva: Az egyház szentsége minősít bennünket. Nem a méltó vagy méltatlan, hiteles vagy hiteltelen szolgák, hanem az egyház, a közösség közli velünk a kegyelmet. Előbb a közösség, azután te. S mivel a közösség szent, neked lehet reményed arra, hogy e közösség tagjaként megszenteltetsz, megújulsz, megkapod az új élet ajándékát a közösség által. A középkor folyamán Augustinus nézete volt a mérvadó. Az egyház közölte vagy vonta meg a kegyelmet. Az egyház hitelesítette az ember keresztyéni mivoltát. Nem volt más út Isten kegyelméhez, mint az egyház szervezett, rendezett közösségén keresztül.

              Ebben az időben, a középkorban, a magányos misztikusok, az eretnekség árnyékában élő és sokszor eretnekké, egyházszakadárrá is váló lelki kisközösségek képviselték az ellenpólust. Ők a nagyegyházat bűnös, világias, korrupt, hataloméhes testületnek tartották, amelyből ugyanúgy ki kellett vonulni, ki kellett menekülni, mint a bűnös világból.

              A reformáció alatt aztán újra föllángolt a vita, és reformátoraink két tűz közé kerültek, mert amikor az egyház megújításának szükségéről beszéltek, akkor a nagyegyház, az akkor fönnálló institúció úgy vélte: ezek a reformátorok az Isten népe közösségét fogják darabokra tépni. Odaáldozzák azt a magányos, egyéni szenteskedők oltárára. Viszont a radikális rajongók azt vetették a reformátorok szemére, hogy nem elég következetesek, merthogy a reformátorok az egyházat akarták megújítani. S ez a vita mindmáig dúl. Hogy is van tehát? Tegyük föl a kérdést. Előbb van, volt az egyház, amelybe én belekerültem, ott megtértem, ott elfogadtam a Krisztus kegyelmét, ott részesültem az Atya szeretetében, de tulajdonképpen ez a közösség nélkülem is meglenne? Ha én nem szállok föl erre a szekérre, az a szekér megy tovább nélkülem is? Ha nekem nem kell az egyház, az egyház nélkülem is meglesz? Én csak egy kis plusz-szám vagyok a listán, odaírható, kihúzható, a mérlegen nem nagyon változtatok? Vagy éppen fordítva van a dolog? Azok, akik megtalálták a kegyelmet, megízlelték a szeretetet, azok ilyen-olyan, de főképp gyakorlatias okokból közösséget hoznak létre, ezt elnevezik egyháznak, és ezt azért tartják fönn, azért működtetik, hogy ebben a közösségben, a közösség által, hitükben megtartassanak? Hadd hozzak két példát ezekre a jól ismert feszültségekre. Az első esetben sok hívő úgy érzi, hogy az ő jövője, üdvössége, földöntúli sorsa ettől a közösségtől függ. Attól, ahova tartozik. Ha onnan valami oknál fogva kikerül, az egyenlő a lelki halállal. Előbb az egyház, aztán te. Rossz szemmel nézett rám a papom, végem van. Kiközösítettek, nem szóval, csak magatartással a bibliaóráról, végem van. Nem tudok beilleszkedni ebbe a közösségbe sehogy és semmilyen módon, oda az üdvösségem.

              A másik esetben sok hívő - és ennek is szemtanúi és megélői vagyunk - a legeslegkisebb kényelmetlenség esetén is otthagyja a gyülekezetet, s keres magának egy másikat. Vagy éppen szervez magának egy újat. Előbb én, aztán a közösség. Az egyik esetben a közösség azonos lesz az üdvösséggel. A másik esetben a közösség a hívők - nincs rá jobb szó - vállalkozása, amiből bármikor ki lehet vonni a befektetett tőkét. Hol hát az igazság? Ott és abban, kedves testvérek,  amit az apostol mond: És a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal. Mindnyájatokkal! A Biblia szóhasználata szerint közös az, amit a közösség tagjai megosztanak egymással és mindenkivel a közösségben. Vagyis a hívő ember közösségben, részesedésben tapasztalja meg a szent életet.

              De közös az is, amit maga a Lélek oszt meg velünk. És most erről, az utóbbiról van itten szó. Mit oszt meg velünk a Lélek? Mindenek előtt és mindenek fölött az Úr Jézus Krisztus kegyelmét. A keresztyén közösség a kegyelem közössége. Még egyszerűbben és még világosabban a megkegyelmezett bűnösök közössége. Az amnesztiát kapottak közössége. A kegyelemből élők közössége. Kedves testvérek, ha valaki keresztyénként úgy gondolja, úgy érzi, hogy valami másból áll a keresztyén élet, mint kegyelemből, ha valami másképpen is meg lehet állni Isten színe előtt, és Tőle igazságot kapni, mint kegyelemből, ha valaki úgy érzi, hogy van elég ereje, hatalma, módja arra, hogy Isten előtti vétkeit, hiányait letudja és ledolgozza, az még nem ízlelte meg a Lélek közösségét. Mert a kegyelemnek közöttünk senki nem lehet birtokosa, csak megajándékozottja. És ez teszi a különbséget az ember és a keresztyén ember között.    Ó mennyit sajnáljuk, mennyit törjük a fejünket azon, mennyit szorongunk amiatt,  hogy mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk. És valóban vannak az életnek olyan pillanatai, amikor úgy érzi az ember, hogy mindent elvesztett, minden kimegy a keze közül. Mert ilyen a világ; amit szereztem, azt elvehetik tőlem. Amit megszereztem, az kipöröghet a kezem közül. Ami az enyém lett a másik még elveheti tőlem. De a keresztyén ember nem így látja a világot! Mert nem akkor vagyok szerencsétlen, ha esetleg mindent elvesztettem, amit szereztem. Nem akkor vagyok boldogtalan, ha minden elvész, amit egy élet munkájával összeszedtem magamnak. Hanem akkor vagyok szerencsétlen, és akkor vagyok boldogtalan, ha nem lesz enyém, amit csak ajándékba kaphatok, ha nem az enyém az, amit csak Isten adhat meg nekem. Ez az Ő kegyelme.

              Mikor Péter apostol azt mondja pünkösdi prédikációjában a jeruzsálemi csodálkozóknak: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében a bűnöknek bocsánatára és veszitek a Szentlélek ajándékát, akkor Isten ígéretére, elhívására utal, Isten kegyelmére, Isten ajándékára. Egyedül ezért érdemes keresztyénnek lenni. Mert ajándékot kapunk. Mert megkegyelmezettek vagyunk. Mert ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk. Továbbá, a kegyelem közösségében mindannyian megajándékozottak vagyunk. Minden különbségünk, minden megosztottságunk ellenére. Bárhonnan jöttünk, bármit gondoljunk a világról, bármennyi erőnk legyen, képességünk, legyünk gyermekek, felnőttek, vének, férfiak, nők, ebben a közösségben mindannyian megajándékozottak vagyunk. Ó, ahol eltűnik ez a csoda és e csoda fölött való csodálkozás, ott halálos versengés váltja föl az örömet és a hálát. Milyen szomorú a szülő, amikor karácsony estén a gyerekekben eltűnik az öröm és a hála az ajándékok fölött, és elkezdődik  a rivalizálás, a versengés. Ki mit kapott? Ki kapott többet, ki kapott kevesebbet? Kié ér többet? Kié ér kevesebbet? Ne legyünk ilyen Istent megszomorító gyermekek. Ne múljon el belőlünk soha a hála és a csodálkozás, hogy testvérek lehetünk. Az Atya gyermekei lehetünk. Mert ha ez elmúlik, ott a testvérek ellenséggé lesznek, ott a szentek egymásra irigykedő, kicsinyes lelkű ranghajhászókká lesznek. S ha van tragédiája az anyaszentegyháznak, akkor ez a tragédiája.

              Továbbá a Lélek az Atya szeretetét osztja meg velünk. A világtörténelem tanulsága az, hogy minden ember alkotta közösségben eluralkodik a versengés. Mostanában sokan beszélnek arról, milyen kár, milyen, jaj, milyen baj, hogy megosztottá lett az ország, de nem baj, majd egyesítjük. Nos, fölteszem a kérdést: Nem így van ez Ádám és Éva óta? Mert azóta az ember csak egymásra tud mutogatni. Nem így van ez Káin és Ábel óta? Mióta bűnbe esett az ember, azóta megosztott, azóta farkasa az ember az embernek. Azóta nem tudnak népek népekkel, országok országokkal, nemzetségek nemzetségekkel, családok családokkal egyességre jutni. Nagyon istenkedni kell annak, aki azt mondja, hogy majd én egyesítek. De nagyon nagy alázat kell ahhoz, hogy tudjuk kérni Istentől, hogy egyesítsen, mert ezt csak Ő teheti meg. Az Atya szeretetében részesít bennünket a Lélek.      Kétszáz esztendővel ezelőtt a francia forradalom zászlójára azt írták: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Ó, örök álma ez az embernek. De mit hozott az elmúlt kétszáz esztendő? Börtönöket. Még nagyobb egyenlőtlenségeket.

Testvérgyilkosságokat. Megbélyegzéseket, vallás, nem, faj, felekezet szerint. Mert amikor  zászlóra írták: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség - egyet felejtettek fölé és alá írni: Isten szeretetében. Isten szeretete nélkül, kedves testvérek, a szabadság rabság, az egyenlőség egyenlőtlenség, és a testvériség véres és gyilkos vetekedés. Ha nem az elfogyhatatlanon osztozunk - és egyedül csak az Isten szeretete elfogyhatatlan és kimeríthetetlen - ha nem a kimeríthetetlenből merítünk, ha nem osztozók vagyunk, hanem csak osztozkodók, ott vajon lehetséges-e testvériség? Ott lehetséges-e szabadság? Ott lehetséges-e egyenlőség? Íme ez a Lélek nagy titka és nagy ajándéka, hogy bevon bennünket az isteni életbe, Isten szeretet-életébe, és nem kell szorongva néznünk, kinek jutott több, miáltal nekem kevesebb maradt, ki ért előbb oda, miközben én később jöttem, lám milyen ügyesek, beelőztek nekem! Nem. Isten szeretete kimeríthetetlen, mert Isten szeretete szétoszthatatlan, Isten szeretete csak megosztható, de nem szétosztható. A Lélek von be bennünket abba, amiből mi kizártuk magunkat. A Lélek részesít abban, amitől mi megfosztottuk magunkat.

              És végül a Lélek megosztja velünk önmaga közösségét is. A Szentlélek közösségét egy más helyen, a Filippi levélben így magyarázza az apostol: Krisztus intése, a szeretet vigasztalása, a szív és a könyörületesség. Ez a Lélek közössége. S ez az valóban, amit rögtön és azonnal megélünk, megtapasztalunk: A Lélek közössége közösségteremtés, közlés, megosztás a szó legigazabb értelmében kommunikáció és kommunió. Közlés és közösség. S van még egy mélyebb értelem is ebben a kifejezésben. A Lélek közössége ugyanis nem csak a mi egymással való lelki közösségünket jelenti, hanem jelenti a Szentlélek szentháromságos közösségét az Atyával és a Fiúval. A Lélek isteni közösségbe von be bennünket. Isten erőiben, Isten kegyelmében, Isten élet-valóságában részesedünk. Ha fogy az erőd, fohászkodj a Lélekért, Isten erőiért. Ha fogy az életedből az áldott kegyelem, hívd a Lelket, mert Ő Isten kegyelmét hozza. Ha úgy érzed, magadra maradsz, mint a kisujjad, mondd a prófétával együtt: Jöjj Lélek a négy szelek felől, és közösséget kapsz általa.  S ha ez így van, akkor nekünk meg kell tisztulnunk. Szentek legyetek énelőttem, mert én, az Úr szent vagyok, idézi Péter apostol a prófétát. Amikor emberi módon teszünk közössé valamit, akkor az úgy szokott lenni, hogy felosztjuk egymás között, mert végesek a lehetőségeink. A végest fel lehet osztani. Nem végtelenül, hanem véges szám szerint. Amikor a Lélek közösségében részesedünk, akkor a teljesség felé fordul az életünk, és ez az Isten igazi titka. Nem a sokból jut egy kevés. Nem úgy viszonyul Isten és ember egymáshoz, hogy nekem kevés van, az Istennek meg több van, azért Isten Ő, mert neki több van, mondjuk, sokkal több, mondjuk, fölmérhetetlenül több, neked meg nagyon-nagyon kevés, és azt jelenti a Lélek közössége, hogy ebből az isteni sokból kaphatok azért én is valamit. Kipótolja az Isten az én kevesemet, gyenge erőmet, képtelenségemet, alkalmatlanságomat, vigasztalhatatlanságomat, betegségemet. Ad még valamit Isten a sokból, mert hiszen Neki olyan sok van. Mer hiszen Ő megteheti. Így szoktunk a másiktól kérni. Adj már nekem egyet abból a sokból, ami neked van! Miért van olyan irigy, neked száz van, nekem meg egy sincs! Meddig tart az neked egyet adni?! Csendesedjen meg mindenki! Gondolja végig elmondott imádságait. Nem így szoktunk kérni, ezzel a gondolattal Istentől: Uram adjál, hiszen Neked sok van, Neked telik rá!? De, kedves testvérek, nem így van a dolog. Ennél többről van szó, mert a Lélek az isteni mindenbe von be bennünket. Nem a sokba, a mindenbe! Az isteni mindenhatóságba, az isteni mindenütt jelenlétbe, az isteni mindentudásba, más szóval az isteni totalitásba, az isteni teljességbe. És a minden az mindig több mint a sok. A teljes az mindig több mint a sok. Ez a Lélek közössége. Pünkösd közösségteremtő és közösségtermő csoda. Ímé, milyen megosztottak vagyunk itt ebben az országban, családunkban és ebben a gyülekezetben is sokszor. Könyörögjünk mindannyian a teremtő Szentlélekhez: Veni Creator Spiritus Sanctus! Jövel Teremtő Szentlélek! Add nékünk Isten áldó, megkegyelmező, meggazdagító, mindent adó és mindenbe bevonó közösségét!
Ámen