A Szentlélek ádventje I.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Régen történt, de jól megjegyeztem egy konfirmációi felkészítés alkalmával, amikor a gyermekekkel az egyházi évkör ünnepeit ismételgettük, hogy az egyikük a feltett kérdésre felelve így sorolta az ünnepeket: Ádvent, Karácsony, Vízkereszt, Böjt, Nagyhét, Nagypéntek, Húsvét, s újra Ádvent. Persze kacagás tört ki és kiigazítottuk, hogy Húsvét után Áldozócsütörtök jön majd Pünkösd, a Szentháromság ünnepe, majd új kenyér, új bor, Reformáció, és aztán kezdődik megint az Ádvent. Ám ez a nyelvbotlás mélyen elgondolkoztatott. Mert az az igazság, hogy Húsvét után is van Ádvent. Húsvét után is várakozunk, ahogyan Jézus parancsolja tanítványainak: menjetek Jeruzsálembe, és várjátok meg az Atyának ígéretét, a Szentlélek kitöltetését és elérkezését. Nemcsak Jézus Krisztusnak, hanem a Szentléleknek is van ádventje, eljövetele. Most hát, Húsvét után azt szeretném, ha a következő vasárnapokon a Szentlélek ádventje cím alatt hallanánk és szólanánk arról, mit jelent várakozni az Atya ígértére, a Szentlélek eljövetelére, s mit jelent a Lélek eljövetele számunkra az anyaszentegyház életében. Mikor megszokott Ádventünkben vagyunk, Karácsony előtt, javarészt ószövetségi jövendöléseket idézünk olyan prófétáktól, kik az eljövendő Krisztusról, a Messiásról szóltak, s azt nézzük, miképpen teljesedtek be Istennek ezek a régi ígéretei Krisztusban. Ezokán hajlamosak vagyunk arra, hogy háttérbe szorítsuk a Szentlélek eljövetelére vonatkozó ószövetségi ígéreteket. Pedig az az igazság, hogy ugyanannyiszor és ugyanolyan erővel ígérik a próféták a Szentlélek eljövetelét, kiáradását, kitöltetését, vagy ahogy most Ézsaiás prófétánál hallottuk: kiöntését.

Ma erről az ézsaiási próféciáról szeretnék szólni: míglen kiöntetik reánk a Lélek a magasból  A jövendölés, melyet felolvastam, igen-igen messzire, a távoli múltba visz bennünket, s mégis ismerős tájakon járunk. Himnuszunk egyik szakaszában ez áll: Vár állott, most kőhalom... Kölcsey részben az ószövetségi próféták leírására, részben történetünk emlékeire támaszkodva idézi fel a magyar nép vérzivataros korszakából, rettenetes esztendeiből azokat a pillanatokat, amikor az egykori dicsőséges, virágzó ország, egy csodálatos birodalom összeomlott, a városok elnéptelenedtek, a várak rommá lettek, az erősségek megsemmisültek: vár állott és most kőhalom. Erről beszél a próféta is, amikor azt mondja: a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre, hol vadszamár kedvére él, s nyájak legelnek. Egy puszta ország áll előttünk és  pusztulása nem ideiglenes, hanem, ahogy a próféta mondja: torony és bástya barlangokká lettek örökre. Vagyis ha újra is települ a vidék, ha elmúlik is a történelmi katasztrófa, ha valami elindul és helyre is áll, az egykori történelmi katasztrófának a lenyomatai, a sebhelyei, a hegei akkor is megmaradnak. Jól emlékszem gyerekkoromban a faluban mindenféle legendák jártak, hogy X.Y. bácsi háza alól indul az alagút, ami három kilométeren keresztül vezet ki a falu mellett található dombra, ahol valami erősség állt, már csak a romjai maradtak meg.

Mindenfelé nyomokat, dekadens emlékeket találunk az országban, kitörölhetetlen nyomok ezek, talán örökre megmaradnak. Ám a próféta erőteljes nyomatékot is ad szavainak, mert azt mondja, hogy ez az állapot örökre így lesz, míglen kiöntetik ránk a Lélek. Jövendölése egyébként csodálatosan indul. Egy nagyszerű fejedelemről, kitűnő uralkodókról beszél, ki igazság szerint uralkodik majd,  vezetőtársai olyanok lesznek, mint a rejtek a szél ellen, mint az oltalom a zivatar ellen, mint a patakok a száraz vidéken. Azt ígéri a próféta, hogy Isten népe életében, a szentegyház életében is lesznek korszakok, mikor csodálatos vezetői lesznek. Lesznek időszakok, amikor olyan emberek állhatnak Isten népének élére, akik valóban – nem lehet jobb szóval leírni – olyanok lesznek, mint mikor az ember odaáll egy palánk mellé, és a süvítő szél nem bánthatja, vagy mint mikor kitör a zivatar és van hová előle behúzódni. Vagy mint mikor a nyári nagy szárazságban vízzel teli folyómederre bukkanunk, vagy mint mikor egy magas kőfal hűs árnyékot nyújt az elaszott, sívódó vidéken, oltalmat nyújt a szomjazónak és a menekülőnek. De, még ha így is lesz, még ha Isten ad is ilyen embereket, a paloták akkor elhagyatván, a város elnémulva, torony és bástya barlangokká romolva örökre. Mintha egy gyászba, elhagyatottságba, némaságba, megrettenésbe zárt vidéken járnánk. Azonban, azt mondja a próféta, és ez az ő nagy ádventi jövendölése: végül kiöntetik majd ránk a Lélek a magasból, és lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig oly dús lesz mint az ősrengeteg.

1.

Erről szeretnék néhány szót szólni, erről a csodálatos jövendölésről, annak igazi mély és belső értelméről. Először is arról a különös kifejezésről, mely egészen szokatlan, szinte egyedülálló. A próféta a jövendőről beszél, és mégis azt mondja, hogy kiöntetik reánk. Nem azt mondja, hogy majd ki fog öntetni egy később jövő nemzedékre, hogy ez majd valamikor a jövendőben fog bekövetkezni, a gyermekeink, unokáink életében. Ilyen jövendölést is mond a próféta, például, amikor könyörögve kéri Istentől: „Uram, áraszd ki a te Lelked kegyelmét a Te magodra és a Te néped örököseire.” Ott abszolút jövőről beszél. Most azonban megfordítva,  ezt az abszolút jövőt abszolút jelenné teszi: míglen kiöntetik reánk… mireánk. Nem mondja meg  sem az idejét, sem a helyét ennek a kegyelemnek, hanem beleáll a népe nyomorúságának kellős közepébe, s ezzel beleáll a reménység kellős közepébe is. Ez a nagy titok, testvéreim, mondhatjuk, hiszen prófétáról beszélünk.

Ez itt megelőlegezés, mégpedig a keresztyén ember világban-létének a megelőlegezése. Ez itt már keresztyén magatartás: benne állani a veszteségben, ott lenni a puszta országban, nem elszaladni, nem meghátrálni onnan, de egyúttal a reménységet úgy várni, beteljesedését úgy kérni, hogy az nemcsak egy későbbi nemzedékre vonatkozik. Milyen sok keresztyént ismerünk, s próbálunk vigasztalni, kik azt mondják: a mi nemzedékünknek már vége, a mi nemzedékünket Isten leírta, nekünk csak annyi maradt, hogy szépen elkészítsünk rendje-módja szerint mindent a gyerekeknek, az unokáknak, s talán majd nekik, a gyerekeinknek, az unokáinknak meglesz majd minden. Idéztem már egy alkalommal azt a szülőket, akik elhozták a gyermeküket hitoktatásra, s mikor szóba elegyedtünk, kiderült, hogy ők maguk fiatalkorukban nem jártak hittanra, nem konfirmáltak. Ekkor felajánlottam nekik, hogy van a gyülekezetünkben a felnőttek számára is lehetőség: kapcsolódjanak be, van felnőtt hitoktatás is. Akkor azt mondták ezek a szülők: „tiszteletes úr, mi ezt megadjuk a gyerekeinknek, de nekünk már mindegy, mi már elvesztünk!”

Ez nem keresztyén magatartás, kedves testvéreim. Bármilyen körülmények között vagy, bármilyen veszteségek, vereségek, fájdalmak között vagy, bármennyire igaz az, amit a próféta mond, hogy szinte puszta ország lettünk és a sebek itt vannak rajtunk, és újra meg újra fel is szakadnak, a próféta nem azt mondja, hogy mígnem kiöntetik a Lélek reájuk…, mígnem kiöntetik a Lélek egy későbbi nemzedékre, hanem azt mondja: mígnem kiöntetik reánk. Egész népét képviselve áll ott, reprezentálva kortársait, sőt – és ez is nagy titok: az eljövendőt is. Ez az, amit a szentek közösségének nevezünk.

Amikor a Heidelbergi Káté magyarázza, mit jelent az apostoli hitvallásnak ez a kitétele, hogy hiszem a szentek közösségét, azt mondja: ebbe mindazok beletartoznak, akik előttünk jártak a hit útján, és beletartoznak azok, akik a jövendőben fognak a hit útján járni, és hozzáteszi végül: és hiszem és vallom, hogy én is beletartozom. Én is. Az én nemzedékem, az én korom is. A Szentlélek ádventje, kedves testvéreim, tehát azt jelenti, hogy mi vagyunk azok, akik várjuk a Lélek kiáradását és kitöltését.

2.

Másodszor  ugyanezen az igeversen találunk egy kifejezést, mely azért meghökkentő, mert éppen nem a kegyelmet szokta jelölni, hanem a haragot, az isteni ítéletet. Ez a szó pedig így hangzik: kiöntetik. Ha fellapozzuk az Ószövetséget, azt találjuk, hogy túlnyomó részt Ézsaiásnál, Jeremiásnál meg a többi prófétáknál ez áll: Isten kiönti az Ő haragját, kiönti az Ő búsulását. Mit jelent ez a kép? Többféle eredeti szó áll az egyetlen magyar szó mögött. Például a próféták használják azt a képet, mely az antik világban szokásos italáldozatot tükrözi, ahogy a kehelyben levő megszentelt italt kiöntötték. Kiüresítették. S azt üzeni Isten: kiöntöm az én búsulásomnak kelyhét őrájuk. Ez ítéletet, rettenetet jelent. Aztán egy másik arra utal, ahogy kiöntik a vizet. Vagy éppen beleöntik valamibe. Egészen pontosan így is lehetne ezt fordítani, hogy valamiből valamibe kiöntenek vagy átöntenek valamit. Ha a régi magyar nyelvben azt mondták, hogy kiöntünk, azon nem azt értették, hogy kiborítunk és eltávolítottuk, hanem beleöntünk. Kiöntik a bronzszobrot. A megolvasztott fémet beleöntik abba a formába, tüposzba, amelyből kikerül majd a végleges forma. Itt azonban egy olyan szó áll, mely egyetlen egyszer fordul elő az Ószövetségben, s ezért nagyon nehéz a magyarázata. De a megfejtése ott van az előző versben. Ott azt mondja a próféta: „a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre.” Valamennyi fordítója az Ószövetségnek, a régi görögök, a latinok, aztán a középkor újkori nyelvekre fordítók mind így fordítják: barlang. Ám többsége megjegyzi, hogy az eredeti szó azt is jelentheti – s nekem meggyőződésem, hogy azt is jelenti - : torony és bástya elhagyatott tájékká lett. Mert a kecske és a vadbarom nem a barlangokban szokott legelni, hanem elhagyatott tájékon. Így is kéne fordítani, hiszen a következő versben, melyről most szólunk, azt mondja a próféta: míglen kiöntetik ránk a Szentlélek…, s itt az előbbiekben alkalmazott szónak egy képzett változatát használja. Az egyik helyen arról beszél, hogy elhagyatott lesz minden, semminek odadobott, ki-öntött lesz minden, mint mikor földre kiöntenek egy kehyelből valami értékes tartalmat, s a por felszívja, így válik pusztasággá a torony, az erősség, elhagyják a védői, elhagyják az ott lakók, a sorsára hagyják, félredobják. A következő versben pedig azt mondja, hogy Isten kiönti az Ő lelkét, ha szabad ezt mondani: mintegy kiárasztja, mintegy elengedi magától, mintegy kidönti az embervilágra, ránk. S ez megrendítő: mert ezáltal sorsára hagyja. Isten kitölti az Ő Lelkét, aki betölt bennünket, s ezzel Isten az Ő Lelkét – idézőjelben mondom – „sorsára hagyja.” Ebben jelenik meg a felfoghatatlanul nagy különbség. Ha az ember valamiről lemond, valamit odadob, jelesül itt az erősségeket, a tornyokat, a városokat, a várat, egész kultúráját, odaadja civilizációját a semminek, az enyészetnek, abból az is lesz.

Ha Isten odaadja, kiönti az Ő Lelkét, abból új élet lesz. Így folytatja a próféta: s lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig őserdőszámba megy, a puszta világ újra benépesedik, és az eddigi termő világ, az eddigi kert, olyan dús lesz, mintha őserdő lenne. Felfokozott képekben, hiperbolákban beszél a próféta. Isten kiönti ránk az Ő Lelkét. Tehát, kedves testvéreim, a mi ádventünk, a Szentlélekre való várakozásunk azt jelenti: tudjuk, Isten megajándékoz bennünket. Pusztaság, meddőség, terméketlenség, az üresség közepette életadó Lélekkel ajándékoz meg. A próféta teremtő Lélekről beszél. Ez az ellentét feszül itt: a semmi, a puszta, a halál, az emberi életre alkalmatlan világ, illetve a mindent megtermékenyítő, új életre hozó Lélek. Hogyne hihetnénk hát a betegségben, hogy Isten lelke meggyógyíthat bennünket! Hogyne hihetnénk a gyászban, hogy megvigasztal minket, hogyne hihetnénk elfogyó erőink és egyre mélyebb erőtlenségeink közepette, hogy Isten megerősít minket, hogyne hihetnénk egy zűrzavaros világban, ahol minden áttekinthetetlenné válik, hogy Isten Lelke világos és egyértelmű rendet teremt! Hogyne hihetnénk egy olyan világban, ahol egyre kisebb becsülete az életnek, ahol a halál kultúrája divatoz, ahol csak a meghalás, az elveszés az érdekes, hogy Isten Lelke felgyújtja szívünkben az élet iránti szeretet is!

3.

Végül erről beszél a próféta, amikor leírja, mi következik be, mikor Isten a magasból kiönti reánk az Ő lelkét. „És lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön és lesz az igazság műve békesség és az igazság gyümölcs nyugalom és biztonság mindörökké.” Emlékszünk, mit mondott a korábbi versben? – Torony és bástya barlangokká, elhagyatott pusztává lettel örökké. Most pedig azt mondja: nyugalom és biztonság lesz az igazság gyümölcse mindörökké. Itt is a prófétai beszéd különlegességére kell felhívnom a figyelmet, ugyanis megfoghatatlan, vagy költészetbe tartozó megszemélyesítő prófétai beszédmód ez, ám ilyeneket mond itt Ézsaiás: lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön. Nem értjük. Miért kell a termőföldön igazságnak ülni, miért kell a pusztaságban jogosságnak lakozni? Ezek erkölcsi kategóriák. A Mezőföldön igazság fog ülni, a Hortobágyon jogosság fog lakozni? Az elhagyatott hegyvidékeken megjelenik a békesség gyümölcse? Túlságosan szokatlan ez, bizony. Egy szigorú irodalmár vagy esztéta bizonnyal mondhatná, ez itt képzavar, ez nem üti meg a nívós költészet mércéjét. Csakhogy a próféta tudatosan beszél így. Azt akarja kifejezni, hogy az isteni igazság, az isteni jogosság, az Istentől kapott békesség, az Istentől megnyert nyugalom és biztonság sokkal-sokkal több és sokkal mélyebb, mint puszta erkölcsi, etikai kategória. Nem civilizációs termék, hogy rövidre fogjam a dolgot.

Mi úgy gondoljuk, hogy ha valahol jogosság, méltányosság, igazságosság lakozik, valahol az ember békességben, nyugalomban és biztonságban élhet, az valamiképp, illetve mindenképp civilizációnknak, kultúránknak a hozadéka. S ha valahol rettenet, igazságtalanság, káosz van, valahol terror dúl, az a civilizáció süllyedését jelenti. Számos történetíró jegyezte le, mi történt a Római Birodalom összeomlása után, de leírták ezt a Magyar Királyság összeomlása után is a XVI. században, mikor pusztavilággá vált az ország. Miután összeomlottak a kultúrának, a civilizációnak az építményei, szétszakadt a jogrend, az összetartás, a szolidaritás erős hálózata, mely egybetartotta az országot, azonnal felütötte a fejét minden borzasztóság. Rablók, gazemberek, igazságtalan hatalmaskodók, békétlenség, rettegés költözött a vidékre. Azt tartjuk minden civilizáció legnagyszerűbb korszakának, melyben polgárainak békességet, biztonságot, nyugalmat tud adni. De ez emberi termék. A próféta azonban arról beszél, hogy az Isten Szentlelke kiáradásába úgy hoz békességet, jogosságot, igazságosságot,  hogy a természetbe, a natúrába mintegy beleépül az isteni békesség, az isteni jogosság, az isteni igazságosság. Ha megszállott természetvédő lennék, vagy zöld-aktivista, akkor azt mondanám, hogy nem is várhatunk már máshonnan békességet, igazságot, méltányosságot, mint a természettől, mert az emberben ilyen nem lakozik. Természetesen, a próféta nem erről beszél, hanem annak a titoknak a mélységéről szól, amit az előző versben egyetlenegy szóban így mondott ki: míglen kitölti reánk lelkét a magasból. Ez a magasból most találkozik a mélységgel, Az emberi élet mélyszerkezete, az emberi élet hordozó talapzata a természet. Természet nélkül nincs kultúra, natúra nélkül nincs civilizáció. Most már XXI. század elején az ember kezdi sejteni, keserű árat kell fizetünk azért, hogy nem tanultuk a korábbi leckét, s felégetünk, tönkreteszünk magunk alatt mindent. Azt gondoljuk, hogyha üvegpalotákba, műanyagházakba, mesterséges létformákba költözünk, akkor boldogok leszünk. Aztán rájövünk, hogy ez nem megy. A próféta a magasságot és a mélységet kapcsolja össze, Isten Lelke kiáradásának erről a mindent átható valóságáról beszél, és egyúttal tanít is bennünket valamire. A vadszamárról, ki a 14. versben szerepel, nekem mindig az a szamár jut eszembe, kinek, szegénynek Bálám a fejét ütötte, hogy menjen már tovább az úton, ám szegény csacsi angyalt látott, nem tudott továbbmenni, végül kínjában megszólalt. Nem a próféta beszélt, hanem a szamár. Továbbá erről az igéről, az jut eszembe, hogy Virágvasárnap rákiabáltak Jézusra, hallgattassa már el a z Őt dicsőítő gyermekeket, s erre Jézus azt mondja: ha ezek nem szólnak, majd a kövek fognak kiáltani. Megrendítő szavak ezek, s valami ilyesmit látunk itt is. Valóban a búzamezőnek kellene jogosságot teremnie? Valóban a szántóföldeken kellene lakoznia az igazságnak? Valóban a gyümölcsösökben terem a békesség? Valóban a legelőkön találjuk az igazság gyümölcsét, a nyugalmat és a biztonságot? Nos, ha nem az életünkben, nem magunkban, nem a civilizációnkban, nem a kultúránkban, akkor ahogyan szólott a szamár Bálámnak, ahogy kiáltanak a  virágvasárnapi kövek, úgy termik meg a földek, a mezők, a rétek, az erdők az igaságot, békességet. Ebben a megrendítő figyelmeztetésben Isten ádventi nyitottságra, ádventi lélekfeszülésre bíztat, hogy a Szentlélek ádventjére készülve igaz szívvel tudjuk mondani, énekelni: jövel Szentlélek…, míglen kiöntetik reánk a magasból, és a puszta termőfölddé lesz, és a termőföld erdőnek tartatik. Íme a próféták beszélnek Isten Lelkének titkáról, az ember életének nagy és elodázhatatlan szükségéről, szólnak Isten ajándékozó bőségéről és szeretetéről, hogy életünkben jogosság, igazság, békesség és biztonság legyen. Várjuk mi is boldog és tiszta szívvel a teremtő Szentlelket, aki minket új életre szül.

Ámen