Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az előző két vasárnapon arról szóltunk, hogy nemcsak Jézus Krisztus ádventjéről jövendöltek az ószövetség prófétái, hanem a Szentléleknek ádventjéről is. Pünkösd előtt gondolhatunk arra, hogy Isten Szentlelke is eljön, mikor kiárad reánk, betölt bennünket. Az elmúlt két alkalommal két ószövetségi próféciát olvastam fel. Előbb Ézsaiás prófétától, aki a Szentlélek kitöltetését egy olyan univerzális eseménynek mutatja be, mely az egész teremtett világra kihat. Ebben a természeti világ is megváltozik, és helyreállíttatik a természeti világ jó és szép rendje. Múlt vasárnap pedig Ezékiel prófétától olvastunk egy szakaszt, aki egy történelmi panorámát tárt elénk az Isten ellen fellázadó, nagy emberi vállalkozás, Góg és Magóg birodalmának romba dőlése, megsemmisülése kapcsán. A próféta üzenete az, hogy Isten Lelke a történelmet vezérlő lélek is. Isten nemcsak a természeti világot, a teremtést tartja fenn és igazgatja, hanem Ő a történelemnek is ura. Láthattuk, hogy amikor Isten Lelke kitöltetik az emberre, akkor a történelemben is változások következnek be. Nem emberi akarat folytán, hanem Isten Lelke nyomán.

Ezt a két próféciát éppen Zakariás szép igéjével lehetne összefoglalni: ő az a próféta, aki már Ézsaiás és Ezékiel után lépett fel, a fogság végén jövendölt a még fogságban levő népnek arról, hogy Isten elkezdi az újjáépítést. A foglyok haza fognak kerülni, a megsemmisített templom újjá fog épülni, Isten erre kirendel egy csodálatos alakot, Zorobábelt, ki ennek a nagy újjáépítésnek lesz vezetője. De ez a vezető több is, mint rátermett figura, Zorobábel karizmatikus alak, aki képes a nagy összeomlás és hetvenéves nyomorúság után a romokból újat építeni, ő olyan alak, akin – ha szabad ezt mondani – már az Eljövendő fénylik át. Igen, az Ószövetség jövendölések régi időkbe tartozó szavain, alakjain a jövő fénylik fel. Akiről Zakariás próféta jövendöl, ilyen alak, őbenne is a jövő fénylik fel. Így lehet tehát Zakariás szavával összefoglalni, mind az ézsaiási, mind az ezékieli jövendöléseket, de mind azt is, amit ő maga a könyvében leír: "nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által.”

Amikor a próféta veszi Istennek ezeket az ígéreteit, emberi módon felteszi a kérdést, ahogy mi magunk is emberi módon kérdezzük: csodálatos dolgokat ígérsz, Istenem, de hogy lesznek meg ezek, honnan van ezekhez erő, képesség? Hogy tudhatna az ember bármit is mozgósítani önmagában? Milyen történelmi vállalkozásra van ehhez szükség, kivel kell ehhez összefogni? Miközben látja az eljövendő nagyszerűség fényét felragyogni, aközben kétségbeesés fogja el és bénítja, mert bár előtte a csodálatos dicsőség, de elérhetetlen, megragadhatatlan! A görög mitológiának van egy híres-hírhedt alakja, Tantalosz, aki megsértette az isteneket, kik azt a büntetést rótták rá, hogy mindig szeme előtt lesz a legfinomabb étek, a legfinomabb ital, de soha el nem érheti, soha meg nem ragadhatja. Ezokán szokták mondani, hogy tantaloszi kínokat áll ki, az aki szeretne megragadni valamit, de nem lehetséges. Mennyire jellemző ez, kedves testvérek, milyen sokszor felpezsdül a szívünkben, megpendül a lelkünkben Istennek megannyi csodálatos ígérete, ám ugyanabban a pillanatban ott van – nem a szörnyű ellentmondás! -, hanem a szörnyű tehetetlenségérzet.

Ezért kiállt fel a próféta: hogy lesz ez meg, Uram, hogy épül újra az ország, hogy fognak itt a dolgok elrendeződni, hogy zökken vissza az élet a kerékvágásba? Mert ehhez nekünk nincsen erőnk. Ezért is olvastam el, kedves testvérek, a Thesszaloniki levélből az apostol intelmét arról a különös férfiúról, ki az üdvösséget váró keresztyéneket lépre csalja, mert azok is a közeli, ám megragadhatatlan üdvösség érzetében vergődnek. Ezt a szörnyű őrlődést, hogy ugyanis látom a csodálatos mennyei célt, látom a csodálatos isteni ígéretet, ám tehetetlen és béna vagyok, hogy megragadjam, bizony, ezt a szörnyű őrlődést sokan kihasználják. Ezért mondja Pál apostol, hogy támad egy alak, aki mintegy beül az Isten trónusába, és Isten fölé helyezi magát. Miért teheti ezt meg? Mert azt ígéri, segítek neked megtenni azt a lépést, egy lépéssel közelebb hozom hozzád a célt. Banális példát hozok. Tudjátok rólam jól, hogy etekintetben igazán aszkézist szoktam gyakorolni, s nem szoktam a szószéken politizálni, még annyit sem, mint amennyit kellene. Most mégis hadd hozzak példát a politikából. Az 1980-as években jelent meg egy angol szociológustól egy könyv, ez a címe: A közéleti ember bukása. A szerző a 19. század elejétől követi nyomon, hogy milyen képzetek kapcsolódtak a közéleti ember fogalmához: királyhoz, miniszterhez, pártvezérhez, népvezérhez, egyáltalán ahhoz, akit közéleti embernek tartunk, vagyis a politikushoz. A 20. századhoz jutván láthatóvá lesz, hogy az ember arra adja a voksát, aki üdvösséget ígér. Ebből támadt két nagy szörnyű eszmerendszer, a kommunista meg a nemzeti szocializmus. S lett két világháború, népirtás, 200 millió áldozat. Ma is így vagyunk. Voksot lehet nyerni ilyen szlogenekkel: több pénzt az embereknek! Értsétek meg, kedves testvérek, ezek nem puszta történelmi alakzatok. Az ember lelkében ott rezeg Isten csodálatos ígérete, de az ember saját bűnébe beleragadva tantaloszi kínokat él át. Ezért ma is bárki Isten fölé tudja emelni magát, s bele tud ülni az Isten trónusába. Zakariás minden kétséget és kétségbeesésből fakadó hamis döntést is eloszlat szavával: „nem erővel, nem hatalommal, az én lelkem által – ezt mondja a Seregek Ura.”

Ehhez kapcsolódik a felolvasott ige is: „Dávid házára, Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületesség lelkét.” Itt látjuk meg, Isten Lelke mégsem az, amit Ezékielnél gondolhattunk volna, hogy a történelmet mozgató isteni lélek szellem volna. Hegel, a nagy filozófus történelemfilozófiai munkáiban azt írja, hogy az egész történelmet egy isteni szellem - Geist –  mozgatja. De szerinte ez a szellem nem személyes, hanem személytelen. Benne már nem lesz érzés, szenvedés, küszködés, személyesség, hanem minden esszenciálisan szellemi lesz. Ám a prófétánál azt látjuk, hogy Isten személynek tekint minket és nem esszenciának. Az ember nem esszencia. Jaj, de rettenetes lenne, ha mégis úgy lenne! Tudjátok, miért? Mert akkor párolni lehetne az emberesszenciát. De nem, mert Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, Ő maga is személy. Kiárasztom reájuk Lelkemet, - íme, eljutunk a Szentlélek ádventjét remélve magunkig: „reájuk árasztom ki…” Személyekre. Alakokra. Férfiakra és nőkre. Idősekre és gyermekekre. Úgy, ahogy azt Pünkösd napján Péter apostol idézi Jóel prófétától. Eljönnek a napok, és kitöltöm a lelkemet teljesen. A vének álmokat látnak, és az ifjak jövendöléseket mondanak. Minden testre kitöltöm.

„Kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületességnek lelkét.” Ezt szabatosan így kell fordítani: a kegyelmes és könyörületes lelket. Mindkettő személyes tulajdonság. Nem esszenciák tulajdonsága. Vegyük bármelyik ország alkotmányát, abban nem találni elvonatkoztatott kegyelmességet, szolidaritást, irgalmasságot, méltányosságot. Kegyelmesek, szolidárusok lehetnek azok, akik kapcsolatban vannak egymással. Egy bíró ítélhet kegyelmesen, a törvény viszont nem kegyelmes, a törvény az törvény: megmondja, hogy miért mi jár. A bíró lehet irgalmas. A szolidaritás sem elvonatkoztatott valami. Csak én lehetek a másik iránt odaadó, hűséges, segítőkész. Olyan nincsen, hogy egy nyomorult embert látva azt mondjuk, mellédrendeljük a segítőkészséget. Az mi? Olyan nem lehet, hogy egy összetört szívű embernek azt mondjuk, mellédrendeljük a vigasztalást. Az mi? Én vigasztalhatom meg őt, én lehetek segítőkész. A kegyelmes és könyörületes Lelket árasztja ki Isten. Amikor Isten népe az Ószövetség jövendölőitől hallotta ezeket a kijelentéseket, máris hallotta Isten korábban elhangzó ítéleteit is. A 12. fejezet így kezdődik: „Az Úr igéjének terhe Izraelen: kiöntöttem rájuk búsulásomnak lelkét, az én haragomnak lelkét, felháborodott az én lelkem…”, így jövendöl sokszor Isten az Ő népe ellen. S mikor a könyörületes és irgalmas Lelket árasztja ki, jelenti, hogy megbékélt népével, megengesztelődött, békességet hoz, most következik a helyreállítás, a sebeknek a bekötözése, a megvigasztaltatás, a megerősödés. Ám azért olyan megdöbbentő, kedves testvéreim, ez a zakariási jövendölés, mert mégsem ezzel folytatódik, hanem így: „és rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják Őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után.” Kedves testvérek, az első keresztyének ebben a zakariási jövendölésben látták az egyik legerősebb bizonyítékát annak, hogy Jézus Krisztus a messiás. Mert ha Isten kiönti irgalmasságának és könyörületességének lelkét, az első, ami velünk történik, hogy a szemléletünket, a tekintetünket a megfeszített Krisztusra irányítja. Ezért ez a zakariási szakasz abszolút értelemben adventi, talán kortársai közül senki nem is érthette. Megkérdezhette bárki Zakariástól, kiről beszélsz? Ki az, akit átszegeztünk? És ki az, akire úgy fogunk tekinteni, mint az egyszülöttre, aki siratunk? Ki az? Ám ahogyan Ézsaiás próféta mondja a szenvedő Messiásról, az Úr szolgájáról: kortársai közül kicsoda gondolta volna? S itt nem az eljövendő Messiás kortársairól beszél, hanem a saját kortársairól. Ki gondolta volna Ézsaiás kortársai közül, hogy egy eljövendő alakról beszél, hogy a Messiásról beszél? Ki gondolta volna, hogy amikor szemlélőivé leszünk Isten irgalmának, hogy amikor Isten magára vonja teljes és abszolút értelemben figyelmünket, akkor szeretetét először a megfeszített Krisztusban látjuk meg? Azt jövendöli Zakariás próféta, hogy Jézus Krisztus keresztjén nem léphetünk túl.

Néhány hónappal ezelőtt egy önmagát publicistának nevező atyafi írt egy pamfletet a keresztyének ellen, és ebben azt írta, hogy mit akarnak a keresztyének, hiszen az ő párt-lógójuk csak egy megfeszített hulla. Úgy gondolta, jó nagyot rúg belénk, de hát, igen, pontosan, a megfeszített Krisztus – ő a mi diadalmunk! Nem lehet rajta túllépni, nekünk sem lehet túllépni rajta. Amikor kiárad a Szentlélek, az ember figyelme a Megfeszítettre irányul. Amit Isten szeretete valóságosan jelent, azt mindig a kereszten keresztül fogjuk látni, mindig a megfeszített Jézuson fogjuk igazán szemlélni.

Miért rendelte ezt Isten így? Azért is, hogy ne következhessen be a hivők életében az, amiről az apostol a Thesszaloniki levélben beszélt: hogy valaki és bárki is Isten fölébe rendelhesse magát. A mi Istenünk a megfeszített Isten. Vagy negyven évvel ezelőtt az amerikai magyar emigránsok azon kezdtek töprengeni, hogyan lehetne a magyarságot megmenteni – mert, mint oldott kéve, hull szét nemzetünk, idézték Tompa megrendítő versét. Arra jutottak a töprenkedés során, hogy a kis népek  semmi okán nem tudtak megmaradni, csak a vallás tarthatja meg őket: nem erővel, nem hatalommal, hanem a vallás a maga lelkületével. Nos, akkor alapítsunk vallást! Elhatározták, megalapítják a magyar vallást. A zsidókat is a vallásuk tartotta meg, az örményeket is a vallásosságuk tartotta meg, még a lengyeleket is, pedig azok sokkal nagyobbak, mint mi. Alapítsunk magyar vallást! De ahhoz kell egy vallásalapító! Mindjárt találtak is New Yorkban egy unitárius papot, úgy gondolták, s megkérték, hogy legyen ő az alapító. A m i emberünk erre azt felelte: nézzék, ahhoz hogy valaki vallásalapító legyen, két dolgot kell tudnia. Egyrészt, tudnia kell vízen járni, másrészt pedig tudnia kell megfeszíttetnie. A vízen járás talán még menne is, a megfeszíttetés nem!

 Komolyra fordítva a szót: a mi Istenünk a megfeszített Isten. Hogy a tantaloszi kínokat az üdvösség reményét oly drámaian átélő ember ne szédüljön bele, ha emberfia Isten fölé emeli, hogy aztán beleülhessen az Isten trónusába és istenkedjen, mi pedig bálványozzuk őt.

 A könyörület és az irgalmasság lelke cselekszi meg ezt. Mondhatta volna Zakariás próféta, hogy majd kiöntöm rájuk a realitás lelkét. Isten Lelke a realitás lelke is. Hogy milyen a világ, ki vagyok én, hogy állnak a dolgok valóság szerint – ezt is az Isten Lelkétől tudjuk meg. Ő a realitás Lelke. De most nem ezt mondja a próféta. Nem is azt mondja a próféta, hogy kiöntöm rájuk búsulásom lelkét. Ilyenek is hangzanak az Ószövetség prófétáinál. Hogy majd utána emeljük tekintetünket az átalszegzettre és sirassuk Őt? Ez a búsulás lelke! Hanem azt mondja: a kegyelemnek és a könyörületességnek Lelkét. Ugyanis Istent a megfeszített Jézus Krisztusban látni azt jelenti, hogy látni és szemlélni Isten könyörületességét. Nem a végzetet, nem a halált, nem – ahogy ez a csúfolkodó mondta – egy hullát szemlélünk, hanem az Isten könyörületességét és szeretetét. Majd folytatja: „s rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút és keseregnek utána, ahogy keseregnek az újszülött után.”

Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus keresztjére tekintünk, immár nem emberi tekintettel, nem mint históriai faktumra, hanem a szemléletre, szemlélésre bíztató Lélek erejében, akkor – és erről szól itt utoljára ez a jövendölés – akkor felindít bennünket az Isten Lelke. Nemcsak gyászra indít. Nemcsak arra az összetört bűnbánó belátásra, hogy mi magunk szegeztük őt oda, s a mi vétkeinkért ítéltetett el, és a mi bűneink büntetése van rajta, ahogy Ézsaiás próféta mondja. Másra is felindít bennünket a Lélek. Két oldala van ennek a felindulásnak. Egyrészt felindítja az ember szívét, hogy vágyakozzunk Isten után. Így mondja itt is: és keseregnek... Szó szerint fordítva: vágyakoznak az egyszülött után. S nem másutt, mint a keresztnél, a megfeszített Krisztust szemlélve, sehol másutt, csak itt érted meg, mit jelent Istent elveszíteni. Csak itt értheted meg ennek mélységét és tragédiáját, valamint azt is, hogy ha Őt elvesztetted, akkor te is elvesztél. Ha Istent elveszítetted, neked is véged. Ó, büszke, gőgös 19. század, nagyravágyó, iszonyatos 20, század! Lerángattad az Istent az égből, odaültetted az ember az Isten trónusára, és embertelenségek embertelenségébe zuhantál, állati létre! Ha elveszíted Istent, elveszítetted magadat is. Éppen ezért a Lélek Isten utáni vágyakozásra késztet téged. Nem a halott utáni vágyakozásra, mert nem a halottsirató ez már. Ez az élő Isten utáni vágyakozás, ha rádöbbensz, hogy ha Őt elveszíted, Őt átszegzed, Őt megsebesíted, összetörted azt a képet, melyből méltóságod lehet, összetörted azt a képet, amiből személyiséged lehet. Másodszor, ugyanebben, a gyásznak és a megdöbbenésnek a mozzanatában munkálja bennünk a Lélek azt is, hogy mi is a kegyelemnek és a könyörületességnek az emberei legyünk. Isten Lelke nemcsak szemlélésre készteti az embert, hanem megváltozásra is. „Kiöntöm reájuk az irgalomnak és a könyörületességnek a Lelkét.” Akire Isten kiönti Lelkét, akit betölt Lelkével arra kiönteti irgalmasságát és könyörületességét. S hogy mit jelent ez, mit jelent megtalálni a szeretet, azt a Jézus Krisztus követőinek élettapasztalata bizonyítja. Nemrégiben mesélte nekem valaki, aki sokat küszködött, családi gondjai voltak, nem is gondok voltak azok, inkább rettenetek, bajra baj, veszekedésre veszekedés, törésre törés, zűrzavar volt évek óta a családi élete. Egy istentiszteleten megérzett valamit Isten Lelke erejéből, a Jézus szeretetéből. Ekkor jött rá arra, hogy az volt az ő életüknek a baja, hogy ideáik voltak arról, milyen a szép családi élet. Eszméik voltak, mit jelent jó házastársnak lenni. Elképzeléseik voltak, mit jelent a gyerekeket tisztességen felnevelni. Csak nem tudták egymást szeretni. S azért nem, mert úgy tették fel a tétet, hogyha majd szeretnek, akkor és is szeretek. Majd, ha hűségesek lesznek hozzám, én is hűséges leszek, majd, ha tisztességesen bánnak velem, én is tisztességesen viselkedem. De ebből csak összeomlás, megsemmisülés jöhet ki. Vársz arra, hogy a másik szeressen, és akkor te is fogsz szeretni?

Tényleg ott van nálad az a szeretet, amivel tudnád szeretni őt, de addig nem adod, amíg ő nem adja? Mi lesz így az élet? Paralizáljuk egymást ezzel. A mi emberünk rádöbbent arra, hogy az isteninek ez a szeretete átjárta őt, ez szabadította fel arra, hogy szeresse a másikat, s nem az, hogy várta a másiktól, hogy ő is szeressen. A másik ember szeretete nem ping-pong mérkőzés. Ki szervál először? Aztán én visszaütöm. Hanem a nagyobbnak, az isteni szeretetnek való átadottság, az isteni szeretetben való feltöltekezés, átjártság, kitöltöttség, ebből tud az ember adni és szeretni. Így mondja az apostol: „Isten nagyobb a mi szívünknél.” S majd kitöltöm az irgalomnak és könyörületességnek Lelkét – más szavakkal –, a szeretetnek és a kegyelemnek Lelkét, és akkor a szeretet és a kegyelem Lelke kitöltetik ránk, s meglátjuk Jézus Krisztusban, a Megfeszítettben Isten csodálatos szeretetét, és egyúttal e szeretet által meg is változunk. Okkal  könyörgünk hát, hogy Isten Szentlelke töltsön be minket, jöjjön el, legyen meg ádventje, hogy tudjuk egymást Isten hűségében és irgalmában szeretni.
Ámen