A Szentlélek ádventje 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Múlt alkalommal Ézsaiás próféta jövendöléséből olvastam fel egy szép szakaszt, melyben a próféta nemcsak jövendőt mond, hanem vallomást is tesz arról, hogy reánk tölti ki Isten az Ő Szentlelkét, mikor elhozza üdvössége idejét. Ézsaiás jövendölése nem csak az egyes ember, vagy egy közösség vagy éppen egy nép sorsáról szólt, hanem ezeken keresztül az egész világra, a természetre is kiáradó isteni lélekről jövendölt, amikor arról beszélt, hogy a puszta világ, mely nemcsak egy-egy háború vagy katasztrófa után maradt itt, hanem immár felelőtlenségünk miatt lassan bennünket is körbevesz. Ami közvetlenül a környezetünkben van, az egyre inkább műanyag világgá lesz. A természetes világ pedig lassan romokba hull. Jó volt hallanunk Istennek azt az ígéretét, hogy reánk is kitölti Szentlelkét.

              Most azonban egy másik dimenzióról kell szólnunk, ez pedig a történelemnek a dimenziója. Ez az emberi életnek az a valósága, melyben a nagy konfliktusok, a nagy drámák, a nagy emberi tragédiák végbemennek. A középkor bölcsei a szerencsekerékhez hasonlították ezt, merthogy egyszer fent vagyunk, egyszer meg lent. Ezt a szerencsekereket a történelem kerekének is szokták nevezni, mely kérlelhetetlenül átgázol azokon, akik elébe állanak, és maga alá tapossa azokat, akik dacolva sorsukkal a kerék csúcsára kapaszkodnának föl. A történelemről szólunk tehát, mellyel mi, magyarok ugyancsak rossz viszonyban vagyunk, mert bár elő tudjuk számolni dicsőséges történelmünk napjait, ám a Himnusszal együtt tudjuk, hogy gyúlt harag Isten keblében, és kitöltötte reánk haragját. Ézsaiás prófétánál már hallottuk, mit jelent ezt.  A történelemről szólunk tehát, egy talányos jövendölés kapcsán, mely Ezékiel próféta könyvének 38. és 39. részében olvasható. Itt hallunk arról a titokzatos névről, mely aztán a szentírókat, a biblia-kommentátorokat, a művészeket, a költőket, de különösképpen is az emberi történelem végső napjaival foglalkozókat minden korban és időben rendkívüli módon izgatta: Gógról és Magógról jövendől a próféta. Góg a király, Magóg a birodalma. Hogy érzékeltessem a biblia-olvasó és magyarázó szívekben föltámadó izgalmat, még egy s más név is elhangzik itt. Azt mondja a 39. részben a próféta: Góg, Rós, Mések és Tubál fejedelme. Itt hangzik ez a név, Rós. Ez héberül így hangzik: Rósz, ám úgy is lehet ejthető: Rúsz. Az 1920-as évektől kezdődően több bibliamagyarázó állította: ímé, meg van jövendölve a nagy Rúsz, Russzia, Oroszország. Itt van Ezékiel próféta lapjain. Ez az az északi nép, amely fölkerekedik, de nem hódítani, hanem zsákmányolni, szerezni, rabolni, mindent elvinni.

              De kicsoda Góg és  micsoda Magóg? Mi lennénk az, a szittyák, ahogy Ady Endre vállalja: Góg és Magóg fia vagyok én. Mi lennénk az a nyilas nép, akiről itt prófétál Ezékiel, kinek majd az Úristen kiüti baljából az íjat, jobbjából pedig a nyílvesszőket? Mi lennénk azok, akik föltolultunk északról? Hiszen a próféta Babilóniában jövendől, ott van fogságban, s ahhoz képest északra van Magóg országa. Vagy valami mitológiai királynak és birodalomnak a neve lenne ez, vagy mégis valóságos alak volt ez a Góg? Régi, nagyon régi ókori iratokból próbálják a tudósok kihámozni a királynak a nevét. Vagy ez csak egy elő-jövendölés, s aztán az igazi Góg és Magóg, akit itt homályosan látunk, nem egyéb, mint az akiről a Jelenések könyvében olvasunk? Ez lenne az Isten ellen föltámadó nagy birodalom, nagy össz-emberi lázadás, melyről a második zsoltár is beszél? A népek fejedelmei, királyai tanácsot tartanak, és azt mondják: Gyertek, rázzuk le magunkról az Isten igáját! Lázadjunk föl az isteni rend ellen!

              Ha idáig eljutunk a találgatásban, látjuk, hogy amiről a próféta szól, amiről a Jelenések könyve beszél, s ami itt a szemünk előtt megtestesül, bizonyosan azonosítható a történelemnek valamelyik alakzatával, például, egy föltámadó rablóbirodalommal, - ilyenből sok volt a történelemben -,  de ennél sokkal többről is van szó. Egy olyan emberi vállalkozást mutat be a próféta, melynek célja az Isten rendjének a fölforgatása. Ez egy szubverzív birodalom. Azt az életrendet azokat élettörvényeket és szabályait, melyeket Isten az emberi életet is megtartása végett adott, meg akarja semmisíteni. Ezért mondja Augustinus az Isten városáról írott munkájában, hogy ha egy emberi közösség, akár egy nagy ország, akár egy birodalom megszegi az örök szabályokat, föllázad az Isten törvénye ellen, azok nélkül él, az nem egyéb, mint rablóbarlang. Hiába a parádé, a fölvonulás, a tömegkommunkáció, a propaganda, a zászlólobogtatás, hiába a nagy birodalmi ünnepek, az bizony csak egy nagy rablóbarlang. Mi már tudjuk - tizenöt évvel az egyik nagy rablóbarlang összedűlése után -, hogy  amikor szétszaladnak a rablók, mert szétkergeti őket az Úristen, akkor kis rablókompániákba szerveződve fosztogatnak tovább ott, ahol éppen jut nekik hely. A közép-európai valóság jó részt ezt mutatja. A nagy rablóbirodalom összedűlt, s most a kis rablókompániák fosztogatnak, időnként torzsalkodnak, megegyeznek, de hordják szét, ami még maradt.

              Azt is el kell mondani, hogy csak a középkor embere gondolta úgy, hogy a történelem egy nagy kerék, ez a szerencse kereke, mely egyszer fönt, egyszer lent, s ez mindegyre csak forog, soha semmi nem változik, csak a helyzetünk változhat a körön belül. A Biblia látása szerint a történelemnek van végső célja. Nem örök körforgás, nem önmagába újra meg újra visszatérő eseménysorozatokról van szó. S itt is erről a végső teljesedésről beszél a próféta; azért érdekes és azért fontos ezt elmondani, mert a 37. részben már teljes helyreállításról szól. Mindannyian ismerjük a próféta könyvének 37. részét, a csonttetemető szörnyű látomását, aztán Isten népének a föltámadását, igen, helyreállíttatik Isten népének boldog életrendje. Ekkor támad a veszedelem. Ekkor támad Góg és Magóg. Talált magának fosztogatni valót. Talált magának fölforgatni valót. Talált magának területet, mely ellen fölsorakoztathatja rabló népeit, hogy pusztítson és zsákmányoljon. De azt mondja Isten, hogy Ő ezt a veszedelmet elhárítja. Becsalogatja a rabló-birodalmat a hegyek közé, hol majd egymást fogják kardélre hányni. Luther szokta volt mondani, hogy az Úristen úgy bünteti a gazembereket, hogy megengedi, hogy agyonverjék egymást. Most azonban nem erről szeretnék szólni, mert ma a Lélek ádventjéről beszélünk, vagyis a próféciának a végéről, mikor az Úr a jövendölő prófétán keresztül megindokolja, miért lesz ez így. Nem Gógé és Magógé az utolsó szó. S miért nem ezé a rabló birodalomé a végső szó? Miért nem az ember szíve titkos vágyáé az utolsó szó? (Az ember szíve titkos vágya az, hogy ledöntjük az Istent az Ő trónusáról.) Eddig kényelemben ültünk, karba tettük a kezünket, hallgattuk a tiszteletes úr történelmi panorámáját, végignéztük a mozielőadást Gógról és Magógról, kicsit megróttuk Ady Endrét, hogy azonosította a szittyákat Góg és Magóg népével. Ám a Góg és Magóg birodalmának mozgató rugója minden ember szívében ott van. „Olyanok lesztek, mint az Isten”. Sicut eritis Dei – mondja a kísértő Évának. S szakít az ember a tiltott gyümölcsből, mert olyan akart lenni, mint az Isten. Beülni az Isten ítélőszékébe. Ítélni jóról és rosszról. Szétválasztani igazat és hamisat. Végérvényesen. Megfellebbezhetetlenül.

Ám amikor Isten lelke kiárad, amikor Isten kitölti az Ő lelkét, akkor az emberben változás következik be. Amíg az emberben nem következik be változás, addig a középkoriaknak igaza van. Addig csak a kerék forog. Mi meg pörgetjük. Fortuna kerekét az ember pörgeti. Az emberi szív gonosz indulata. Amíg az ember nem változik, hiába ujjongunk azon, hogy összedőlt az egyik meg másik birodalom, hiába örvendezünk, hogy szabadok lettünk, örömünk elpállik, örömünk penészessé lesz, mert nem tudunk élni a szabadságunkkal, mint ahogy manapság sem tudunk a szabadságunkkal élni. Állítólag szabadok vagyunk, mégis azt látjuk, mintha 30 – 40 éve belénk kondicionált reflexek szerint működnénk. „Bábu vagy” - énekelte a az 1980-as években egy rock zenekar híres-hírhedt slágerében; valaki irányít,  - így szólt a dal.  És most kik vagyunk? Szabad emberek vagyunk? Akkor hol van a szabad emberekhez illő méltóság, hol van a szabad emberhez illő teremtő és alkotó képesség? Hol van a szabad emberhez illő készség arra, hogy jó és igaz és nemes ügyekben összefogjunk? Inkább azt látjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, régi módon dolgozunk, egy kapirgál, nyolc nézi. S bármi szép hangzik, odalegyintünk, úgyse lesz abból semmi. Ez a rabszolgák mentalitása. Amíg az ember nem változik meg, hiába forgatja a történelem kerekét, az nem megy előrébb. Hiába forog a szerencse kereke, egyszer fönt, máskor lent, lényegében véve nem változik semmi.

              Azt jövendöli a próféta, hogy ennek a nagy lázadásnak, ennek a nagy zsákmányoló igyekezetnek, amit Góg és Magóg mitikus alakján keresztül mutat be, nemet mond, megálljt parancsol Isten, mert  - így olvassuk a 39. rész utolsó verséből -: Többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet rájuk, ezt mondja az Úr.

              Múlt alkalommal fölhívtam a figyelmet arra, hogy milyen különös, ahogyan Ézsaiás a jövőről beszél. A puszta országban megállva, elsiratva a tragédiát, arról beszél, hogy Isten kiönti az Ő lelkét. Ám a jövőről szólva mondja, hogy kiönti reánk, tehát belehelyezi magát a jövendőbe. Most a próféta eleve a jövőről beszél: „Ímé eljön (majd) Góg és Magóg, hozza magával Róst, Méseket és Tubál fejedelmeit és mindenféle hadi népeket.” Leírja, hogy hányféle szekérrel, lóval fognak felvonulni, hogy fog lezajlani ez a rettenet és hogy fog végbe menni ennek a föltartóztatása. Ám megindoklásul azt halljuk: „Mivel kiöntöttem…” Két t-vel van írva, múlt idő. Ez már megtörtént. Úgy beszél a próféta a jövőről, hogy a lényeg már megtörtént.

És ennél a pontnál nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben. Nem a történet értelmében, hanem abban az értelemben, hogy amit Ezékiel próféta mond, az már az Újszövetség. Hadd indokoljam meg, miért mondom ezt. A prófétai igét hallva észrevehetjük, hogy a próféta egy idézetet mond: „mivel lelkem már kitöltöttem rájuk, és többé nem rejtem el orcámat tőlük.”  Az 51. Zsoltárból, egy bűnbánó ember könyörgéséből ezt halljuk: „Hallass örömet és vigasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, melyeket összetörtél, rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, töröld el minden álnokságomat, tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem, ne vess el engem a Te orcád elől, és a Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem.” A Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem - mondja Dávid bűnbánati énekében. Egy ember mondja. Egyszemélyes dolog. Mondhatnánk, az 51. zsoltár a Dávid dolga. Mi reformátusok egyébként is szemérmes népek vagyunk, nem szeretjük a közgyónást, még az úrvacsorai liturgiában is csak rábízzuk a papra. Nagyon sokszor megkérdezik tőlem is: ugye, mi azért nem vagyunk katolikusok, mert mi nem gyónunk. De szoktunk gyónni! Csak annyira szemérmesek vagyunk, hogy szinte láthatatlanul gyakoroljuk. A magyar ember ebben igen szemérmeske! Kedves testvérek, amennyi piszok dolog van ebben az országban a közéletben, politikában, művészek meg hírességek között, abból másutt tízezer bulvárlap megélne. Magyarországon viszont három se él meg. Mert nem érdekli ez a magyar embert. S természetesen elvárja, hogy az övé se érdekelje a másikat.

              De nem erről akarok szomorkodni, s nem akarok újfajta gyónási és penitenciális rendet az egyházba bevezetni, csak jelezni szeretném, hogy milyen érdekes, hogy egy egyszemélyes, perszonális, mély, belsőséges, gyónó imádság egy része idekerül egy történelmi prófécia kellős közepébe. Vagyis a személyestől haladunk az általános felé, noha ez fordítva szokott lenni. Azt mondják a filozófusok, hogy az a történelem törvénye az, hogy az általános hat az egyénire. Ha valaki elmeséli vagy megörökíti, hogy a második világháborúban front idején őt megerőszakolták az orosz katonák, az ő történetet a háború iszonyatába ágyazzuk bele, és nem úgy mondjuk el, ahogy más korra nézve szerencsétlen történetet mondunk, mint például ami Szécsényben történt azzal a tizennégy éves kislánnyal. Az utóbbi egyéni tragédia. Az előbbi valami más is. A történelem logikája az, hogy a nagy történelmi mozgások kapják föl az egyes embert, tapossák maguk alá, hatnak a sorsára, teszik földönfutóvá, megalázottá, szerencsétlenné. Vagy éppen megfordítva, a nagy történelmi mozgások emelhetik föl az egyes embert is, tehetik boldoggá, szerencséssé,  sikeressé. Fordítva ezt nem tudjuk elgondolni, hogy a személyestől haladjunk az általánoshoz. Egy fecske nem csinál nyarat... Egy ember szíve, indulata, megváltozása ugyan mit változtat a történelem kőkemény törvényein? S most mégis a Dávid gyónó imádsága egyetlen-egy ember mély, tragikus ügye, s abból való kiszabadulása áll ennek a próféciának a középpontjában. Többé nem rejtem el orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk.

              Ez egy nagy megfordítás, kedves testvérek! És ezért mondottam, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben, az evangélium benne van az Ószövetségben, mert az Újszövetség erről a nagy megfordítást hirdeti. Madách Ember Tragédiájában halljuk ezt a kifejezést: Milliók egyért. Rabszolgák hada alkotja a piramis talapzatát, töltelék népek, potyadék népek, hulladék népek. Aztán emelkedik fölfelé a piramis, és annak a csúcsán egyetlen-egy ember, a napkirály ül. Vagy maga a Nap? Mindenki azért az egyért él, mindenki azért az egyért fáradozik. De az az egy már igazából véve nem is egy, már nem is emberi személyiség, inkább eszme, idea. Az Újszövetségben viszont azt halljuk, hogy egy, egyetlen-egy mindenkiért… Úgy szerette Isten a világot, hogy  - Károlyi Gáspárnál még így hangzik -: egyetlen-egy szülöttjét adta érte. Egyetlen-egy szülöttjét. Egy, hogy mind aki hisz őbenne, el ne vesszen. Egy mindenkiért. Vagy ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: Miképpen egy ember által jött be a bűn a világba és hatott el mindenekre, azonképpen egy, az egy Úr Jézus Krisztus által jött be Istennek kegyelme a világba, hogy mindenkié legyen. Ez a nagy megfordítás.         S lám, egy történelmi eseménysorban azt látjuk, hogy ezért a megfordításért, ezért az egyért Isten föltartóztatja az emberiség leggrandiózusabb rabló-vállalkozását is.     Végezetül, kedves testvéreim, azt is szeretném elmondani, hogy Ezékiel jövendölése kapcsolódik az Ézsaiáséhoz is, mely száz évvel korábban hangzott. Emlékszünk múlt vasárnap olvasott szavaira: mert az Úristen kiöntötte reánk Szentlelkét és biztonságban lakozunk. Most ezt ismétli meg Ezékiel látomása, s ezt egy lépéssel szeretném továbbvinni. Ha ezt látjuk és értjük, hogy Isten másmilyen rendet érvényesíteni tud abban az embervilágban, ahol mindegyre mindig ugyanaz ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, akkor ez azt is jelenti, hogy ebben a megfordításban rejlik a Krisztus gyermekeinek a szabadsága. Nem fordítom el orcámat tőlük, mivelhogy lelkemet kiárasztottam reájuk. Aki a hatalmasoktól várja szabadságát, mindegyre csalódni fog, mert a hatalmasok ideája az, hogy épüljön a piramis. Aki a történelem nagy birodalmaitól várja ezt, az is csalódni fog, mert immár sokadik birodalomnál tartunk a történelemben, s bár mindegyik azzal kezdte, hogy szabadságot és békét hoz, iszonyatba vitte világot. Ilyen volt a Pax Romana, a Pax Sovietica, a Pax Americana, ilyen lesz talán Pax Kinaitika.

              Aki azonban tudja, hogy az Isten szíveket megváltoztató Szentlelke teszi szabaddá az embert, ő teszi szabaddá a közösségeket, ő teszi szabaddá a népeket,  ő teszi szabaddá a birodalmakat is, mert az Isten rendjét érvényesíti bennük, az megértette az evangéliumnak a titkát. Nem azt mondja tehát Ezékiel próféta, amit szeretnénk mi magunk is mondani, sokszor megalázott keresztyénként, sok baj és vész közepette, hogy küldd Úristen, a Te mentőcsónakodat, melybe kiszállhat néped! Kiszállunk a Titanic-ról, szimbolikus név ez, a titánok elsüllyednek, de a mentőcsónakra rá van írva: Budahegyvidéki Református Egyházközség, s aki belefér, gyorsan bele, s kievezünk a biztonságos partra. De szeretnénk! De jó lenne! De boldogok lennénk, ha így lenne! És sokan a keresztyének közül bele is ülnek ilyen mentőcsónaknak titulált szektákba. És megpróbálnak elevezni a süllyedő történelemtől. De nem ez az Isten útja. Nem ez az Isten logikája. Hanem az, hogy az egyes ember megváltozott szívén, életén keresztül változtat a történelemben. Az egyestől az általánosig.

              Ezért hát, kedves testvérek, amikor a próféta szavát halljuk, „többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk, ezt mondja az Úr”, ezt a múlt időt tehetjük Isten lelke segítségül hívásával jelen idővé, s minden bajunkban, nyomorúságunkban csodálatos alappá. S mondhatjuk: nem rendülünk meg, nem félünk, méltóságunkat és szabadságunkat nem adjuk, mert Isten az Ő lelkét kiárasztotta reánk. Ámen