A Szentháromság titka

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Ma egyházunk rendje szerint Szentháromság vasárnapot tartunk, a Szentháromság Istent magasztaljuk és dicsőítjük, és Isten nagy titkába nyerünk bepillantást, abba a titokba, amely szinte kimondhatatlan is a számunkra. De ahogy mondom: kimondhatatlan, nem azt mondom: felfoghatatlan. Éppen ellenkezőleg, egy olyan titkot élünk át, egy olyan titok határoz meg bennünket, amely megváltoztatja az életünket. Így egész keresztyén életfolytatásunknak az egyik nagy kérdése ez: hogyan tudjuk megélni ezt a titkot, hogyan tudjuk a Szentháromság Istent megvallani, Őt dicsőíteni, imádságainkba és hálaadásunkba foglalni. A keleti ortodox egyházak éppen emiatt, hogy bár a Szentháromság Isten valóságát tapasztaljuk egész életünkben, de mégsem tudjuk igazán kimondani, - e feszültség miatt azt a szokást gyakorolják, hogy Pünkösdöt úgy ünneplik, hogy Pünkösd első napja voltaképpen a Szentháromság napja, és pünkösd második napja a Szentlélek kitöltetésének a napja. Ezzel akarják érzékeltetni, hogy a Szentlélek Isten a Szentháromság Isten valóságából jött, a Szentháromság Isten teljességét hozza, s azt tölti a szívünkbe. S talán az emberi logikát is el akarják ezzel kerülni, mert a Szentháromságról gondolkodván általában időrendet alkalmazunk: először jön az Atya, aki teremt, aztán a Fiú, aki bennünket megvált, aztán jön a Lélek, aki minket megszentel és elvezet az üdvösségre. Nos, ha ez a három megvan, akkor lehet mondani, hogy van Szentháromság. Nyilván tudjuk, hogy ezt csak gyengeségünk miatt mondjuk így, hiszen mi csak időben és térben tudunk gondolkodni. De azt is tudjuk, hogy Isten Szentlelke lebegett a vizek fölött, az őskáosz fölött, amikor Isten szólott, hogy legyen és lett világegyetem, és azt is tudjuk, hogy Isten bölcsessége, az örök logosz, a Fiú ott volt a teremtéskor, ahogy a Példabeszédek könyve mondja: mintegy játszva teremtette az univerzumot. És azt is tudjuk, hogy amikor az Ige testté lett és lakozást vett közöttünk, akkor Isten Szentlelkének a felhatalmazásával jött közénk, és maga a Fiú ígérte tanítványainak: maradjatok Jeruzsálemben, mígnem elküldöm reátok az Atya ígéretét, a Szentlelket. Minden mindennel összefügg.

Mégis, a felolvasott igében az apostol közelebb enged bennünket ehhez a titokhoz, és csodálatos módon enged bennünket közel, hogy ne a spekuláció útján induljunk el, hanem úgy, ahogy Isten bennünket meghívott a keresztyén életre, és ahogyan abban vezet és formál. Még Húsvét után, több alkalommal olvastuk a Rómaiakhoz írott levelet, és mindig megjegyeztem, hogy Pál apostol egészen különös módon fogalmaz. Miközben a legnagyobb üzenetet közli, aközben az ő személye is megjelenik előttünk. Belelátunk az apostol személyes ügyeibe, problémáiba, kérdéseibe, konfliktusaiba is. Megjegyeztem azt is, hogy ilyennek kellene lennie, és azt hiszem, hogy ilyen is a mi keresztyén életünk is: a legmélyebb titkokról sem tudunk elvonatkoztatottan beszélni, mert a keresztyén élet mélyen személyes, és ha Istenről beszélünk önmagunkat is kimondjuk ezáltal.

Nos itt, a második Korinthusi levélben is ugyanezt látjuk. A harmadik fejezet elején az apostol ironikusan szól a korinthusiakhoz: kezdjük magunkat ismét ajánlgatni nektek, korinthusiak? A korinthusi gyülekezet Pál apostol szíve közepe volt, ő alapította a korinthusi gyülekezetet, átélője volt, hogyan tértek meg Korinthusban, a pogány városban a kikötői dokkok rabszolgái, a korinthusi patríciusok, a kereskedők, és hogyan kezdődött el e megtérések nyomán a gyülekezet élete, az Istennel való közösség. Ám feltehetően, az első levele nagy viharokat váltott ki az ő kedves gyülekezetében, mert ott bizony, kemény dolgokat írt az apostol. Megbántódtak, mai nyelven: megsértődtek, mert a korinthusiak is olyanok voltak, mint a mai magyarok. Ha megütnek bennünket, megpendül bennünk valami rossz, kesernyés dolog, rögvest odébbállunk, megbántottan, sértődötten, dohogva magunkba záródunk. S aki megbántott bennünket, annak aztán nagyon igyekeznie kell, hogy újra szóba álljunk vele. Nyilván tudtára adták az apostolnak, hogy ha még egyszer közéjük akar menni, akkor legyen szíves, hozzon ajánló levelet, tisztázó iratot, valamit, amivel igazolja újólag önmagát. Erre mondja az apostol: korinthusiak, szükségem van nekem bárkitől is ajánló levélre hozzátok, vagy szükségem volna tőletek ajánló levélre bárkihez? Ti vagytok az én levelem, beírva a szívembe, és azt ismeri és olvassa minden ember! Amilyenek ti vagytok, olyan vagyok én is, ami rajtatok mutatkozik, az az én munkám eredménye és gyümölcse. Nagyon mély, személyes ez a megjegyzés. És ironikus is. Ám a következő mondatban megértjük azt is, hogy itt nem személyes presztízsről van szó, nem az a tét, hogy meddig fognak még rá dohogni a korinthusiak. Pál az ajánló levél kérdését felhasználva tovább lép, és egy másik írásról kezd el beszélni, és ennek a másik írásnak a kapcsán már Isten titkáról beszél. Eddig emberi viszonylatokról volt szó, most azonban nagyobbra és többre nézünk: hogyan igazodunk el mi, emberi közösség a Szentháromság Istennel?

Ez pedig maga az üdvösség titka. Hiszen azt mondja: Isten az, aki minket alkalmassá tett arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, és ez a szolgálat nem a betű szolgálata, hanem a lélek szolgálata. A betű ugyanis megöl, a lélek pedig megelevenít. Hadd tegyek ide gyorsan egy megjegyzést: a betű megöl, a lélek megelevenít, - ezt sokszor mondjuk. De az apostol itt nem az ellen beszél, amit gyakran mondunk: szó elszáll, az írás megmarad! A betű és a lélek szolgálatáról beszél. A betű szolgálata, más szavakkal kifejezve a törvény szolgálata. Azé a törvényé, amit Mózesnek kőtáblára kellett rávésnie, azé a törvényé, amit régi izraeli rend szerint évenként, a szövetség megújításakor fel kellett olvasni, azé a törvényé, amit itt-ott Magyarországon is lehet látni egy-egy egyházi iskolában, ahol ki van függesztve a Tízparancsolat. Azé a törvényé, ami ellen nemrégiben Amerikában indítottak az egyik szövetségi államban keresetet, hogy vegyék le az iskolákból, mert ez vallásos befolyás, és egy iskolának vallásosan semleges kell lennie. Ezt nevezi az apostol a betű szolgálatának, ez a kőbe vésett betű szolgálata. Ez egy különös, és a céljáig igazából véve soha el nem jutó szolgálat. Ugyanis a törvény megmondja, hogy mit kell tennem, és tartalmazza a szankciókat is. Ám a törvény maga nem ad nekem erőt ahhoz, hogy meg is tegyem, amit parancsol. Csak megmondja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Megtennem a jót vagy éppen tartózkodnom a rossztól nekem kell.

Másutt is fejtegeti ezt az apostol, például a Római levélben, ahol a végén fel is kiált: ó, én nyomorult ember, nemcsak azt fedezem föl magamban, hogy nincsen erőm a jót megtenni, hanem azt, hogy nem is akarom a jót megtenni! Kicsoda könyörül meg rajtam, kicsoda irgalmaz nekem, kicsoda szán meg engem ebben a halálos nyomorúságban és vergődésben? Ez a betű szolgálata. Ezért mondja, hogy a betű megöl, - mert a betű megmondja az igazságot, a betű tartalmazza a szankciót, az áldást és az átkot is, de a betű nem ad életet, a betű betű. Viszont a lélek szolgálata az élet szolgálata. És itt lépünk be a Szentháromság Isten titkába, itt értjük meg, hogy mit jelent az, hogy az Atya elküldte a Fiút, mit jelent az, hogy a Fiú, a Megváltó elküldte a Lelket, mit jelent az, hogy a Lélek elvezet minket az isteni erők teljességére. Mert Isten azt akarja, hogy amikor áldást, kegyelmet, erőt, szeretetet, vigasztalást, megújulást ad, akkor formálódjon, alakuljon az életünk. Ez az Istennel való életünknek a döntő kérdése: átalakulunk-e, megváltozunk-e, átformálódunk-e, vagy – mondom a rossz lehetőséget – úgy maradunk, ahogy vagyunk. Tudom jól, számunkra az lenne az “üdvös pozíció”, ha úgy maradhatnánk, ahogy vagyunk. Szeretnénk is Istent sokszor éppen erre használni. Hogy szentelje csak meg Isten a status quo-t (most nem a politikáról vagy a társadalomról beszélek!), a saját magam status quo-ját, azt, ami van, azt a pillanatot, azt az állapotot, amiben vagyok, - vagyis azt, amit gyakran mondani szoktunk, olykor vergődve és vitatkozva, máskor kicsit cinikusan: én már csak ilyen vagyok, én már csak így születtem. A keresztyénség mindig azt kérdezi: milyenné leszel? A keresztyénség mindig azt kérdezi: milyenné születsz újjá, milyen leszel, amikor újjászületsz? Szent Bernát, a középkor egyik nagy prédikátora beszél erről megrendítő módon, amikor azt mondja: ha az embert vizsgáljuk, azt vesszük, mintha két ellentétes valóság küzdene az emberben. Ha az embert nézzük, önmagából, önmagában és úgy, hogy mivé tud lenni önmaga által, akkor azt kell mondanunk, hogy az ember eljuttatta magát a semmibe. Semmi az ember. És valóban testvérek, kezdjük most előszámlálgatni az életünk nyomorúságait? Hogy mennyi rosszal vagyunk mi tele, mennyi ostobaságra vagyunk készek, mennyire megbódít bennünket a világ minden hiábavalósága, milyen hihetetlen mélységig tele vagyunk elveszéssel, bűnnel, nyomorúsággal, halállal? Bizony, ezek vagyunk, ha magunkra nézünk. De – folytatja a középkor nagy misztikusa – látunk mást is, látjuk azt is, amikor föltárulkozik Isten valósága, a Szentháromság valósága, és látjuk, hogy Isten mégis tartogat nekünk valamit, - nekünk, halandóknak, nyomorultaknak, bűnösöknek, akik ha Isten színe elé állunk, nyomban semminek bizonyulunk. Ám ez az Isten – idézhetjük a prófétát, Ézsaiást – aki tartogat nekünk valamit, minket, mint semmiket szólít elő, hogy valakikké tegyen. S mi van az Isten szívében, mi rejlik az Isten áldásai között, mit tartogat nekünk Isten? Amit Isten készített, az az új életnek a kegyelme, az újjászületés kegyelme, a másmilyenné létel, a másmilyenné válás lehetősége. Így mondja: az Úr pedig a Lélek, ahol pedig az Úrnak Lelke, ott a szabadság, mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan, fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra – tudniillik a Krisztus ábrázatára – elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak a Lelke által.

 Ezt készítette nekünk Isten. Ezt a változást, ezt az újjászületést, ezt a dicsőségről dicsőségre való elváltozást, hogy megfordítsa az életünk folyását, - mert az életünk folyása önmagában sem egyéb, mint vergődés nyomorúságról nyomorúságra, gyalázatról gyalázatra, méltatlanságról méltatlanságra. Istennél fordítva, formálódás dicsőségről dicsőségre. Mi a Szentháromság titka? Amit ki tudunk mondani, amit ki kell mondanunk, amit megélünk és megtapasztalunk. Így mondja a középkor misztikusa: vagyunk ugyan, de csak Isten szívében, vagyunk, de csak azért, mert Isten erre méltatott bennünket, s nem azért, mert magunktól méltók vagyunk rá. Hogy jutunk el ehhez a nagy titokhoz? 

Vannak épületek, ahol dupla ajtó fogad, mérnöki szakkifejezéssel, szélfogó. A mai szabványok szerint szélfogóban az egyik ajtó kifelé, a másik ajtó befelé nyílik. Az elmúlt héten egy konferencián voltam Finnországban, ott már modern a világ, irigyeljük is, hogy a finnek mennyivel előrébb járnak a fejlettségben, a minden egyébben. Nos, ott úgy működött ez a szélfogó, hogy az első bejárati ajtót csak úgy tudjuk kinyitni, ha hátraléptünk egyet, hiszen az kifelé nyílik. Ha ezt a lépést nem teszem meg hátrafelé, nem nyílik, nem nyílhat, mert magamra nem húzhatom. Ám abban a pillanatban, amikor elkezdtem az ajtót kifelé nyitni, megdöbbenve vettem észre, hogy a másik ajtó is nyílik – magától, befelé. Ez az üdvösség rendje. Először a törvény, először a betű kőbevésett szolgálata, először az alázat, először egy lépéssel hátrébb, először a megrendült felkiáltás: Ó, én nyomorult ember, kicsoda könyörül meg rajtam? Ám ha az ember ezt az ajtót megnyitja, akkor Isten kegyelme megnyitja a másik ajtót. És az nem kifelé nyílik, hanem befelé, az már út, az már szabadság, az már a Lélek ereje, az már Isten-hívása, az már megváltozás,-  ahol pedig az Úr, ott a Lélek, ahol pedig a Lélek, ott a szabadság.

Mi pedig fedetlen arccal, szemlélvén az Úrnak dicsőségét, elváltozunk az Ő ábrázatja szerint dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak lelke által. Csak egy lépés hátra, csak egy alázatos kérés, csak egy megrendítő belátás, csak egy kiáltás a kegyelemért, és ha megnyílik a törvény ajtaja, megnyílik a kegyelemé is. Ha megnyílik az a belátásunk, hogy mi magunkban semmik vagyunk, de vagyunk, mert az Isten szívében vagyunk, akkor megnyílik a másik ajtó is. Adjon Isten Szentlelke mindannyiunknak erőt, alázatot, bátorságot e lépéseket megtenni Legyen dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek most, és örökkön örökké.
Ámen

Imádkozzunk! Magasztalunk és dicsőítünk teremtő Istenünk, Mennyei Atyánk, hogy elkészítetted számunkra az üdvösséget, nem hagytál bennünket nyomorúságainkban, hanem aláhajoltál, s irgalmadat közölted, életünkben kiteljesítetted. Köszönjük, hogy meghívsz bennünket a szeretet útjára, mely a törvényednek tökéletes betöltése, és köszönjük, hogy ennek az útnak a végén Te magad várod a megérkezőt. Köszönjük, hogy megnyitottad a mennyország kapuját és szent hívással hívsz, hogy mint gyermekeid a Krisztus által Hozzád tartozzunk, s a Te szeretetedtől minket semmi soha el ne válasszon. Magasztalunk és dicsőítünk egyszülött Fiú, Krisztus Jézus, testé lett Ige, aki noha Isten voltál, nem tekintetted zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő vagy, hanem megüresítetted magadat, rabszolga létét vetted föl, s engedelmes voltál a keresztfa haláláig, hogy bennünket a bűneiktől megválts és átvezess a halál valóságából csodálatos országodba. Kérünk, maradj velünk Lelked által, akit magasztalunk és dicsőítünk és hívunk örök hívással. Így hívunk Szentlélek Isten, töltsd be szívünket, áldd meg életünket, formáld egész valónkat, ábrázold ki rajtunk megváltónk dicsőségét, hogy újjászült és megújított élettel betölthessük minden igazságodat, s lehessünk az élet gyermekeivé.  Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök igaz Isten áldunk, magasztalunk most és örökkön örökké.
Ámen