A szegények mindig veletek lesznek!

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!

Bizonnyal mindannyian egyetértünk abban, hogy sok különös történet van az evangéliumban, de ez a történet az egyik legkülönösebb, legnehezebben megmagyarázható. Többek között azért különös ez a történet, mert maga Jézus az, aki önfeláldozásra tanít bennünket. Maga Jézus az, aki arra bíztatja tanítványait és követőit, hogy minden időben, minden alkalommal ragadjanak meg minden lehetőséget a szolidaritásuk kifejezésére, a szegények, a rászorulók segítésére. Sőt, ha fölidézzük az utolsó ítélettel kapcsolatos szavait, egészen egyértelmű, mit jelent Krisztus követőjének, tanítványnak lenni: „ha eggyel megcselekedtétek e legkisebbek közül, velem cselekedtétek meg.” Tudniillik éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, meztelen voltam és felruháztatok – mondja Jézus.

Azután, azért különös ez a történet, mert az egész Szentírás és Istennek minden törvénye arra utasít bennünket, hogy amikor irgalmasságot gyakorlunk, gondosan járjunk el. Sosem valamiféle önfeledt pazarlásra utasít bennünket az ige. Éppen ellenkezőleg, amikor szolidaritást parancsol, azt is parancsolja, hogy ezt ne tékozolva tegyük. S jó okkal tanít bennünket erre Istennek igéje, mert az ember hajlamos arra, hogy a rossz lelkiismeretét, a múltjában fölhalmozódó sok-sok mulasztását, vétkét azzal próbálja meg kompenzálni, hogy egyetlen-egy nagy gesztussal akar hirtelen mindent elrendezni, és szinte eszét vesztve, mérték nélkül akar valami nagy gesztust tenni.

Ezt jól ismerjük mindennapos életünkből. Amikor furdal bennünket a lelkiismeret, akkor valami nagyot akarunk tenni. Megbántottunk valakit, valami nagyot akarunk tenni. Megrázó példa erre az, amikor kutya-macskában élő házaspár esetében a férfi, aki soha a felesége születésnapjára, névnapjára, házassági évfordulóra se virágot, se ajándékot, semmit nem vesz,  egyszer csak beállít egy nagy csokor vörös rózsával. Mire az asszony megkérdezi: Mi az? Megcsaltál? Nos, így is működik a lélek.

Isten igéje mindig gondosságra int bennünket. Gyakorold az irgalmasságot, légy könyörületes, nyisd meg a szívedet és az életedet a szegények és a rászorulók előtt, de sohase hűbelebalázs módjára.

És végül, azért különös az evangéliumi történet, mert a világ is mélyen áthat minket az egyenlőség-elvvel. Minden történelmi kort áthatotta, és is át fogja hatni az egyenlőség-elv dinamikája. Akik alul vannak, azok fölfelé vágynak. Akiknek kevesebbje van, azok többre vágynak, s ezt általában ideológiailag, politikailag úgy szoktuk, vagy úgy szokták megfogalmazni: Legyen egyenlőség. Hogy persze ez mikor hova vezet, az most más kérdés, és nem ide tartozik, csak jelezni akarom, hogy többek között ezért is nehéz ezt az evangéliumi történetet  egészen pontosan, jól érteni.

Azonban azt hiszem, ebben a történetben még két mélyebb momentum is van, és ez a két mélyebb réteg teszi igazán a történetet elgodolkoztatóvá, és ebben a kettőben találjuk meg igazi üzenetét is. Jézus azt mondja a zúgolódó tanítványoknak: A szegények mindenkor veletek lesznek. Leforrázó, vagy ha úgy tetszik, botrányos az, amit Jézus mond: A szegények mindenkor veletek lesznek. Vagyis mindig lesznek szegények. Nagyon sokan vannak vagy voltak, különösen az utóbbi két évszázadban, akik erre az igére, erre a jézusi kijelentésre hivatkozva fordultak el a keresztyénségtől és a hittől. Mert mintha Jézus szentesítené a szegénységet. Mintha Jézus azt mondaná, hogy ez az isteni rend. Mindig lesznek szegények, mindig lesznek gazdagok. Mit akartok? Mit számolgattok? Miért becsülitek és latolgatjátok, hogy mennyit ér ez az alabástrom edény és mennyit ér ez a drága nárdus-olaj? Meg hogy mit lehetett volna vele kezdeni? El lehetett volna adni, jótékonysági célra lehetett volna fordítani? „A szegények mindig veletek lesznek.” Ha annyira buzog bennetek a segíteni vágyás, minden nap  eleget tehettek annak. S mintha ebben az lenne, hogy ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Kár itt forradalmon törni a fejünket, kár igazságos adórendszert bevezetni, kár népjóléti intézményeket fölállítani, kár az embereket szolidaritásra buzdítani, kár hangoztatni Istennek minden szeretetre, irgalmasságra, könyörületre bíztató törvényét! Szegények mindig lesznek, punktum. Úgy tűnik, kedves testvérek, ezzel minden forradalmas vágyunknak vége szakad, mert hiszen reménytelen bármilyen társadalmi program. Ha azonban belegondolunk ennek a mondásnak a mélyébe, rögtön megmutatkozik az igazi értelme.

Először induljunk ki abból, hogy a tanítványok megjegyzést tesznek.  János evangélista följegyzi, hogy Júdás az, aki elkezdi a morgolódást. Ám a többiek is könnyedén ráhangolódnak erre. És ez a lényeg. A tanítványi közösség együttesen kezd el morogni. S ez jól jelzi, hogy a tanítványok, legalábbis a dolog első szintjén, realisták. Nem idealisták ők. A tanítványok nyilván nem azt gondolták, hogy ezen az egy alabástrom edénynyi nárdus-olajon megváltanák Izrael és Galilea összes szegényét. Ők csak segíteni akarnak. Úgy gondolják, hogy pontosan annak kell most itten folytatódni, arra nyílt volna most alkalom, amire Jézus tanította őket. Az asszony tette viszont merő pazarlás! Egyébként sem úgy ismerték Jézust, mint aki dúskált volna, mint aki „hajtotta” volna a fényűzést. Tehát a tanítványok realisták. Amikor Jézus megsokasítja a kenyeret, előtte a tanítványok odavitték Hozzá azt a keveset, ami volt, a két kenyeret és az öt halat, és azt mondták, ennyi van, de mi ez ennyinek, tudniillik ötezernek! Abszolút realisták. És most is azok, amikor azt mondják, hogy ezt a szelencét el lehetett volna adni, pénzt lehetett volna belőle csinálni, és a pénzt szét lehetett volna osztani a szegényeknek. De amit Jézus mond, az még mélyebb realizmus. S ebben a történetben, meg talán a lelkünkben is ez a kétfajta realizmus ütközik. Az egyik a  kalkuláció realizmusa (mi az ennyinek? - ez viszont már nagyon sok! - azzal nem mehettünk semmire,  - ezzel már sokra megyünk.)  A másik a jézusi realizmus. Jézus azt mondja: Ha irgalmasságot akarsz gyakorolni, mindig lesz szegényed. Hadd fordítsam ezért most Jézus szavát így: szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesz közöttetek, mellettetek olyan, akivel irgalmasságot gyakorolhattok. Mindig. Aki azt gondolja, vagy azt hiszi, hogy megvalósítható a történelemben a nagy egyenlősdi, - mindenkinek mindig egyforma a fizetése, mindenkinek mindig ugyanannyi melegvíz folyik a csapból, mindenki mindig ugyanannyi kenyeret kap, mindenki mindig ugyanannyival részesedik a világ javaiból - az lehet, hogy jól számol, de nem ismeri az embert, és nem tudja, hogy hol él. Az ember ugyanis nem egyenlő. A férfi és a nő sem egyenlő. A gyermek és a felnőtt sem egyenlő. Az erős és a gyenge sem egyenlő. A tehetséges, és a kevésbé  rátermett sem egyenlő.

Minél alaposabban nézzük az embereket, annál inkább azt látjuk, hogy a nagy szociológiai bontások, a nagy kategorizálások puszta absztrakciók. Üres elvonatkoztatások. Minden ember egyedi, konkrét, páratlan és összehasonlíthatatlan. És mindig lesz, akin segíthetek, Mindig lesz, akinek hozzám képest kevesebbje van. Vagy, ha lehet egyenlőséget létrehozni, az a boldogtalan és irigykedő emberek egyenlősége lesz. A kommunizmusnak majdnem sikerült megvalósítani a nincstelenek egyenlőségét. Majdnem sikerült, nem sokon múlott. De szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesznek veletek szegények, ha irgalmasságot akartok gyakorolni. Mit mond Jézus? A szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük. A tanítványok realisták, de ők az alkalom realistái. Ímé, jön ez az asszony, hozza az alabástrom szelencét, széttöri, megkeni vele Jézust, vagyis pazarol. Micsoda alkalom lett volna ez jót tenni. De kérdezzük: és ha nem jön az asszony? És nem töri szét az alabástrom szelencét? És nem keni meg vele Jézust? Akkor nincs alkalom sem! A tanítványok az alkalom realistái. Jézus a szeretet realistája. Amikor csak akartok, jót tehettek velük. Nos, mikor akarunk jót tenni, kedves testvérek? Akkor, amikor éppen alkalmunk nyílik rá? Akkor, amikor éppen úgy adódik a helyzet? Akkor, amikor összegyűlik annyi felesleg? Vagy akkor, amikor a lelkiismeret már végképp nem hagy békén? Ha így van, akkor nem igaz az, amit Jézus mond: Amikor csak akartok. Bármikor. Ha viszont igaz az, amit Jézus mond, hogy bármikor, nos akkor mire valók a kalkulációk? Akkor mire való a számolgatás? Mindig van, mindig lesz, akin segíthetek. Akinek adhatok. Akinek kevesebbje van. Aki rám szorulhat. Mindig és mindenkor.

Amikor Jézus rámutat a szeretetnek erre a minőségére, az is kiderül a történetből és Jézus szavaiból, hogy valami más is történt. Ezt mondja Jézus a zúgolódó tanítványoknak, akik a tékozlás miatt mormognak:  hagyjatok békét - tudniillik ennek az asszonynak - miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett énvelem, mert azt tette, ami tőle telt, előre megkente az én testemet az én temetésemre. Jézus most valami másfajta jót mutat meg. Az irgalmasságnak, az adásnak, az önfeláldozásnak az isteni mélységét mutatja meg. Halálomra nézve cselekedte. Így adja vissza Jézus szavait János evangélista.

Ez az esemény a poklos Simon házánál zajlik, miközben Jeruzsálemben a nagytanács emberei eldöntötték, végképp eldöntötték, és a módját is megtalálták annak, miképpen ölik meg Jézust. Bevégeztetett. Be fog következni az, amiért Jézus Jeruzsálembe ment. Be fog következni az, amitől a Cézárea Filippi úton megriadt Péter nem tudja Jézust visszatartóztatni. Be fog következni az, amiről Jézus újra meg újra beszél a tanítványainak: Az embernek fia Jeruzsálembe megy, elárulják, megvádolják, elítélik, megkínozzák, megfeszítik, meghal, eltemetik, és harmadnapon föltámad. Ez a szeretet isteni minőségére utal. Ez az asszony előre, Jézus temetésére nézve, teszi azt, amit tesz. Talán nem is tudja, mit tesz. Kálvin megjegyzi, nincs jobb mód megmagyarázni az asszony tettét, mint úgy, hogy a Szentlélek titkos mozgása kényszeríti erre. Megkeni, bebalzsamozza a még élő, de önmagát már halálra szánt Jézust. Jézus a bűntörlő áldozatra utal. Ez a bűntörlő áldozat az Ő önfeláldozó szeretetét fejezi ki. Az hogy megkenetése most történik meg, s hogy Ő ezt nem utasítja el, s hogy ez az asszony isteni befolyásra megteszi ezt, azt fejezi ki, hogy Jézus halála nem véletlen történelmi konstelláció.

Akik rajongva szeretik Jézust, akik a tanítványai és a követői akarnak lenni, nagyon nehezen tudnak ebbe a tételbe belenyugodni. Milyen jó lenne úgy Jézus követőjének, tanítványának lenni, a nyomdokán haladni, hogy ebben a Jézus-követésben is játszhatnánk az örök emberi játékot: mi követjük Jézust, azt a Jézust, aki ellen némelyek összeesküdtek, akit a gazok elveszítettek, akit áldozatul odadobtak, aki valami történelmi baleset folytán, de persze szükségszerűen meghalt és elveszett. S azonnal két táborra oszlik a világ: Itt vagyunk mi, Jézus rajongói, tanítványai, követői, ott vannak ők, az ellenségei, elveszítői, elárulói.

Ez nem lehetséges, kedves testvérek! Jézus önként adja magát halálra. Halála nem valamiféle véletlen történelmi konstelláció. Nem arról van itt szó,  hogy a nagytanács emberei, a vallásos politikai status quo-t őrzendő lépnek egyet, mivel Jézus bevonult Jeruzsálembe, s a templomban mindent fölforgatott, hozsannás tömegek üdvözölték, minthogyha egy új Makkabeus forradalom lenne indulóban, s ezért a főpap azt mondja: jobb, hogy egy ember vész el, hogynem az egész nép. Nem arról van itt szó, hogy valamiféle politikai rezon lendül működésbe. Nem is arról van szó, hogy a féltékeny, kicsinyes és kisstílű Júdás, a közös kassza tolvaja, még egy kis pénzért kész a Mestert is elárulni. Ezek csak rész-elemek ebben a történetben.

Minden ott dől el, amikor Jézus azt mondja: Most pedig fölmegyünk Jeruzsálembe, az Embernek Fia elárultatik. Minden ott dől el, amikor Péter ezt hallva, megragadja Jézust, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg Tevéled – s akkor Jézus azt feleli Péternek: távozz tőlem sátán, mert emberek dolgaira gondolsz, s nem az Isten dolgaira.

Kedves testvérek, ahogyan az életünkben, a kapcsolatainkban az igazi szeretet sohasem alkalom szülte szeretet, ahogyan az igazi segítés sohasem alkalom szülte segítés, úgy az Isten irgalmazó szeretete, annak beteljesedése és Krisztus bűntörlő áldozata sem alkalmi. Nem egy véletlen konstelláció műve, nem azért történt meg, mert véletlenül úgy esett, mert úgy jött ki a lépés. S ahogyan igaz az, hogy a szegények mindenkor veletek lesznek és akkor könyörültök rajtuk, amikor csak akartok, akkor segítetek rajtuk, amikor csak akartok, ha akartok, ugyanúgy és ezt megalapozó módon igaz, hogy Isten irgalmazó szeretete mindig itt van, és könyörül, mert könyörülni is akar! Bűnöket töröl, mert bűnöket törölni akar. Ez ennek a történetnek az igazi mélysége. Krisztus áldozata szabad isteni döntés folyománya, és ez azt a kérdést teszi föl mindannyiunknak: a te szabad szereteted döntése-e az áldozatod? Az hogy adsz? Hogy segítesz? Vagy csak belesodródtál? Vagy csak úgy alakultak a dolgok? Vagy ha visszatekintenél rá, már meg sem tetted volna? Vajon átengedjük-e magunkat ennek a szabad, önkéntes, isteni szeretetnek?

Mert ahogyan igaz, hogy szegényeitek mindig lesznek, ugyanúgy, sőt örökkévaló módon igaz, hogy mi mindig Isten szegényei leszünk, vagy ahogy Luther mondja: Isten koldusai. Csak az kap meg Istentől mindent, ami szükséges, aki Isten koldusává tud lenni. Az kap irgalmat, az kap bocsánatot, az kap életre elégséges kegyelmet, az kap kibontakozást, az kap megvilágosító igazságot, aki úgy áll Isten elé: Uram, nincsen semmim. Mert mindig Isten az, aki ad.

Kálvin, Máriáról beszélve, mint mondottam, megjegyzi: Ezt az asszonyt ebben a nagy önfeledt, meggondolatlan, meghökkentő gesztusában, túláradó, túlcsorduló szeretete kifejezésében a Szentlélek vezette. S, hogy ez éppen így történt, minthogyha egy holtat kenne meg drága kenettel, s hogy ez éppen azt jelzi, Jézus szavai értelmében: A testemet kente meg az én halálomra nézve, az valóban csak a Lélek titkos mozgása lehet. Nem is érti talán, hogy mit tett.

Kell-e nekünk értenünk mindig, minden esetben, hogy mit teszünk. Nem akkor vagyunk-e igazabban emberek, ha engedjük magunkat mi is áthatni a Lélek mozgató erejével, ha engedjük magunkban érvényesülni azt az isteni késztetést, ami önmagunk életére alkalmazva és lefordítva talán csak ennyit jelent: De hiszen akarok irgalmazni. De hiszen akarok segíteni. S ez az akarás az én személyemmel, ez az én lényemmel azonos.

A középkori teológusok okkal hívják föl arra a figyelmet, hogy csak Istenben azonos az akarat és az akarat véghezviteléhez való erő, az emberben ezek már nem egyek. Ilyen értelemben a mi akaratunk mindig korlátos, ezért kell azt mondanunk, hogy ha engedünk az isteni Lélek késztetésének, engedjük, hogy az isteni Lélek mozgasson bennünket, akkor a véghezvitelhez való erőt is megkapjuk.

Látjuk immár, hogy Jézus önfeláldozásában nem a történelem különös összjátékáé a döntő szerep, nem a történelem erői mozgatják Őt,  hanem maga a Szentháromság Isten.

 Engedjük mi is, hogy a Szentháromság Isten, az Ő igazsága, értünk való maga-áldozása és a Szentlélek minden jóra késztető mozgása késztessen bennünket. A szegények mindenkor veletek lesznek. A szegények veletek vannak. Irgalmasságot cselekedhettek velük, ha akartok. Akartok-e? Adjunk Isten Lelke által jó feleletet erre a kérdésre egész életünkkel, minden tettünkkel és minden gondolatunkkal.
Ámen