A szabadítás Istentől jön

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy régi, 2700 éves történetet olvastam föl Isten prófétájáról, Jeremiásról, akivel kapcsolatban a bibliafordításunk udvariasan és tapintatosan fogalmaz, hogy ugyanis bevetették őt a verembe, amelyben nem víz volt, hanem sár. Egyetlenegy szó hiányzik a sár elől, bél-sár. Jeremiás prófétát pöcegödörbe dobták. Nem valami bíztató, újév kezdetén erről prédikálni, s nem valami szívderítő arról hallani, hogy Isten emberei így is járhatnak. De a történet nem ezzel ér véget, hanem azzal, hogy Isten szabadítót rendelt ki, mégpedig olyan helyről, olyan körből, ahonnan az ember nem várna szabadítót, nem remélne szabadulást.

              Ez az a boldog titok, kedves testvérek, amellyel ennek az új esztendőnek első napján elgondolhatjuk, végiggondolhatjuk, mi fog velünk történni az elkövetkezendő esztendőben, mi történhet velünk, de hogy Isten honnan adhat nekünk szabadítót mindenféle bajunkból, nyomorúságunkból, nehézségünkből. Honnan jő az én segítségem, kérdezi a zsoltáros. S mondja a másik, a 40. zsoltár: Várván vártam a felséges Urat, és segítségemre sietett, és kiszabadított engem a veremből, a sárból, a gödörből, és szilárd talajra helyezte az én lábaimat. Honnan van az én szabadításom?

              Azt tudjuk, hogy Isten gyermekének lenni nem könnyű dolog. Isten útján járni, Isten szavának engedni nem egyszerű feladat. S nem csak azért, mert önmagunkra nézve is nagy kérdés, hogyan is igazodunk el, mit teszünk, és nem teszünk, hogyan engedelmeskedünk. A hitnek ez a harca nagyon nehéz, kemény. S ennek az évnek az elején az elmúlt évre és évekre visszatekintve csak alázattal mondhatjuk, nem mindig sikerült. Még a mi magánéletünkbe bezárva sem. Nem sikerült, hogy akár csak önmagunkra nézve alkalmazzuk Isten eligazító szavát, megszabadító üzenetét, megjobbító akaratát. Csak magunkra. Csak arra nézve, ami bennünk van, csak arra gondolva, ami mireánk tartozik, és senki másra nem tartozik. Bizony, legyünk alázatosak, valljuk meg, ebben sem voltunk állhatatosak és buzgók.

              De tudjuk jól, hogy ha csak ennyiről lenne szó, ezt a történetet sem olvasnánk, a zsoltárt sem olvasnánk, még Isten kinyilatkoztatását sem kellene olvasnunk, mert akkor elég lenne a szív titkos, magányos és misztikus útjain keresni Isten akaratát, s Ő megtanácsolna bennünket sokféle úton és módon. Az igazi probléma abban van, hogy Isten gyermekeinek Isten elhívása és akarata folytán mindig közük van a másikhoz. A másik emberhez. Közöm van a családtagjaimhoz, közöm van a hitvesemhez, a gyermekeimhez, közöm van a testvéreimhez, közöm van a rokonaimhoz, közöm van a munkatársaimhoz, szomszédaimhoz, közöm van a kisebb és nagyobb emberi közösségeimhez, mert Isten így akarta, így adja tudomásomra akaratát, még a személyemre vonatkozó akaratát is.

              Szokták ugyan mondani, különösen az újabb időkben: a vallás magánügy, a vallást a szív belső szentélyében kell gyakorolni, a vallás valami érzékeny, titokzatos és misztikus dolog, nem szabad összefüggésbe hozni a másik emberrel, a másik életével, közösségek életével. De tudjuk, hogy nem így van ez. Az Isten útján járó ember érti és átéli, hogy abból támad a nehézség, abból fakadnak a problémák, hogy az én legbenső, legszemélyesebb hitemnek, meggyőződésemnek, isten-tapasztalataimnak köze van a másikhoz. Tudtára kell adnom, hogy mit értettem meg Isten akaratából. Nem csak oly módon történik ez, hogy megélem az istenti akaratot, és ő megkérdezi, hogy: Mondd, te miért vagy másmilyen? Mondd, te miért másképp hordozod a betegséget, mint általában a többi ember? Mondd, te miért ragaszkodsz még olyan ódivatú dolgokhoz, mint erkölcs, becsületesség, tisztaság. odaadás, hűség, szolidaritás? Hisz’ ezek már kimentek a divatból. S máris ott az alkalom, a kérdés nyomán bizonyságot teszünk. Igen így is lehet ez, és ezektől a lehetőségektől nem szabad elhátrálni, és nem kell félnünk. Keresnünk is kell, hogy az életünkkel is bizonyságot tudjunk tenni.

De máskor Isten üzen, és sokszor rajtunk keresztül üzen. Istennek van mondanivalója a másik ember számára, és sokszor rajtunk keresztül akarja ezt a mondandót, ezt az üzenetet a másik emberhez eljuttatni. Idézzük csak föl, - hosszú hetek óta olvassuk Jeremiás próféta könyvét! - miképpen tiltakozott a próféta, mennyire nem akar ő isteni üzenetet átadni, milyen sokszor csattan föl, keseredik meg, és mond ilyen szavakat is, hogy: "rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj engem.” Üzenetet adtál a számba, hogy mondjam a többieknek, ők meg orrba vertek, megaláztak, nem törődnek vele. Vagy itt, a felolvasott történetben: denunciálják, följelentik, bepanaszolják a királynak, mondván, ez az ember fölforgató, aki rettenetes dolgokat mond, megzavarja az emberek nyugalmát, beleavatkozik nehéz helyzetekbe. Igen, a város nehéz a helyzetben van, Jeruzsálemet ostromgyűrű fogja körbe, most hát össze kell fogni, meg kell vetni mindenkinek a sarkát, most a legkisebb szóra is, a leghalványabb reményre is szükség van, ami buzdít és bátorít. S ekkor jön Jeremiás próféta, aki megdöbbentő üzenetet ad át. Ezt mondja mindenkinek, főembereknek, katonáknak, várvédőknek, a benntrekedt lakosoknak, s mondja a királynak is, ha mondhatja, hogy: nem az most az Isten útja, hogy ellenálljatok, nem az az Isten útja, hogy szembeszegüljetek. Az most az Isten útja, hogy adjátok föl a várost, mert különben el fog pusztulni minden. Hogy épségben megmaradjon a város, kapitulálni kell.

              Ettől teljesen megzavarodik mindenki, hiszen 150 évvel korábban Ézsaiás próféta éppen az ellenkezőjét mondotta. Van tehát másfajta történelmi tapasztalat. Ézsaiás idejében, nem Babilonia, hanem Asszíria ostromolta Jeruzsálemet, s akkor a próféta azt mondta a kétségbeesett várvédőknek: tartsatok ki! Pedig akkor föl akarták adni. Pedig akkor éppen azon fontolkodtak, arról tartották a haditanácsot, hogy milyen feltételekkel kapituláljanak, hogyan mentsék meg az életüket, mit alkudjanak ki az asszír hadseregtől. De hallgattak a prófétai szóra, kitartottak, és láss csodát, egyik napról a másikra eloldalgott a világ legnagyobb hadserege, az ellenállhatatlan hódító birodalom katonasága fölhagyott az ostrommal, mert pestisjárvány tört ki a táborban. Volt hát példa, hogy ki kell tartani. Volt példa, hogy ellen kell állni. Volt példa, hogy az utolsókig meg kell vetni a sarkukat.

              De már, ahogy mai nyelven mondják, ott van a csúsztatás. Mert nem arra volt példa az Ézsaiás esete, hogy ki kell tartani és ellen kell állni, hanem arra volt példa, hogy Isten szavára kell hallgatni. És Isten szava most más. Mindazáltal följelentik ezt a szegény Jeremiás prófétát. A király félrefordul, és azt mondja a főembereinek: "tinélkületek én semmit nem tudok csinálni." Jellemző vezetői magatartás, amikor a király nem akarja ezt a dolgot eldönteni és rábízza a fogdmegjeire az ügyet. Azok meg kapják Jeremiás prófétát és belevetik a verembe. A latrinába. Mondjuk ki még egyszer, ne szégyelljük: a pöcegödörbe.

              1945 után megjelent egy tanulmány egy egyházi újságban. Ez volt a címe: Ganédombra a papokkal! A próféta most ott van. Semmi egyébért, mint azért, mert engedelmes és vállalja, amit olyan rettenetesen nehéz vállalni. Vállalja, hogy az Isten szavának köze van a másikhoz is, hogy Isten nagyon gyakran emberi eszközökön, emberi közvetítőkön keresztül avatkozik bele a másik életébe. De nehéz ez! De nehéz ezt vállalni! De nehéz ennek a kockázatát elhordani! És de könnyű megszeppenni, és de könnyű elfogadni, amit manapság is duruzsolnak a fülünkbe: Hallgass! Ó, hogy visszhangzik ott belül, a lelkedben mindez! Hány decibellel szól a szívedben! Senkinek semmi köze sincs hozzá! Az csak a te dolgod! Az csak a te ügyed! Hogy te mennyire vagy vallásos!? Az egyedül a te ügyed. Ez privát ügy. Ó hogy mennyire szeretsz vallásoskodni?! És hogy te mindenre nézve Isten eligazító szavát keresed?! Ebben az esztendőben is?! A te ügyed, mi ezt tiszteletben tartjuk. De hogy Isten rajtad keresztül másokéba beavatkozzon?! A mi életünkbe, ilyen nehéz helyzetben?! Ilyen drámai körülmények között?! Hallgass!

              De mivel tudjuk, hogy Jeremiás prófétát nem volt könnyű elhallgatni, mert Isten csontjaiba rekesztette a tüzet, s nem tudott úgy járni-kelni, hogy meg ne ragadja az embereket, és el ne mondja ezt az isteni üzenetet, azért a közvetlen érdek, a politika, a katonai megfontolások, a várvédelem azt kívánta, hogy ezt a felforgatót hallgattassák el.

              Honnan jő az én szabadításom? Mert látjátok, kedves testvéreim, az Isten igéjét, az Isten üzenetét nem lehet másképp elhallgattatni, csak úgy, ha elhallgattatják azokat, akik szólnak. Az ige sorsa és a te sorsod egybe van kötve. Nem is Jeremiást dobták oda bele a pöcegödörbe, hanem az Isten szavát. Nem is azt a szerencsétlen prófétát, akire rá lehetett fogni, hogy ő így látja a helyzetet, hanem Isten szent szavát alázták meg.

              Honnan jő az én szabadításom? Van-e szabadítóm? Minden kornak nagy kérdése ez, kedves testvéreim. Ebben a történetben pedig annyira különös a személye, hogy a próféta könyve újra meg újra hangsúlyozza ezt, amikor megnevezi a szabadítót. Ebed-Melek-nek hívják, ami magyarra lefordítva annyit tesz: a király szolgája. Még egyszerűbben fordítva így lehetne visszaadni: a komornyik. Neve sincs. Nincs neve, mert Ebed-Melek tisztséget jelent, ő a komornyik. A komornyik bemegy a királyhoz, és azt mondja neki: Uram, méltatlanul bántak ezzel a Jeremiással, mert bevetették a gödörbe, és ott fog éhen halni, mert fogytán a kenyér, s amikor az ostromlottak sorba állnak a kenyérét, senki sem gondol rá. Kérlek, szabadítsd ki őt! Egy neve-nincs valaki mondja ezt.

              Ráadásul, az ige újra meg újra megismétli, hogy ez az Ebed-Melek, ez a királyi szolga (nem is tudjuk, hogy hányadik a sorban, az első, a tizenhatodik, a huszonhatodik kis szolga) szerecsen volt. Néger. Fekete. Black. Nem az Isten népéből való. Nem zsidó ember. Szerecsen. Nem is tudjuk, hogy értette-e Jeremiás prófétai beszédeit, azokat a különös szavakat, kifejezéseket. Hiszen mi is tudjuk, hogyha külföldről idetelepedik valaki, jó pár évnek vagy évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy igazán megértsen mindent, és ő is úgy tudjon beszélni, ahogyan mi beszélünk. De amit egy külföldről érkezett feltehetően soha nem fog megtanulni, hacsak nem nyelvzseni, az a magyar nyelvnek azok a finom utalásai, metaforái, szójátékai, szólás-mondásai, melyekkel át meg át van szőve a nyelv. A technikai nyelvet mindenki meg tudja tanulni, de a nyelv igazi mélységét csak a saját anyanyelvünkön értjük. De ez a szerecsen ember mégis érti a prófétát. Szinte azt lehetne mondani, hogy már csak egyedül ő érti, hogy itt most Isten emberéről van szó. Szinte már csak egyedül ő érti, hogy itt nem is igazán Jeremiásról van szó, hanem az Isten szaváról van szó.

              Mert ha csak Jeremiásról lenne szó, bizvást ki tudná ő szabadítani. Ha neki Jeremiás kedves embere lenne, ha neki Jeremiás mint Jeremiás fontos lenne, szerezne ő magának egy-két embert, aztán megszöktetné. Neki az ige fontos. És ezért igyekszik, hogy elérje a királynál a döntő dolgot, nevezetesen hogy királyi parancsra szabadítsák ki Jeremiást. Ez így nem valami titokzatos meneküléstörténet, kedves testvéreim. Isten most Ebed-Meleken, a komornyikon, a tizennyolcadik udvari szolgán keresztül bírja rá a királyt, hogy engedjen az Ő szavának.

              Honnan lesz nekünk szabadításunk? Hogyan segít meg bennünket Isten? Hogyan bízzunk abban, kedves testvéreim, hogy ha és amennyiben hűségesek vagyunk az igéhez, ha és amennyiben elkérjük Istentől azt a bátorságot, hogy minden körülmények között, minden elhallgattatási szándék ellenére elmondjuk az Istennek másokra is tartozó üzenetét, akkor engem Isten meg fog segíteni, és megszabadít.

              Ennek az esztendőnek az elején is föl kell tegyük ezeket a kérdéseket: velünk lesz-e Isten és megsegít-e minket, amikor majd el kell mondanom az én hitetlen házastársamnak, hogy Isten szereti őt a Jézus Krisztusban, és ezért meg kell változtatnia az életét. S bizton ki fog törni a családi vihar. Megsegít-e engem Isten és hogyan, amikor szelíd szóval szeretném majd a gyermekeimet a hit útjára terelni? Akik reám legyintenek, és azt mondják: bolond vagy te, Apu, Anyu. Ez a te mániád, mi már másképp élünk. S kitör a vihar. Ki fog engem megsegíteni? Hogy fog engem Isten megsegíteni, ha majd a szomszédom megint reám pirít: Maga itten vallásoskodik, oson megint a templomba, de maga is csak tisztességtelen. Ne mondja nekem itten az Isten szavát. Ne dirigáljon itten nekem, hogy miképpen éljek. S elköveti velem szemben megintcsak azokat a gazságokat, amiket annyi ideje elkövet. Mert tudom, hogy ő jelent föl, tudom, hogy ő önti ki az ablakom elé a vizet, tudom, hogy ő bosszant engem, ő tépi ki a postaládámból a leveleket, és csak azért, mert én nem átallok neki újra meg újra az Isten szeretetéről bizonyságot tenni. Hogyan segít majd engem Isten, ha kórházba kell menni, és ott fekszem majd négy-öt ember között, akik ha meglátják a kezemben a Bibliát, rám vigyorognak, és azt mondják: mit olvas maga? Mit ér a maga Istene? Maga is csak fekszik itt közöttünk. Még lehet, hogy előbb ki is terítik, mint minket. Hogy segít meg az én Istenem? És hogy segíti meg Isten az ő anyaszentegyházát? Amikor Isten szavát, jól megértett, megimádkozott üzenetét kell mondanunk,- jaj de sokszor gyáván mondjuk ezt -, ránk ripakodnak: hallgassatok! Miről beszéltek itt? Zárkózzatok be a templomfalak közé! Mondjátok csak magatoknak! Honnan lesz nekünk szabadításunk?

              Ebed-Melek, a szolga, neve sincs, nem is tudjuk, hogy ki. Lám, Isten Lelke milyen titokzatosan működik. Lám, Isten megtalálja mégis az utat. A király szívéhez is. Megsegíti és megszabadítja az ő prófétáját. Ebed-Melek, ez a névtelen valaki, a régi teológusok szerint előkép. Mint általában az Ószövetség különös alakjai, ő is különös előkép. Ez a szolga, ez a névtelen, ez az ismeretlen valaki annak az isteni szabadításnak az előképe, ahogyan és amiképpen Isten bennünket Jézus Krisztusban megszabadít.

              Mert valami más is fölragyog ebben a történetben, s befejezésül erről is szólni kell néhány szót. Eddig úgy tűnt, hogy Jeremiás próféta ártatlanul áll előttünk, hiszen a rábízott isteni üzenet, az ige, az ahhoz való állhatatos ragaszkodás már-már ártatlanná teszi őt. Sokszor mi is érezhetjük ezt, kedves testvéreim, ha Isten igéje ügyében forgolódunk, az Ő szavát képviseljük, akaratát mondjuk és éljük, ez talán már nekünk is ártatlanságot biztosít. De a próféta tudja magáról is, hogy ő sem bűntelen. Sokszor volt ügyetlen, akaratos. Mondta az igét, de nem mindig jól és jó helyen. És belekeverte személyes dolgait is. Milyen könnyű őt megvádolni, hogy miközben közeledik  a babiloni birodalom hadserege, záródik az ostromgyűrű a város körül, aközben a próféta földet vesz magának. S nem tudja tisztázni, hogy a pénzt nem az ellenségtől kapta. Nem kollaborált, ám úgy tűnik fel a dolog, mert ügyetlen. De semmiképpen nem bűntelen.

                            Kedves testvéreim, amikor szorongatnak bennünket, vagy megvádolnak bennünket, amikor önmagunk életébe akarnak minket belezárni, hogy csak az én lelkem négy fala között visszhangozzon az Istennek a beszéde, nem mondhatjuk mégsem, hogy ez azért volna, mert mi ártatlanok vagyunk. Óh, de nagy tévedése Isten népének azt mondani, - akár ma is - hogy azért bántanak minket, mert ártatlanok vagyunk, azért bántanak minket, mert mi vagyunk a kicsik, és mindig a kicsit bántják, azért bántanak minket, mert tiszták vagyunk, és általában a tisztát szokták megtenni bűnbaknak vagy azért bántanak bennünket, mert mi bűntelenek vagyunk, és bántanak minket a bűnösök. Ez ugyanolyan rossz következtetés lenne, mint ahogyan a király meg a főemberei egy százötven évvel ezelőtti eseményből arra következtettek, és rosszul, hogy most is ki kell tartani. Arra kellett volna következtetniük, hogy Isten szavára kell hallgatniuk.

              És de rossz dolog lenne, kedves testvéreim, Jeremiás hányattatásaiból arra következtetni, hogy ha minket baj ér, ez azért van, mert ártatlanuk vagyunk, és ma divat az ártatlant, a tisztát, a szentet bántani. De nem azért, hanem csak azért, mert Isten szavát képviseled, semmi másért. Ezért oly nagy kérdés, hogy ki az a szabadító? Ez a szabadító nem más, mint maga a testté lett ige. Ez a szabadító nem más, mint Isten szava, beszéde, aki közöttünk testet öltött, Jézus Krisztus. Ő is szolga. Ő nem Ebed-Melek, nem a király szolgája, hanem Ebed Jahve, az Úr szolgája. Az Isten szolgája. Ő a mi szabadítónk. Ő fogja kirendelni ebben az esztendőben is, alkalmas és szükséges időben számodra is a szabadulást. Ő fogja megtalálni számodra is, szükséges és alkalmas időben az utat ahhoz, hogy megszabadulj. Ahogy a zsoltáros mondja egy helyen: Eljött az Úr, és megnyitotta a tőrt, és én mint a madarász tőrébe esett madár, kiszabadultam, és elreppentem.

              Boldog bizonyosság ez. Isten azoknak adja ezt a szabadítást, akik hűségesek az ő szavához. Isten azoknak adja ezt a szabadítást, akik értik és megélik, hogy ennek az isteni beszédnek a másikhoz is köze van. Adjon Isten nekünk ebben az esztendőben boldog bizonyosságot igéje bizonyságtétele alapján, hogy megsegít, pártol és szeret bennünket, azért, hogy mi magunk is igéjének engedelmeskedjünk. És az igének engedelmeskedve átéljük boldogan és hálásan azt, hogy ha én nem is látom, nem is tudom, nem is találom a módját a szabadulásnak, Ő biztosan, a szükséges időben kirendeli azt az én számomra, mert Jézus Krisztusban, a testté lett igében, a mindhalálig engedelmes szolgában, szeretett, megváltott és megtart engem.
Ámen