A síró király

Kedves testvérek!

Az elmúlt a vasárnapokon a bibliai királyok történetének fényében próbáltuk megérteni a mostani helyzetünket, és hiszem, hogy Isten igei útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan kell mai viszonyainkat látnunk, magunkról gondolkodnunk, és cselekednünk.

Ezékiás király története Júdeába, a déli országrészbe visz el bennünket. Tehát most nem északon vagyunk, mint a múlt alkalommal, és már nem is ugyanabban az időszakban. Immár majdnem kétszáz esztendő telt el az országszakadás óta. A két ország, az északi Izrael és a déli Júdea külön él, külön királyai vannak, s mint hallottuk, külön kultusza és istentisztelete is van már a két népnek, akik egyébként egy nép és testvérek. Az előzmények fényében nem mondhatjuk, hogy a déli országrész hűséges maradt volna mindahhoz, amire Istentől erőt és elkötelezést kapott. A déli ország is elindult ugyanazon az úton, amelyikre az északi országrész már korábban rálépett. Ézsaiás próféta, Ezékiás király kortársa így jellemzi ezt a kort: „minden fej beteg, minden szív erőtelen, Sodoma fejedelmei, Gomorra népe.” Délen is az történik immár, ami északon. Áldozó halmok, hamis istenek, törvénytelenség, vérontás, erőszak, Isten törvényének megtagadása, egyszóval, ahogy a magyar költő jellemezte a XIX. századi Magyarországot: „fajulva romlás.”

Ezékiás király azonban kiemelkedik ebből a nagy romlásból. Nem beteg a feje és nem erőtelen a szíve. Nagy reformokat hajt végre, megújítja az istentiszteletet, helyreállítja a törvényes rendet. Természetesen, ez nem megy egyik napról a másikra, ez a folyamat rengeteg küzdelemmel, harccal, vívódással jár együtt, ám most valóban van egy királya Júdeának, aki szeretné visszavinni ezt a fajulva romló népet az igazi isteni valósághoz. Szeretné gyógyítani népét. És valóban, sok minden történik. Isten igéje pedig így jellemzi őt: „azt cselekedte, ami kedves az Úr szemeiben.”

Érdekes, hogy a királyok könyvében minden királynál találunk egy minősítést: azt tette, ami kedves az Úr szemében, vagy azt tette, ami utálatos az Úr szemében. Ettől függetlenül, ezek a királyok lehettek politikailag sikeresek, lehettek kudarcos királyok, előrébb vihették egy kicsit a nép sorsát gazdaságilag, anyagilag, vagy éppen romlásba dönthették, a királyok könyve íróját mindez nem érdekli. Megemlíti ugyan, hogy megnyerték a háborút, győztek a csatában, vereséget szenvedtek, de ezeket szinte csak fölsorolja. Másképp írja a történelmet, mint a világi történetírás. A világi történetírásban azok a nagy királyok, azok a nagy uralkodók, akik előre viszik az ország népét anyagi értelemben, akik kiterjesztik a birodalmat, akik megnyerik a csatákat. A Királyok könyvében azonban az a nagy király, aki kedvesen cselekszik az Úr szemei előtt. Függetlenül attól, hogy politikailag, gazdaságilag sikeres uralkodó volt-e.

Itt is nagy a történelmi veszedelem, mert miközben lelki, morális, szellemi értelemben épül és gyógyul a nép, föltűnik a horizonton egy új nagy, hódító birodalom, az asszíroké, mely az északi országrészt mát el is foglalta. Izrael már elveszett, úgy, ahogy a próféták ezt megjövendölték. Az északi városok fölégetve, az északi ország vezetői fogságba hurcolva, helyükbe idegenek betelepítve, oda Izrael – „elesett, és nem kel föl többé a szűz Izrael!” – hangzik Ámós próféta siratóéneke. A most fölvonul az asszír birodalom serege, körbeveszi Jeruzsálemet is, Júdea középpontját, a fővárost, ahol az Úr temploma van. Szorongatják az ostromgyűrűbe fogott várost, és ‑ emberileg szólva ‑ nincs is remény, hiszen Júdea kicsiny ország, kevés a hatalma, nincsenek szövetségesei, egyedül van. Ám Isten csodát tesz, mert az ostromló táborban pestisjárvány tör ki, és az a halvány reménység, amely inkább álmodozásnak tűnt, néhány nap leforgása alatt valósággá válik, mert a pestistől sújtott ostromló asszír sereg otthagyja a várost, visszavonult. Ezután évtizedekig nem  is tűnt föl hódító birodalom Júdea határain. Megmenekül a nép.

Ám a király maga is elkapja a pestist. Szinte kísérteties, majdnem ugyanolyan ez, mint amikor Nándorfehérvárnál Hunyadi János legyőzi a törököket, akiknek a táborában szintén egy pestisjárvány dúlt. Elvonultak a törökök, és Hunyadi János ‑ mint tudjuk ‑ az ostromot követően, a győztes csatát követően maga is pestises betegségben halt meg. Itt is így indul a történet. Nincs már ostromló sereg, elvonult az ellenség, s a király, aki mindvégig tartotta a lelket a népben, ő, aki a fenygetések, a külső és belső nyomás ellenére nem adta föl a várost, halálosan beteg lesz. S hogy mennyire halálos ez a betegség, azt nyilvánvalóvá teszi a próféta szava is, aki továbbadja Isten üzenetét: Rendezd el a dolgaidat, mert meghalsz, és nem élsz.

És itt történik valami, amiről ma szólni szeretnék. Most nem egy harcos királyt látunk, nem egy bátor királyt látunk, nem egy sikeres vagy kudarcos, nem egy lázadó vagy engedelmes királyt, hanem egy síró királyt, egy síró embert, egy síró férfit. A modern korra az a képzet alakult ki, hogyha valaki sír, gyenge. Éppen ezért a férfiaknak nem illik sírni. Nagyon megrendülünk, hogyha férfiembert sírni látunk. Én magam is, aki sokszor kell, hogy koporsó, ravatal mellett megálljak, azt veszem észre, hogy a férfiak egyre kevesebbet sírnak, most már talán a nők is egyre kevesebbet. Mert aki sír, gyenge, és nekünk erősnek kell lenni.

De milyen érdekes,  hogyha a Bibliát végiglapozzuk, sokkal több síró férfit látunk, mint nőt. Sír Ézsau, sír Jákob és József. Sír Saul király, Dávid, Jóás király. Sírnak a próféták, Elizeus, Jeremiás, Ezékiel. Sírnak a nagy szenvedők, Jób. És sír Péter apostol, és sír Jézus is. Férfiak. És ez nem valamiféle gyengeségnek a jele, különösen nem a királyok esetében. Ma, tudom nagyon jól, egy politikusnak, egy befolyásos embernek, egy döntéshozó helyzetben levő férdinak nem illik sírni, mert ha sír, vége. Tízegynéhány évvel ezelőtt Amerikában elnökválasztási kampány volt, és a demokrata párt jelöltjére ráfogtak valamit, nyilvánosság előtt föltettek neki valami rettenetes kérdést, mire szerencsétlen zavarba jött, és elsírta magát. Másnap lemondott a jelöltségről, mert gyenge ember nem lehet uralkodó.

Milyen érdekes, a Biblia férfiai, prófétái, királyai tudnak és mernek sírni. De Ezékiás király sírása különleges, elüt a többitől. Elválik azoktól, mert ha a többiek sírásáról olvasunk, azok mind-mind valahogy a nyilvánosság előtt történnek, gyászban, megrendültségben, meghatódott, megilletődött pillanatban, amikor elszakított testvérek találkoznak, amikor odavész a kedves fiú, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy elveszett az örökség, vagy bűnbánatot kell tartani. Ezékiás sírása azonban egészen különös. Így olvassuk az igében: A fal felé fordul és imádkozik, könyörög az Úrhoz, és keserves sírással sír. A beteg király sír. Valahogy pontosan úgy, ahogy a beteg kisgyerek nem tud semmi másra figyelni, nem érdekli semmi más, csak az édesanyja közelsége. Ahogy az ölébe kuporodik, és nem érdeklik a külvilág zajai, ingerei, s ott mondja a magáét az édesanyja ölében. Ez a király most a fal felé fordul, s nem azért, mert szégyelli a könnyeit, s nem akarja, hogy lássák, Ő most Istennel akar magára maradni. Imádkozik és sír. És több ez, mint megrendültség. Több ez, mint az, hogy egy nagy és erős ember, egy uralkodó tudomására jut annak, hogy meg fog halni, hogy a testén megjelenő fekélyek halálos betegséget jelentenek, s hogy ezt üzeni a próféta is, akinek a szava biztos szó: Rendezd el házadat, mert meghalsz, és nem fogsz többet élni.

Nem megrendültségről van itt szó. Ebben a sírásban keserűség fejeződik ki. Keserűség. Keserűség, mert a szabadulás hajnal-óráján neki mégis vesznie kell. Milyen érdekes paradoxon ez; az uralkodók úgy szokták, ha nagy baj van, ha nagy vész van, maguk elé küldik a népet, a „tölteléket.” Először nekik kell veszniük. Még csak nem is királyok, hanem nagy pátriárkák is megtették ezt. Emlékszünk Jákobra? Mielőtt Ézsauval kellett volna találkoznia, előre küldi a családját. Ha netalán Ézsauban bosszú gyullad, és pusztítani akar, akkor először a „tölteléket” érje a haragja. Értük nem kár. S most ennek a királynak azzal kell szembesülni, hogy mindenki megmarad, az egész nép megmarad, csak ő, egyedül ő, ő vész el. Ez keserűség.

Továbbá, keserűségből fakad ez a sírás azért is, mert hűséges életének látszólag nincsen nyugvópontja. Így imádkozik: Uram, Te látsz engem, és ismered az én utamat, és tudod, hogy azt tettem, ami jó a Te szemedben. Azt tettem, ami jó a Te szemedben! S most egyszerre csak az a tizennégy évig tartó küzdelem, mert tizennégy esztendeje király ez az Ezékiás, ez az ő tizennégy esztendei hűsége egy pillanat alatt összeomlik. Nincs nyugvópont, nincs kiteljesedés, nincs aratás, nincs boldog végigtekintés mindazon, amit elért és megvalósított, mennie kell. Hát hogy ne lenne keserű a szíve.

De a király nem csak sír, imádkozik is. Imádkozó király Ezékiás király. A sírása keserű, de az imádsága odaadó és alázatos. Nincs benne vád. Nincs benne panasz. Nincsen benne számonkérés. Nem nyújtja be a számlát Istennek: Uram, mindezidáig azt tettem, ami jó a Te szemeid előtt, hol a fizetség? Hol a jutalom? Hol az érdemek megnyilatkozása? Azt hiszem azért olyan odaadó és alázatos a király imádsága, mert ő tudja, hogy miközben a fal felé fordulva egyedül imádkozik és sír, mégsincs egyedül. Vannak, akik imádkoznak érte, s vannak, akik imádkoznak vele. Ebben van a nagy titok. A modern korban ‑ meggyőződésem ‑ azért nem szeretjük a síró embereket, mert nem ismerjük már, vagy nagyon-nagyon kevéssé ismerjük a vigasztalás művészetét. Azért jövünk zavarba, sokszor már akkor is, amikor egy síró gyermeket látunk, mert megkérgesedett a szívünk. Mert nem tudunk osztozni a síró sírásában, a fájdalmas ember fájdalmában, a megkeseredett ember keserűségében. Milyen gyakran látom, például, iskolába menet vagy jövet a gyermekkel levő szülőkön ezt: a gyermek bömböl vagy toporzékol, de a szülőnek nincs egy jó szava hozzá, hanem ráripakodik: Hagyod abba tüstént! Persze, a gyerek ettől még jobban bömböl, s akkor elkezdődik a rángatás, ez a fajta szülői elektrosokk, hátha a gyerek a rándulástól magához tér. Nem tér magához. Nekünk kéne magunkhoz térni, és a kérget a szívünkről lehántani. Azért olyan ijesztő, amikor sír valaki, mert nem tudunk vigasztalni.

A vigasztalás első, igazi gesztusa az, hogy tudunk a szenvedővel együtt és érte imádkozni. Minden vigasztalás innen fakad. Ezékiás király igazi nagy vigasztalása abban volt, igazi nagy bátorsága abban lett, és azért olyan hűséges és odaadó az imádsága  - a keserűsége ellenére -, mert tudja, hogy vannak, akik vele és érte imádkoznak. Boldog megtapasztalás ez. És döntő mozzanat. Egyedül van a keserű könnyeivel, de mégsem magányos. Ott, abban a pillanatban, neki is szüksége van arra, hogy egyedül legyen Istennel, de mégsem magára hagyott ez az ember.

Amikor pedig megkapja a prófétától az üzenetet, hogy újra kezdhet, Isten ad még neki időt, mert meghallgatta kérését, akkor ezt egy egészen fölfoghatatlan tünemény jelzi, a napóra csodája. Akház király napóráján tíz fokot visszatér a mutató. Ez csillagászati, természeti csoda. Miért van erre szükség? Úgy tűnik, minthogyha már pimaszkodna Istennel a király, amikor azt mondja a prófétának: Nem nagy dolog, hogy a napórán a mutató előre menjen, az a nagy dolog, ha visszamegy. Mintha már neki most valami külön, extra jelre lenne szüksége.

De nem erről van szó. Arról van szó, hogy ez a jel, ez a csoda csak egy másik csodát erősít meg. Mert nem az a csoda,  hogy visszamegy a napóra tíz fokot, hanem az, hogy meggyógyul a király. Nem az a nagy csoda, hogy Isten visszaállítja, úgymond, az időt, visszaforgatja az idő kerekét, hanem az, hogy visszavonja ítéletét. Ez a nagy csoda!! A király újra kezdhet. Pontosan kap még tizennégy esztendőt. Újra kezdhet mindent. Újra kezdheti az életet. Újra kezdheti a királyságot. Pontosan ugyanannyit kap, mint amennyit eddig eltöltött: Még egyszer tizennégyet. Ez a nagy csoda!

S ekkor mondja ezeket az imádkozó szavakat Ezékiás király: „Ímé áldásul volt nékem a nagy keserűség.” Mert ez az ő imádsága. Az imádságot a Királyok könyve nem jegyzi föl, de Ézsiás próféta is leírja Ezékiás király gyógyulását, és utána a király imádságát: Áldásul volt nékem a nagy keserűség. Szó szerint fordítva: Békességemre lett az én keserűségem keserűsége. A keserűség eszenciája. Ezzel a király azt akarja kifejezni,  hogy ez nem egy futó rossz érzés volt, amitől könnybe lábadt a szeme. Ebben az ő keserűségében az embernek, a mulandó embernek minden keserűsége benne foglaltatik. Esszenciálisan. Nem arról beszél a király, hogy volt az életemben egy mélypont, de az Isten kiszabadított. Nem azt mondja, hogy valami nem sikerült, és ezért kudarc-érzés töltött el, hanem arról beszél hálaadó énekében, hogy a halál torkában volt. Ez bizony nem egyszeri kudarc, hanem abszolút élet-kudarc. És emiatt keserűnek lenni azt jelenti: a keserűségek keserűségét inni. Epe-esszenciát, száz százalékosan. De most azt mondja: Javamra lett, üdvösségemre lett, áldásul lett nékem, békességet hozott a számomra. Nos, ez az Isten nagy csodája…

De, hogy ez a csoda bekövetkezhessen, ahhoz le kell gördülnie az arcunkon néhány nem is sós, hanem keserű könnycseppnek. Ahhoz nekünk is meg kell tanulnunk azt, hogy fal felé fordulva imádkozzunk és sírjunk magunkért és másokért is. És meg kell tanulnunk mindenkor és minden időben másokért és másokkal együtt, az Úr ügyében imádkozni.

Gyenge volt-e ez a király?  S vajon csak azért kellett érte imádkozni, mert az ember szánja a gyengét? Nem volt gyenge! Még ha a sírás a számunkra a gyengeség jele is. A király gyermek volt. Alázatos volt. Istennél kereste az élete megoldását. S mehetünk-e bűnökből, nyomorúságokból, tévelygésekből, erőtlenségekből másképp az Istenhez, mint sírva? Vagy ha gyenge volt a király, akkor pedig az áll az életére, amit az apostol mond: Akkor vagyok erős, amikor gyenge. Vagy amit az apostolnak mond az Úr: Az én erőm erőtlenség, gyengeség által végeztetik el. És ezt az igét használva hadd fordítsam így Ezékiás imáját: az én boldogságom, az én üdvösségem, az én javam könnyek és keserűség által végeztetik el.

Gyenge-e aki imádkozik? A modernkor erős embere, magabízó embere bizonnyal azt mondja: Ha imádkozol, gyenge vagy. Én is sokszor hallom: Imádkozni? Az a vénasszonyoknak való. Gyengék, töpörödöttek, elmeszesedettek, a sír szélén állnak. Én még erős vagyok.

Gyenge-e, aki imádkozik? Lehet. Beteg-e, aki imádkozik? Lehet. A halál markában van-e, aki imádkozik? Lehet. A keserűségek keserűségét issza-e, aki imádkozik? Lehet. De aki imádkozik, az már ott van az erős Istennél. Aki imádkozni tud - magáért, másokért, és másokkal együtt, lehet gyenge, lehet beteg, lehet keserű, lehet a tönk szélén, de már ott van a szabadító és erős Istennél. Ímé, áldásul lett nékem a nagy keserűség. Így imádkozik egy király, egy síró király. Adja Isten mindannyiunknak, hogy igaz legyen életünkre, sorsunkra is a zsoltáros szava: „Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéjét emelve.”
Ámen