A nyolcadik parancsolat

Kedves Testvérek!

Talán már hozzászoktunk ahhoz, hogy minden egyes parancsolat magyarázata előtt felolvasom a Tízparancsolat bevezető részét: “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából” A bevezető kijelentés fényében sokkal közelebb jutunk a parancsolatok igei megértéséhez, sokkal jobban értjük, hogy a parancsolatok nem valamiféle általános emberi tapasztalatból szűrődtek le a számunkra, a Tízparancsolattal nem olyan erkölcsi összefoglalót tartunk a kezünkben, amit az emberiség történelmi tapasztalata érlelt volna, bár érlelhette volna az is. Ez Istennek közvetlen hozzánk szóló parancsolata, mégpedig a szabadító Istennek a parancsolata, a Ő szövetségének alapokmánya.

Azért tértem ki erre részletesebben, mert ennél a parancsolatnál haboztam talán a legtöbbet, hogy a bevezetőt felolvassam. Arra gondoltam, talán elhagyom, és majd úgy veszitek, hogy a nagy nyári melegben hirtelen megfeledkeztem korábbi szokásomról. A habozásomnak az volt az oka, hogy manapság egyre több bibliatudós és bibliamagyarázó hajlik arra, hogy a Tízparancsolatban és közelebbről a nyolcadik parancsolatban, a “Ne lopj!” parancsolatában valamiféle politikai programot lásson, s ebből következőleg egy politikai, társadalmi, társadalomformáló üzenetet olvasson ki belőle. Ez a szándék önmagában véve még nem is baj, ám a bibliamagyarázók ennek örvén sajnos elfedik a lényeget is.

Azt mondják ugyanis, hogy a kis tolvajlások, a piti kis csórások, a kényszerbűnök, vagy ahogy pár éve hallottuk Magyarországon az akkori belügyminiszter szájából, a megélhetési bűnözés nem érdekes igazán. Az nem számít, nem erre vonatkozik ez a parancsolat. Ez a parancsolat a nagy tolvajlásokra, a “strukturális” bűnökre, a “társadalmi igazságtalanságokra” vonatkozik. A társadalmi igazságtalanságot pedig az okozza, hogy vannak társadalmi osztályok. A társadalmi osztályokat pedig úgy lehet megszüntetni, hogy ha osztályharcot hirdetünk és felszámoljuk azokat. Máris ismerős vizeken evezünk, ezt hallottuk  idehaza 40 esztendeig.

 Amikor ezt halljuk, vagy ilyeneket olvasunk, legalábbis bennem az a gyermekkori emlék idéződik föl, amikor egy kövér kabarészínészt lehetett a televízióban látni, aki derűsen énekelt, aztán énekelte vele együtt a refrént a boldog magyar közönség: “Sundám-bundám, csóresz, icikét-picikét félve…” Tetszenek rá emlékezni, ugye? Ment az a TV-ben elég sokszor, valósággal sláger volt. Mintha az egész ország csak ezt énekelte volna, s mintha önmagát énekelte volna meg vele. Hiszen osztályharc volt, megszűntek a kizsákmányolás tényezői, megszűntek a nagy társadalmi igazságtalanságok, mondotta a hivatalos propaganda – s már csak a “Sundám- bundám csóresz, icikét-picikét félve” maradt, amiről kacagva lehetett dalolni.

 “A kicsit lopni, kicsit csalni, kicsit csórni” mentalitása, az a felfogás, hogy azt szabad, az nem bűn, az nem tilos, sőt, az jár is. Ez olyan mélyen belegyökerezett a társadalmunkba, mindannyiunkba, hogy még ma is szenvedünk tőle. Hiszen mondhatjuk, kizsákmányolt és kirabolt országban élünk ma. Csak immár fordítva: a kis bűnökre érzékenyek vagyunk, a nagy bűnökre pedig legyintünk. Ha engem lopnak meg, arra nagyon érzékeny vagyok, az nekem nagyon fáj, ha viszont mást lopnak meg, mástól vesznek el, akkor csak csalódottan és rezignáltan legyintünk egyet. Oda jutottunk, hogy ma már Magyarország templomaiba is úgy kell jönniük az embereknek  - s ezt itt Budahegyvidéken is megtapasztaltuk -, hogy szorítják magukhoz a táskát. Már-már természetesnek tartjuk azt is, hogy az ajtókon és az ablakokon rácsok vannak, s minden ajtón legalább három zár, mindenki legalább 15 kulccsal közlekedik, biztonsági berendezések, riasztók, monitorok vesznek körbe, - egyszóval saját életünk börtönében éljük az életünket.

 De valószínűleg az az igazi nagy kísértés, hogy átadjuk magunkat ennek a hangulatnak, és beletörődünk, s azt mondjuk keserűen, hogy de hisz’ itt mindenki lop, ebben az országban mindenki tolvaj. Hogyha azonban átadjuk magunkat ennek a hangulatnak, azt vesszük észre, hogy nekünk sincs már aggályunk. Bennünk is leomlanak az erkölcsi gátak. Akkor aztán mi is elkezdjük ezt a parancsolatot úgy magyarázni, ahogy ezt a divatos magyarázók teszik: a kis bűnök, a kis tolvajlások, a “sundám-bundám-csóreszek” nem számítanak. Azokkal nem kell törődnünk. Mi több, tódítjuk tovább: nem is erre vonatkozik a parancsolat, hanem a nagy bűnökre vonatkozik. S akkor aztán lehet szidni a politikusokat, bankárokat, lehet szidni a hétpróbás, hírhedt gazembereket, és a mindennapos bűnök mellett elmegyünk. Meg talán úgy érezzük, hogy kicsit nekem is lehet, kicsit nekem is szabad. Ezt a hangulatot, ezt a lélektani beállítottságot érzékelteti egy másvonatkozású kép.

Egy világháborúról szóló dokumentumfilmet láttam nemrégiben, melyen egy foglyul ejtett katonai alakulatot vezettek végig egy romos városon. Ott állt a tömeg, és nézte, hogyan mennek keresztül romba dőlt városukon a hadifoglyok Ekkor a tömegből kiugrott egy kis emberke, lehetett 150 centi magas. Odaugrott egy nagy, behemót kétméteres hadifogolynak, aki tarkójára tett kézzel vonult, háta mögött a puskás őrökkel. A mi kis emberünk elkezdte rugdosni, ütni-vágni, majd boldog elégedettséggel elfordult.

Sokszor ez a lelkület uralkodik bennünk: a nagyok lopnak, itt óriási panamák zajlanak, olajügyekről beszél az egész ország, ki tudja, hány milliárd dollárt vittek el, hordtak ki, húztak ki alólunk. Kié lett a föld, ki kapta vissza, ki nem kapta vissza? De ha már így van, egy picit, egy icipicit nekem is lehet.

Pedig a törvény nem tesz különbséget, mert nem így hangzik a nyolcadik parancsolat. Ne lopj nagyot. Csak annyit mond: ne lopj! És pontosan a bevezetőből értjük meg, hogy nem is tehet különbséget kicsi és nagy lopás között. A nagy bűn nem teszi a kis bűnt kisebbé. Isten nem csalfa mértékkel mér. Nem teszi a kicsit a nagyot mellé, és nem mondja, hogy a nagy fényében, a nagy súlyában úgy eltörpül az a kicsi, hogy az már nem is számít. A bűn lényegét nem a bűnök egymáshoz méréséből értjük meg, a bűn lényegét az Istenhez való viszonyból értjük meg.

Nos, ezért fontos a bevezető. A bevezető pedig így szól: “Kihoztalak.” Ez az egész néphez szól, s nem tesz különbséget, nem mondja, hogy kihoztam Izrael kicsinyét és nagyját, kihoztam a kis tolvajokat és a nagy tolvajokat, kihoztam az ártatlanokat és az enyves kezűeket, kihoztam azokat, akik soha nem csórtak és kihoztam azokat, akiknek útközben is csak azon járt az eszük. Csak annyit mond: kihoztalak. Ez az Isten előtti egyenlőség, ez az Istentől mindenkire egyetemesen áradó szabadság és felelősség azt jelenti, hogy nincs különbség kicsi és nagy között. A lopás ugyanis ősbűn. A lopás a paradicsomi eset óta átjárja az emberiség egész történetét.

Lopni azt jelenti, elvenni azt, ami a másiké. Elvenni erőszakkal, csalással, vagy a másik szabad beleegyezése nélkül. Lopás volt elvenni a tiltott fa gyümölcsét, Isten meglopása volt. Lopás volt elvenni az elsőszülöttségi jogot csalással, s egyben meglopni az édesapa szívét. És sorolhatnánk tovább, a példákat. Tolvaj volt Ádám és Éva, tolvaj volt Jákob. Tolvajok voltak József testvérei, akik megosztoztak a rabszolgadíjon, a rabszolga árán, és becsapták apjukat. Tolvaj volt Ákán, aki zsákmányt szerzett, noha tilos volt, és ezzel az egész népét veszélybe sorolta a honfoglalás idején. Tolvaj volt Dávid, aki magához ragadta Bethsábét, majd utána megölette a férjét. Tolvajok voltak a hamis értékkel mérők, akiket Ámos próféta ostorozott. Tolvaj volt a tékozló fiú, aki elszórta az atyai örökséget. Tolvaj volt Júdás is, aki lopott az erszényből, ahogy János evangélista megjegyzi. Tolvaj volt Anániás és Safira, akik az önként felajánlott adományukat kisebbítették meg. Ezért is mondja Augustinus az Isten városáról szóló könyvében, hogy amikor nincs törvény, amikor a szerzés, a szabad rablás törvénye uralkodik, akkor nem más az állam, mint magna latronica, egy nagy rablóbarlang. Igen, az Isten törvénye nélkül idejutnak az emberek.

Ezért hát nincs a parancsolatban megkülönböztetés. Ne lopj. Mindenkire vonatkozik. Egyformán érint minden olyan tettet és célt, ami azt célozza, hogy erőszakkal, furfanggal, csalással, a birtokos szabad beleegyezése nélkül elvegyünk valamit, ami a másiké. Vonatkozik ez az iskolai tízóraira, és a törvénytelenül szerzett haszonra egyaránt. Vonatkozik az elcsalt adóra. Vonatkozik arra, mikor az ember sétálgat az utcán és a zöldséges standja előtt fejét félrefordítva, elcsór egy almát, mert megkívánta. Vonatkozik arra, amikor becsapom a szomszédomat, a beosztottamat, amikor megrövidítek valakit. Mindenre vonatkozik, ami lopás. Mindazt tiltja.

Így is lehetne fordítani ennek a parancsolatnak a lényegét és értelmét: “Én vagyok az Úr, aki kihoztalak, kiszabadítottalak…ne lopj, ne korlátozd a másikat abban, hogy lehetőségeivel, jogos tulajdonával éljen.” Lopni  ugyanis azt jelenti, megrövidíteni, kevesebbé tenni a másikat. Korlátozni, csökkenteni a lehetőségeit és a szabadságát. Ezt jelenti hát a parancsolat: ne csökkentsd a szabadságát., ne csökkentsd önrendelkezoségének a körét, ne vedd el azt, ami az övé.

Elvenni a másiktól végeredményben nem azt jelenti, hogy sértem a tulajdonát. Lopni úgy is lehet, persze, hogy hagyom, hogy megrongálódjon a másik tulajdona, hagyom, hogy kárba menjen. Ez is lopás. De végeredményében a parancsolat nem ezt jelenti. Aki lop, az a tulajdonost sérti, a másik embert. Azt hiszem, ennek az évezrednek a végén éppen ebben a tekintetben kell ennek az isteni törvénynek eszméltetnie minket. A mai világ tele van anyagiakkal. A mai ember rengeteg tárggyal veszi körbe magát. Szinte azt lehetne mondani, hogy a legegyszerűbben élo, a legszegényebb körülmények között élo ember is belefullad a tulajdonába.

Volt egy humoros, vagy inkább tragikomikus eset. Nemrégiben a televízió is beszámolt róla. Kivonultak egy roma családhoz, hogy úgymond valami jogsérelem érte volna őket. Kivonult a riporter, mert éhségsztrájkoltak, vagy ülosztrájkoltak. Állítólag az önkormányzat nem akarta a nekik járó segélyt kiutalni.  S ahogy az ilyenkor lenni szokott, odaállt egy nagyszájú roma asszony a kamera elé, és elkezdte jó hangosan, s mondta, mondta, mondta, hogy milyen gyalázatos az önkormányzat, hogy nem adja meg, ami jár nekik, hogy éheznek, stb. Az éhségsztrájkot a járandóság elmaradása miatt tartják, mert ha az nem jön meg, nem lesz miből kifizesse a mobiltelefonját. Humoros-e vagy tragikomikus-e a dolog, döntse el ki-ki maga. Csak azt akarom jelezni ezzel a történettel, hogy a társadalom legmélyebb bugyraiban élok is  komoly tárgyi világgal veszik magukat körbe. Éppen ezért sokszor az az illúzió támad, hogy ha elveszek egy tárgyat valakitől, marad még neki elég. Hát nem ezt szoktuk mondani a gyerekeinknek is, amikor hazajön az iskolából bőgve, hogy elvették a játékautóját, ellopták a radírját, nincsen meg a ceruzája? No igen, valaki elcsórta. De a szülő megsimogatja  a gyerek fejét, és azt mondja: van még bőven, nyugodj meg. Veszek majd egyet. Jut még bőven, van még belőle.

Nos,  lopni azt jelenti, a másik embert sértem meg. Igen,  a tulajdonát veszem el, igen, egy tárgyat veszek el tőle, igen, egy vásárlási eszköztől fosztom meg, igen, valami olyasmit veszek el tőle, amivel ő rendelkezhetne, ami által több lehetne az élete! Végső soron azonban őt sértem meg. Döntő módon a szabadságát sértem meg. Hiszen amivel rendelkezik, az a szabadsága része. És személyesen:  amivel rendelkezem, az a szabadságom része. Ezt kell mondanom akkor is és annak dacára is, hogy ugyan tudjuk: nekünk nem olyan kincset kell gyűjtenünk, Jézus szava szerint, amit megemészt a rozsda, megesz a moly, vagy ellopnak a tolvajok. Nekünk, mennyei kincset kell gyűjtenünk. Ezt tudjuk. De azt is, hogy a tolvajlást Jézus is tolvajlásnak tartotta.

Ha a Tízparancsolatról hallunk, ne csak fölfelé függesszük tekintetünket, és ne mondjuk, hogy minket ennek a világnak sok mocskos anyagi kérdése nem érdekel. Mi mennyei kincseket gyűjtünk, mi ebbe a világba nem avatkozunk bele, mi nem szólunk hozzá ezekhez a dolgokhoz, nem értünk az ilyenekhez. Mert akkor a zsoltár szava lesz igaz ránk nézve: “mikor látod a lopót, együtt futsz véle, dolgát javallod.” Mert hallgatni, engedni, eltűrni, hagyni: cinkosság. Láttuk már, milyen széles körre terjed ki ez a parancsolat. Valóban, nemcsak azt jelenti, amit sokszor - ha szabad ezt a kifejezést használni - kispolgári módon értünk a másik anyagi javainak eltulajdonításán. Igen, ez a parancsolat érinti a társadalmi struktúrákat, a társadalmi igazságtalanságot is, de annak is csak Isten előtt állva értjük meg a lényegét. Ez a bűn ugyanúgy bűn, mint a többi, amit tiltanak a parancsolatok. Istennel szembeni bűn. A mértéket ugyanis Isten állította fel.

Azért mondom ezt, mert különösen nekünk keresztyéneknek szól ez az eszméltetés. Mi hajlamosak vagyunk felmenni a mennyekbe, felszállni az egekbe, és nem törődni földi “hívságokkal.” Arra is hajlamosak vagyunk, hogy gúnyos mosollyal, belső elégtétellel olvassuk, halljuk, na már megint kiraboltak valami multimilliomost, úgy kell neki. Miért nem gyűjtött magának mennyei kincseket? Irtsuk ki a szívünkből ezeket a gondolatokat! Mert tolvajlás cinkosaivá leszünk ilyen gondolatok által. Azért mondom ezt ilyen erővel, mert nyugodtan ki merem jelenteni, és azt hiszem, nem sértek meg vele senkit: nincs itt közöttünk olyan, akit ne loptak volna már meg életében, és aki maga valamilyen módon ne lopott volna, ne rövidítette volna meg a másikat.

Akkor józanodtam ki erre, amikor teológus koromban egy diák-barátommal sétáltam a Ráday utcában az angyalokról beszélgetve. Ez ritka dolog volt, mert racionalista korban élünk, s mi is önmagunk kortársai vagyunk. Nagyon-nagyon izgalmas beszélgetés volt. Milyenek az angyalok? Hol vannak az angyalok? Vannak-e őrangyalok? Hordoznak-e bennünket az Isten angyalai a tenyerükön? Emelkedett, lelki beszélgetés volt. Közben mentünk a Ráday utcában, ahol állt egy zöldséges stand. S hirtelen azt látom, hogy miközben a barátom arról beszél, hogy Turretinus, a nagy református teológus még arról is írt értekezést, hogy az angyalok vajon reggeliznek-e vagy vacsoráznak-e, könnyebbek-e a levegőnél, vagy nehezebbek-e a levegőnél, megérezzük-e, ha elsuhan az angyal,  rezdül-e a levegő? Közben kinyúlt a kezével és felkapott az almát, megtörülte a ruhájában, kettétörte és odakínálta nekem. Ez számomra olyan megrendítő, kijózanító, leforrázó pillanat volt, hogy mondtam is neki: öregem, most az angyalokról beszélgetünk, te meg csórsz? Erre azt mondta: jaj, bocsáss meg, észre se vettem. Jaj, bocsánat. Észre se vette. Nem tudja a jobb, hogy mit tesz a bal? Hányszor értelmezzük Jézusnak ezt a mondását hamis módon, noha nincs különbség kicsi és nagy között. Eszméltessen, józanítson hát minket az isteni törvény, mert azzal hogy tilt – ne lopj! - az elevenünkbe vág. Emlékeztet, hogy akár tagadjuk, akár beismerjük, akár elkenjük, akár szépítjük, mi magunk mindannyian vétkesek vagyunk. Akár azáltal, hogy aktívan loptunk, akár azáltal, hogy félrenéztünk,  akár úgy, hogy nem tiltakoztunk, akár úgy, hogy mikor láttuk a gazemberséget, lenyeltük és hallgattunk, ahelyett, hogy szót emeltünk volna.

Sőt, a parancsolat úgy is az elevenünkbe vág, hogy rákérdez a tiltás megfordított értelmére. Ezt pedig így hangzik: méltányold azt, ami a másiké, és add meg a másiknak, ami megilleti őt. Ez a törvény pozitív tartalmú megfordítása. Ez a pozitív tartalma. Segítsd a másik gyarapodását. Sokan megzavarodnak, amikor a gazdag ifjúnak a történetét olvassák. A gazdag ifjú Jézushoz megy, s azt mondja: uram, kora fiatalságomtól fogva megtartottam a parancsolatokat - ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, tiszteld atyádat és anyádat. Ekkor azt mondja neki Jézus: egy fogyatkozásod van, menj el, add el minden vagyonodat, és oszd szét a szegények között. Sokan ezt a történetet úgy értelmezik, mintha Jézusnak nem lenne elég a Tízparancsolat, rá kell tenni még egyet a tízre. Pedig Jézus szava nem ezt jelenti. Pusztán annyit jelent, hogy Jézus emlékezteti ezt a fiatalembert. Megtartottad a Tízparancsolatot? Valóban? Vagy csak betartottad?  Betartani, be lehet. Valóban el lehet jutni olyan magatartásra, olyan életformára, mely révén azt mondhatjuk, ettől meg ettől a bűntől én már mentes vagyok. Még a kísértését is legyőztem. Kiirtottam magamból. De a parancsolatot megtartani, azt jelenti, hogy megcselekszem azt is, amit a tiltás mögött kíván Isten. Itt pedig - ne lopj! - azt kívánja Isten, hogy adj. Adj! Még egyszerűbben, a törvény summájához folyamodva: szeress!

 Vajon nem lopás az, ha nem adom meg a másik embernek a neki járó tiszteletet? Bizony, lopás.  Vajon nem lopás az, ha nem adom meg házastársamnak a neki járó köteles szeretetet? Dehogynem az. Vajon nem lopás az, amikor azt mondom a gyerekemnek, kisfiam, kislányom, most nincs rád időm. Aztán majd sose lesz. Vajon nem lopom el tőle az időt? Adj! Szeress! Adj a magadéból! Tegyél hozzá a másikéhoz! Segítsd a gyarapodását! Védd meg, és őrizd meg azt, ami a másiké!

Én most nem népfrontos, altruista programokat idézek. Most a Heidelbergi Kátét idéztem. Ezt a középkorban is tudták. Még az ókorban is tudták, hogy ez a parancsolat - ne lopj! - nem csak azt jelenti, hogy nem veszem el a másikét, nem csak azt jelenti, hogy nem rövidítem meg a másikat, éppen fordítva: azt jelenti, hogy megtoldom a másikét. Adok hozzá!

Az emberiség tragédiája tolvajlással kezdődött. Az ember meglopta Isten dicsőségét. Lopott a tiltott fa gyümölcséből. És mindaddig tart ez a tragédia, amíg fel nem fogjuk, meg nem értjük és át nem adjuk magunkat annak, hogy a megváltás, az életünk megjobbulása és megszentelése abban bontakozik ki, hogy Isten szabadon közli önmagát. Adja önmagát a Krisztusban. Mi más a Krisztusban eljött megváltó esemény, mi más a megváltás, mint adás?! Mi más Krisztus eljövetele, bűntörlő áldozata, Szentlelkének megszentelő áldása, mint ajándékozás?! Mi más az üdvösség, mint életünk megszentelő meggazdagítása?! Amíg az ember nem adja át magát ennek, amíg nem így él Isten előtt, amíg csak azt nézi az ember, hogy betartotta-e a szabályokat, és nem azt nézi, hogy megtartotta-e, betöltöttem-e Isten törvényét, addig nem jutunk egyről  kettőre.

 Egyiptom a Biblia nyelvén nemcsak egy földrajzi helyet, egy országot, egy államalakulatot jelent, Egyiptom a prófétáknál a bűn hazája is. Az Újszövetségben Pál apostol a keresztséget ahhoz hasonlítja, mint amikor kijött Isten népe Egyiptomból a Vörös-tengeren keresztül. Amikor a szentírók Egyiptomra utalnak, a bűn fogságáról beszélnek. “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről,” a bűn, az önmagadnak élés, a tolvajlás, a lopás, az eltulajdonítás, az elvétel házából. Ne legyen néked idegen istened! Csak egy igaz Istened legyen, aki szabadon, igazán és tisztán adja magát a Krisztusban. Isten soha semmit nem vett el tőled!  Isten soha semmivel téged meg nem rövidített! Az ember története, a te történeted nem egyéb, mint szüntelen vételezése Isten ajándékainak. Hogy ma reggel fölkelhettél, és sütött rád a Nap, hogy eljöhettél ebben a kellemes vasárnapi hűvösségben ide a templomba, hogy van az életednek folytatása, reménysége - csak ezek a mozzanatok már mind ajándékok. S itt van előttünk a megterített asztal, az Úr asztala. Mi másra emlékeztet ez, mint az ajándékozó Istenre, Krisztus szavaira: “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik. Ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatik.” Néktek adatik. Vegyétek és egyétek.

Isten mást sem tesz, mint véghetetlen szabadságából újra meg újra ad. Nekünk, a piti és nagy tolvajoknak, nekünk, akik éppen csak betartani tudjuk a törvényt, ha ugyan be tudjuk tartani. Azért ad, hogy másmilyenek legyünk. Azért ad, hogy megváltozzunk. Azért ad, hogy mi is adni tudó emberekké legyünk. Mert úgy leszünk igazán Isten szabad gyermekei, ha átéljük, hogy nem megfosztottak vagyunk, nem megkevesbedettek vagyunk, amikor Istennel járunk, hanem átéljük az igazságot, amit az apostol mond a Korinthusi levélben: minden a tiétek, ti pedig a Krisztuséi. Ha mi a Krisztuséi vagyunk, akkor nem kell a másiktól elvennünk. Sem erőszakkal, sem csalással, sem tudta nélkül. Akkor minden a miénk. De mi a Krisztuséi vagyunk! Adja a Szentlélek Isten, hogy ezek a kérdések, a parancsolat tiltása, és legfőképpen bíztatása eljusson szívünkig, és hogy az a Szentlélek erejében új emberré formáljon bennünket.
Ámen