A nyelv, mint titok

Kedves testvéreim!

Az előző két vasárnapon Jakab apostol levelének 3. része alapján a nyelvről, a beszédről, általában a nyelv jelenségéről szóló igei útmutatást első két részéről hallottunk. Első alkalommal az apostol kifejezéséhez igazodva arról beszéltünk, hogy a nyelv eszköz. A beszéd, a nyelv, a szavaink, a gondolataink közlése, megfogalmazása bizonyos célok megvalósításának eszköze. Második alkalommal arról hallottunk, hogy a nyelv nemcsak eszköz, hanem hatalom is. Olyan hatalom, amit nehezen tudunk kordában tartani, megregulázni, amikor beszélünk, nem mindig az történik, amit akarunk. Nem mindig azt érjük el, ami a célunk. Sokszor éppen az ellenkezője következik be, vagy látszólag az következik be, amit akartunk, ám a nyelv, mint valami hatalmas szörnyeteg, túlnő rajtunk. Kimondunk egy szót, és ezzel nemcsak egy hasznos és ártatlan tábortüzet vagy egy gyertyalángot gyújtunk meg, hanem felégetjük az egész életünket és mások életét is. Kicsiből nagy tűz lesz. Ezért mondja az átvezeto gondolatban Jakab, hogy a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg. S talán részben ez is az oka, hogy sokan azt gondolják, jobb lenne inkább hallgatni. Nem kellene ügyetlen varázslóinasként ellesni néhány mesterfogást, és ezt utánozva olyan erőket felszabadítani, amelyeket már nem tudunk megfékezni. Nem kellene Isten szóval teremtő képességét ellesve szabadjára engedni ezt a titokzatos hatalmat, mely aztán öntörvénye szerint a fejünkre nő, és akkor aztán nem boldogulunk vele.

Az apostol azonban beiktat egy újabb képet is, ma erről szeretnék szólni. Azt mondja az apostol: a nyelv forrás. Más kifejezéssel élve: a nyelv titok, misztérium. S máris hadd magyarázzam meg, miért alkalmazom az apostol hasonlatára ezt a különös elnevezést, misztérium. A nyelv titok egyrészt, mert nem minden teremtménynek adatik ez meg. Bár az etológusok váltig állítják, hogy az állatvilágban is van valamiféle kommunikáció, jeleknek a közlése, üzeneteknek a továbbadása, kicserélése, és ez  vitathatatlanul így is van, hisz akinek van házi állata, az is jól tudja, hogy az állatainkkal lehet beszélgetni, ez a beszéd mégiscsak korlátozott. A kiscicánk soha nem fog hozzánk szerelmes verset írni. Egészen pontosan, bizonyos jelzéseinek kitűnő jelentőséget tulajdoníthatunk. Tarthatjuk azt beszédnek is.  Egy korlátozott szinten voltaképpen az egész teremtett világ beszél. Ezt mondja a 8. zsoltár is. A 104. zsoltár szerint az élovilág beszélget Istennel, imádkozik Istenhez. A 19. zsoltár szerint az egész univerzum beszél, és hirdeti Isten dicsőségét. Mindazáltal a beszélő ember az, aki azt mondja, hogy beszél a nem emberi világ is. Mindez azonban korlátozott értelmu kijelentés, szándéka szerint a világot hasonítja hozzánk. Viszont föltárul, hogy a nyelv éppen azért nagy titok, mert legjobb tudomásunk szerint csak az ember beszél azon a szinten, amit beszédnek tartunk. Miért mi, miért éppen mi? Miért van az ember birtokában ez a különös ajándék?

Másrészt azért mondhatjuk, hogy titok a nyelv, mert úgy van az ember birtokában, hogy még sincs a birtokában. Hadd mondjak erre egy korlátozott érvényu példát. Nemrégiben találkoztam egy régi kedves ismerőssel, aki nagy vadmagyar, s a legszívesebben körülépítené az országhatárokat valami kínai nagyfallal, természetesen a trianoni határokat, aztán se ki, se be. A találkozásunkkor szóba jöttek a gyerekeink, s én egy kicsit megszeppenve mondtam, hogy a gyerekeim angolt meg németet tanulnak. Mire ő azt mondta: nagyon helyes. El voltam hűlve, hiszen úgy gondoltam, ez az atyafi akkora nagy hazafi, hogy a magyar nyelven kívül mást nem akar tudni és hallani. De bizony akar. Mert a szükség  is rávisz bennünket arra a felismerésre, hogy nekünk nyelveket kell tanulni. Kell, hogy a birtokunkban legyen ez a hasznos és szükséges eszköz, lehetőleg minél több változatban. Olyan kulcs ez, amivel más népek szívéhez nyithatunk ajtót. Másképp nem jutunk egyről a kettőre. Ám ugyanaz, ami a birtokunkban van, még sincs a birtokunkban. Mert amikor egy másik nyelv ismerete révén megnyílik egy másik világ, nem a birtokosai leszünk annak a világnak, hanem inkább részei. Sőt, ha azt mondjuk, hogy a nyelv hatalom, akkor azt is mondanunk kell, hogy birtokol minket a nyelv. Aminek mi vagyunk a gazdái, annak kiszolgáltatottjai is vagyunk. Sokszor olyan az anyanyelvünk is, mint az aszályos időszakban kiszáradt erdő, amelyben valaki vagy valami tüzet gyújtott, s lángra kapva szinte fölég az egész. Milyen sokszor riadóztatnak bennünket a nyelvvédők! Ez bizony nagy titok. Hogy van az, hogy valami a birtokunk, és mégsem a birtokunk? Hogy van az, hogy amivel szabadon rendelkezünk,  bizonyos esetekben uralkodik az életünkön.

S harmadrészt azért is titok a nyelv, mert pontosan olyan mint valami forrás. Ma erről szeretnék részletesen szólni. Azt mondja az apostol, a beszéd forrás. Ez a kép egészen más jellegű, mint az eszköz vagy a tűz hasonlata. A forrás az ember számára mindig is titok volt, mert a forrás esetében mindig csak a közvetlen megjelenést látjuk, a valódi eredőt nem. Tökéletesen kifejező a magyar forr ige alkalmazása. Kirándulók tudják igazán jól, milyen csalódás, ha a térképen  megadott helyre jutva a fáradt, hűvös vízre vágyakozó vándor nem találja a forrást. S nem azért nem találja, mert hibás a térkép, hanem mert a nagy szárazság miatt mélyebbre húzódtak a karsztvizek, és a megszokott helyen nem tör föl víz. Manapság is számon tartanak olyan embereket, akiknek állítólag különös érzékük van arra, hogy hol rejlik a talajban forrás. Ők különösebb technikai apparátus nélkül is meg tudják mondani, hol kell kutat ásni. De még számukra is titok, hogy miért éppen ott. Továbbá titok az is, hogy mi a forrás forrása, milyen mélységig kellene lemenni a forrás eredőjéhez. Mi az, ami föl-forr a mélyből? Ha eltekintünk a szabatos tudományos magyarázatoktól, a közvetlen tapasztalat számára mindig titok és csoda volt a földből feltörő víz. Ez ugyanis valamiképp az elrejtett élet jele volt. A forrás vize ajándék, élet-ajándék. S ez valami felfoghatatlan.

A nyelv kapcsán is fel kell tennünk a kérdést: honnan van a beszéd? Honnan jön a szó? Miért beszélünk mi egyáltalán? Miért nem csak artikulálatlan jelekkel kommunikálunk egymással? Ha elnézzük azt a fecsegő korszakot, amelyben élünk, amikor a médiumokban már nem is nagyon szólnak hozzánk, hanem csak szóval tartanak bennünket a következő reklámig, akkor az az érzésünk támad, hogy lassan tényleg eljutunk odáig, hogy artikulátlan motyogás lesz a világ. Tessék csak bekapcsolni valamelyik kereskedelmi csatornát, ahol a népszerűnek mondott műsorvezetők nyerítenek, nyihognak, makognak, röhögnek, s mondogatnak valamit, “szóval tartanak” bennünket, de nem beszélnek hozzánk. Egy ilyen világban még inkább kérdezzük, honnan van a beszéd? Tudniillik az értelmes beszéd. Honnan fakad? Milyen forrásból? És még inkább, mitől van az, ahogy az apostol mondja, hogy a nyelv, áldás és átok egyszerre? Ezzel áldjuk az Istent, az Atyát és ezzel átkozzuk az embereket, akik az Isten képmására teremtettek.

A kérdésnél azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az apostol most nem kifelé mutogat, hanem a gyülekezethez beszél. A bibliatudósok szerint Jakab apostol levele eredetileg nem levél volt, hanem az apostol igehirdetéseinek összeszerkesztett változata. Ő mint a jeruzsálemi gyülekezet oszlopa számos alkalommal prédikált a gyülekezetnek, aztán ihletett gondolatait összeszerkesztették, s így terjesztették levél formájában. Üzenete azonban a gyülekezethez szól. Nem a pogányok és a hitetlenek miatt méltatlankodik, hanem a gyülekezethez szól. Hogyan lehetséges, kérdezi, hogy ugyanazzal a csodálatos képességeddel, birtokolt eszközöddel áldod az Istent és átkozod embertársadat?  Félrelebben egy függöny, egy fátyol, és, íme, belelátunk a keresztyén élet egyik nagy nyomorúságába. Olyan nagy ez a nyomorúság, hogy szinte szégyellünk is róla beszélni. Mindannyian ismerünk kiváló, csodálatos keresztyéneket,  akik megrendítő emelkedettséggel tudják Istent dicsőíteni és magasztalni. És ugyanezek, ha elkezdenek a másik emberről beszélni - mit beszélni? -, káromlást szólni, megborzongunk. A hitetlenek se beszélnek így a másikról.

 Hallottam egy atyafit régebben, aki már-már az angyalok nyelvén magasztalta és dicsőítette az Urat. Ha  néprajzosok hallották volna, lelkendeztek volna, olyan gyönyörű archaikus fordulatok voltak a beszédében. Ha esztéták hallották volna,  ámultak volna,  olyan gyönyörűen fogalmazott, olyan szabatosan építkezett, és mindezt nem mímelt módossággal, hanem spontán szabadsággal. Ha teológusok hallották volna, felsóhajthattak volna, végre valaki ellát a titkok titkáig.  De én hallottam ugyanezt az atyafit a bibliaóra után beszélni egy másik keresztyénről, és egész valómban megrendültem: öt perccel azelőtt még az angyalokat hallottam, öt perccel később, íme, mintha Lucifer beszélt volna hozzám. Nem titok ez, kedves testvérek? De bizony, titok. Mégpedig rettentő, hátborzongató és ijesztő titok. Hogy lehet az, hogy ez a csodálatos ajándék, a beszéd, ilyen zavart, kevert forrás legyen? Hogy lehet az, kérdi az apostol is egy mondattal később, hogy ugyanabból a nyílásból csörgedeztet a forrás édeset és keserűt?

Mindazáltal, kedves testvéreim, nemcsak ezért, sőt, döntő módon nem ezért titok, misztérium a nyelv. Mert ha ilyen megosztott módon beszélő atyafival találkozunk, nem maga a tény az igazán megrendítő, hanem az ok. Jézus pedig megvilágította a számunkra, mitől van ez a megosztottság, mitől van az életünknek ez a kettőssége, repedtsége, hasadtsága. De még ennél is pontosabban kell fogalmaznunk. Jézus és most az apostol is, nem annyira megosztottságról és hasadtságról beszél, hanem kevertségről, és ez sokkal rosszabb, mint a kettéosztottság.

Jézus azt mondja: a szív teljességéből szól a száj. Vagyis a szíved zavart. A szíved az az iszapos, saras keverék, amelyben minden együtt van. S amikor szólsz, akkor föltör a jó is, meg a rossz is. Mégpedig sokszor egyszerre is, vagy közvetlenül egymás után - ilyen a szív. S ha még tovább megyünk, más mélységek is megjelennek itt. Nem a szív a legnagyobb mélység. Nem az én szívem, nem a te szíved, nem az ember szíve a legnagyobb mélység. Vannak itt még ennél nagyobb mélységek is, ezért titok a nyelv.

Két képet idézek ennek megértésére. Mindkettő apokaliptikus, mindkettő a Jelenések Könyvében szerepel, mindkettő ugyanarról szól. Az egyik szerint Krisztusnál, Isten győztes bárányánál van a mélység forrásának, vagy a mélység kútjának a kulcsa. A másik szerint Istenben van  az élet vizének a forrása. Most ennek a kettőnek a fényében szeretnék néhány szót szólni arról, hogy honnan van a nyelv és miért forrás a nyelv, milyen értelemben forrás? Amikor azt kérdezzük, honnan van a nyelv, akkor voltaképpen elindulunk visszafelé a nyelvben. A nyelv eredőjét keressük, az ősnyelvet keressük. Mindig foglalkoztatta az embert ez a kérdés, és ha végignézünk civilizációnk történetén, azt látjuk, hogy ez nemcsak minket, magyarokat izgatott. Milyen nyelv a mi nyelvünk? Finnugor nyelv, vagy sumér, vagy altáji, vagy talán a japán nyelvnek a rokona? Honnan van ez a mi nyelvünk? Óriási viták folynak e kérdésben, és tudjuk, hogy ez korántsem csak tudományos kérdés, amelynek legfeljebb szakmai tétje volna. S az eredetet ugyanígy kutatják az angolok, a kelták, a németek, meg a latin nyelvű népek, mindenki, minden nép. Mindenki keresi a maga nyelve mögött az ősnyelvet, és az ősnyelv mögött a közös ősnyelvet, és ezen a szenvedélyen az sem segített, hogy sokan azt javasolták: hagyjuk a múltat, hagyjuk azt a kérdést, hogyan lehetne minden beszédet, minden nyelvet egy ősnyelvre redukálni, alkossunk inkább itt és most egy új, mindenki által megtanulható közös nyelvet. Ilyen lett az eszperantó, a közös nyelv reményének nyelve. Ám a kérdést nem oldotta meg, a kérdésben rejlő feszültséget nem oldotta fel. Az ősnyelvet kereső embert ugyanis nem az izgatja, hogy miképpen találjuk meg a Bábel-tornya előtti nyelvet, mely lehetővé tette, hogy mindenki értse a másikat. S nem is az a kérdés, hogy miképpen lehet egy egyetemes nyelvet létrehozni.

Amit keresünk, az saját létünk forrása. Mert az ember kimondva-kimondatlanul tudja-érzi, hogy a szó valami egészen különös dolog. A szó, a maga őseredeti jellegében talán nem is teremtmény. Inkább teremtő közeg. Isten az Ő szava által teremtett. És a beszéd, a nyelv, amit ajándékként megkaptunk Istentől, valamiféle rokonságban, közösségben van ezzel a teremtő isteni szóval. Hát ezért van az, hogy a beszéd hatalmasabb tud lenni nálunk, és ezért mondja az apostol, hogy a nyelvet az emberek közül senki nem tudja kordában tartani.

Minden teremtményt képesek vagyunk leigázni, beidomítani, fölkantározni, rácsok közé tenni. Tessék ezt megcsinálni a nyelvvel! Nem megy. Hát ezért keressük, és kutatjuk, hogy honnan a nyelv? Mert amikor az ember a saját anyanyelvén keresztül keresi az ősnyelvet, akkor is Istent keresi, az alfát, az origót, a kezdetet keresi. És ez a kezdet nem a matematikai egyenletek nulla-pontja, valami kiterjedés nélküli semmi, hanem életteli forrás. Ezért mondja a Jelenések Könyve, hogy az ősmélység kútja az élet forrása is. S ugyanakkor ez az életforrás, a Jelenések Könyve értelmében, eszkatológikus valóság is. A kifejezés a jövőbe is mutat.

Mi, keresztyének  hisszük és tudjuk, hogy az igazi élet már nem a múltból jön, hanem az eljövendőből jön, a feltámadott Krisztustól jön. Ha nincsen feltámadás, hiábavaló a ti hitetek, és hiába való a legnemesebb beszéd is, tudniillik, prédikáció, mondja Pál apostol. Ha az élet nem a jövőből jön, nem a Feltámadottból, nem ott van az élet forrása, akkor mindegy, hogy hol van az ősnyelv. Akkor mindegy, hogyan beszéltek az első emberek, héberül, sumerul, vagy magyarul, ahogy Berzsenyi is gondolta. Akkor mindennek nincs jelentősége, hiszen elmúlik a világ és elmúlik annak dicsősége. Bezáratnak régvolt forrásai, és akkor mindaz, ami most van, az enyészeté lesz.

Ám hogyan miénk a jövő? Az ígéretben. És az ígéret: szó. Talán nem jó az etimológia, és elnézést is kérek a nyelvészektől, de úgy tűnik az ígéret szó az ige szóból származik, tudniillik, az isteni szóból, az Igéből. Úgy miénk az élet, hogy az Isten ígéretében, ígéro igéjében a mienk. Ez az a forrás, az isteni ígéret az, amelyből az életünk tápláltatik.

Hányan vannak, akik mindmáig, és hiszem, hogy holnap és holnapután is abból élnek napról napra, évrol évre, hogy ígéretük van Istentől. Mert egyébként nincsen igéjük és ígéretük. Egyébként csak kemény tények és diagnózisok vannak. A halálos betegségük diagnózisa. A mindent elvesztettség szomorú tényei. A fogyatkozó élet kőkemény, megfellebbezhetetlen tapasztalatai. S mégis élnek, mert az életük ígéretbol táplálkozik. S megfordítva, hányan vannak, akik azért boldogtalanok, mert meghalványodott bennük az ígéret, mert eltemették magukban, vagy valami elhomályosította, s nem szól a szívükben az Isten bizonyosságot adó szava. Hányan vannak, akik véglegesen és halálosan boldogtalanok, mert talán sohase hallották ezt az ígéretet, és csak fecsegnek-fecsegnek. Talán ezért olyan fecsegő ez a mai világkorszak, mert olyan keveset szólhat és hangozhat az isteni ígéret. Ahol szólnia kellene, ott csak rikácsolás, nyerítés, dobrokolás hangzik. Ahol feltöltődni kellene az élet igéivel, ott csak fecsegve eltöltik valahogy az időt. Lármás enyészet előtti hangoskodás ez, mely elnyomja azt a halk és szelíd hangot, amelyik ígér, amelyik jövőt hordoz.

Nos, nem misztérium a nyelv, a beszéd? Dehogynem az. Az élet egyik legnagyobb titka. Sőt, az Isten egyik legnagyobb titka ez. Azért nagy titka ez Istennek, mert csak ámulni tudunk azon, hogy Isten úgy döntött, hogy velünk, emberekkel döntő módon szavai által fog kommunikálni, mégpedig úgy, hogy ő szól és kinyilatkoztatja magát, és úgy, hogy mi szólhatunk és imádkozhatunk őhozzá. Isten ezzel nagy-nagy kockázatot vállalt. Nem egyszerűbb lett volna –  engedje meg a gyülekezet ezt az a rövid spekulációt -, ha mindent erőből elrendez? Miért magyaráz-magyarázkodik nekünk, gyermekeinek? Minek a sok üres prédikáció, minek a Szentírás több száz megírt oldala, minek a teológusok eszmefuttatásai, az istenes emberek meditációi, minek az énekeink, az imádságaink? Nem jobb és egyszerűbb lenne mindent egy lendülettel, erőből? Vétkeztél? Úgy hát, jobb kézből visszájára egy jó nagy pofon! Megérdemli azt az ember, nem? Még jobban is, mint a szót!  Miért kell Istennek kinyilatkoztatnia mindenféle szépséges, könyörgő, hazahívó, esdeklő prófétai beszédeket? Nem lenne már hatékonyabb, ha rendet vágna a történelemben, s végre egyértelműen, hulljon a gonosz, győzzön a jó!? Ez lenne aztán a világos beszéd!

Micsoda nagy titok, kedves testvéreim, megrendítő titok, hogy az Isten szól hozzánk! És azért szól hozzánk, mert megajándékozott az értelmes beszéd ajándékával, és nem akarja tőlünk megvonni azt. Egészen mélységes és beláthatatlan az Istennek ez az útja, hogy a bűnös embertől sem vonja meg ajándékát, a beszédet, és hogy úgy váltja meg az embert, hogy megváltása közben nem von vissza semmit abból az ajándékból, amit korábban adott neki.

Ne higgyetek semmit azoknak, akik azt mondják, hogy csak úgy lesz mienk a megváltás, ha megfosztjuk magunkat Isten korábbi ajándékaitól. A látástól, a hallástól, a beszédtől, a szeretetre való képességtől, a munka képességétől. Hamis aszkézis az ilyen beszéd. Istentelenség, az ilyen gondolat. Isten azért szól hozzánk, azért nyilatkoztatja ki magát, mert meg akar bennünket váltani. S miközben megvált bennünket, aközben nem veszi el tőlünk a beszéd ajándékát, hanem megtisztítja a szívünket, ezt a fertőzött, kettős-kevert forrást.

Aki végigolvasta a Jelenések Könyvét, bizonnyal megdöbben azon, hogy a könyvben ábrázolt mennyei istentiszteleten beszélnek. Pedig, mi fáradt emberek este tízkor már úgy érezzük, elég volt, elég volt, már nem bírok szólni. Jönnek a gyerekeink még féltíz-tíz körül egy kérdéssel, egy fontos kérdéssel, de elhessegetjük őket, hiába szégyelljük, nem bírunk már szólni. Ilyenkor hajlunk arra, hogy az üdvösség az ember számára azt jelenti, hogy nem kell beszélni. Láttam egyszer egy beteget a kórházi ágyon halálra gyötörve, kínozva, szenvedve a betegségtől, neki már az volt az üdvösség, hogy nem kellett szólnia. Hagyjatok, hagyjatok, hagyjatok,  - nem is bírta kinyitni a száját. Ismerek embereket, akiket egész életükön keresztül szidtak, káromoltak, üldöztek a szavakkal. Nekik az az üdvösség, hogy nem lesz többé szó, nem lesz beszéd, nem lesz rágalom, nem lesz pletyka, nem lesz átok. Az lesz az üdvösség, hogy lesz majd egy nagy némaság, Nirvána, űri csend. De nem ez az üdvösség!

Az üdvösség az, amikor az jön ki a szívből, aminek ki kell jönnie. Az üdvösség az, amikor megtisztíttatik a forrás. Az üdvösség az, amikor az ember ezzel a csodálatos, titokzatos ajándékkal azt teszi, amit tennie kell. Áldja az Istent és szereti az Isten képmását, az embert. Bizony, titok a beszéd. Isten az Ige által teremt és ígér. S az Ige nemcsak alfa, hanem az ómega is. Ez az az Ige, mely testté lett, és Ő mondja magáról, én vagyok az alfa és én vagyok az ómega. Jövel uram, tisztítsd meg szívemet újjáteremto szavaddal, szent titkoddal, Te aki vagy a teremtő kezdet, légy bennem áldott beteljesedés.
Ámen