Kedves Testvéreim!
Szükségtelen részletesen elismételni a múltkori bevezetőt, mely Jakab apostol levelének harmadik részéhez kapcsolódott. Röviden csak annyit kell megismételnem, hogy az apostol három képet tár elénk a nyelvvel kapcsolatban. Ezek szerint a nyelv eszköz, aztán a nyelv tűz (ma erről lesz ma szó), és végül a nyelv forrás. Másképpen fogalmazva a beszédnek, illetve a nyelvnek a problémája úgy áll előttünk egyrészt mint etikai kérdés, azután mint a tragikus és a magasztos valósága, és végül mint misztérium.
Ha azt mondjuk, hogy a beszéd illetve a nyelv hatalom, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy paradox módon az. Hallgatag hatalom a nyelv. A nyelv igazi erejét éppen akkor tapasztaljuk meg, amikor nagyon-nagyon ritkán félelmetes hatalmában megnyilatkozik. Azért paradox ez, mert hiszen hogyan is lehetne hallgatag és ritkán megnyilatkozó az, ami éppen hogy önmagával azonos: a nyelv beszél, a beszéd szól, a nyelv nyelvel, – ez a beszéd valósága, ha hallgat, akkor nincs is. Ám ha arra gondolunk, hogy mennyire erőtlen tud lenni a sok-sok fecsegés, és milyen rettentő erős akárcsak egyetlen szó, máris jobban érezzük, hogy mit tesz az az állítás: a nyelv hallgatag hatalom.
Múltkor azt hallottuk, hogy a nyelv eszköz. Olyan, mint a hajó kormánya, mely a hajó tömegéhez és méretéhez képest elenyésző kis alkotmány. Vagy olyan, mint a zabla a ló szájában, mely a ló nagy tömegű testéhez képest kicsinyke szerszám. Ám ezekkel a kicsiny eszközökkel – a kormánnyal, a zablával – nagy dolgokat, nagy gondolatokat, erős szándékokat lehet célba juttatni. Arról is hallottunk, hogy döntő módon önmagunkat akarjuk célba juttatni a nyelv eszközével. Ezért nem mindegy, hogyan és mire használjuk ezt az eszközt. A nyelv használata mindig erkölcsi ítélet alá esik. Még akkor is így van ez, ha ez az eszköz időnként nem engedelmeskedik, s nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, valami malőr jön közbe, vagy kiderül, hogy a szándékunk mögött van még egy másik, számunkra sem nyilvánvaló, rejtett szándékunk. A nyelv terén elsősorban az ember akarata, erkölcsi világa, szándék-együttese dominál.
Most viszont arról hallunk, hogy a nyelv tűz. Az apostol képet vált. Eddig egy kis szerszámról szólt, amely az ember rendelkezésére áll, amivel szabadon, önkényesen, vagy legjobb belátása szerint bánik. Eddig tehát úgy tűnt, hogy a nyelv problémája nem egyéb, mint retorikai kérdés. Ki a jó rétor, ki a jó szónok, kérdi már Arisztotelész is, és azt mondja, hogy az, aki tudja, mit akar, mi a célja (például, a hallgatóság meggyőzése), és ennek elérése érdekében a lehető legjobb eszközöket alkalmazza. Az a jó rétor, aki a legrövidebb úton, a legjobb eredményt éri el a nyelv eszközével. Most viszont azt halljuk, hogy a nyelv tűz. A tűz is lehet eszköz, amivel megsütjük a pecsenyénket, vagy világítunk, vagy ami mellett megmelegszünk. Ám a tűznek van öntörvényusége is.
Igen jól megértjük az apostol által használt képet, ha felidézzük azt a, sajnos, gyakran bekövetkező esetet, mikor a turisták kimennek az erdőbe, tábortüzet raknak, jól töltik az időt, megsütik a szalonnát, elénekelgetnek néhány szép nótát, majd úgy hagyják a tábortüzet, ahogy van, nem oltják el rendesen, s aztán leég az egész erdő. Ugyanilyen ismerős eset az, amikor a kisgyerek ismerkedik a tűzszerszámokkal, a gyufával, meg az öngyújtóval, s aztán egy óvatlan mozdulattal meggyújtja a függönyt és leég a lakás. A tűz nem olyan eszköz, amit az ember csak úgy otthagyhatna, s az nyugton marad. Ezért hangsúlyozom, hogy az apostol képet vált. A kormány olyan eszköz, amit ha nem használunk, nem használtatik, a zabla is olyan szerszám, amit ha kiveszik a ló szájából és félreteszik, ott marad puszta tárgyként. A tűz azonban nem ilyen eszköz.
A tűz sokkal inkább hatalom. Olyan hatalom, amivel, ha ügyesen bánik az ember, ha jól kihasználja, a maga javára fordíthatja, de… A tűznél ugyanis lehet melegedni, a tűz fényénél lehet látni, de mégsem úgy van a dolog, hogyha meggondolom magamat és nincs szükségem a tűzre, akkor otthagyom úgy, ahogy van, nem árt az senkinek. Sőt, megdöbbentő kifejezéssel élve, azt mondja az apostol, amikor a nyelvet a tűzhöz hasonlítja, hogy a nyelv egy önálló világ, kozmosz. Most azonban hagyjuk el egy pillanatra a tűzhöz kapcsolódó hasonlat magyarázatát és térjünk át a nyelv területére. Hogyhogy önálló világ? Így mondja az apostol: a nyelv a gonoszságnak, az istentelenségnek az összessége, szó szerint: kozmosza. Ha a latin szöveget nézzük, ott az universitas szó áll. Kozmosz, rendezett világ-egyetem. Hogyan lehetséges az, hogy a gonoszságnak rendezett világa, világegyeteme, univerzuma van? És hogy lehet az, hogy ez a világ a nyelv? A kifejezés önmagában is annyira megdöbbentő, hogy nem is érezzük továbbá szükségesnek indokolni azt az állítást: itt már elhagyjuk az etikai dimenziót és arra a területre érkezünk, amit úgy tudunk jellemezni, hogy tragikus, illetve magasztos. A görög tragédiák hőseinél látjuk azt, hogy olyan erőknek lesznek foglyaivá, olyan meghatározottságoknak válnak kiszolgáltatottjai, melyeket nem bírnak legyőzni, nem tudnak fölébük kerekedni. Ezt váltja ki bennünk a tragikus érzést. Egy angol költő tömör kifejezésével: az az érzés fog el minket, hogy milyen kár, hogy így kellett lennie, s hogy nem lehetett másként. Ezért tölti el az embert egy görög tragédia láttán szomorúság. S azért juthat el a néző katarzisra, azért érkezhet el emelkedett érzéshez, mert eltölti a szinte kimondhatatlan sajnálatnak és szomorúságnak a megtisztító érzése: de kár, hogy ennek így kellett történnie. A hős egy olyan világnak a foglya, amely világ a saját törvényszerűségei szerint működik. Amikor a Biblia a kozmosz, világegyetem szót használja, mindig valamiféle együttesről beszél, mely együttesnek megvannak a belső törvényszerűségei. Ezért megdöbbentő, amit Jakab apostol mond, hogy ugyanis az istentelenségnek, a gonoszságnak van törvényszerűsége. A gonoszság is tud törvényeket felállítani, és tud azok szerint működni.
Mi bizony hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gonosz és az istentelen azt jelenti, ami nem működik, ami nincs a helyén, ami rendetlen. Van valami nagyon rossz az életünkben? Vajon, nem olyan az, mint egy kificamodott váll? Csak rántani kell rajta egyet és visszaugrik a helyére! Nem úgy gondoljuk, hogy a rossz egyenlő a rendellenességgel -, igazítunk hát rajta, és aztán rendesen mennek a dolgok? Azt szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a gonosz felállítsa és a saját törvényszerűségei szerint működtesse önálló világát, kozmoszát. Mostmár talán jobban értjük az apostoli hasonlat mélységét. Jakab azt mondja, hogy a nyelv is tűz, mert a tűznek is megvan a saját törvényszerűsége. Nem az ember szabja meg a tűz számára, hogy miképpen létesüljön-legyen-működjön. A tűz ég magától is.
Tovább mélyíti az apostol megjegyzését, hogy a nyelvre vonatkozóan is kifejezést vált. Az előző részben ahol a nyelvről mint eszközről szólt, a logosz kifejezést használta. A görög logosz szó azt jelenti, amit hosszas mérlegelés után mond ki az ember. Ezért némelyek úgy fordítják le ezt a szót, hogy érv, érvelés. A logosz azt jelenti, amit megfontolás, végiggondolás nyomán mondunk ki. Súlyozott, jól megválasztott szó - ez a logosz. Ám most az apostol kifejezést vált, és glosszáról beszél, mikor a nyelvről szól. A glossza az a végtelen talapzat, amin rajta állunk. Érthetobben, a glossza a passzív szókincset, a szótári nyelvkészletet, a nyelv összességét jelöli. Hány szót használ egy átlagember egész élete során? Azt mondják, hogy a kevésbé olvasottak talán nyolcszázat-ezret, a nagyon műveltek kétezret, kétezer-ötszázat, esetleg háromezret, a zsenik pedig, mondjuk egy Arany János, vagy egy Shakespeare, tizenöt vagy húszezret. Óriási szám ez. Ha azonban megnézzük egy nagyszótárban, hogy összesen hány magyar szó van, azt látjuk, hogy a teljes szám nem húszezer, hanem százezer, vagy százötven-ezer. Vagyis egy hatalmas talapzaton állunk, egy passzív, és ezért mondtam korábban így: egy csendes világon. A maga végtelenségében hallgatag erő a nyelv. Mi ebből a végtelen, csendes világból veszünk ki valamit, amire szükségünk van, amit használni akarunk, mert általa célba akarunk juttatni valamit, mert általa egy gondolatot akarunk kifejezni, mert egyáltalán: beszélnünk kell. Ám mi történik, ha a nyelv önállósítja magát? Mi történik, ha kis láng nagy tüzet gyújt? Mi történik, ha ez a tűz tovaterjed?
Hány ember lelkében ég a tűz olthatatlanul, ifjú korában, vagy akár gyerekkorában hallott, vagy kapott sérelmes szó miatt? Én, például, sohase fogom elfelejteni, még akkor se, ha már nem izgat és nincs is különösebb jelentősége, hogy iskolába menet a sárbogárdi kisközön, a szembejövő gyerekek sokszor megkiabáltak: csuhás, csuhás, csuhás! Fel voltam háborodva, mert tudtam, hogy csuha a római katolikus papoknak és szerzeteseknek jár, a református papoknak nem. Miért csúfolják hát a papgyereket csuhásnak? Tiltakozhattam volna? Akkoriban hét éves voltam, kilencvenhárom centi és huszonkét kiló, s jöttek szembe a nagy nyolcadikosok, bizony jól elintéztek volna. Ismerünk ilyen szavakat? Hordozunk ilyen szavakat? Égetnek ezek a szavak.
Azután, jól ismerjük azt is, amikor mi mondunk valamit ártatlanul, jó szándékkal, és tűz lesz belőle. Mi csak holmi tábortüzet akartunk rakni, melynél megsüthetjük a pecsenyénket, vagy együttmelegedhetünk valakivel – s bizony katasztrófa lett belőle. Ismerjük azután azt is, ahogy mondani szoktuk: két-három magyar összehajol és szóba hoz egy negyediket, mert már csak ezt tartja össze őket, más mondanivalójuk már nincsen. S szidni kezdik azt, aki nincs ott. Milyen kellemes tűz ez! Milyen jól meg lehet mellette melegedni! S lám, erdők tudnak tőle felgyulladni, életek tudnak tőle tönkremenni. Azután ismerjük azt is, hogy valamikor kimondtunk valamit, s aztán mást se teszünk évek, évtizedek óta, csak próbáljuk az óvatlanul, vagy talán szándékosan is fellobbantott tüzet, az akaratlan vagy szándékos szóval fölidézett lángot eloltani. Hány ember élete telik örök magyarázkodással!? Hány családi kapcsolat ment tönkre szülő és gyerek, testvér és testvér, rokon és rokon között buta mód kimondott szavak miatt, melyek égetnek és azóta sem tudják tüzüket megoltani.
És bizony nem csak arról van szó, hogy ügyetlen az ember, hibázott az ember, vagy éppen rossz szándékú volt. Amikor az apostol beszél, az már nem etikai vagy morális kérdés. Itt már felütötte a fejét és megszólalt a néma nagyhatalom, a gonoszság összessége, a gonoszság jól megszerkesztett világa, kozmosza, a nyelv. Ám ha ez így van, s ennyire rettentő a helyzet, nem lenne jobb befogni a szánkat, és hallgatni, s nem szólni egy szót sem? Nem lenne jobb elő sem hívni ezt a szörnyeteget? Az óegyház idejében az anakoréták minden testnyílásukat betömték, s így gyakorolták az aszkézist. Ám nemcsak azért tették ezt, hogy kívülről ne menjen beléjük a gonosz, hanem azért is, hogy belülről ne menjen kifelé semmi rossz. Mivel erőtlennek tudták magukat, inkább nem beszéltek. Vajon jó megoldás-e ez? Azt hiszem, ezzel nem oldunk meg semmit, mert ha mi nem beszélünk, beszél majd helyettünk más. Ha mi nem szólunk, szól majd helyettünk más. Ha mi némaságra ítéljük magunkat, attól még a világ fecsegni fog, és a szavak is tüzeket gyújtanak.
A nyelv hallgatag hatalmának képe pontosan egyezik azzal, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj. S itt tárul fel igazi természete is. Nem úgy hatalom a nyelv, hogy önmagát teremtené. A szívnek döntő, létesítő összefüggése van vele. A szív teljességéből szól a száj. Az Istentől elszakadt szív, a gonoszságot érlelo szív, a gonoszságot hordozó szív, a gonoszságot szóló szív alkotja e néma hatalom törvényszerűségeit, melyek a rendetlenségnek, a zűrzavarnak, a fájdalomnak, a bántásnak, a tragikusnak világát, a kozmoszát szabályozzák. A szív teljességéből szól a száj. Ám nem az akart és akaratlan dolgok problémájáról van itt szó – ez az erkölcs területére és még szorosabban a pszichológia területére tartozik. Mikor Jézus arról beszél, hogy mi jön ki a szánkból, vagy hogyan jön ki a szívünkből a szánkon keresztül a szívünk gondolata, titka, elrejtettsége, akkor ő nem a mai pszichológia kategóriáit alkalmazza. Itt nem a szándékosan és szándéktalanul kimondott szavaink drámájáról van szó, hanem arról, hogy amikor beszélek, akkor a szívemet szólaltatom meg. Hiába intjük kamaszodó gyermekeinket, hogy nem kell mindig mindent kimondani, hiába mondjuk barátainknak, hogy ha bölcs lettél volna, hallgattál volna, hiába int a Példabeszédek könyve is, hogy nem kell minden bolondságnak fejjel nekirohanni, az a hősies és bátor kijelentés, hogy ami a szívemen, az a számon, tragikus valóságra is utal: ami a szívünkön, az a szánkon. Nem is lehet ez másként.
Ezért fejezi be intelmét az apostol azzal a gondolattal, hogy minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké vízieké megszelídíthető, és meg is szelídíttetett az emberi természet által, de a nyelvet az emberek közül senki se szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. Sose szerettem különösebben a cirkuszi mutatványok között azt, amikor nagy ketrecek közé behajtják az oroszlánokat és az idomár egy nagy ostorral odaáll és csattogtat a vadállatoknak, mert tudom jól, mennyi piszkos dolgot kell ahhoz csinálni, hogy az oroszlán szép szelíden eltűrje, hogy csattogtassák a feje fölött az ostort, meg hogy átugorjon a tüzes karikán. Mégis ámulok az idomítás csodáján, az emberi akarat hatalmán, hogy miképpen tud érvényesülni mindenféle természet fölött, hogy még az oroszlánt is meg tudjuk szelídíteni, ha akarjuk! De a szívedet meg tudod szelídíteni? Úgy, ahogy az oroszlánt? A szívedet meg tudod így tanítani? Nem azt mondja az apostol, hogy a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg? Vagyis a szívet senki nem tudja megszelídíteni, mert a szív teljességéből szól a száj. És elég, ha ez a hallgatag hatalom, amit nyelvnek nevezünk, és amely milliárdnyi eszközzel, lehetőséggel rendelkezik, csak egyszer lobbantson lángra valamit, máris életek égnek meg, mennek tönkre, megég a mi életünk, megég mások élete is.
De figyeljünk arra, amit az apostol mond: a nyelvet az emberek közül nem tudja senki megszelídíteni, tehát közülünk senki. Valaki azonban megteheti ezt. Éspedig az, aki teremtette, és az, akitől az ember szívével-nyelvével elszakadt. Az teheti ezt meg, aki megalkotta az embert, az emberi szívet és az emberi beszédet, ám aki ellen az ember fellázadt és létrehozta ezt a saját, különálló, lázadó világot. Ez a világ az ember számára véghetetlen, de Istenhez képest mégiscsak egy, ha szabad így fogalmaznom, kicsiny banánköztársaság. Mert olyan az ember szíve, mint egy banánköztársaság. Felölti magára az ember a tábornoki mundért, kinevezi magát mindenható generalisszimusznak, s csak jár-kel maga kis világában, parancsolgat, büszkélkedik, mondván: ez az én birodalmam, ez az én köztársaságom, itt az én törvényeim uralkodnak – de milyen világ ez, milyen birodalom ez, milyen törvények uralkodnak itt? Isten meg tudja szelídíteni a szívet, és Isten meg tudja szelídíteni a nyelvet is, Isten ebből a tragikus valóságból, amelyik átcsap az ember fölött, magasztos valóságot tud teremteni.
Mert miért is van nyelv? Miért is van beszéd? Miért is van az a csoda, hogy tudok szólni a másikhoz, hogy megoszthatom vele a gondolataimat, megoszthatom vele a szívemet? Azért, mert Isten teremtette, és Isten avégre teremtette, hogy az ember ezzel áldja és magasztalja Istent. Ezzel szeresse a másikat. Ezzel fejezze ki, hogy a másikhoz tartozik. Ennek révén ossza meg önmagát a másikkal. Mióta az ember elbukott, mióta az ember Isten nélkül él, azóta senki az emberek közül meg nem szelídítheti ezt a vadvilággá lett néhai csodavilágot. Jaj nekünk, ha megszólal a glossza, a nyelv, a hallgatag hatalom. “Jaj nekem, elvesztem” – kiáltja elhívásakor a próféta – “mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakozom!” És szent tűz kell ahhoz, hogy megtisztítsa a próféta ajkát, szent tűz kell ahhoz, hogy ne gyulladjanak irgalmatlan tüzek, a Szent Lélek tüze kell ahhoz. Isten az, aki ezt a nagy hatalmat, mely persze csak számunkra véghetetlen és legyőzhetetlen nagy hatalom, meg tudja törni, meg tudja szentelni és áldássá tudja tenni mindannyiunk életében. Mert én, aki olyan gyakran alatta maradok saját szavaimnak, gondolataimnak, olyan gyakran nem azt érem el, amit el akarok érni, vagy fájdalmasan és egészen pontosan elérem azt, amit el akarok érni, mégis tudhatok Isten Lelke segítségével, igazat, áldottat, szeretettől teljeset szólni. Amikor pünkösdkor a bezárkózott és imádkozó tanítványok meghallják a zúgó szélnek zendülését, fejeik felett kettős tüzes nyelvek jelennek meg, mert Szent Lélek is tűz. Ám a pünkösdkor látott tűz másfajta tűz. Ez az Isten szeretetének, Isten kegyelmének, Isten áldásának a tüze. Ez a tűz életeket ment, életeket szabadít, életeket formál át. A mi lázadó világunk tüze mindent elemészt, az Isten tüze mindent újjá teremt. Add, Uram, nekem is ezt a megszentelő Lelket!
Ha sokszor kell töredelemmel, bűnbánattal, vagy keserűséggel azon tűnődnünk hogy milyen gyakran váltunk a nyelvnek, ennek a hatalmas rettenetes és általunk legyőzhetetlen valóságnak, voltaképpen a saját szívünknek az áldozatává, gondoljunk arra is, és erre gondoljunk főleg, hogy a nyelv is csak teremtmény. Isten teremtménye. És Szent Lelke hatalma által lehet a nyelv áldások forrásává, szabadító, megújító erővé. A szívünk Isten Lelke segítségével tud, igazat, áldottat, szeretettől teljeset szólni. Az Isten nagyobb a mi szívünknél.
Keressük mindig Őt, a szabadító Urat, hogy beszédünk, nyelvünk, szavunk által a nyelv, ez a különös világ, ne a gonoszság és az istentelenség, hanem az imádat és a szeretet világa lehessen.
Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu