A nincsen - és a minden

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Több alkalommal vettem már részt olyan születésnapon, amikor a köszöntésre váró ünnepelt nem tudhatta meg, hogy mi, akik köszönteni akarjuk, mire készülünk. Érdekes és különös szokás ez, és terjedőben van Magyarországon is, mint egyfajta meglepetés-köszöntés. Ilyenkor konspirálni kell, az ünnepeltnek nem szabad tudnia, sőt sejtenie sem, hogy ahova éppen megy vagy ahova hívják vagy valami ürüggyel valami ügyre berendelik, ott őt egy ünneplő közösség várja. Szép szokássá is lehet ez, abból a szempontból, hogy a köszöntés pillanatában mindig jó látni a meglepetést. De időnként megfigyeltem az ünnepelten némi a zavarodottságot is, egyfajta csodálkozó zavarodottságot, ami azt tükrözte vissza, hogy akit ilyen módon megköszöntünk és megleptünk, csak ámul, hogy hát mégis gondoltok rá, mégsem felejtették el. És amikor ezt a szót mondom, hogy zavarodottság, rögtön az felidézi bennünk a pünkösdi történet elbeszélését, ahogy felolvastam a lekcióban. Amikor a zúgó szél zendült és az apostolok kimentek az utcára és elkezdték anyanyelven hirdetni Isten drága evangéliumát, Krisztus jó hírét, akkor az ott levő zarándokok megzavarodtak, mert saját nyelvükön hallották az üzenetet. Lukács egy nagyon különös, speciális szót használ itt. Egy más eseménykor használja ezt, éppen akkor, amikor az asszonyok a nyitott sírtól visszatértek és elmondták a kétségbeesett tanítványoknak, hogy feltámadott az Úr, él az Úr, beteljesedtek az üdvigéretek. Ekkor, mondja Lukács evangélista: a tanítványokon döbbent zavar vett erőt, mert nem tudtak ezzel az üzenettel mit kezdeni (Luk 24,22). Itt pünkösdkor is ez történik, de most nem az asszonyok, hanem az apostolok hirdetik, hogy a megfeszített Jézus feltámadott, él, és Istennek igazsága, ereje és békessége mindannyiunkra kiárad, és mi ezt befogadhatjuk a szívünkbe. Ekkor, mondja Lukács, az embereken zavarodottság vett erőt (ApCsel 2,12). S ebben benne van az is, ahogy egy születésnapos mondja: hát nem felejtettek el, megemlékeztek rólam, gondoltak rám! A pünkösd csodájában ez a zavarodottság azt fejezi ki: hát Isten nem feledkezik meg rólunk, Isten gondol reánk! Elküldi Szentlelkét, betölti szívünket és megáld bennünket.

Ma, a konfirmációra érkező családtagoknak, vendégeknek, távolról jötteknek is elmondom, hogy mi itt a gyülekezetben az elmúlt vasárnapokon is a Római levelet olvastuk és ennek a levélnek egy-egy nagy Igéje volt az igehirdetések témája. Aztán ezeket mind egy csomópontba is kötöttük, merthogy ez a levél döntő módon erről szól: tudniillik Isten kegyelméről! Erről beszéltünk, arról, hogy a kegyelem hogyan és milyen módon jelenik meg az életünkben, mit jelent, ha Isten kegyelmét megnyerjük, mit változtat ez rajtunk. És láttuk – csak röviden fölidézem, mert ide is tartozik –, láttuk a különböző eseteket, melyek révén az apostol az isteni kegyelem mélységét akarja megmutatni. Megmutatta, milyen az, amikor az ember nem talál magának igazságot, és ezért nem nyugszik,  nem nyugodhat, mert igazságtalanság lakik a szívében.  És ezt ki-ki maga tudja a legjobban önmagáról.  És elkeződik a rafinált önbüntetés, amiről pedig az emberi lélek tudósai tudnak mesélni. Látszólag másra haragszunk, mással van bajunk, sokszor keresünk is magunknak egy-egy bűnbakot, de valójában önmagunkra haragszunk és önítéletet hajtunk végre, ami az életünknek szélsőséges drámai pillanataiban, határhelyzeteiben nyilvánvalóvá is válik. Isteni kegyelem nélkül csak elpusztítjuk önmagunkat. De mutatott az apostol egy másik bemenetet is ehhez az isteni kegyelemhez,  hogy értsük, miképpen old fel bennünket az ítéletből és az elveszés tudatából. Ez pedig az a mindennapos tapasztalat, amikor, úgymond, én magam rendben volnék önmagammal, ám olyan helyzetekbe keveredtem, amikor mások mondanak felettem ítéletet. A bírósági helyzetet, leginkább a pert végső szakaszát, az ítéletet idézi az apostol. Mi magyarok ezt értjük nagyon jól, mert pereskedő, civakodó nép vagyunk. Leginkább kétféle ítéletre nézvést azt mutatta meg nekünk az apostol, hogy milyen az, amikor Isten kegyelmet ad nekünk, elárasztja az életünket jelenlétének jóságával. Egyrészt, Isten a gondviselése által, mindenféle emberi helyzetekben, bonyodalmas társadalmi viszonyokban megadhatja nekünk a felmentést, a kegyelmet. Ez a királyi kegyelem esete. Másrészt, beszéltünk az amnesztiáról is. Istentől azért kapjuk meg a feloldozó kegyelmet, mert Ő éppen ez által hív meg bennünket egy megváltozott életre, egy megváltozó életre, egy másfajta életre; ahogy az adós szolga példázatában hallottuk ezt (Máté ev. 18,23kk). Ennek az embernek az ura mentességet adott a kifizetetlen adóssága ellenére, és azt várta volna tőle, hogy ő is ezt adja meg a szolgatársának, aki sokkal, kimondhatatlanul kevesebbel tartozott neki. 

Igen, mindig ez a kérdés. Pünkösdkor is ez a kérdés, ma is, amikor a Szentlélek kitöltetik, reá száll a tanítványokra, feltölti őket és elindítja őket a krisztusi üzenet meghirdetésére. És ők éppen ezt cselekszik, ezt az isteni kegyelmet hirdetik, erre hívnak meg mindenkit, erre a megváltozott életre. Amikor Isten kegyelmet ad, feloldoz, akkor nem annyi történik, hogy aztán mehet minden tovább, ahogy eddig. Éppen ellenkezőleg! Az Ő szabadításában, kegyelmében egy kérés, egy parancs is bennefoglaltatik; azért kapjuk a kegyelmet, hogy megváltozzunk és körülöttünk is megváltozzék minden. Vagyis az a kérdés, hogy ez a nagy isteni szabadítás hova van bekötve, mihez kapcsolódik, hogyan lesz a miénk, hogyan lesz másoké?

Pál apostol a Római levél korábbi szakaszaiban, mikor az önítéletről illetve a mások ítéletéről beszélt -  és ezt a bírósági ítéletet példájával idézte fel a számunkra, azt adta értésünkre, hogy úgy lesz a miénk a megmentő igazság, hogy Isten nekünk tulajdonítja azt. Nekünk tulajdonítja a Krisztus igazságát, beszámítja nekünk azt. Másképp nem is lehetséges ez, mint beszámítással, mert nekünk nincs igazságunk. Ennek folytán úgy tekint ránk, mint ami már a miénk; holott itt is, a felolvasott szakaszban, ebben a csodálatos ujjongásban, pontosan arra emléketet az apostol, hogy az lett a miénk, ami nem volt a miénk. Így kezdődik a magasztalás: nincsen! – mondja az apostol –, nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztusban vannak. Nncsen azok ellen kárhoztató ítélet, akik Jézus Krisztus mellett vannak, holott – éppen megfordítva – az a mi tapasztalatunk az elveszés pillanataiban, hogy nincsenek érveink az ítélettel szemben. Önmagunk megnyugtatására sincsenek érveink. Ha igazán becsületes az ember, elveszett helyzeteiben hasít belé és tudja önmagáról kimondani, azt, amit József Attila mond szép versében: Tudod, hogy nincs bocsánat! Vagy a másik helyzetben, amikor mások ítélnek felettünk, belátjuk, hogy nincsen érdemünk, nincsen eredményünk, nincs nekünk mit felszámítni; mégcsak méltóságukra sem hivatkozhatunk, mert az is csak egy ilyen füstködös politikai korrekt volna, és nem ér az semmit a drámai igazság-pillanatokban. És legvégső módon – hiszen erről beszél Pál apostol, a példái erre utaló analógiák –, végső módon, amikor Isten előtt állunk meg, kérdem, vajon mit viszünk mi oda? Eredményt, érdemet, sikert, politikailag korrekt méltóságot, velünk született jogot? Mit tudunk mi Isten elé odatárni, hogy számítsa fel, hogy ítéletét enyhítse, sőt ítélkezését el se kezdje, hogy kegyelmét most már rögtön árassza ki, sőt, nem is kell kegyelem, hanem jöjjön a fizetség, vagy hogy áldásait nekünk ajándékozza, de mit beszélünk itt áldásról, mert csak járandóság volna?! Pál apostol megrendítő tapasztalata az, hogy még ha magával meg is békül az ember, még ha embertársaival el is tudja rendezni a dolgait, Istennel szemben soha nincsen igaza. Erről éppen az imént, a Római levél 7. részében ír. És eztán kiált fel így: nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak! Isten Jézus Krisztusért beszámítja nekünk a Krisztus igazságát! Egészen pontosan, radikálisan azt kell mondanunk: Isten magát Jézus Krisztust számítja be nekünk. Őt tulajdonítja nekünk. Úgy tekint ránk, mint Jézus Krisztus tulajdonaira, mint akik Jézus Krisztushoz tartozunk elválaszthatatlanul és elszakíthatatlanul. Így nem is az a kérdés, hogy én mit kapok, mit sajátítok el, mit tulajdonhatok magamnak, mit teszek a magam élete részévé Isten világából, világosságából, kegyelméből, hanem az a kérdés, hogy én kié vagyok? És hogyha Krisztusé vagy, akkor a tiéd minden! Fordítva is mondja, itt a felolvasott szakasz végén: akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem lehet a Krisztusé, de akiben megvan a Krisztus lelke, az teljes egészében a Krisztusé lesz.

És így leszünk mi – és ez a pünkösd nagy csodája – megajándékozottként Isten gyermekeivé. Pünkösdre szokták mondani, és bizonyos fenntartásokkal vagy kiegészítésekkel én is így mondom: pünkösd az anyaszentegyház születésnapja. Nos, ha így van, akkor mi ez a meglepetés, mi az, amin csodálkozni valónk van nekünk is,  az anyaszentegyház tagjainak? Mi az, amire azt tudjuk mondani szívünk teljességéből, nagy sóhajtással: hát nem feledkezett meg rólam Isten, gondol rám az Isten!? És most nem általánosságban beszélünk, hanem – hadd mondjam így – egészen személyesen. Ti, mindannyian, akik itt vagytok, egyen-egyenként, hozzátok fordulok, a konfirmáló fiatalokhoz, a szüleikhez, a családtagokhoz, a testvéreikhez, a gyülekezet aprajához és nagyjához, és a vendégekhez, és még a média munkatársahoz is. Hadd szólítsak meg mindenkit, aki itt van: neked, pünkösdkor, számodra pünkösdkor föltolul-e a szívedben az a boldog indulat: Isten nem felejtett el? Hát gondol rám, mert Szentlelkét ajándékozza, a kegyelemnek a Lelkét, és a kegyelem Lelke, ha bennem van, ha velem van, ha betölt, ha körül vesz, akkor nekem tulajdonítja a Krisztus igazságát és engem pedig Krisztusnak tulajdonít. Krisztuséi lenni, Krisztus tulajdonává lenni – ez a pünkösd nagy csodája. És itt van értelme kegyelmekről beszélni, itt éljük át a boldog tapasztalatot, hogy milyen mély igazsága van annak, hogy Isten erejében az ember tudja önmagát szeretni, és ezért tudja embertársát is szeretni  -  ahogy hallottuk tegnap a vizsgán a törvény magyarázatát: szeresd felebarátodat, mint magadat. És itt tárul a mély igazsága a fő törvénynek is: szeresd az Urat, a te Istenedet! Így teljesedik minden, így leszünk Isten ellenségeiből Isten barátaivá. Milyen szépen mondja itt is az apostol! A test gondolata ellenségeskedés Istennel, mondja, de nem a hús-testről beszél, nem a fizikumról, hanem arról a különlét-valóságról, amit az ember Istennel szemben kialakít magának. Ez a különlét egy ellenséges birodalom, ebben harag van, a háború  az úr, a gyűlölködés a törvény, az önvád a létforma, a másik ellen való vád a kultúra, és  az Istennel szembeni vád a vallás. Harag és háborúság Isten ellen! De azt mondja az apostol, hogy mi, akik egykor ellenségek voltunk, immár a Lélek által megbékéltünk és Isten barátaivá lettünk. Mi, akik kívülállók, tisztátalanok voltunk, idegen szóval: mi, akik profánok voltunk, mert nem léphettük át a szentség küszöbét, és legfeljebb a küszöbön kívülről hallgatóztunk befelé az Isten világába, hogy mi van a tökéletességek világában, mi van az Isten világában, mi történik ott, ahol békesség van, mi zajlik ott, ahol az emberek Isten erejében szeretik egymást – nos, mi ezt csak sejthettük, de nem lehetett a miénk. Ez a különlét egyik oldala. A másik oldala pedig, hogy mindezt haragra toluló lélekkel és gyűlölködő szívvel észleltük. De most, mondja az apostol, most hogy ti, akik tisztátalanok, kívülállók, profánok voltatok, most a Lélek által szentek lettetek. És lám, mi, aki elvesztünk, mert Isten nélkül kezdtünk bele az egyetlen értelmes dologba, a nagy életügybe, az üdvösség-ügybe, mi, akik Isten nélkül kezdtük keresni azt a boldogságot, ami Isten kezében van, és mivel Isten nélkül kezdtük, elvesztettük a boldogságot és elvesztünk és meghaltunk, most a  Lélek által halljuk a szép szót, amit a tékozló fiú példázatából is hallunk: ez az én gyermekem elveszett, de megtaláltatott, meghalt, de feltámadott! Mi, akik elidegenedtünk Istentől, Lélek által leszünk Isten gyermekeivé. Nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, akik nem test, hanem Lélek szerint járnak! Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test halott a bűn miatt – jóllehet a test ellenségeskedik a bűn miatt, jóllehet a test elidegenedett a bűn miatt, jóllehet a test profán a bűn miatt – , a Lélek ellenben élet az igazságért! Az igazságért, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg a számunkra, és az Atya nekünk ajándékoz és a Lélek nekünk tulajdonít, hogy a Krisztuséi legyünk és Krisztus által minden a miénk legyen! 
Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, Ígéret-beteljesítő! Áldunk és magasztalunk, hogy amit régen kiábrázoltál, az atyák és a próféták szavával megígértél, azt Jézus Krisztusban maradéktalanul beteljesítetted, és Szentlelked hatalmában nekünk ajándékoztad. Köszönjük, hogy csodálatos módon őrzöl bennünket, gondoskodsz rólunk és vezetsz, hogy a végső célig, feltámadásig, örök életig jussunk és Téged színről színre lássunk. Magasztalunk és dicsérünk ezért.

Jézus Krisztus feltámadott Úr, aki most az Atya jobbján ülsz és a nevedben elmondott imádságunkat hathatóssá és jó illatúvá teszed előtte! Magasztalunk és áldunk, hogy érettünk testet öltöttél, engedelmes voltál és rabszolga halált haltál, hogy megválts bűnből, halálból, kárhozatból. Magasztalunk, hogy feltámadásoddal legyőzted a sírt és a halált és a bűn átkát, és magasztalunk, hogy testvéreiddé fogadtál bennünket, hogy igazságodban járjunk. Dicsőítünk és magasztalunk, feltámadott Úr!

Szentlélek Isten, Vigasztaló, Bátorító, Szószóló! Te, aki betöltöd életünket ajándékaiddal, felemeld szívünket a levertségből és a kudarcból teljes Isten-gyermekségre, Te, aki csodáiddal és jeleiddel belepecsételed szívünkbe örök szeretetedet, magasztalunk és dicsőítünk ezért a napért, a betöltetés ajándékáért, az Atya hűségének igazolásáért! Kérünk, jövel, maradj velünk, teremts bennünket újjá, szülj új életre, hogy egészen Krisztuséi, egészen Istenéi legyünk a boldog és szent életben.

Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, áldunk, magasztalunk és dicsőítünk.
Ámen