A negyedik parancsolat

Kedves Testvérek!

Évekre visszamenőleg megfigyeltem, hogy amikor a konfirmandusok a Tízparancsolatot tanulják, minden parancsolat jól szokott menni, egy kivételével, ez a negyedik. Akire a negyedik parancsolat felmondása esik, az rendszerint reménytelenül közli, hogy ez megtanulhatatlanul hosszú. Természetesen, végülis mindenki megtanulja, mert meggyőzöm őket, hogy nem is olyan hosszú, nem is olyan nehéz, logikus és értelmes is ez a parancsolat, ám úgy érzem, szimbolikus ez a nehezen tanulás, mert éppen ez a parancsolat az, amelyről a legtöbbet vitatkozunk, amelyik a legtöbb problémát szokta fölvetni a keresztyénség történetében.

Hollandiában, egy 1937-ben megjelent vallásszociológiai felmérés megállapította, hogy vasárnaponként több tízezer család vitatkozik–veszekszik, hogy mit kell tenni ezen a napon. Pontosabban, hogy mit nem szabad tenni ezen a napon. Nyilvánvaló, hogy ez a felmérés 1937–ben nem egyedül Hollandiára nézve lehetett csak igaz, hiszen mindenütt, ahol keresztyének éltek, élt a kérdés is: mit jelent a hetedik nap megszentelése?

Hatvan év  eltelte után azt mondhatjuk, ma is sok tízezer család veszekszik vasárnaponként – de már nem azon, hogy milyen módon kell eleget tenni a vallási kötelezettségnek. Manapság sokkal inkább az a kérdés, hogyan töltse el az ember a szabadnapot. Ha pedig nem veszekszik a család, akkor szorong. Szorong azon, hogy hol vannak a gyerekek. Vagy esetleg azért nem veszekszik a család, mert nincs is család – nagyon sokan egyedül, magányosan töltik a vasárnapi ünnepet. Hatvan esztendővel ezelőtt mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vasárnap olyan vallási ünnep, amely vallási kötelezettségekkel, lehetőségekkel jár együtt. Ma viszont már azért kell harcolniuk az egyes embereknek, és sok esetben a kormányzatoknak is, hogy a multinacionális cégek igenis biztosítsák alkalmazottaiknak a vasárnapi pihenőnapot. A multinacionális cégek számára egy isten van: a pénz istene. A pénz–isten pedig nem ad szabadnapot. De van egy másik modern isten is: ez a hatékonyság istene. Ez még szóba hozni sem engedi, hogy vasárnapra kikapcsoljuk a fölfűtött üzemeket, hogy egy napra leálljunk. Ma már nem az egy igaz Isten napjának megszenteléséért folyik a harc, hanem hogy megmentsük az embert a minden szabadságot megsemmisítő hamis istenektől. E tekintetben annyira súlyos a helyzet, hogy Németországban – ahol az egyházaknak még van egy kevéske szavuk a közéletben – a vitában megszólaló egyházi emberek sem arra hivatkoznak, hogy a vasárnap vallásos ünnep, az Isten tiszteletének napja – ez már nem szempont! –, hanem az egyházak is úgy érvelnek, hogy legalább egy héten egyszer biztosítani kell mindenki számára a pihenőnapot, mert fel kell frissülni, meg kell újulni. Két rövid emberöltő alatt eljutottunk odáig, hogy aki hatvan–hetven évvel ezelőtt még kényszerzubbonynak érezte a vasárnapot, az most megvénülve azt látja, hogy a pihenés jogáért küzdő nemzedék váltja fel őt. Ha hatvan évvel ezelőtt azért harcoltak a fiatalok, hogy vasárnap oda mehessenek, ahova csak akarnak, ma azért harcolnak az ifjak, hogy egyáltalán legyen vasárnapjuk. Igen-igen tanulságos ez a két nemzedék alatt lezajló történet: nem kellett az európai kultúrának a vasárnap úgy, mint az Úr napja, s most már azért kell harcolnia, hogy egyáltalán legyen vasárnapja.

1. A negyedik parancsolat megértéséhez tudnunk kell, hogy ki adta a parancsolatot. Azért olvastam fel újra a Tízparancsolat bevezetőjét: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából...”, hogy megértsük, az, akinek a hetedik nap a szombatja, az maga a szabadító Isten. Azt is tudjuk, hogy az első törvénytábla a hagyományos felosztás szerint a negyedik parancsolattal ér véget – ezzel fejeződik be az Isten és az ember helyes kapcsolatát szabályozó törvények sora. És ez nem véletlen! Amikor Isten összefoglalja a polgári törvényeket, újra megismétli a szombat napra vonatkozó parancsot Mózes 2. könyvének 31. részében, és ezt halljuk: „Megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot….örök szövetségül…legyen örök jel ez…” A szombat megtartása a szövetség örök jele.

Azt is látnunk kell, hogy ez a törvény pozitívan fogalmaz. A tíz parancsolatból kettő fogalmaz pozitívan – az egyik a szombat nap megtartására, a másik a szülők tiszteletére vonatkozik –, az összes többi tiltó parancsolat. „Az Úrnak, a te Istenednek szombatjáról megemlékezzél!” Azért pozitív ez a parancs, mert figyelmeztet, emlékeztet, és valaminek a megcselekvésére hív fel bennünket. Fontosabb tehát valamit megtenni szombatnapon, mint valamitől tartózkodni.

A hetedik nap megünneplése és megszentelése – a törvény indoklása szerint – a világ teremtéséig megy vissza: “Hat napon át teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami azokban van, a hetedik nap pedig megnyugodott, és megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” A parancsolat indoklása úgy mutatja be Istent, a világ teremtőjét,  mint végtelen alkotó hatalmat, de mint aki egyúttal „le tudja tenni a szerszámot.” Úgy ismerjük meg tehát Istent – mai divatos szóval élve –, mint aki nem „workoholic.” Pszichológusok használják ezt a kifejezést azokra, akiknek egyetlenegy szenvedélyük van, a munka, és e szenvedély kiélése nélkül ugyanolyan elvonási tünetek jelentkeznek náluk, mint bármilyen szenvedélybetegség esetében. A „workoholic” szabályosan belebetegszik, ha  nem bütykölhet, nem fúrhat–faraghat, nem intézkedhet, nem rendezkedhet. Isten nem workoholic: le tudja tenni a szerszámot. Hányan vannak itt most közöttünk, akiknek most is azon kattog az agyuk, hogy ‘…nemsokára vége a prédikációnak, aztán gyorsan elköltjük a vasárnapi ebédet – mert azt úgy illik –, s aztán gyerünk, vissza a munkába, vissza ahhoz, amit megragadtam; mert ha elengedem, akkor kicsúszik a kezemből, mert ha nem csinálom, akkor nem megy.’

Mi nem megy? A munka nem megy, vagy én nem megyek? A dolog nem jut előre, vagy az én életem válik tartalmatlanná és üressé? Isten le tudja tenni a szerszámot, amiben nem az foglaltatik benne, hogy Istennek szüksége volt némi szuszra – egy kicsit ki kellett fújnia magát, végül is nem mindennapi tevékenység az univerzum megalkotása! Nem ezért kellett Istennek szombat napon megpihennie. Mint ahogy a workoholicnak sem azért kellene leállnia, mert nem bírja a tempót, hiszen bírja, bírja mindaddig, amíg meg nem áll a szíve, bírja, amíg össze nem csuklik. Hányan csinálják így, hány szívinfarktusról hallunk a 35–40 évesek körében? Bírja – életfogytig. Istennél nem az a kérdés, hogy leáll-e vagy sem, hogy kifújja magát, mert Isten szabadsága benne foglaltatik a negyedik parancsolatban. Nincs erő, nincs hatalom, amely Istent arra késztethetné, hogy világot alkosson! Szabad szeretetéből teremt világot! S ugyanúgy szabad Isten arra is, hogy megálljon, szemlélődjön, megáldja azt, amit teremtett, és örvendezzen benne. Szabadsága van Istennek az ünneplésre, és ez első fontos szempont, kedves testvérek. Az Úr napja a szabad ünneplés napja. A vasárnap nem a kikapcsolódás napja, arra ott van a szabadszombat. Senki nem mondhatja a XX. század végén itt Magyarországon, hogy csak egy szabadnapja van egy héten,  s azért kell a vasárnapot arra fordítania, hogy meglátogassa az ismerősét vagy elrendezze a kertjét, mert a hét többi napján robotolás van. Ma már két szabadnapunk van, kedves testvérek. De egészen biztosra veszem, ha netán három vagy négy lesz majd – merthogy vannak ilyen utópiák is –, akkor sem fogja mindaddig megérteni a vasárnap lényegét az ember,  amíg nem a szabad ünneplés lehetőségét éli meg benne. Nem azért kell a vasárnapi pihenő, hogy kifújjuk magunkat, hogy relaxáljunk, hogy rekreálódjunk, hanem azért, hogy szabadon ünnepeljünk! A vasárnap a szabad Isten szabad ajándéka szabad ünneplésre. Az igazi vasárnap titka, hogy Istent ismerjük meg benne még jobban, az Ő titkaiba látunk bele ezen a napon. Amikor a sumeni  asszony felkereste volna Elizeus prófétát, hogy tanácsot kérjen tőle, azt mondta neki az ura: „Miért akarsz hozzá menni, nincsen sem újhold, sem szombat?” – ami azt mutatja, hogy a vasárnap Isten megismerésének minősített alkalma volt ősidők óta. Nem azért vagyunk vasárnap templomban, mert bennünket így neveltek, vagy mert mégiscsak illendő a harangszóra elindulni, hanem mert ez a nap kiválóan alkalmas arra, hogy belelássunk Isten szívének nagy titkaiba.

2. Természetesen, kedves testvérek, a hetedik nap a fellélegzés napja is egyben. Amikor első helyre teszem a szabad ünneplést – hogy mit tegyünk szombaton, szemben azzal, hogy mit ne tegyünk –, semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy a pihenés nem fontos. Mégis, azt hiszem, a fellélegzés igazi lényegét csak akkor értjük meg, ha elkezdjük szó szerint alkalmazni a negyedik parancsolatot: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálólányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van.” Könnyű úgy megtartani a szombatot, hogy mindenki más dolgozik! Még mondhatná is bárki: én nem dolgozom, én megtartom a parancsolatot! Ám ha nem veszi figyelembe az általános viszonyokat, nem teljesen mond igazat ezzel. A szombatnapi törvény ugaynis a szolidaritás törvénye. Sőt, ha visszatekintünk a régi Izraelre, amikor még adósrabszolgaság is volt, azt látjuk, hogy a negyedik parancsolat forradalmi törvénynek számított. Szombatnapon nem kényszeríthető még a rabszolga sem munkára, mert még a rabszolga számára is biztosítani kell a szabad ünneplés lehetőségét. A negyedik parancsolat szolidáris törvény.

Amikor Ámos próféta panaszkodik Isten népére, kiderül, hogy nem csak az a gond a szombat megtartásával, hogy ott zakatol a korabeli emberek szívében is: ‘Mikor ér már véget a szombat, mikor vethetem magamat újra bele a csalásba, a hamis mérlegelésbe, a pénzhajhászásba?’ – ahogy a próféta panaszkodik, hanem azt is felrója, hogy a képmutatók megtartják ugyan a szombatot, de nem, mint szolidáris ünnepet ünneplik. Pedig ezt a napot megünnepelni azt jelenti: szabaddá tesszük a másikat is! Mivel nekünk – a történelem jóvoltából – valóban két szabadnap áll a rendelkezésünkre, hadd kérdezzem meg először a családfőktől, vajon nem rabszolganap-e az asszonyaik számára a vasárnap? Mert hisz elváratik, hogy az asztalon ott legyen a jóféle húsleves, és minden, mi szem-szájnak ingere. Elváratik azután az is, hogy utána elmosogattassék… Nem rabszolga-e az Úr napján a háziasszony? De megfordítva is kérdezhetem: kedves asszonytestvérek, valóban szabad-e az Úr napján a férfi? Vagy akkor is azon kell törnie a fejét, hogyan csináljon több pénzt, hogyan rendezze jól az életet? Akkor is csak arról esik szó, amiről a hét többi napján is mindig? Nem tartozik-e hozzá a szombat szabad megünnepléséhez, hogy szolidáris közösségben egyként, családként, gyülekezetként a szabadító Úrra figyel mindenki? Mindenki számára lehetőséget adunk-e a fellélegzésre?

3. Ezeket a kérdéseket most két aspektusból tartom nagyon fontosnak. Azért kell mindenkit szabaddá tenni, hogy lehetőség nyíljon a közös istentiszteletre. A régi magyar falvakban az volt a szokás, hogy amikor templomba mentek a hívek, csak egyvalaki maradt otthon: aki a tüzet őrizte. A következő vasárnap aztán más őrizte a tüzet. Meg lehet úgy szervezni az életet, értelmesen, józanul, hogy mindenki számára biztosítsuk a közös istentisztelet lehetőségét. Másészt, az is benne foglaltatik a negyedik parancsolatban, hogy az Úr napján méltányosnak kell lennünk. Méltányosnak kell lennünk önmagunk felé is.
   
   

Talán két évtizede is annak, hogy Csoóri Sándor egy esszéjében leírta: a magyar nép az önkizsákmányolás népe. Miközben mindenki az állami szektorban dolgozott, az emberek már a magánszektor felé is mozdultak, és azon sóhajtoztak, hogy milyen kár, hogy csak 24 óra egy nap. Az önkizsákmányolás népe voltunk, és úgy látom, vagyunk ma is. „Megemlékezzél a szombatnapról.” Megemlékezzél arról az Istenről, aki le tudja tenni a szerszámot. Emlékezzél meg arról az Istenről, aki tud ünnepelni, tud az elvégzett munka fölött szabadon és boldogan szemlélődni. Mert a szabadon szemlélődő Isten a boldog Isten. Szombaton szabadok vagyunk az Ő ünneplésére, belelátunk az ő boldogságába, és részesülünk belőle.

Végül, az Úr napja a szövetség jele. Ez magyarázza, hogy a keresztyénség elhagyta a zsidó szombatot, és az új szövetség napján, a feltámadás napján kezdte ünnepelni az Úr szombatját. Az Úr napja ugyanis nemcsak a teremtéshez vezet vissza, hanem előrevisz bennünket az új teremtéshez, amely a Jézus Krisztus feltámadásával kezdődik. A vasárnap az új teremtést előlegezi meg számunkra, vagyis mi ezen a napon nemcsak azt az Istent ünnepeljük, aki megnyugodott, aki megpihent, aki a teremtett világban gyönyörködni tudott, hanem azt az Istent is, aki az ember bűne, istenkedése miatt megromlott világot helyreállítja a Krisztusban. Isten olyan világot ígér a Krisztusban – amint azt a Jelenések könyvében halljuk –, melyben nem lesz könny, nem lesz sírás, nem lesz fájdalom, nem lesz ínség. Azt az Istent ünnepeljük vasárnap, akinek Krisztusára nézve mondja a Zsidókhoz írt levél: „Van az Istennek szombatja.” Azt a napot ünnepeljük, amelyik előíze és foglalója a végső, nagy szombatnak, a végső nagy megnyugvásnak, amikor Istent színről–színre látjuk, és Őbenne lesz minden. Nem a múlt napja a szombat, nem valami ódivatú szokás ez, hanem a jövendő napja.

Annak a népnek van jövendője, amelyik a jövendő napját megáldja és megszenteli. Amelyik közösség kitörli a szombatnapot, és csak a munkának, a hatékonyságnak, a robotnak, a lázas tevékenységnek a napjait ismeri, az a nép saját rabszolgájává teszi önmagát. „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Imádkozzunk, kedves testvérek, könyörögjünk minden nap és minden órán a mi népünkért, hogy a hatékonyság egyiptomi rabszolgaságából, az önkizsákmányolás szolgaságából, önmagunk rabszolgaságából Isten kivezessen bennünket. Imádkozzunk, hogy az  Ő napját meg tudjuk szentelni, az Ő napján megízleljük jóságát, áldó hatalmát és örökkévaló boldogságát. Akkor van jövendőnk. Ámen