A nagy jel fénye

„És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, aki a napba volt felöltözve, és lábai alatt volt a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona; aki terhes volt, és akarván szülni, kiáltott, és kínlódott a szülésben. Láttaték más jel is az égben, és íme, volt egy nagy veres sárkány, akinek hét feje volt és tíz szarva, és az ő fejeiben hét korona; és a farka utána vonszolta az ég csillagainak harmadrészét, és a földre vetette azokat; és álla az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye. És fiú-magzatot szült, aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet; és ragadtatott annak fia Istenhez és az ő királyiszékéhez. Az asszony pedig elfutott a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezer kétszáz hatvan napig. És lett az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodtak a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodott és az ő angyalai; de nem vehettek diadalmat, és az ő helyük sem találtatott többé a mennyben. És levettetett a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vettetett a földre, és az ő angyalai is ő vele levettettek. És nagy szózatot az égben hallottam, amely ezt mondotta: Most lett meg az üdvösség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolta őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt. És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mind halálig. Annakokáért örüljetek egek és akik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van. Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdte az asszonyt, aki a fiút szülte. De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. És a kígyó az ő szájából az asszony után vizet bocsátott, mint egyfolyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elragadtassa. De segítségül lett a föld az asszonynak, és megnyitotta a föld az ő száját, és elnyelte a folyóvizet, amelyet a sárkány az ő szájából bocsátott. Megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél volt a Jézus Krisztus bizonyságtétele; és a tengernek fövenyére állt.” (Jelenések könyve 12. rész)

Mikor egyre nagyobb teher ereszkedik az emberre, baj van. Kisebb teher esetén még eligazítottuk a lábunkat, megfeszítettük a térdünket és a derekunkat, és még bírtuk. De ha újabb és újabb teher nehezedik ránk, szinte már összerogyunk alatta! Szellemi dolgok terén is így vagyunk, de az elviselhetetlen teher itt nem a megértésért folytatott küzdelemből fakad. A bölcselők szerint az ember szimbolikus állat, vagyis mindannyian tudunk szimbolikusan gondolkodni és beszélni, ezért jól is értjük a Jelenések könyvének az egész szerkezetét. Ez a könyv szimbolikus irat, tele jelképekkel, hasonlatokkal, átvitt értelmű leírásokkal. Nem rogyunk össze, amikor ezeket próbáljuk értelmezni, hiszen, mondhatni, eleve erre is hív meg bennünket itt Isten igéje. S hogy ez nem üres spekulálást jelent, az hamar kiderül az igékből is. Meghagyom, olyakor a spekuláció és az értelmezés egy területre esik. De ez nem igazán teher számunkra. Az igazi teher az, hogy ami átsugárzik a könyvön, ez pedig a győzelem lehetősége illetve a kudarc kockázata. Mindjárt a könyv elején a szívünkig ér a hét gyülekezetnek szóló üzenet, s mindegyikben a súlyos záradék: a győztesnek adok fehér követ, a győztest oszloppá teszem az Úr templomában, a győztesnek fölíratik a neve, és nem töröltetik ki, aki győz... Aztán a mennyei istentiszteleten a Bárány feltöri pecséteket, megszólalnak a trombiták, kiöntetnek a csészék, és ami ott fönt történik, az megy végbe itt lent, közöttünk is; egy megfoghatatlan, megragadhatatlan, végére mehetetlen eseménysorozatba kerülünk bele  - és  közben folyton csak azt kérdezzük: győzni? Ugyan, lehetséges egyáltalán ilyen viszonyok és körülmények között állhatatosnak maradni, megtisztítani magunkat, hűségesnek lenni, megtartani a Jézus Krisztus jó bizonyságát? Egyszóval, amit a Jelenések könyvében olvasunk, nehezen megfejthető, jelképekbe foglalt titkoknak a kibontakozását, nem az értelmünket, a gondolkodásunkat terheli meg, hanem egzisztenciálisan érint bennünket. A létezésünkben ragad meg, úgy ahogy egész embervoltunkban vagyunk, telve képzetekkel, szorongással, olykor kétségbeeséssel. Ha pedig a „nagy jel” fényében olvassuk a Jelenések könyvét, ahogy itt, most ez a 12. részben előttünk van, és ennek értelme szerint nézzük a „kisebb” jeleket, csak még nagyobb lesz a nyugtalanságunk, de egyúttal itt találjuk meg a vigasztalást is.

 Így kezdődik a tizenkettedik rész: „és láttaték nagy jel az égben: egy Napba öltözött asszony” -  majd folytatja János: „és láttatott más jel is az égben” -  de ezt nem nevezi „nagy” jelnek. A nagy jel, a napba öltözött asszony, amint gyermeket szül, aki elragadtatik a mennyei trónus elé. A gyermeket elragadni akaró sátán itt a földön vesz bosszút, először a napba öltözött asszonyon, majd a nappal öltözött asszony többi gyermekén. Ez történik a világban. De miért történik ez?
A világban háborúk vannak. Nem olyan messze tőlünk is háború dúl. És háborúk lesznek ezután is világban. Nem jövendölök, csak olvasom a történelmet. Amikor mértanórán megtanultunk vektort húzni, úgy szólt a lecke, hogy két pontot köss össze egy vonallal, és ez a vonal egy irányt ad meg, és a vonalat lehet tovább húzni. Ha az emberiség történetét nézzük, nem jövendölés azt mondani, hogy háborúk lesznek. Ez az emberiség iránya. Ebben az állapotunkban és emiatti  szorongásunkban csak még nagyobb súllyal nehezedik ránk az a kérdés, hogy akkor tehát véget ért volna az a békeidő, amit Isten nekünk ajándékozott? Hiszen mi évtizedek óta békében élünk. Én a születésem óta békében élek. S vajon azt, amit Isten nekünk ajándékozott, mi arra használtuk-e, úgy használtuk-e, úgy éltünk-e benne, úgy éltünk-e vele, hogy azzal Isten mennyei dicsőségét szolgáljuk?

Mi történik a világban? A világ tele van hitetéssel. Azt mondja a Jelenések könyve: „és levettetett a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vettetett a földre, és az ő angyalai is ő vele levettettek vettetik a földre, és az ő angyalai is vele vettetének.” Ebben a világban mindegyre hitetés folyik. Így mondja a Jelenések könyve: amaz ősi kígyó, a nagy hitető az, aki kezdettől fogva szétválasztja az ember és az Isten útját, kezdettől fogva odateszi ember és Isten közé a gyanúnak, a haragnak, az ellenállásnak, a lázadásnak a gondolatát. Az egész világot hiteti, és az egész világgal hitet, hiteget minket. Nem pesszimizmus mondatja ezt velem, hanem mindannyiunk közös tapasztalatát próbálom összefoglalni. Mi annyi mindenre szeretnénk támaszkodni, annyi mindenről szeretnénk tudni, hogy valóban az történik-e, azért történik-e, úgy történik-e az, ami történik, mert hírre, gondolatra, véleményre, szóra kell rátennünk magunkat, ezek alapján kell berendeznünk az életünket, s aztán egy-két hónap után már sehol az a hír, gondolat, vélemény, szó! És ez még a jobbik eset. Mert amikor az ember egy végigélt élet után, késő vénségében döbben rá arra, hogy hamisságban volt és élt, és mindezzel már szembenézni sincsen ereje, akkor hogyan hordozza el ennek a terhét? Ez történik a világban.

Továbbá, azt mondja a Jelenések könyve, hogy miután levettetett a vádoló, a sátán, az ördög, a föld kerekségére, melyet elhitet, ő az, aki Isten trónusa előtt vádol minket. A görög szó itt így hangzik kategór, vádló.  A régi görög kifejezése szerint a kategór az, aki a bíró előtt a vádat képviseli. Ebből származik a kategorikus kifejezés. Egy barátom ma reggel azt üzente-kérdezte, miután ő is olvasva ezt az igét, hogy: ezek szerint aki kategorikusan beszél, a kategorikus ember máris az ördög zsákmánya lenne? Kicsit megszeppentem a kérdésén, hiszen néha határozottnak kell lennünk, kategorikus kijelentéseket kell tennünk. Mégis, talán értjük jól, hogy miről beszél itt a Jelenések könyve: ez a vádoló kategorikus, és azt képviseli, azt írja a szívedbe, azzal terhel, hogy te elvesztél.
Így rakjuk össze a világ dolgait: háborúk vannak és lesznek, az egész világ hitetésben vergődik és az egész életet és az igaz hitet el lehet rontani. És ez a romlás olyan mélységű is lehet, hogy még szembesülni sem tudunk az elvesztegetett életünkkel. Értjük már, hogy a hitető szava és kategorikus vádja - elvesztél!  -, ez már-már maga az ítélet, ez a summa, ami ellen nincsen fellebbezés. Ez zajlik itt,  a világban. Erre világít rá  a nagy jel, a napba öltözött asszony jele.

De valami mást is megmutat, és ezért, amit itt a Jelenések könyve 12. részében olvasunk, igaz evangéliumként olvashatjuk. Mi több, merem kijelenteni, hogy az igaz evangélium, az Isten szabadításának a jó híre legtöbbször akkor érkezik el a szívünk mélységéig, amikor a vádló, a kategorikus kísértő már-már az elméd legmélyébe, a lelked utolsó rekeszébe is belekiabálta, hogy elvesztél, hogy nincs remény. Ahogy Vörösmarty mondja, versében: „az ember sárkányfog vetemény. Nincsen remény, nincsen remény.” Ekkor érkezik ez a mennyei látás, ez az égi jelenés, isteni megnyilatkozás, a nagy jel, amely egyszerre szól Krisztusról, a megmentett és a mennyei trónushoz fölemelt fiúról, és szól az Anyaszentegyházról, a napba öltözött asszonyról, és szól rólunk az anyaszentegyház gyermekeiről.
Azt mondja el a látomásában János, hogy miután az ördög nem akadályozhatta meg Krisztus váltságművét, vagyis nem téphette ki kezéből a vasvesszőt, hanem érvényes maradt, amit a második zsoltár mond: „csókolgassátok a fiút, boldog az az ember, aki őbelé veti bizodalmát (Zsoltár 2,12), hát üldözni kezdi az egyházat.
Az anyaszentegyház üldözése, bármilyen módon is történik, legyen az életeket követelő tettlegesség vagy a méltó élet lehetőségeinek lerombolása, vagy az, amit mi jobban ismerünk a mai világunkban, a keresztyén ember hitelének, tisztességének, becsületének, tekintélyének megsemmisítése, mindez, vagyis az egyház üldözése Krisztus miatt van. Ezt ne felejtsétek el soha! Ó, nem azért üldözik az egyházat, mert vannak benne bikfic papok!  Hiszen erre mondhatjuk, hogy a papok is emberből vannak. Ó, nem azért üldözik az egyházat, mert pöfeteg-gomba presbiterek vezetik a gyülekezetet, vagy, mert ilyen-olyanok a hívő emberek, mindjárt, például, bűnösök. Hiszen éppen azt hirdeti az anyaszentegyház puszta léte, hogy minket bűnösöket, szentségteleneket, tisztátalanokat Isten meghívott egy olyan életútra amely során letesszük a bűnöket, megtisztítjuk magunkat és megszenteljük életünket! És ez az út holtunkig tart. Nem ez a baj az egyházzal. Nem is az a baj az egyházzal, , hogy az egyház, úgymond, gazdag. Ezt különösen sokat szokták mondani a 20. században. De aztán amikor szegény lett az egyház, elvettek tőle mindent, akkor miért volt baj az egyházzal, éppenséggel a 20. században? Mert szegényen is baj volt vele, hogy miért nem végez ilyen-meg-olyan társadalmilag fontos munkát! Bizony, csak Krisztus miatt van baj az egyházzal. A nagy vádló Krisztus miatt támaszt ellenségeskedést az egyházzal szemben. A nagy vádló egyen-egyenként vádol minket Isten ítélőszéke előtt (olvassátok el Jób könyvét!), de ugyanő vádolja az anyaszentegyházat az emberek előtt! Téged Isten előtt, az anyaszentegyházat az pedig emberek előtt - Krisztusért.

De azt is olvassuk ebben a leírásban, hogy mennyei erők, isteni hatalmak megmentik az egyházat. Akár oly módon is, hogy menekülnie kell. Tertullianus egyházatya, a 2. század végén, nagy üldözések idején, azt mondta, hogy a helyeden kell maradnod a nehéz időkben is. Ne menekül el a szorongató helyzetedből, mert különben elárulod az állhatatosság  erényét. Nem fordíts hátat azoknak, akik készek a vértanúságra Krisztus igazságáért, sőt, csatlakozz hozzájuk! Lehet, hogy félelmekkel telik meg a szíved, de Isten megmenti az anyaszentegyházat, Isten megtartja az édesanyát, és ha őt megtartja és megmenti, akkor téged is megtart és megóv gondviselő szent akaratában. Mások szerint csak addig állj helyt, amíg meg tudod tartani a hitedet. De így is, úgy is vigasztalás van az igében: mi a Napba öltözött asszony dicsőség-fényében, a nagy jel fényében nézzük a kisebb jeleket.

S mondhatjuk mindjárt: nem a háború a nagy jel, nem a világ elhitetése a nagy jel, nem a leleplezett ámítás a nagy jel, nem is a Krisztus gyermekeinek az üldözése vagy éppen megmenekülése a nagy jel. A nagy jel a Napba öltözött asszony. Az ő első szülötte, Jézus Krisztus az Atya trónusán ül.

János evangélista azzal kezdi látomásainak leírását, hogy szól azokról a tanúkról, akik megvívták a mennyei harcot és életüket sem kímélték, és  az ő győzelmük okán vettetett le a földre az ősi hitető-vádló, az ős-kategorikus. Ezek a tanúk számukra fénylő csillagok. Ezért „megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, akiknél volt a Jézus Krisztus tanúságtétele”. Ezért mai bizonyságtevők vagy tanúk társai az egykori bizonyságtevőknek. Ez a nagy jel titka. Ez az anyaszentegyház titka. Az egyházról valljuk, hogy Isten a világ kezdetétől fogva annak végezetéig választja ki és gyűjti egybe azt a kiváltképpen való népet, minket, akiket igéjével és Szentlelkével megoltalmaz, és hisszük, hiszem én is, hiheted te is, hogy tagja vagyok és vagy és az is maradok és az is maradsz az egyháznak.
Nézzetek hát mindent a nagy jel fényében, a háborúkat, a nagy világcsalásokat, a kozmikus hazugságokat, a rémítő őrületeket, a szívszorító és életroppantó terheket, a kategorikus reménytelenséget (nem tudjuk, hogy hol vagyunk és hová megyünk!), és halljátok így, de zárjátok is ki a nagy vádló hangját (elvesztél és nincsen reményed!), mert a nagy jel fényében maga Jézus Krisztus, az Üdvözítő Úr ragyog fel, aki vasvesszővel legelteti az ő népét. „Mert azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat, mivelhogy reménységünket vetettük az élő Istenben, aki minden embernek megtartója, kiváltképpen a hívőknek.” (1Tim 4,10) Ámen.