A mi levelünk ti vagytok

„A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember, akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira.” (2Korintus 3,2-3)

Szeretett testvérek!

1. Azért választottam ez az igét, mert valójában ez az ige választott engem. Az ajánlólevél, melyről Pál is beszél, itt, Budahegyvidéken nagy és erős szerepet játszott az én életemben.

27 évvel ezelőtt, a budahegyvidéki lelkészválasztás viharai közepette vizsgálóbizottság elé citáltak, ahol elém tettek egy levelet, amit a gyülekezet tagjai írtak meghívásomat ajánlva, s azt kérdezték a bíró urak, hogy netán én fogalmaztam-e azt a levelet? Abban a levélben engem úgy feldicsértek, hogy elsőre olvasván fülig pirultam, s mondtam a vizsgálóbírónak: ilyeneket én magamról nemhogy írni, de gondolni sem tudok. Ma is fülig pirulok, mert bizony 27 év alatt sem tudtam megfelelni a sok dicséretnek. Ha pedig előlegnek vesszük az egykori szép ajánló szavakat, akkor még mindig adós vagyok nektek igével, tanítással, hűséggel, szolgálattal, készséggel, szeretettel, alázattal. Egyszóval, az a levél inkább volt a budahegyvidékiek jóságának és nagylelkűségének bizonyítéka, amivel Ti, testvérek, sosem maradtatok adósok. Köszönet érte.

De van ennek a felovasott igének határozott konkrétsága is, itt Budahegyvidéken is. Ugyanis nem 27 évvel ezelőtt prédikáltam itt először, hanem 44 éve, végzős lelkészhallgatóként. Akkori szokás szerint a püspök exmissziós szolgálatra rendelt ide, a gyülekezetbe, mintegy a segédlelkész segédjének. Az első szószéki prédikációmat egy vasárnap délutáni istentiszteleten erről a textusról mondtam. Hogy én mit mondtam, már nem emlékszem rá (talán jobb is!), de a textus nagyszerűsége igen élénken megmaradt bennem. S talán vannak itt néhányan, akik ott voltak azon a délutánon. S hogy mit mondtam én, meglehet ők sem emlékeznek már rá (jobb is!), de a textus bizton megmaradt bennük: „A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember...”  

Egyszóval, hogy milyen a budahegyvidéki lelkipásztor, vagy inkább, először is, hogy egyáltalán budahegyvidéki lelkipásztor-e ő, azt az mutatja meg, hogy be van-e írva a szívébe a gyülekezet, és  másodszor, amilyennek oda be van írva a gyülekezet, olyan a lelkipásztora. Aztán, megfordítva: hogy milyen a budahegyvidéki gyülekezet, az teljességgel kiolvasható abból, ami bele van írva a lelkésze szívébe. Nagy titok ez, szépséges titok. És számomra mélyen személyes is, kedves budahegyvidékiek.

2. De, hogy ne csak az igéről beszéljünk, hanem hogy szóljon maga az Ige, engedjük el azt, amit most én mondhatok rólatok és magamról, és forduljunk oda ahhoz, amit az Ige mond itt és most (és egyúttal örökkévaló módon) nekünk, éppenséggel nekem és nektek! Hadd legyek én is, még egyszer, veletek együtt az Ige hallgatója.

„A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember, akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira.”

Valójában az a kérdés támad itt, hogy mi írja meg az életünk valódi történetét, és mondom így is: mi írja igazán az életünk történetét? Mert itt mindent eldöntő összefüggés tárul fel: tudjuk-e igazán (vagyis tudjuk-e jól és pontosan) írni a valóságot, és tudjuk-e  igazán (vagyis a valóságnak megfelelően) olvasni is az igazságot?  Lám, Pált megbántották a korintusiak, mert Pál megbántotta őket. Megszomorodtatok, írja nekik, de én nem bánom ezt a szomorúságotokat, ha és amennyiben Isten szerint az életre szomorodtatok meg (2Kor 7,8). De talán már késő ezt mondani, mert a korintusiak már megkérdőjelezték a rangját, az apostolságát, mi több a hitét és a hitelét is. Hadd jegyezzem meg, hogy így szokott ez lenni: ha nem csiklandozod a fülem, és nem szórakoztatsz el azzal, hogy folyton megdicsérsz, akkor nem vagy jó prédikátor; ha nem engeded meg, hogy bármit megtegyek, vagy éppen semmit se tegyek, akkor nem vagy jó főnök, jó pásztor, egyáltalán, nem vagy jó keresztyén; ha pedig változtatni is akarsz rajtam, akkor semmi közöd énhozzám. Egyszóval, ha ez a Pál még egyszer ide akar jönni, ha még egyszer szóhoz akar itt jutni, akkor hozzon ajánló levelet - tekintélyesektől, apostoloktól, püspököktől, influenszerektől, facebook-bajnokoktól.

Pál menni akar, és ott folytatni, ahol a múltkor abbahagyta. A válasza pedig ez: hiszen ti vagytok az én ajánlólevelem  - nem tintával írva, hanem Lélekkel, nem törvényként kőbe vésve, hanem szívbe írva, és nem én írtam, hanem általam maga  a Lélek írta. Nem titkos irat ez, amit csak a címzett bonthat fel, hanem Krisztus nyílt levele. És éppen arról szól, amit az ajánlólevél szóban az „ajánlás” szó kifejez (legalábbis görögül): odaállni valaki mellé, kiállni mellette, pártolni őt, együtt megjelenni vele.  Ugyanezzel a szóval írja le Lukács evangélista azt, ahogyan Illés és Mózes a megdicsőülés hegyén Jézus mellé álltak, és együtt beszéltek a bekövetkezendő dolgokról, a keresztről és a feltámadásról, az üdvösség útjáról. Lám, a törvény és próféták minden szava ajánló levél Krisztus mellett (Lukács 9,32). Igen, a néhai jövendölők igazolják a beteljesítőt, holott éppen régen is Krisztus ígérete ihlette őket.

Isteni mélység tárul itt fel Korintusban is: az ajánlólevelet, a bizonyság-iratot nem Pál írta, de nem is maguk a korintusiak írták, ámbár ők írhatták volna, ahogy másutt mondja is Pál: „nektek kellett volna ajánlanotok engem! (12,1). Ezt a levelet maga Krisztus írta. „Nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok” - mondja az apostol. S erre még vissza kell térnünk.

3. De előbb még figyeljük meg azt is, hogy milyen erős szó ez, amit itt Pál mond: ez az ajánlólevél bele van írva a szívembe. Kisiskolás koromban a tanító néni sokszor azzal adta vissza a dolgozatomat: mi ez a macskakaparás? De éppen ezt jelenti a szó: belekarcolni, belevésni, fájdalommal is, kemény makacssággal is, ügyetlenül is, de kitörülhetetlenül beleróni, rovátkolni. S ebből Mózes kőtáblája, az élet törvénye jut eszünkbe, s még inkább a próféták, leginkább Jeremiás, akik arról jövendölnek, hogy az üdvösség nyitánya az lesz, amikor Isten a szívünkbe írja bele az igazság törvényét (Jeremiás 31). Márpedig a szív teljességéből szól a száj (Mt 12,34). Amit a szívem rejt, az vagyok én magam. Az én vezérem belsőmből vezérel. És ha Isten írhatja szívembe az életet, akkor Ő vezérel engem. Nincs más út igaz életre és üdvösségre, de Krisztusban biztos út ez.

Foglaljuk össze: azt mondja Pál, hogy Korintusban az ő evangélium-hirdető szolgálata által írta meg a  Szentlélek a Krisztus nyílt levelét. S éppen Pál szívébe írta ezt bele, ugyanúgy, ahogy  a Filippiek esetében is, akiknek ezt mondja: a szívemben hordalak benneteket (Fil 1,7).

S mint mondtam, azt is kérdeznünk kell, hogy mi van Krisztusnak ebben a levelében, a  Lélek által Pál szívébe írva? Mert többről van itt szó, mint a prófétai ígéret teljesüléséről.  Itt már nem csak életre vezető törvényt, maradandó vezérelveket, igazság-információt olvasunk, hanem mélyen személyes üzenetet. Mikor Jézus tanítványai ujjongva jelentik a Mesternek, hogy a te nevedben még az ördögök is engednek nekünk, Jézus ezt mondja nekik: „Íme, adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek. De azon ne örüljetek, hogy a lelkek nektek engednek; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.” (Lukács 10,19-20) Továbbá ezt mondja a Feltámadott a sardisi gyülekezetnek: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel 3,5) - és mindkét helyen ez az erős szó áll: felírva, bevésve... Felírva a mennyben, bevésve az élet könyvébe.

Nos, ahol kezdtem, ott fejezem be. Amiről Pál szól: a Krisztus levele vagytok ti a Lélek által írva, azt jelenti, hogy ez az ajánló levél, ez az együvé állás, egymás mellé állás, együttlét voltaképpen: átirat. A Lélek átírja a szívünkbe azt, ami már fel van jegyezve a mennyekben. Mert Istennél,  az Ő örök akaratából, végére mehetetlen és kikutathatatlan kegyelméből már fel van írva a neved. És ez az isteni „igen és ámen” -  maga Krisztus, aki Isten minden ígéretének teremtő igenje és újjáteremtő ámenje (2Kor 1,20) - megelőz minden életet, minden eszmélést, minden hitet, minden emberi igen és áment. Istennél nem kell nevet szerezned, a neved már ott van Őelőtte, Istennél nem kell jó hírbe hozni magadat, Krisztus ajánl be téged. Ez üzeni a prófétával is: „neveden hívtalak, szeretettel szólítottalak, noha nem ismertél” (Ézsaiás 45,4), és ugyanitt:  „ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1) Ezt a mennyei feliratot írja át a Szentlélek a szívünkbe. Ez a Krisztus levele, ez az evangélium. A Szentlélek ír a szívedben. Voltaképpen ez az egész keresztyén élet - ez a boldog élet: Isten beírja a szívembe önmagát, és beír oda engem önmagamat is, mint üdvösségre hívott gyermekét.  Ámen