Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az Apostolok cselekedeteiből olvastam föl azt a történetet, amely közvetlenül megelőzi Pünkösdöt, vagyis megelőzi azt a pillanatot, amikor Isten ígérete szerint kitöltetik Isten Szent Lelke, és Jézus feltámadásának a tanúi – elsősorban az apostolok! – elindulnak betölteni hivatásukat, hogy a világ minden pontján és mindenkinek – ahogyan Jézus parancsolja nekik – boldog bizonyságot tegyenek az Ő feltámadásáról, Isten kegyelméről, és sokakat meghívjanak Isten országára. Azt olvastuk, hogy amikor együtt voltak, s nemcsak a tizenegy, hanem még mintegy százhúsz atyafi, egy igen nehéz és drámai döntés várt rájuk. Talán nem is akarták ezt a döntést meghozni, talán nem is akartak tudomást venni a gondról, ám Péter fölállt és szóvá tette, hogy a tizenkét tanítvány közül hiányzik egy. Hiányzik Júdás, aki Jézus elárulta, aki az árulását fölismerve keserűségre jutott, keserűségében megpróbálta a dolgot visszacsinálni, de nem lehetett már, és ahogy az evangéliumi feljegyzések is elmondják, öngyilkosságot követett el. Péter azonban nem Júdás esetén akar példálózni, hanem jelzi, hogy van egy betöltetlen hely.

Először tehát arról kell szólni, hogy miért volt szükség arra, hogy Péter, a tanítványi közösség vezetője, fölálljon és határozottan jelezze, hogy mielőtt még megérkezik a Szent Lélek áldása, mielőtt kitöltetik Isten felbátorító ereje, mielőtt még elindulnak a szolgálatra, ezt, aminek híjával vannak, nekik, maguknak kell betölteni. Azért volt erre szükség, mert a tizenkettes szám nem volt véletlen. Nem véletlen, hogy Jézus pontosan ennyi tanítványt hívott el szűk, bizalmas körbe. Nem véletlen, hogy tizenketten voltak azok, akik a felhatalmazó ígéreteket kapták. A régi Izraelt jelzi ez a tizenkettes szám, a tizenkét törzset. Ez tehát valamiféle teljességet jelent, Isten népének a teljességét jelenti. Ha a tizenkettőből egy vagy kettő hiányzik, már nem teljes a kör, márpedig Isten az egész népnek, az egész közösségnek adta az ígéretet. A hagyomány egyébként – ezt nem a Bibliából olvassuk, későbbi hagyomány - a tizenkét apostolt be is sorolja a tizenkét törzs szerint. Ezt én - megmondom őszintén – utólagos visszaolvasásnak tekintem, erőltetésnek. A hagyomány még azt is tudni véli, hogy a sorsvetéssel megválasztott Mátyás apostol Juda törzséből való volt, és éppen Betlehemben született. De ez már, azt gondolom, csak kegyes spekuláció. A dolog veleje az, hogy meg kell lenni a tizenkettőnek. És azért kell meglenni a tizenkettőnek, mert a régi népről, a régi Izraelről, a régi ígéretek birtokosairól pünkösd után minden népre, az egész világegyetemre kiterjed Istennek az áldása. Éppen a régin keresztül, éppen a régi teljességén keresztül. Szimbolikus, metafizikus ez a kérdés,  - de még mi is tudjuk ebben a mi racionális, funkcionálista világunkban, hogy a szimbolikának, a metafizikának, az ígéretek teljes körű beteljesítésének múlhatatlan jelentősége van.

Mégis nehéz a döntés, mert ki legyen a tizenkettedik? Péter felsorolja ugyan a kritériumokat, elmondja, hogy olyat kell választani, aki ott volt Jézus tágasabb tanítványi körében attól a pillanattól kezdve, hogy Keresztelő János megkeresztelte Jézust. Így Tehát olyat kell választani, aki tanúja Jézus egész életének, aki végig követte Jézust a földi életúton, és aki tanúja a feltámadottnak is. Ez nagyon erős, meghatározott kritérium, s nyilván szűkíti a kört, ebbe már nem tartozik bele mindenki. De még így is sokan vannak. Aztán végül kettőt előállítanak, és nem tudnak dönteni. Pedig sokféle szempont szerint lehetne Júdás helyét betölteni. De nem tudják. Lehetne például olyan szempontok szerint dönteni, hogy a kettő közül ki az ismertebb. Ezt elmondja Lukács evangélista is. Az egyik jelölt, Barsabás, feltehetően igen népszerű lehetett, merthogy két beceneve is volt, és akinek két beceneve van, az népszerű ember. Egyrészt Józsefnek hívták, másrészt pedig Justusnak. Ez arra enged következtetni, hogy Barsabás már a tágasabb tanítványi körben is úgy forgolódott, hogy olyan melléknevekkel látták el, melyek nem gúnynevek voltak. Mert sem a József, sem a latin Justus név nem tekinthető gúnynévnek, a József név egészen az ősi időkre vissza megy, a régi József sok áldást hordozott, sőt bizonyos értelemben Jézus előképének is tekintették, nagyszerű dicsőséges név ez. A Justus pedig azt jelenti, hogy igaz ember, ez egy becsületes, igaz, tiszta ember neve.

A másik jelölt egyszerű nevet hordoz: Mátyás. Szó szerint magyarul azt jelenti: Isten ajándéka. De hát sok Mátyás volt akkoriban, nem úgy, mint nálunk, hogy csak egy Mátyásunk volt, ki aztán meghalt és oda lett az igazság is. Ám mégsem tudtak dönteni, noha mint látjuk a rövid megjegyzésekből, lett volna kapaszkodó. El lehetett volna döntenia kérdés az alapján, hogy ki az ismertebb. Az, hogy Barsabásnak még két neve volt, ez minden exitpollnál többet mutat, minden rangsornál többet mutat, ő népszerű ember volt, s ez elvileg eldönti a kérdést. Sőt, ha a mellékneveinek mélységeibe beletekintünk, ahogy utaltam rá, még egyéb érvet is ide lehetne hozni. Nemcsak közismert és népszerű volt, a közismertség és a népszerűség hamar el tud párologni, pillanatok alatt eltűnik, - ismerjük a hiúság vásárát. A melléknevei arra engednek következtetni, hogy megbízható, igaz embernek tartották. Ez nagyon erős szempont. Nem két egyforma közül kell tehát választani, hanem van itt valaki előttünk, akiben megbízunk, akire szolgálatot lehet rábízni, akire rá lehet tenni nagy terhet. Hajolva hozzá a szív. És mégsem tudják eldönteni. Sőt, Péter szavából egészen nyilvánvaló, hogy nem is akarják eldönteni. Nemcsak, hogy nem tudják, nem is akarják eldönteni. Mert ezt mondja Péter: állítsatok ide kettőt. És oda állítottak kettőt, mind a kettő Jézus földi szolgálatának hiteles tanúja, majd imádkozva ezt mondták: Te Uram, aki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg e kettő közül egyiket, akit Te választottál ki. Ez azt jelenti, hogy nem is akarják eldönteni.

Ekkor érkezünk el ahhoz, ami talán a mi számunkra igen szokatlan és furcsa megoldási mód: sorsot vetnek. Isten igéje számos helyen eltanácsol bennünket ettől a döntési módtól. Természetesen, bizonyos esetekben magától értetődő. Például, amikor a focipályára fölmegy a két csapat, előbb térfelet és kezdőrúgást választanak,  feldobják a pénz, fej vagy írás. Ezt így lehet eldönteni, mert nem lehet arról vitát nyitni, hogy melyik csapatnak lesz jobb, hogyha délutáni fényben a kapusa nappal szemben fog védeni, vagy merre felé lejt a pálya. És azért sem nagy kérdés ez, hiszen félidő után úgyis térfelet fognak cserélni. Tehát a sorsolás itt technikai művelet. Vannak másutt is eljárások, amikor sorsot kell vetni, például amikor a szavazat egyenlő. Itt azonban nem erről van szó. És Isten igéje sok esetben el is tanácsol bennünket attól, hogy nehéz ügyekben, nehéz döntésekben – hogy így mondjam – a vakszerencsére bízzuk a dolgot. Azért tanácsol el bennünket Isten ettől, mert a Példabeszédek könyve is így tanítja: az emberek kebelében vetnek sorsot, de az Úrtól van annek minden ítélete. Azt mondja Salamon ebben a bölcsességében, hogy nehéz és eldönthetetlen helyzetekben az ember kebelében vetik a sorsot, valahol legbelül a szívet és a lényeget érinti ez a mozdulatsorozat, és mégis Isten az, aki minden tekintetben megítéli az emberi szívet. Egy mély dráma kellős közepén állnak az apostolok, meg kell választani a tizenkettedik apostol társat, mert nélküle nem teljes a szám, nélküle sem szimbolikusan, sem valóságosan nem kezdődhet meg Isten Lelkének áldó munkája minden nép körében, de nem tudnak, és – mint kiderül – nem is akarnak dönteni. Sorsot vetnek tehát.

És ennek a sorsvetésnek az eredménye visszaigazolja a Példabeszédek könyvének a bölcsességét. Már az óegyház idején is csodálkozva jegyezték meg az írásmagyarázók, hogy Mátyásra esett a sorsvetés. Pedig neki van kisebb esélye – elmondottuk –, legalább is emberileg szólva. Ha mégis úgy kellett volna választani, hogy kiáll a kettő és egyfajta „megasztár” versenyként eléneklik magukat, elmondják a tudományukat, elmondják a világról a véleményüket, tesznek valami lelki piruettet, és ott van a szigorú zsűri, a tizenegy apostol (tizenegy: nem is lehet szavazat-egyenlőség!), hát akkor mondjuk: kiválasztják a győztest. Akkor Barsabásra esett volna a választás. Finoman, de lényegre törően jelzi ezt Lukács. De már a régi írásmagyarázók is csodálkoztak, hogy Mátyásra esett a sors. Mátyásra. Neki csak egy neve van, nem három, mégis rá esett a sors. Hogy ennek a sorsvetésnek a páratlanságát is megértsük, hadd olvassam fel még egyszer a 25. verset: „és imádkoztak, mondván: Uram, Te, aki ismered mindenki szívét, mutasd meg e kettő közül, akit kiválasztottál arra, hogy elnyerje osztályrészét a szolgálatnak és apostolságnak, melytől eltévelyedett Júdás.” Hogy elnyerje osztályrészét a szolgálatnak és az apostolságnak… Két olyan szó áll itt, aminek később az apostolok története során igen nagy jelentősége lesz. Az egyik szó szolgálat – diakónia –, a másik szó pedig maga az apostolság. Jól tudjuk, hogy hosszú ideig a tizenkét apostol egyszerre végezte e két szolgálatot: a diakóniát és az apostolságot. Csak később következett be, mikor annyira megnővekedett a gyülekezet és annyira megnőttek a teendők, hogy maguk az apostolok kérték, hogy a diakónia szolgálatától – ha szabad ezt mondani – szabadítsák meg őket. Bízzák másokra ezt a szolgálatot, az asztal körül való forgolódást, a szegények segítését, az alamizsnák összegyűjtését és szétosztását. Ekkor hét diakónust választanak meg, és rájuk bízzák ezt a szolgálatot, az apostolok pedig már csak a tanúságtétel szolgálatával foglalkoznak.

Akiket Te kiválasztottál a diakóniának és az apostolságnak szolgálatára… Ha még egyet lépünk, fel kell idézzük Pál apostolt, aki a tizenkét apostol mellé odakerül tizenharmadiknak. Milyen hihetetlen erőteljesen kellett érvelnie Pálnak két fronton is emiatt. Egyrészt azt kell hangoztatnia szüntelenül, hogy az apostolokat Isten választotta. A prédikátorokat, a lelkészeket, a diakónusokat, a véneket, a presbitereket, a gyülekezetvezetőket viszont már a gyülekezet választotta. Maga Pál rendelkezett sok helyen arról, hogy kerítsenek magunknak a keresztyének alkalmas véneket, válasszák meg őket és állítsák őket szolgálatba. Az apostolságra viszont Isten hívott el, mert ez az eredő, ez a forrás, ez a kezdet, ez bizonyítja, hogy nem emberektől való a Jézus Krisztus ügye. Itt derül ki ebből a sorsvetésből, amikor igen kockázatos módon, de mégis Istenre bízzák ezt a dolgot, hogy nem arról van szó, hogy megérkezett Galileából tizenkét fővezér meg százhúsz kísérő, az egyik ugyan áruló lett, na de gyorsan a vezérkarba beválasztanak még egyet, s viszok tovább az ügyet. Meg tudják ők ezt oldani. Nem. Isten az, aki kiválasztja a tizenkettediket. Pál apostolnak aztán amellett is érvelnie kellett, hogy  ő – úgymond – mégsem kakukktojás. Pál itt azzal érvel, hogy ő sem emberektől kapta az elhívást, hanem az egy – ahogy szokták mondani – vocatio extraordinaria volt, rendkívüli elhívás. Különös elhívása volt az Istennek, mert Pál sem emberektől kapta. Kitől kapta Pál az elhívást? Keresztyénektől? – hiszen üldözte őket! Kitől kapta Pál az elhívását? – Ott, a damaszkuszi úton mentek a legények, éppen rendszerváltó hangulat volt és kezdték noszogatni őt, hogy kevesen járnak mostanában a damaszkuszi úton – mondta valaki nemrégiben. Húsz éve még azon csúfolódtak, hogy sokan járnak a damaszkuszi úton! Jelzem, akkor sem jártak rajta sokan. Egyvalaki jár a damaszkuszi úton, ez az egyedüliként, Isten számára elhívott Saulus. Ez egy rendkívüli elhívás. De ez is azt bizonyítja, s bármilyen sok bajba is került emiatt Pál, bármilyen sokszor  is megkérdőjelezték apostoli tekintélyét (egyébként éppen maguk, a jeruzsálemi apostolok, egyébként olykor maga Péter és Jakab apostol is, raportra kellett mennie, bizonykodnia kellett), de akárhogyan is Isten választotta őt. Mindez azt bizonyítja, hogy itt pünkösd előtt is Isten választ, Isten dönt, éspedig azért, hogy a Feltámadottról szóló bizonyságtétel ne emberi ügy legyen. Az Úr Jézus Krisztus életéről szóló tanúságtétel, az Isten országába való elhívás nem emberi vállalkozás. Az ember kebelében vetnek sorsot, de Istentől van annak minden ítélete. Az ember néha nem tud dönteni, néha meg nem is akar dönteni, néha pedig, ha tudna és akarna, akkor sem dönthetne.

 És hadd fordítsam meg most mindezt egy egyszerű gondolattal. Azt hiszem, a Krisztus mellett való döntésünk is éppen ilyen. A mai emberé egészen biztos, hogy ilyen. Tisztában vagyunk mindannyian azzal, hogy Krisztus mellett dönteni, tanítványi seregébe beállni, az életünket Szent Lelke áldása előtt megnyitni, és az egész életünket Isten boldog szeretetére rábízni, - nagy és nehéz döntés. És vannak, akik nem tudják eldönteni, hogy mitévők legyenek. Jézusnak csak egy neve van. Szerény név az, és mennyi minden van a világban, történelmünkben, az életünkben, akinek és aminek sok-sok neve van, s ez mind-mind népszerű, híres, befolyásos, megbízható, igaznak és hitelesnek tűnő. És mennyien vannak, akik nem is akarják ezt eldönteni. Amikor például szülőkkel beszélgetek arról, hogy járjon hittanra a gyermek, akkor azt felelik: majd eldönti a gyermek. Ez nekem azt jelenti, hogy a szülő nem döntött és nem akar dönteni. Nem akar dönteni, mert ha a ránk bízottak helyett és érdekében nem tudjuk meghozni az ilyen döntéseket, ezzel azt fejezzük ki, hogy mi nem akartunk dönteni. És egyébként is, a mai világ azt sugallja, hogy nagyot kockáztat az, aki dönt. A mai világ az eldöntetlenségek világa, a fenntartások világa, a meghagyások világa, a záradékok világa, a titkos záradékok világa és az apró betűs jegyzetek világa. Döntünk is, meg nem is, oda is tesszük a tétet, meg nem is, odaadjuk teljesen magunkat és már rögtön vissza is vonultunk. Amit az egyik kezünkkel fölveszünk, a másik kezünkből kiejtjük, vagy éppen fordítva, amit az egyik kezünkkel fölveszünk, a másikkal kiejtjük – ilyen a mai ember. Úgy hívják ezt a filozófusok: posztmodern. Én csak úgy hívom: a mindenkori ember, - mert a mindenkor ember ilyen. Nehezen tud dönteni, nem tud választani, és nem is akar választani.

 Abban, ahogy itt imádkozással sorsot vetettek és elfogadták – mert elfogadták! – Isten döntését, mert Mátyásra esett a sors, és nem mondták, hogy hamis volt a kocka, vissza az egész, nem mondták, hogy valami rosszul történt a sorsvetés során, játsszuk le még egyszer, mert hát azért ez a Barsabás József Justus, ez a hosszúnevű valaki mégiscsak jobban esett volna a szívünknek. Elfogadták. Így szól az Ige: sorsot vetettek rájuk, a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol mellé számolták. Ez pedig azt a csodálatos engedelmességet jelenti, hogy ugyan az ember a maga kebelében, az ember a maga körében kénytelen olykor sorsot vetni, de Istennél van annak minden ítélete, Isten döntött. Isten vágleg döntött. Döntött Jézus Krisztusban, elküldte Krisztusát, Isten döntött, melletted is döntött, téged is választott. Mi okod hát, habár az előbb még azt mondtad, hogy nem tudsz dönteni, mi okod hát, habár az előbb azt mondtad, nem is akarsz dönteni, döntsön az Isten, mi okod, hogy, hallván és tudván mindezt, mégsem számlálod magadat az elhívottak közé?! Az a feltétlenség, ahogyan Jézus feltámadásának tanúi, az apostolok Isten döntésének rendelkezéseire bocsátják magukat, ma is elkötelező. Halljuk, értjük és tudjuk mindannyian: Isten a Jézus Krisztusban döntött mellettünk. Ha sokat ingadozunk is, sokat kétségeskedünk is, sokszor dobjuk is föl a két fillérest vagy a tízforintost, sokszor is vetünk sorsot, tudnunk kell:  az ember kebelében vetnek sorsot, de annak ítélete Istentől van.
Ámen

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk! Sok nehéz eldöntenivalónk van, sok bizonytalanság, kérdés terheli a szívünket és a lelkünket. Sokról már szinte meg is feledkeztünk, csak ránk rontanak, amikor egyen-egyen már túl vagyunk. Szinte az egész életünk eldöntetlenségekből áll. Legnagyobb döntésünkben is bizonytalanok vagyunk: hogy döntsünk Melletted, hogy életünket teljesen szabadító kegyelmedre tegyük rá. Annyi kétségünk, annyi megfontolnivalónk, annyi ellenkező szempontunk van! S megvalljuk azt is, sokszor nem is akarunk dönteni. Köszönjük, hogy Te Jézus Krisztusban kimondottad egyértelmű, örökérvényű vótumodat, döntöttél mellettünk, szabadítót küldtél nekünk, aki kioldoz bűneinkből, aki nekünk új életet ajándékoz, mert Ő maga az új élet fejedelme, aki meghív bennünket a kétértelműségek világából a Te teljességedbe. Segíts, Mennyei Atyánk, hogy megkérjük Szent Lelkedet, a bölcsességnek, igazságnak, vezetésnek Lelkét, hogy amikor elbizonytalanodunk, mert bizonytalan világban élünk, amikor tétovák leszünk, mert egy mindent megkérdőjelező világban élünk, hogy ez a Te Lelked nekünk világosságot, egyértelműséget mutasson. A mi szívünkben annyi kétség, de Tenálad ott a szilárd ítélet. A mi szívünkben annyi kérdés, de Tenálad ott az egyértelmű válasz. A mi életünkben annyi visszavonás, de Tenálad az igen igen, és a nem nem, s legfőképpen, hogy minden ígéreted ámenné lett a mi Urunkban, Jézus Krisztusunkban. Őérette kérünk, erősíts Lelkeddel, buzdíts állhatatosságra, adj figyelő szívet és lelket, hogy Reád figyeljünk, döntésedet, szavadat megértsük, és azt igaz hűséggel kövessük. Jézusért, a mi Urunkért hallgass meg bennünket.

Ámen