A megszentelt élet ígérete

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az igehirdetőt gyakran előveszi a kísértés, hogy az ige nagy és csodálatos üzeneteihez mindig hozzáfűzzön a maga korából vett erkölcsi, morális intelmeket, példálózásokat. Sőt, ha úgy érzi, nincs az ige alapján mondanivalója, csak kinyitja az újságot, talál benne eleget, fölkészíti a szószékre az ostort, s aztán végigsuhogtat a gyülekezet fölött. Ma azonban ebből szempontból könnyű is és nehéz is a dolgunk. Magyarország az elmúlt hetekben – sőt, mondjuk ki nyugodtan – években olyan állapotba jutott, amikor – és ezt csak így lehet megfogalmazni – életveszélyes játék folyik, minden emberi életnek, minden közösségi életnek az alapjaival. Nem arról van szó, hogy ötszáz vagy kétszáz vagy száz vagy ötven évvel ezelőtt ne lettek volna a magyar társadalom életében súlyos problémák. Nem is arról van szó, hogy a költőkkel kiáltván egy régtűnt aranykort igéz minket, amit csak rózsaszínben tudunk látni, és azon sóhajtozunk, hogy „bezzeg, régen minden rendben volt …”  - és persze, olyan régen, hogy nem is tudjuk, volt-e valaha. Nos, tudjuk, hogy nem erről van szó. Inkább azt éljük át, hogy  elkezdtek meginogni azok a szilárd alapok, melyek ha nem is látszanak, melyekről ha nem is mindig beszélünk, de megtartják az életünket. Bizony, azt kell mondanom, nagyon nagy a baj. Az elmúlt néhány hétben annak lettünk tanúi, hogy azok, akik Isten igéje szerint arra hívatottak, hogy föltartóztassák a rosszat és elősegítsék a jót, nem töltik be ezt a hívatásukat. Pál apostol a Római levélben azt mondja: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, mert Istent szolgálja az a te javadra. Nem hiába viseli a kardot, hanem azért, hogy föltartóztassa a rosszat és jutalmazza a jót. Ez a mindenkori politika hívatása. Ha a politika vagy a politikusok ezt a hívatásukat nem tudják betölteni, s meglehet, éppen fordítva járnak el, akkor mondhatjuk: inognak az alapok, nagyon nagy baj van.

A felolvasott ige is ide vezet bennünket. Természetesen nem úgy, hogy nekem itt a szószékről arról kellene mennydörögnöm, amiről nagyon sokat mennydörögnek a politikában, a közéletben a nyilvánosság előtt, olyan igényeket kellene megfogalmazva, melyek egyébként evidens igények. Valami egészen más vonatkozásokban áll most elénk ez az igazság.

Az első, amiről szólnom kell, igen jellegzetes és nagyon fontos is. Ha figyelmesen olvastuk Márk evangéliumát, nem lesz szokatlan a számunkra ez a vonás, így mondom: jellegzetes. Az evangéliumban rendszerint úgy esik, történik meg valami, hogy a jelentősége csak később válik nyilvánvalóvá. – Mi történik itt? – Jeruzsálembe tartva Jézus megéhezik, odamegy egy leveles, dúslombú fügefához, fügét keres rajta, de nem talál rajta, és ekkor azt mondja – mondjuk ki, Péter is mondja, megátkozva a fügefát: senki rólad többé gyümölcsöt ne egyen! Aztán mennek tovább. Valami történik Jeruzsálemben is –  majd erről is kell szólni –, és a következő napon, amikor újra elhaladnak a fügefa mellett, a tanítványok megdöbbenve veszik észre és jegyzik meg, hogy a fügefa gyökerestől elszáradt. Megdöbbenhettek, hiszen a természet törvényei szerint, ha el is szárad valami, akkor sem 24 óra alatt szárad ki,  vagy ha meg is szakad a gyökere egy fának, akkor sem következik be 24 óra alatt a teljes kiszáradás, főképp nem a mediterrán vidéken, ahol a levelek, a hajtások is nagy mennyiségű nedvességet tartalmaznak, bizony, két-három hétig eltart, mire látható lesz, hogy valóban elszáradt. Itt azonban ez egyik napról a másikra történik. A tanítványok több okból is meghökkentek. Részben azért, mert Jézus nagyon kemény volt, részben pedig azért, mert egy pillanat alatt, egy nap leforgása alatt valósággá lett Jézus szava. Elszáradt a fügefa is, és arról senki többet nem ehetett. Mit fejez ez ki önmagában? Önmagában ez - nyugodtan mondhatjuk – érthetetlen. Nem fejez ki semmit. Én nem akarom azt mondani, hogy Jézus ma feltehetően hamar valami zöld mozgalom céltáblájává válna, hiszen mi ma minden egyes kis fát, hajtást, növénykét meg akarunk őrizni, és azt sem akarom mondani, hogy Jézus bosszút állt volna a fügefán. Ahogy ez néha előfordul velünk, amikor valaki gyümölcsöt keres egy fán, s ha nincsen rajta, dühében belerúg. Nem erről van szó. Ez az eset jelképes, abszolút módon szimbolikus. És hogy mi a jelentése, az értelme, azt nem csak akkor kezdhetik a tanítványok megérteni, amikor másnap is elhaladnak a fügefa mellett és láthatják, hogy elszáradt – ebből csak azt érthetnék, hogy Jézus komolyan mondta, amit mondott, s talán még azt is megérthetik, hogy Jézusnak van erre hatalma. Valaminek kell még történnie, hogy a teljes értelem feltáruljon - és az ott, Jeruzsálemben történik – ez a templom megtisztítása.

Kedves testvérek, most ezen a ponton előbb szeretnék visszatérni az igehirdetés bevezetőjében elmondottakhoz. Mi értelme van – tegyük föl önmagunknak is a kérdést – hogy higgyünk a hazugságoknak? Mi értelme van, hogy elhitessük magunkkal, hogy hazudni lehet? Mi értelme van annak, hogy némi fáradtsággal és cinizmussal azt mondjuk, hogy „hát ilyen a politika”? A politikus különös szerzet, az a hivatása, hogy füllentsen, minimum. A politikus olyan, mint a költő. Arany János mondja:” Költő hazudj, csak rajt’ ne kapjanak”. De, kedves testvéreim, vajon helytálló ezt mondanunk, helytálló ezt éreznünk? Az Efezusiakhoz írott levélben arról beszél az apostol: ne hagyjátok, hogy hiábavaló és üres beszéddel bárki is megcsaljon, félrevezessen benneteket. Mert ezek napvilágra jönnek és a napvilágon nem fognak megállni. Ellenben ti ragaszkodjatok a Lélek gyümölcséhez, az igazsághoz, a valósághoz. Mind a két szót mondja, amit a filozófusok kétezer éve rágnak, mondja az igazságosságot, és mondja a föltáruló igaz-valóságot. Ez a Lélek gyümölcse. Jézus gyümölcsöt keres a fügefán. Nincs rajta gyümölcs, noha gyümölcsözőnek mutatja magát. Messziről úgy tűnik, érdemes odamenni, messziről úgy tűnik,  hogy valami különös mikroklíma-csoda folytán van gyümölcse – pedig nincs! Üresek az ágak. S másnap nyilvánvalóvá válik: ez minden áltatásnak, minden üres ígéretnek, minden hazugságnak a vége: rólad többet gyümölcsöt soha senki nem eszik!

Mondhatnám most kedves testvéreim: ámen. Aztán ki-ki hazamegy, levonja magának a konklúziót ebből mind a politikára, mind a közállapotokra, mind bármire nézvést. Azonban – visszatérve a történetre – nem olyan egyszerű ez. Ahogy szokták mondani, nem eszik olyan forrón a kását, mint főzik. Mert most jövünk mi. Jézus bemegy Jeruzsálembe és megtisztítja a templomot. Vajon miért? Miért van erre szükség? Egy zsidó Biblia-tudós a 20. század vége felé írt egy szép tanulmányt a jeruzsálemi templom megtisztításáról. Neki ugyan nem lett volna ez a feladata, de megpróbálta megérteni a történetet. A tanulmánya végén azonban arra jutott, hogy teljességgel érthetetlen, amit ott Jézus tett. Abszolút érthetetlen. Miért volt arra szükség? Miért kellet azokat az asztalokat fölborogatni, miért kellett a pénzváltókat kikergetni, miért kellet a galambárusokat kiűzni?– Hiszen a kegyes emberek mindenfelől jöttek. Hispániától kezdve Babilonig a diaszpórából, az egész világból jöttek a jámbor zsidók, csak nem gondoljuk, hogy egy pár gerlicét végighoztak volna akár félévig is tartó életveszélyes hajóúton, csak nem gondoljuk, hogy valahol a Rajna mentén egy római kolónián élő zsidó ember magával vitte volna a Jeruzsálemben használatos pénzt! Még a Budahegyvidéki gyülekezetben is megeshet, kedves testvérek, hogy ha valakinél túl nagy pénzjegy van, a perselyesékor fölváltja. Na, jönne Jézus és felborogatna mindent?! Teljesen ésszerű és gyakorlatias dolog volt, ami a templomban folyt. Miért borítja föl Jézus? – nem érti ez a Biblia-tudós, s talán – legyünk őszinték – mi sem nagyon értjük. Egyszerű példát mondok. Ez itt a Budahegyvidéki egyházközség temploma. Ha most idejönne Jézus, s azzal kezdené, hogy fölborítja a hirdetőtáblát, majd bemenne a nagyterembe, leverné a monitort, szétszórná az iratterjesztésben a könyveket, a perselyező presbitereket valamilyen ostorral elkergetné – értenénk mi ezt? Érthetetlen.

Azonban Jézus szava megvilágít mindent: ez a ház az én Atyámnak háza, mely imádság házának mondatik mindenütt… Nemcsak a jámbor zsidók hívják ezt imádság-házának, nemcsak a Galileából érkező zarándokok, és köztük Jézus és tanítványai tekintik ezt imádság-házának, hanem mindenütt, az egész világon: ez az imádság háza. Más fordításban: ez az áldások háza. Megint másképp mondva: ez a ház az, ahol az ember Isten Szentlelke által a gyümölcsöző szent életbe beoltatik. Ez az a ház,  ahol egymástól és magunktól várhatjuk a Lélek gyümölcseit. Helyette azonban forog a pénz, turbékolnak a galambok, kiáltozna a pénzváltók, minden gyönyörűen meg van szervezve, működik a szent logisztika. Csak a gyümölcsök?? Ez a ház imádság házának mondatik mindenütt, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt. Isten népének Isten-tiszteleti élete gyümölcstelen. Gyümölcstelen. Ha elővennénk a Galata-levélből, mit mond az apostol a Lélek gyümölcseiről: szeretet, öröm, békesség, jóság, állhatatosság… és sorolhatnánk a többit. Vagy elég, ha csak az Efézusi levélből fölolvasottakat mondom: igazság és igazságosság. S akkor azt kell mondanunk, a történetnek a tükrében, hogy Jézus minket is leleplez. A mi életünk is dús lombú fügefa, messziről – de csak messziről – gyümölcsöt ígér. Oh, hányszor jöttek hozzánk ezért emberek! Jó szóért, szeretetért, hűségért, segítségért, könyörületért, barátságért, állhatatosságért - és motozgáltak a kezükkel a lombjaink között – ez sincs, az sincs, amaz sincs… mi hát van ebben az életben? Pedig olyan dús, olyan szépen zöldell, még nincs is fügeérés ideje. Bizony, olyan világban élünk, melyben ha máshova fordulunk, ilyen ígéretet nem találhatunk. Gonosz időkben élünk, gonoszak a napok, áron is megvegyétek az alkalmakat – mondja az apostol –, mert ezek az idők gonoszok. Nos, ezért is jönnek hozzánk, istenhivőkhöz, jönnek hozzánk, szentéletűekhez, jönnek hozzánk, templomba járókhoz – és keresik a gyümölcsöt. Hol vannak a gyümölcsök? Kedves testvérek, Jézus azt mondja: orvos, gyógyítsd magadat. És másutt ezt mondja: az ítéletnek Isten háza népén kell elkezdődnie. Megint másutt: szívesen kivennéd a másik szeméből a szálkát, de előbb vesd ki magadéból a gerendát. Nem is tudom, hogy mi, gerendás-szeműek, hogyan tudjuk észrevenni a másikéban a szálkát, ez elég nagy csoda, de mindég észrevesszük!

 Az elszáradt fügefa története egyértelműen adja elénk minden hazugságnak, minden áltatásnak, minden hazugnak, minden áltatónak a sorsát. De ebben ott van a mi életünk, de ebben ott van a mi sorsunk, de ebben ott van az, hogy ha nem mi vagyunk gyümölcsöző életre elhívatva, mondjátok meg, kedves testvérek, akkor ki más?! Kezdjem elölről a példálózást? Egy politikus talán, akinek hazugság a mestersége? – ugyan már, kérem. Egy színész talán, aki fölteszi az álarcot, aztán leteszi s elgyönyörködtet bennünket? – ugyan már, kérem. Egy nagyotmondó, mesemondó, költő? – ugyan már, kérem. Gazdasági szakemberek, akik trükköznek a számokkal? – ugyan már, kérem. Csak mi, mert mi megízleltük az Isten szeretetének a jóságát,  mert mi a Lélek által újjászületettünk. S tudjátok kedves testvérek, mert ti is tudjátok, bizony jönnek hozzánk! Nem nagy kiabálással, nem ront ránk az embercsapat hogy: no, nézzük a keresztyéneket, mit tudnak ők, nézzük, mi van XY. életében, lássuk, hol vannak a gyümölcsök - nem, csak szépen, csendben jönnek. Lehet, hogy ma reggel kérlelt a hitvesed egy mosolyra, lehet, hogy tegnap kérlelt a gyermeked segítségre vagy édesanyád valamire. Lehet, hogy a szomszédod már hosszú évek óta arra vár, hogy igaz embere legyél neki. Lehet, hogy a barátod azt várja tőled, mondd meg az igazat. Csak ennyit – mondd meg az igazat. Nem olyan zajos dolgok ezek, egyáltalán nem. És ez így van jól, ennek így kell lennie. Az a jelenet ott a Jeruzsálembe vezető úton, csendes jelenet: egy rabbiforma mester, a Názáreti Jézus, meg egy tucat ember poroszkál Jeruzsálem felé, ki hallja, ki tudja, ki értesült arról, hogy ott megállván egy fügefánál, mi történt. Így mennek a világban a dolgok.

Ott bent, a templomban viszont Jézus kötélből ostort fon és kiűzi a pénzárusokat. Kiűzi a hazugokat. Kiűzi a terméketlen életűeket. Megtisztítja a templomot – hogy te is megtisztulj. Amikor a tanítványok látják az elszáradt fügefát, Péter megjegyzést tesz – mert visszaemlékezik. Milyen ironikus ez is, máskor semmire sem emlékeztek a tanítványok. Föl tudjuk idézni: Jézus megvendégeli az ötezer embert – de nem emlékeznek rá a tanítványok, aztán megvendégeli a négyezer embert – nem emlékeznek rá a tanítványok, betegeket gyógyít – nem emlékeznek rá, halottat támaszt föl – semmire nem emlékeznek. Azt is elmondja Jézus, hogy mi lesz sorsa Jeruzsálemnek – nem emlékeznek rá. De most emlékszik Péter! Ez fantasztikus. Odamegy Jézushoz, és azt mondja neki: Mester, nézd, a fügefa, melyet megátkoztál, kiszáradt. S hogy Jézus nem egy hozzám hasonló erkölcsprédikátor, aki a szószéken morális tételeket puffogtat, az a válaszából derül ki. S most megpróbálok én is, mintegy önmagamból kilépve ehhez a Jézusi válaszhoz igazodni, s befejezésül csak azt hangoztatni. Nem azt mondja Jézus, pedig mondhatná: látjátok, megmondottam, nem lesz ennek jó vége!

Mondhatná Jézus, amit mi, emberek tudunk mondani, hogy: látjátok, amikor világosságra kerül a hamisság, ez lesz a sorsa – megsemmisül. Mondhatná Jézus, hogy: látjátok, csak egy darabig lehet ezt a játékot játszani, mutatunk, ígérünk, nagyot mondunk – aztán nincsen semmi. De Jézus nem ezt mondja. Jézus azt mondja a tanítványainak: legyen hitetek Istenben. Mert a gyümölcsöző élet azzal kezdődik, hogy hit által begyökerezünk az isteni életbe. A gyümölcstelen élet pedig ott kezdődik, ahol ezek a gyökerek elszakadnak az isteni valóságtól. Jézus a búcsúbeszédeiben ezt mondja tanítványainak: én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővessző. Maradjatok meg énbennem, hogy gyümölcsöt teremhessetek. Legyen hitetek Istenben.

Kedves testvérek, bármilyen megrázó és rázó – ha szabad ezt mondani –, folyamatosan rázkódtató az, ami ebben az országban folyik, bármennyi kétség, sőt kétségbeesés is tölt el bennünket, hogy mi lesz itt még – hogy már nincs tovább?  már eljutottunk volna az erkölcsi megsemmisülés legmélyére és innen csak puszta vegetálás lesz?  - bárhogy is, kedves testvérek, Jézus szava ez: legyen hitetek Istenben! Minden élet Istenben kezdődik és Istenben ér véget. Minden, ami igazság és igaz valóság, Istentől való, Istenből támad, és Ő azt akarja, hogy gyermekei életében ez gyümölccsé váljon.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, arra kérek mindenkit – magamat is erre kérem, és erre szólítom – hogy, miközben ítéletet kell mondanunk – mert kell ítéletet mondjunk – miközben a dolgokat nevén kell neveznünk – mert a dolgokat nevükön kell nevezni, aközben soha egy pillanatra ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus arra hív: hitünkkel, reményünkkel, egész embervalónkkal gyökerezzünk be az isteni életbe, hogy ne csak kemény szavunk, igazmondó ítéletünk lehessen, hanem megteremhessük a jóságnak, igazságosságnak és az igazságnak gyümölcseit is. Ezért tisztítja meg templomát, ezért tisztítja meg népét, azért akar bennünket is Lelke által ezen a mai napon megtisztítani. Ámen.