A megosztott reménység

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, most, hogy az elmúlt hetekben az Apostolok cselekedeteit olvastuk, talán mindenki számára nyilvánvalóvá vált az elbeszélő szándéka, aki azért részletezi hosszasan, szinte regényszerűen Pál apostol útját Rómába, mert be akarja mutatni, miképpen teljesedik be az ígéret, amit az apostol szolgálata kezdetén kapott Istentől. Ez az ígéret az volt, hogy Pál bizonyságtétele el fog jutni a fejedelmekig, a főemberekig, a királyokig. Nos, igen, hogyan hát? Tudjuk jól Pál apostolról, hogy egy egyszerű tarszuszi származású férfiú volt – az egyszerűségen azt kell érteni, hogy nem tartozott az akkori világ politikai-gazdasági elitjéhez, még akkor sem, ha szülei voltak annyira tehetősek, hogy megvásárolták számára a római polgárságot. Hogyan juthat el egy egyszerű ember a birodalom keleti részéből a birodalom szívébe, hogyan juthat el a császár elé? Ez bizony talányos dolog. De hogy mégsem valamiféle képzelgésről van itt szó, azt most Lukács evangélista részletes elbeszélésben mondja el nekünk. A hányattatások, kalandok, különböző életfordulók, melyeken az apostol keresztülmegy, majd a rettenetes akadályok is itt vannak mind. Volt, hogy úgy látszott, vége már az útnak, mert Kis-Ázsiában börtönbe vetik, máskor az életére törtek, megint máskor hajótörést szenved, és teljesen reménytelennek tűnik a tovább-jutás, és mégis egy-egy ilyen fordulaton keresztül is beteljesedés felé közeledik az isteni ígéret.

Mielőtt a felolvasott szakaszt részletesen is magyaráznám, engedjetek meg, kedves testvérek, mégis két rövid, általános megjegyzést – ezek már Pál apostolra vonatkoznak, egészen személyesen reá. Emlékszünk jól, a Krisztust üldöző Saulusra, ki Damaszkuszba igyekszik, hogy összefogdossa, börtönbe küldje a keresztyéneket, de egy mennyei fényesség őt feltartóztatja. Bekerül Damaszkuszba, az Egyenes utcába, hova Isten egy próféta-embert küld hozzá. Ekkor ez a próféta, Anániás tiltakozik: Uram, nem mehetek oda, mert ez az az ember, kiről tudjuk, hogy a tieidet üldözi. Ekkor megerősítő parancsot kap Istentől: menj csak oda, mert ő nékem választott edényem, és én megmutatom néki, hogy mennyit kell majd néki az én nevemben szenvednie. S ahogy végigolvassuk Pál apostol történetét, látjuk, teljességgé válik, hogy mennyit kell a Krisztus nevéért szenvednie. A ma felolvasott történet is mennyi szenvedést hordoz. Kis-Ázsiából indulnak, érintik Krétát, rájuk tör egy tengeri vihar, s itt van a nagy baj, itt van a nagy veszedelem, immár két hete étlen-szomjan hányódnak a tengeren. Mennyit kell az apostolnak a Krisztus nevéért szenvednie! Hát nem jobb lett volna el sem menni Jeruzsálembe, nem jobb lett volna Korinthusban vagy Antiochiában, egy őt szerető gyülekezet megbecsülő körében maradni, nem pedig kiszolgáltatnia magát újra meg újra a veszedelmeknek -s most itt van ez a hányattatás, ez a reménytelen helyzet, mely hajótöréssel, elsüllyedéssel, megsemmisüléssel fenyeget!

A másik megjegyzés, már közvetlenül érinti a történetet is. Volt már az apostol életében egy alkalom, mikor éjszaka látást látott, és ugyanezt az isteni szót hallotta: ne félj! Ez Korinthusban történt, amikor odaérkezve az igét kezdte hirdetni, és nagy veszedelem támad, mert összefognak ellene és megpróbálták elhallgattatni. Akkor azt hallotta éjszakai látomásában, amit lényegében véve itt is hall: ne félj, hanem hirdesd bátran a Jézus Krisztus nevét! Mert sok népem van nékem ebben a városban. S valóban úgy is lesz, Korinthusban gyülekezet támad, s ez a gyülekezet Krisztus nevének ékessége lesz. Most ugyanezt hallja. És ezt mondja el a többieknek ott a hajón, megszólítja a már végső kétségbeesésben levőket: intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó, mert az éjjel mellém állt egy angyala Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok, mondván: ne félj Pál, a császár elé kell néked állanod, és íme az Isten ajándékba adta néked mindazokat, akik veled hajóznak.

Rögtön három egyszerű tényező bomlik ki előttünk, és ezekre nézve, azt hiszem, hogy nekünk is van mit megszívlelnünk. Az ez első ez az üzenet: ne félj! Nyugodtan mondhatjuk, valóban angyali üzenetnek kell itt szólnia, hogy egészen az apostol szíve mélyéig jusson, hiszen több mint tíz napja félelmek között élnek. S ezek nem képzelt félelmek, nem afféle szorongások, melyek a mai modern embert jellemzik, aki egyébként meglehetősen nagy biztonságban, kényelemben, egzisztenciális nyugalomban él, és nem is tudja miért, de a szíve mélyén újra meg újra szorongásos félelem támad. Ez itt valóságos félelem. Már mindent kidobtak a hajóból, már nincsen teher a hajón, már a hajófeneket is megerősítették, a vitorlát is leeresztették, már csak a puszta létükért kapaszkodnak, s rábízzák a hullámokra ezt a kis lélekvesztőt – Lukács evangélista hol hajónak, hol csónaknak nevezi, mintegy ezzel is érzékeltetve a valóságos viszonyokat. Néhány ember hányódik, kiszolgáltatva a téli viharban. Hát hogyne félne! Ha nem akarna, akkor is félne, hiszen a többiek félelme, rettegése, élet-halál küzdelme átragad rá. Milyen jó ilyen helyzetben isteni megerősítést kapni: ne félj! De rögtön ehhez tartozik, kedves testvérek, az, hogy ez nem marad magában. Talán, amikor a korinthusi látomást látta az apostol, azt néhány emberrel megosztotta – mondhatni, az az ő belső ügye volt, neki volt szüksége arra, hogy megerősödjön, hogy ne adja fel, hogy ne hallgasson az Isten evangéliumáról. Mondhatni, belügy, ki-ki rendezze le saját magával és Istennel a belső félelmeit, a kicsinyhitűségét, az aggodalmát, a tehetetlenségtudatát. De itt most, kedves testvérek, az apostol ezt megosztja a többiekkel. Viselkedhetne természetesen magabiztosan, kihúzhatná magát – már amennyire egy ilyen hánykolódó hajón kihúzhatja magát az ember – és szemére lobbanthatná a hajóskapitánynak, a kormányos mesternek, a századosnak, a többieknek: nem megmondtam, maradjunk Krétában, nem megmondtam, teleljünk ki ott nyugodtan! Csak kapaszkodjatok az életetekért, én nyugodtan szép peckesen sétálgatok itten fel-alá,, nekem van egy ígéretem, énrám nézve Istennek az az ígérete, hogy meg kell maradnom, nekem Rómában a császár elé kell állanom. Van azonban mindennek egy későbbi része, mikor már a partok felé sodródnak. Leeresztik a horgonyokat, nehogy zátonyra fussanak. Ekkor a hajósok meg akarnak szökni, mert reménytelennek látják a helyzetet. Ezért arra hivatkozva, hogy meg akarják nézni a horgonyokat, mennyire rögzítettek, le akarják ereszteni a kis mentőcsónakot. Pál figyelmezteti a többieket, hogy ha ezek leeresztik a mentőcsónakot, eleveznek tőlünk, akkor mindannyian elpusztulnak. Tehát voltak a hajón olyanok, akik csak a maguk életére gondoltak. Még később, mikor Málta partjainál hajótörést szenvednek, a rabokat kísérő római százados azt mondja: le kell öldösni a foglyokat. A százados személyes felelősséggel tartozott érettük, tehát jobbnak tartotta, ha elpusztulnak, mert akkor el tud velük számolni. A halottal el lehet számolni, az szokott fogollyal nem. Sok minden kavarog ott a szívekben. Mondhatná hát Pál is, most mindenki maga életéért fut. Neki pedig nincs is miért aggódnia, mert megkapta az isteni megerősítést. Ám ezt megosztja a többiekkel.

Másodszor, kedves testvérek, a keresztyénség egyik nagy titka rejtőzik itt. Azok a megerősítések, vigasztalások, erőforrások, az a kegyelem, melyet az egyes keresztyén ember kap, a többire is az tartozik. Az evangélium lényegébe esik ez. Ahogyan nincsen privát evangélium, és ahogyan nincsen privát keresztyénség, ahogyan nincsen privát vigasztalás, úgy nincsen magán-megerősödés sem Isten Szentlelke által. Ez a többiekre is tartozik. A keresztyén ember ugyanis Istentől való formáltatásánál fogva szolidáris. Pálnak meg kell osztania a többiekkel, hogy nincs miért aggódni. Természetesen, nem azért mert ő jobban ért a hajózáshoz, mint a többiek. Mondhatná ezt is, ebben is volna némi vigasztalás. Amikor többszáz ember kétségbeesetten ájuldozik egy lélekvesztőn, mikor már mindenki azt nézi, hogyan menthetné a saját puszta életét, akkor, ha valaki kiáll, és azt mondja, ne aggódjatok, megmaradunk, ez önmagában is csodálatos erőforrásos vigasztalás lehet. De az apostolnak azt is el kell mondania, hogy mi az alapja a buzdításnak. És ez nem az, hogy ért a hajózáshoz. Igen, az is a keresztyén létezés természetéhez tartozik, hogy nem fordítható le – ha szabad ezt mondani: nem szekularizálható a keresztyén üzenet. Bizony, sokszor vagyunk olyan helyzetben, amikor vigasztalást, buzdítást akarunk mással megosztani, ám mikor annak a forrását is meg kellene nevezni, zavarba jövünk, és megpróbáljuk lefordítani. Mondok ennek az igének a kapcsán néhány lehetséges megoldást. Mondhatná az apostol, hogy ne aggódjatok, legyetek jó reménységgel, nem fogunk elveszni, megmaradunk, mert én egészen szilárdan bizonyos vagyok ebben. Miért vagy benne olyan szilárdan bizonyos? – Mert én optimista ember vagyok. Ez már fordítás. Igen, a keresztyén ember optimista ember, hiszen a keresztyén ember mindig reménykedik. De ez mégis fordítás, a forrást már elhallgattuk. Egy másik lehetőség, hogy azt mondja az apostol: ne féljetek, ne aggodalmaskodjatok, meg fogunk maradni! Miért? – Azért, mert ha felgyújtjuk szívünkben a reménységet, akkor felfoghatatlanul nagy erőforrások fognak bennünk megnyílni. A lemondó, reménytelen, csüggeteg, kétségbeesett ember a maradék erejét is elveszíti. Ez így van. Látjuk betegeken. Aki beletörődik a bajába, betegségébe, azt olyan nehéz meggyógyítani. Aki viszont bízik abban, hogy meggyógyul, annak már nem is nagyon kell orvosi segítség, az könnyebben talpra áll. Hazamegy az övéihez. S lehet is ebből egy általános következtetést levonni: reménykedjetek, mert az erő a reménységben van elrejtve. De ez is fordítás. Az apostol azonban elmondja: éjszaka látásban az Úr angyala állt mellém, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok is. A bíztatás Istentől jön, nem mástól, nem az ember általános alkatában van elrejtve, nem az ember túlélő ösztöneiből sarjad, nem abból felismerésből jön, hogy aki meg akar menekülni, az hallatlan erőket tud mozgósítani, az olyan lehetőségeket vesz észre, miket normális állapotában soha nem venne észre. Nem, az Isten angyala állt meg mellettem, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok. Ezt is meg kell osztani, mert ez a lényeg, ez a keresztyénség lényege. És ha valamit igazán meg kell osztanunk egy másik emberrel, a velünk talán azonos helyzetben levő emberrel, vagy a nálunk nehezebb helyzetben levő emberrel, a kétségbeesett emberrel, az nem az, hogy tudjuk, hogy jó dolog reménykedőnek lenni, tudjuk, hogy jó dolog optimistának lenni. Nem azt osztjuk meg, hogy csak fel a fejjel, nem lesz semmi baj, higgyétek el. Amit megosztunk: Isten buzdít, erősít engem, akiben én hiszek, és akinek szolgálok.

Harmadsoron, kedves testvérek, egy egészen megrendítő üzenetet ad át az apostol a többieknek. Azt hallja az Úr angyalától, ki éjszaka megjelent neki: ne félj Pál, a császár elé kell állanod, és íme, az Isten ajándékba adta néked mindazokat, akik teveled hajóznak. Mondhatnánk, hogy ilyen abszurd állítást valóban csak angyal szájából hallani. De bármennyire is abszurd ez, ez a valóság. Ajándék lenne ez a társaság Pál számára? Vegyük sorra, hogy emberileg szólva mennyire nem így van ez. Miért lenne számára ajándék az a római százados, aki most kíséri őt Rómába? Ő a smasszer. Nem hinném, hogy bárki azt mondhatná, hogy az én smasszerem az Úr ajándéka számomra. A smasszer, az smasszer. Neki az a dolga, hogy bilincset tegyen az apostol kezére, az a dolga, hogy ott álljon a háta mögött kivont karddal, s ha kell, ha szökni akarna, akkor ledöfje, az a dolga, hogy bevezesse Rómába, átadja a törvényszéknek, börtönbe csukassa Ez a rab apostol kiszolgáltatott, bármikor megalázható, arcul verhető, elítélhető. Mitől lenne az apostol számára ajándék ez az ember? Aztán a többiek: többen is vannak rabszolgák, rabok ezen a hajón – hallottuk. Nem valami díszes társaság lehet az, csalók, szélhámosok, rablók, gyilkosok. Ezeknek most Rómába kell menniük, és közéjük ültetik ezt a tiszteletre méltó apostolt. Aki csak tíz percet is eltöltött egy rendőrségi várószobában néhány gyanús figura között, az tudja, hogy minden, csak nem ajándék ilyen emberek között üldögélni, nemhogy ilyen emberekkel együtt hajózni, sőt, ilyen emberekkel sorsközösségben lenni. Mi ebben az ajándék? Aztán a hajósok? Ők viszik ezt a kis lélekvesztőt a pusztulásba. Mi abban az ajándék, hogy néhány keményfejű spekuláns felemelte megnyálazott ujját, dél felől fúj a szél, nosza, irány, menjünk Rómába, hajózzunk csak télvíz idején ezernél is több kilométert a veszedelmes Földközi tengeren! Ó, ez hazárdjáték. S most mégis azt hallja az apostol, ezeket az embereket ajándékul adtam néked. Ajándékul, hogy ők legyenek az áldott eszközei annak, hogy mégis eljusson Rómába. S amíg ezek az emberek ajándékként számítanak az apostol életében, addig ők se veszhetnek el. Ezért mondja bátran az apostol: ezt a látást kaptam, ne félj, ezen a hajón mindenki megmarad, kivéve a hajót. Ez is meglehetősen abszurd állításnak tűnik. Hogyan maradhatnának meg a hajón ülők úgy, hogy a hajó nem marad meg. Egy nappal később már a mentőcsónakokat is levágják a hajó oldaláról. Össze van kötve az életük a hajó sorsával. Tudjuk a későbbiekből, Málta partján hajótörést szenvednek, s végül kisebb nehézségek árán mindannyian ép bőrrel partra kerülnek és megmaradnak.

Összefoglalva ezeket az elemeket, arra a belátásra kell jutnunk, kedves testvérek, hogy Isten csodálatosan tudja vezetni gyermekeit. Bíztatásokat, erősítéseket, igéket, ígéreteket tud adni nekünk is olyan helyzetekben, pillanatokban, mikor nem a saját belső félelmeinket kell legyőznünk, hanem a valóságos körülmények kényszerítenek arra, hogy rettegjünk és féljünk. Isten ilyenkor olyan ígéreteket tud adni, melyek életünk legvégső céljára mutatnak előre. Igen, Isten bíztatása mindig megmutatja a végső célt is. Az apostol földi életének végső célja az volt, hogy királyok és császárok előtt hirdesse az evangéliumot. Ezt a célt ő bizonnyal eléri, és Isten kegyelméből betölti. S mégis, van egy ezen túlmutató cél is, kedves testvérek, ez pedig az Istenben való megmaradásnak és az üdvösségnek a célja. Minden reménységünk ennek a célból. Azt olvassuk a történetben, hogy napok óta semmit nem láttak, sem csillagot, sem Napot, a téli idő ködös viszonyai között kell a lélekvesztőn hányattatniuk. Semmit nem láttak, az orrukig nem láttak el. Isten angyala azonban éjjel Pál mellé áll, és ő lát, látomásban látja Isten angyalát és hallja Isten ígéretét. Milyen nehéz a saját életünkből, kilátni, és bármit is látni. Ha Isten bíztat, akkor láthatod azokat a célokat és azt a végső célt is, melyet Isten adott nekünk. S legvégül, azt is el kell mondanunk, hogy az a vigasztalás, amit az apostol a többiek számára adott, csak úgy érvényes, ha a forrását is megnevezi. Ne legyetek sose restek, elmondani, hogy vigasztalásotok Istentől van, Tőle kaptátok. Nem egy általános emberi elvet találtatok hirtelen, nem úgy van, hogy a sok gyáva között mégiscsak vannak bátrak, a sok csüggeteg között mégiscsak akad optimista, s véletlenül keresztyénnek nevezik. Egyedül az ér itt valamit, és ez valóban számít, amit az apostol mond: az Isten angyala állt meg mellettem, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok is. S megerősíti még egyszer az apostol: annak okáért jó reménységben legyetek, mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Kétszer mondja ki, a biztatása elején és a buzdítása végén: mert én hiszek az Istennek. Lett légyen bármi baj, hányattatás, veszedelem, kiszolgáltatottság magadban, családodban, közösségeidben, higgy az Istennek, és szolgálj úgy az Istennek, ahogy az apostol szolgált. A reménységedet, az Istentől kapott buzdítást oszd meg a többivel, buzdítsd, bátorítsd és erősítsd őket. Pálnak az angyal éjszaka, álmában jelent meg. De Isten azt akarja, hogy a többieknek is legyen angyala. A többiek angyala Pál apostol lett, ki továbbította Isten megmentő ígéretét. S ahogyan az apostol ebben hitt, az úgy valósággá is lett. Isten Szent Lelke segítsen, buzdítson, bátorítson benneteket ebben.

Ámen