A Meghallgató

Így mondtam a textus felolvasása előtt, hogy »a mai napra kijelölt szakaszt« olvasom Isten igéjéből. De ez a »ma« – ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja (»amíg tart ma«) – mindig tart, amíg Isten türelmesen vár, hogy az emberek megtérjen. Tehát nem egy régi történetet hoz elénk az ige, hanem örök érvényű isteni üzenetet a régi történetben. Ma hálaadó napon vagyunk együtt, megújult a templom kívül és belül, örömére szolgál mindenkinek. Ezért a 126. zsoltárt is felolvastam, amely arató-ének: aki sírva veti vetőmagját, vigadozással jő elő kévéjét emelve aratáskor, vagyis mindig, amikor megtapasztaljuk, hogy Isten megáldja a munkánkat. A történet és a zsoltár egy különös ponton összekapcsolódik. Azt olvastuk a régi király történetéről, hogy fogságba vitték Babilonba.  Ez még megelőzi a nagy babiloni fogságot, de mintegy előképe annak; ha lehet mondani, ez itt egy kis babiloni fogság. Mi történt? Egy Isten útjáról letért uralkodót elvittek, vasra verve – sőt, a régi krónikákból tudjuk, hogy az orrába karikát is akasztottak –, s ott tartották fogságban Babilonban. Amikor aztán felfohászkodott, megalázta magát, Isten megkönyörült rajta, és hazavitte őt.  Azért építünk templomot, hogy az emberek jelet kapjanak Isten csodálatos szeretetéről és türelméről. Isten várja az embereket, hogy megtérjenek. Igen, sokféle babiloni fogság van. Sokféle karika van az emberek orrában. Sokféle bilinccsel vannak megkötözve, kettős lánccal. Sokféle udvarba hurcolták el őket, ahonnan nincsen szabadulás, nincs visszaút, nincs hazatérés, csak ha beteljesítik azt, amit Mózes harmadik  könyvében erről olvasunk. Ott áll a régi fenyegetést, amit Isten a bálványimádás tilalmához kapcsolt, mondván, ha bálványokat készítetek, és azokat kezditek imádni, akkor messze földre viszlek benneteket, és ha majd ott megalázzátok magatokat, és megismeritek, hogy ki az igaz Isten, akkor hazahozlak benneteket. Azért építünk hát templomokat, hogy az emberek jelet kapjanak arról, hogy Isten csodálatos szeretettel és türelemmel vár és hív bennünket, hogy hozzá térjünk, kegyelme királyi székéhez jöjjünk, ahova szabad az út,  mert Jézus Krisztus  testének egyszeri és tökéletes áldozatával megnyitotta az utat a kegyelem királyi székéhez, hogy szükséges időben segítséget kapjunk a kegyelem Urától. 

Ezért mondhatjuk, hogy Manassé király története megtérés-történet. A Királyok Könyve, amely a Krónikák Könyvével párhuzamosan, ugyanúgy elmondja a régi királyok történetét, kevesebbet szól Manasséról, és súlyosabbat is. Gonosz királynak írja le, aki uralkodásának több, mint fél évszázadát, 55 esztendejét gonosz tettekre, bálványimádásra, népe igazságtól való eltérítésére használta, hamis szövetségeket kötött, bűnbe, gyalázatba vitte Isten népét. Aztán megjegyzi a Királyok Könyve: nincsenek-e megírva Manassé király egyéb dolgai a Krónikák könyvében? És ez az az »egyebet«, amit itt a Krónikák Könyvében olvasunk, ezt a Királyok Könyve nem írja le. De éppen ez a »mos«t a lényeg: az elhurcolt király a fogságban megalázta magát, és atyái Istenéhez kiáltott, úgy, ahogy ezt Mózes harmadik könyve elrendelte. Isten pedig meghallgatta, és – mondja pontos szóval a Krónikák Könyve – visszavitte őt. Ez a szó, hogy »visszavitte« – vagy: visszavezette, hazavitte – úgy is visszaadható, hogy megtérítette. Valami olyasmi ez, mint amikor eltéved az ember, zsákutcába kerül, ott meg kell fordulni – meg kell térni$ –, vissza kell jutni arra a pontra, ahol letévedt a jó útról. Ha az Ószövetséget lapozzuk, azt halljuk mindegyre, hogy Isten követeket, prófétákat, szent embereket, látnokokat, figyelmeztetőket küld, akik unos untig mondják ezt a szót: térjetek meg! És ez minden esetben pontosan ugyanazzal a szóval hangzik, amit itt így hallunk: visszavitte  - hazavitte – őt az Úr. Térjetek meg! Forduljatok meg! Mert rossz úton jártok. De ha valaki járt a keleti világban és látott sivatagot, pusztaságot, az még jobban érzékeli, mit jelenthetett, ha egy zarándok, egy utas eltévedt a sivatagban, mert elcsábította valami, egy délibáb, egy illúzió, egy gondolat, és ott áll a semmi kellős közepén, étlen-szomjan, elveszésre ítélve. És ezt a régiek is jól értették. Ezt jelezték a próféták, amikor azt mondják, hogy térjetek meg! Mi azt hittük, hogy erre vagy arra kell menni, mert arra rövidebb az út. Mi azt hittük, hogy ott, a dombok mögött káprázatos és pompás világ vár. Azt gondoltuk, ha így vagy úgy csináljuk a dolgot, az hamar megtérül, és mindenkinek hasznára lesz. Ám egyszercsak kiderül, hogy az az út a semmibe vezet, a terveinkből senkinek nincs haszna, sőt mindenkinek kárára van, és a magunkválasztotta út nem az élő Istenhez, mennynek és földnek Teremtőjéhez, a gondviselő Atyához vezet, hanem a semmibe. A bálványink, mint valami hamis útjelzők ide vezetnek, a semmibe.

De most azt halljuk, hogy Isten megkönyörült az önmagát megalázó királyon. Pedig nagy rosszra csábító volt ez a király! Azt olvassuk, hogy uralkodását arra használta, hogy elcsábította Júdát és Jeruzsálem lakóit, hogy gonoszabbul cselekedjenek, mint a pogányok, akiket Isten kiirtott arról a földről. Emlékszünk Jézus szavára, amikor azt mondja, hogy rosszabbul lesz dolga annak a háznak, amelyből ördögöt űztek, megtisztították, kimeszelték, de ott maradt az a ház üresen, és visszajött a gonosz lélek, és látta, hogy üres. Üres. mert nem adtunk helyet Istennek, mert nem hívtuk be az életünkbe, mert nem engedtük be. És a gonosz lélek elment, és hozott még hét annyit, és – mondja Jézus – rosszabbul lett dolga annak a háznak, mint volt annak előtte.  Nem véletlen hát, hogy a Királyok Könyve prófétai ítélettel gonosz királynak írja le Manassét, és nem is akar róla tudni, csak azt mondja: olvassátok el a Krónikákban mi lett ennek a vége.

De lám, jó vége lett, mert a gonosz uralkodó megalázta magát, segítségül kiáltott az Úrhoz, Isten leoldotta a bilincseit, és hazavitte. Minden igazi megtérés: hazatérés, visszajutás az élet forrásához, Istenhez, az atyai házhoz. Tehát azért építünk templomot, azért újítunk templomot, hogy itt, a gyülekezet közösségében újra elhangozzék a hívó szó, a prófétai figyelmeztetés, és a boldog bizonyság, amit a Krónikák Könyve mond: ilyen az Isten. Meghallgatja az esedező kiáltását. Nem fordul el, ha bűnbánó könnyeket lát. Nem mondja azt, hogy megérdemled. A régi asszír krónikák szerint ez az esemény Manassé király uralkodásának utolsó öt évében történt. 50 évet eltöltött ez a király zsiványságban, gonoszságban, vérontással, bálványimádással. 50 év után mi azt mondanánk, hogy erről az emberről le kell mondani. Jó, hogy ott van Babilonban, rabigába verve, ne adjunk neki mozgásteret, csak azt kapja, amit érdemel. Csak azt aratja, amit vetett. De  Isten  megkönyörült. Ez az evangélium. Isten meghallgatja a bűnös szavát. Lehet a kegyelem trónusához menni minden időben, segítségért, vigaszért, támogatásért, új életért, és a hazajutás csodájáért.

A történet befejezéseként azt olvassuk, hogy Isten visszahozta a királyt Jeruzsálembe, és akkor ismerte meg Manassé, hogy az Úr az igaz Isten. Előtte nem ismerte volna? Hogyan kiálthatott volna hozzá? Előtte nem tudott róla? Hát mi indította a szívében a gondolatot ott, a fogságban, hogy felkiáltson, ha nem tudott volna Isten csodálatos útjairól? Akkor nem vágyódott volna haza.   Mégis: akkor ismerte meg, hogy az Úr az igaz Isten, az Úr az Isten, amikor Isten hazahozta.   Akkor tudta meg, hogy milyen ez az Isten. Kálvin mondja, hogy nekünk, keresztyéneknek nem arról kell beszélnünk, hogy van-e Isten. Ezt elmondják a filozófusok és a költők is. Még az sem a dolgunk, magyarázni kezdjük, hogy kicsoda Isten. A skolasztikusok foglalatosokodnak ezzel. Nekünk azt kell tudnunk, hogy milyen az Isten velünk való kapcsolatában. Lám, Manassé akkor tudja meg, hogy milyen az Isten, amikor megtörténik az igazi megtérés: a hazavitel, a hazajutás, a bilincsek leoldozása. Milyen az Isten? Így mondja a zsoltár: ő a könyögést meghallgató (Zsoltár 65,3). Ez Istennek az egyik legszebb, legtitokzatosabb, legtöbbet ígérő neve: a Meghallgató. Ő a könyörgést meghallgató, a bűnbánatot meghallgató, az epekedést meghallgató, a hazavágyó kérésének meghallgatója, minden Krisztus útján járónak hűséges Atyja. Milyen az Isten? Ilyen az Isten. Mi leírjuk ezt a gonosz embert, akit a prófétai ítélet és a Királyok Könyve is leír, mert élete nagy részében gonoszul cselekedett az Úr előtt.  Mi leírjuk. A Királyok Könyve leírja. Isten nem írja le, mert ő Meghallgató. Azért adunk hálát a megújított templomért, hogy ékes házban szólhat újra meg újra az Istenhez hívó szó. Nyíljék hát meg a titka mindenki számára itt annak, hogy ilyen az Isten, és hangozzék boldog bizonyságtétel, megerősítés, bepecsételés: igen, ilyen az Isten: engem is meghallgatott, rajtam is megkönyörült, engem is elindított az üdvösség útján. Emeljük fel hát szívünket hálaadásban a meghallgató Istenhez. Mert, ha életnek és halálnak, üdvösségnek és kárhozatnak, elveszésnek és hazatalálásnak az ügyében Isten ilyen készségesen meghallgat, ilyen véghetetlen türelmességgel várakozik, és adja nekünk ezért Jézus Krisztust, minden ígérete garanciáját és pecsétjét, akkor mi módon ne adna ővele együtt mindent nekünk? Adja az eltervezések beteljesítését, nagy szükségben a segítséget, a munka jó végre vitelét, a hálás napokat, a boldog ünnepet, a megszentelt aratást. A régi király akkor tudta meg, akkor ismerte meg, hogy az Úr az igaz Isten, amikor hazatérhetett, megtérhetett. Kívánom tiszta szívemből, hogy hálaadó ünnepünkön is sokan tudják meg: ilyen az Isten. Szerető szívű, türelmesen vár, hogy az emberek megtérjenek, és könyörgést meghallgató, boldog célba juttató. Legyen ezért Neki dicsőség most és minden időben.
Ámen