A megbocsátás tágassága

Kedves Testvérek!

Tegnap este a tékozló fiú példázatának első szakasza nyomán két nagy kérdés volt előttünk. Az egyikre talán meg is találtuk a választ, a másik kapcsán jeleztem, hogy nem kapkodom el a feleletet, majd holnap próbálom teljes egészben kifejteni. Az egyik kérdés így szólt: elér-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a bűn, vagy még inkább elérkezik-e olyan mélyre a megbánás, mint amilyen mély a szeretet? Ez volt az első kérdés, az este címe kapcsán: A megbánás mélysége. A másik kérdés, amit tegnap szóba hoztam, így szólt: Mi köze Istennek mindahhoz, amit a példázat történetében olvastunk?

Hadd folytassam ma este ott, ahol tegnap abbahagytam, azokkal a mozgásokkal, amelyeket egy-egy bibliai ige kapcsán próbáltam érzékeltetni, és ezek nagyon különös mozgások voltak. Egyrészt azt hallottuk, hogy elköltözött, elment, eltávolodott, elidegenedett, elveszett, meghalt. Aztán hallottuk, hogy a megbánásban jött. Ezzel teljesen más irány jelent meg a szemünk előtt. Tehát magához jött, magához tért, önmagához talált. Jövetelről van szó. Ma az első nagy kérdés, hogy eljut-e ez a megbánás nemcsak a bűnnek a rettentő mélységéig, hanem a szeretet annál is mélyebb mélységéig, és ha eljut, hogyan jut el. Ma először ezt fogjuk az igéből megnézni.

Először is azt látjuk, hogy a mozgás folytatódik. Nemcsak önmagához jön ez a fiatalember, aki az elveszés mélységében van, hanem a példázat ugyanezzel a szóval fejezi ki a folytatást is: felkelt, és elment az ő atyjához. De helytelen a magyar fordítás, mert így kellene fordítani: felkelt és eljött az ő atyjához. Az erkhomai görög ige szerepel itt, ugyanaz a görög ige, hogy önmagához jött, önmagához tért - felkelt, és nem elment az ő atyjához, hanem eljött az ő atyjához. És ebben nagy titok van.

Előbb azonban hadd szóljak arról, hogy felkelt. Hiszen a bűn mélységét felnyitó bánatban, amikor önmagára ébred az  ember, amikor rádöbben arra, hogy eddig egy fiktív valakit akart megvalósítani, és azért mindent elveszített, önmagát is, most mintegy fogadalmat tesz a disznók vályúja mellett, s kimondja, mit kell tennie. Haza kell mennie, és azt kell mondania: atyám, vétkeztem az ég ellen és ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, hadd legyek olyan, mint egy a te cselédeid közül. Tudom, hogy mit teszek: felkelek, és elmegyek az én atyámhoz, és ezt elmondom neki. Felkelek. Ez az első mozzanat, amelyben a megbocsátás tágasságát megtapasztalhatja az ember. Felkelt. Tehát, mondja a példázat, nemcsak megfogadta magában, nem csak úgy motyogott valamit a szánom-bánomban, nemcsak fogadalmat tett, amelyről, már amikor mondta, akkor is tudta, hogy nem fogja megtartani... Nem úgy volt ez az ember, ahogy nagyon sokszor vagyunk a megbánással: jaj, bánom, bánom, de fél perc múlva már azt mondjuk, jaj de bánom, hogy bántam, mert most aztán komolyan kell venni. Mondunk mi össze-vissza mindent, mint a gyermek, akit fegyelmezne a szülő, és már folyik a könnye, mindent nagyon bán, de ha belenézünk a kis huncutnak a szemébe, nem bán ő semmit, csak megúszni akarja. Ennyi a bűnbánat? Ha ennyi a bűnbánat, akkor a bűn mélységéig se jutunk el, és legkevésbé a szeretet mélységére. Akkor az csak egy megúszni akarás. De itt látjuk, hogy ennek az embernek az életében komoly dolog történik: felkelt. A középkor egyik legnagyobb festője több képen is megfestette a tékozló fiút, és ezeken a képeken  a tékozló fiú rongyos zarándok ruhában, hátán  botra kötve kis batyu, de nem megy, hanem jön. Ezt vizuálisan is tudjuk érzékelni, ha ránézünk a képre, és azt mondjuk, ha ez életre kelne, akkor jönne felénk, mindjárt idelép a képről. Hátul perspektivikusan, a távolban egyre kicsinyedve, egyre távolodva ott van minden, amit maga mögött hagy: a bűn valósága. Bosch derűs  festő volt, az egyik ilyen képén egy távoli vendégfogadót látunk, az is ütött-kopott bűntanya. Nagyon humorosan festi meg, az egyik emeleti ablakon valaki kihajol, és éppen rókázik, valaki áll a sarokban és a szükségét végzi, az ajtóban két ember verekszik. Érezzük a kép dinamikájából, hogy aki a kép középpontjában áll, az közeledik felénk, ő jön.   Aztán ezen a képen ennek az embernek az arca eltökélt, szinte révült, vagy inkább így mondanám: hátszelet kapott, és nem akar megfordulni. Nem akar visszanézni. Nem kíváncsi már arra, ami mögötte marad.   Hogy tartja a közmondás? Ha a macska megégeti a száját a forró tejjel, már a hideget is fújja. Igaz ez  az emberekre is?  Akit egyszer az istenkedése, az önmegvalósítása, a bűne beletaszított e legiszonyatosabb mélységbe, az a hideget is fújja, a gondolatát is fújni fogja?

Ha nem, akkor még nem utálta meg! De a tékozló fiú megutálta, nem akar visszanézni. Ezen a festményen egészen jól látszik, hogy ez a fiú nem torpan meg, nem mérlegel, nem kalkulál esélyt latolgatva, vajon mi lesz otthon. Mit szól a fater?   Egyáltalán szóba áll velem? Benne érvényesek lesznek ezek a szavak: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok méltó, hogy a fiadnak neveztessem. Nem érezzük azt, hogy mérlegelne. Olyan csodálatos Jézus példázat-mondása. Ugyanúgy, ahogy az elveszés útján öt lépésben bemutatta: kikérte a vagyont, összecsomagolt, elment, eltékozolta, nagy lábon élt, lesüllyedt, úgy itt is, de még  kevesebbel is elmondja: felkelt, elment.  Ez az eltökéltség már érez valamit a megbocsátás tágasságából. Tehát felkelt. Ez egy szép szó, így is fordíthatnám: feltámadt, ez az a pillanat, amikor egy porba döntött felkel, vagy amikor a beteg, akiről már lemondtunk, s már a tiszteletes úr is eljött, adott neki úrvacsorát, már elmentünk a temetőbe, kiválasztottuk, hol lesz a sírhelye, egyszer csak: felkel. Sáregresen voltam segédlelkész. Első vasárnapi istentisztelet végén megvárt egy család, és mondták, hogy délután vigyek a Bözsi néninek úrvacsorát. Senkit nem ismertem a faluban. Eljönnek  értem, mondták, mert nagyon beteg a Bözsi néni, készítsem a halálra őt is, a családot is. El is mentem szorongó kis segédlelkészként. Nagyon szépen, harmincan ott ültek a szobában, a mama fel se tudott ülni, egy kicsit feltámasztották. De néha a Szentlélek belemond az ember szívébe valamit, ami nem a liturgia szerint való. A végén arra indított a Lélek, hogy mondjak egy imádságot, és ilyesmit mondtam: „köszönjük Erzsike néni életét, mennyei Atyánk, mindazt a jót, amit tőle kaptunk. Örülünk, hogy így együtt lehetünk vele, amikor elindul a nagy úton, de én azt kérem tőled, mennyei Atyám, annyira szeret ő mindenkit a családban, add vissza őt az övéinek. Add neki vissza az egészségét!” Még egy éneket énekeltem, de aztán nagy hidegen-gyorsan búcsúztak a hozzátartozók. Másnap reggel lelkendezve mondja az egyházfi: tiszteletes úr, a Bözsi néni kint van az udvaron, eteti a csirkéket! Engem többet Egresen nem hívtak haldoklóhoz úrvacsorát vinni, mert a Bözsi néni háza már ki volt nézve a Sanyi unokának. Elterjedt, hogy ez a pap visszaimádkozza a haldoklót. De értjük, hogy mi az, felkel. Olyan ez, mint amikor valaki kilép a kényszerpályáról. Tegnap említettem kényszerpályát. Oda visz a bűn. A bűn mindig szabadságot ígér. A bűn kapujára az van kiírva: szabadság. Belépünk, s egy perc múlva mókuskerékben vagyunk. De ő felkelt. Leállt a mókuskerék. Vagy ahogy a zsoltár mondja: mint a madár kiszabadultam. (Zsoltár 124:7) Aki gyerekkorában fogott a markában kis madarat, kinyitotta a tenyerét, és elröppent belőle a madár, vissza se nézett, - az tudja, hogy miről beszélek, mit fejez ki ez az ige. Felkelt, otthagyta a létrontást, otthagyta az elveszést, otthagyta a halált. Felkelt, és eljött.

Ez a szó, hogy eljött az ő atyjához, ez áll most a középpontban, mert ez a példázatban az elbeszélő nézőpontját fejezi ki. Azért hangsúlyozom ezt ennyire. Jézus nem azt mondja: felkelt és elment, hanem felkelt és eljött.  Vagyis Jézus ezt a példázatot az atya nézőpontjából mondja el. Az apa története ez. Amikor tegnap azt kérdeztem, mi köze van ennek az egésznek Istenhez, - az örökség kivételéhez, a pénz elszórakozásához, a dorbézoláshoz? Hiszen ez egy közönséges prózai, mindennapi történet, a mi történetünk, unalmas, bulvárlap se ír már le ilyet. Mi köze van ehhez Istennek? Ezzel a kérdéssel már erre utaltam, hogy itt az apa nézőpontjából van elmondva minden. Tőle ment el a fiú, ezt az apa nézőpontjából látjuk, s hogy megint odébb megy, azt is, és az apa nézőpontjából látjuk most, hogy vissza-jön.    

És most, ahogy jön vissza, azt halljuk (ez a következő fontos mozzanat!), bár még távol volt, meglátta őt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutva nyakába esett és megcsókolta őt. Mikor még távol volt, - ez is az atya nézőpontja. Ki volt távol, ki volt közel, erről is kell szólni, de érezzük már, hogy így érünk el a megbocsátás tágasságához. Megérti, megtapasztalja a fiú, hogy a szeretet valósága mindennél mélyebb. Jön, jönnie kell. Így találkozik a megbánás a megbocsátással. József Attila szép versét sokat idézzük: tudod, hogy nincs bocsánat… A költővel szemben mondom: dehogy nincs! Csak az van! És de jó lenne, ha a bocsánathoz odatalálna a bánat. Mert íme, van, van bocsánat. S jaj, bennünk milyen keveset van ugyanakkor önmagunkra eszmélés, önmagunkhoz találás, atyánkhoz való elindulás, visszajövetel oda, ahonnan messzire mentünk, és amitől elidegenedtünk. Igen, a megbocsátás tágasságáról is szólni kell, és Jézus ezt is hihetetlenül tömören mondja el két aspektusban. Van a megbocsátásnak egy szubjektív, bensőséges megnyilatkozása, és van a megbocsátásnak egy tárgyias megnyilatkozása.

Még távol volt, szó szerint: nagyon távol volt, atyja meglátta - most mondom a szubjektív mozzanatot: megkönyörült rajta, odafutott, nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta. Ez teljesen szubjektív. Majdnem azt mondhatnám, hogy annyira érzelmes, hogy nem is való a magyar embernek, nem szeretjük mi ezeket az érzelmes puszi-puszi dolgokat. De most lássuk és értsük ezt jól. Olyan nagy a megindulás, úgy felajzódik a szeretet, hogy túlárad önmagán. Ez itt a szeretet tágassága. Távolról látta meg - ez pedig szinte egzisztenciális. Hát ki volt távol? A fiú vagy az atya?  A fiú volt távol. Noha ő volt az, aki egykor úgy döntött, hogy az atya legyen távol. Legyen az otthon távol. Ő ezekből elköltözött, távol akarta ezeket magától tartani, atyját halottnak tekinti. De lám, kiderül, hogy ő van távol, ő volt távol, és ezt már nem a megbánás mutatja meg, hanem a megbocsátás. Távol voltam Istentől, elszakadtam Tőle, én voltam az, aki elmentem, elidegenedtem, elszakadtam, - ezt csak megsejtem a megbánásban. De hogy ez valóban így volt, ezt a megbocsátásban értem meg. Odaszalad, átöleli. Ennek a nagy megbocsátó aktusnak a szubjektivitásában csodálatos vonása, amit talán Rembrandt képe idéz fel a legszebben. Látjuk Rembrandt metszetén, ahogy a meghatott apa magához szorítja a fiút, és a fiúnak szinte csak a hátát látjuk. Magához öleli, visszaöleli magába. Látjuk, hogy az atya egy dús palásttal eltakarja a meztelen, sebzett, koszos testet. A szeretet sok bűnt elfedez (Jakab 5:20), sőt mindent elfedez (1Korintus 13:7). Ezt akarja, magába öleli. És látjuk, hogy az atya szeretettel csókolja  a fiút, mert a fiú már csókolni sem tud.

De a megbánásnak, a megbocsátásnak és a megérkezésnek a valósága még tárgyiasul is. Nekünk, magyaroknak nem tetszik az érzelgősség, a könnyek láttán mi pikírt megjegyzéseket teszünk, tehát mondom a tárgyiast, ami nekünk, magyaroknak, jogász népnek tetszik. Azt mondja az atya: hozzátok ki a legszebb ruhát, adjátok rá, húzzatok gyűrűt a kezére, sarut a lábára, tehát újra örökössé teszi. A legszebb ruha, a gyűrű az ujjon és a saru - az csak fiúnak jár. A cselédnek nem, a jött-mentnek sem, az alkalmi munkásnak sem. Hallottatok olyat, hogy valaki elmegy disznó-hizlaldába alkalmi munkára egy napra trágyát lapátolni, és azzal kezdi a tulajdonos, hogy felöltözteti? Az atya itt visszaállítja a fiút minden jogába. Egykor kikérte a részét, elvitte az örökséget, fel is út, le is út, nincs közünk egymáshoz. Megszűnt fiúnak lenni. És mégis, most az atya a megbocsátásban nemcsak azt mondja, hogy minden oké, nem haragszom, majd meglátjuk, mi lesz, hanem abban a pillanatban, amint magához ölelheti a fiút, az ő fiát, jogilag is fiúvá  teszi.

Nekem ez a mozdulat tetszik a leginkább, hogy odafutott. Vannak bibliatudósok, akik ezt az itt szereplő görög igét, egy másik görög igével hasonlítják, hangzó eltérés van a két szó között, amott az a szó azt jelenti: versenyfutás, s erre vezetik vissza, még egyszerűbben: gyorsabban haladni, gyorsabban menni. Ez a futás. De egyszerűbb, ha azt mondjuk: a megbánás talán igyekszik, a megbánás talán siet, de a megbocsátás mindig fut. Mindig elébe fut, mindig elébe megy a megbánásnak. Gyorsabb. Ez a megbocsátás tágassága. Mert a fiú nem is tudja először kimondani: atyám, vétkeztem az ég ellen és ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem… Ezt már csak akkor tudja kimondani, mikor az atya karjai között van. Mikor átölelte, mikor megcsókolta az atya, mikor levegőt vesz a fiú az atya ölelő szeretetében, akkor tudja elmondani, amit elhatározott előre, hogy elmondja. Elhatározta, hogy felkel, hazamegy, ezzel fog benyitni a kapun: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. De nem tudja elmondani, mert már az atya karjai között van. Ti tudjátok ezt gyakorolni? Mi tudjuk ezt gyakorolni? Vagy inkább az összes gesztusunkba az van beírva: előbb tessék azt mondani, hogy bocsánat, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz… Ez a fiú nem tud bocsánatot kérni úgy, hogy előbb ne tapasztalná meg az őszinte szeretetet.

És ezzel az elbeszélésben megtörik valami. De ez csodálatos törés. Eddig azt hangsúlyoztam, hogy van ebben a példázatban egy szilárd pont. Ez pedig az atya nézőpontja. Ebből a nézőpontból láttunk eddig mindent. Elment, ment, visszajött. Ezt jó tudni, hogy az Isten valósága szilárd, megingathatatlan. Ahogy Babits csodálatosan írja versében (Zsoltár gyermekhangra), hogy az ember nyüzsög, harcra megy, feldúlja a világot, mindent csinál, de  hallunk egy szilárd, atyai hangot: nem haragszom. Isten rendíthetetlen. De mit hallunk most? Az apa kilép ebből a szilárd, megingathatatlan pontból, melyhez eddig az egész történetben minden viszonyult, kilép belőle, és fut, fut a fia elé. Otthagyja a maga szilárd nézőpontját. Kilép abból, amiben végigvárta az egész történetet. Hisz nem ment utána a fiúnak, nem küldött utána senkit, elengedte, - így nem a disznók vályújánál történik meg a döntő találkozás, nem is kopogtatott rá ezerszer a bordélyháznál, hogy gyere már  haza, fiam, mit csinálsz te itt, - ő csak állt (és várt?) a maga szilárd nézőpontjával. De most kilép ebből. Ez a megbocsátás. Most otthagyja önmagát. A misztikusok oly sokat beszélnek arról, hogy az ember kilép önmagából Isten felé. Jézus azt mondja: Istennek is van ek-sztaszisza (eksztázisa), Isten kilép önmagából. Átölel. Te még egy szót se tudsz szólni, azt se tudod, hol vagy, de Ő már átölel, nála vagy, karjai között vagy, gyűrűt húz az ujjadra, palástot ad a válladra, sarut a lábadra, és utasítja a szolgákat: vigadozzunk. Mielőtt még a fiú elmondhatná a bűnbánat igaz szavait (vétkeztem az ég ellen és te ellened), mielőtt kimondaná kérését, hogy csak egy lehessen a szolgákkal, csak jusson egy falat kenyér, csak legyen fekvőhely, ezek előtt az apa megcsókolja, és így a fiú bűnvallása a bocsánat kellős közepén hangzik el. Pál apostol mondja a 2. Korinthusi levélben: Isten már megbékélt velünk Krisztusban. Isten már megbékítette magával a világot Krisztusban. Ezért kérünk benneteket, hogy ti is béküljetek meg az Istennel. Ez az evangélium. Isten már megbékült, és most  evangéliumot hirdetek, béküljetek meg az Istennel. Sokszor mondjuk: távol van az Isten, nincs itt az Isten, hol van az Isten?!  Isten kilép a maga szilárd pontjából (eksztázis), kilép az örök isteni rendből, fenségből és valóságból Jézus Krisztusban, mert benne lépett ki, és belép az embervilágba, és elibénk jön a szeretetével, megbocsátásával, csókjaival, a legszebb ruhával, a gyűrűvel és saruval, a fiúság ajándékával. Újra gyermek lehetsz. El hát kell mondani a bánat szavait.

Búcsúzóra, ma este még egy kérdést hadd tegyek fel. Vajon mit érnek a szavak, mit érnek a mi szavaink? Hiszen mi ügyetlenek vagyunk! Mi nem vagyunk költők, teológusok, mi egyszerű emberek vagyunk, sokszor elrontjuk a szavakat, minek elmondani a bánat szavait? Hiszen Isten már megbocsátott, hiszen Isten átölelt, hiszen már ott vagyok a megbocsátás véghetetlen tágasságában. Feleljünk a cinikus költővel, aki egész életében  ateista ostromokat indított az örök Isten fensége ellen, majd a halálos ágyán megkérdezték, hogy lesz most dolga Istennel ennyi pimaszkodás után? Ő ezt mondta: Isten megbocsát, az a dolga. De akár így cinikusan, akár másként, fenségesen, de fennáll a kérdés: vajon el kell mondanunk a bánatunk szavait, a megbánás szavait? Igen, el kell  mondani, mert a tékozló a teljes fiúságot csak azután kapja vissza, miután elmondta a megbánás szavait. Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Mert nemcsak az atya békélt meg vele, hanem neki is meg kell békülnie az atyával. Nemcsak Isten békél meg velünk, nekünk is meg kell békülnünk Istennel. Az, hogy Isten kilép, és hozzánk fordul, ez az ő kockázatvállalása. Az, hogy Krisztusban testet ölt és közel jön, ez az ő kockázatvállalása. De erre nekünk felelni kell. Az odatérésnek, a hazajövetelnek a csodálatos vallomásával.

Ez a megbocsátás tágassága. Ezért lép ki Isten önmagából, ezért indul el ilyen utakra. Isten malmai lassan őrölnek  -szoktuk mondani -, ő ráér, évmilliárdokat görget maga előtt, neki nincs az idővel baja. Minden, ami történik, Istenben örökkévaló módon jelen van. Mondhatnánk tehát, majd meggondolja magát az ember, majd elindul egyszer az ember, majd hazatalál az ember, Isten megvárja őt. De Ő kilép, s Ő akar megtalálni. Ez az Ő szeretetének, megbocsátásának a véghetetlen tágassága. És az az ölelés, ahogy átöleli a fiút, az az igazi élet. Kálvin  azt mondta, nem az a mi kérdésünk, kicsoda Isten (azt tudjuk!), hanem az a kérdés, hogy milyen Isten. Milyen Isten a velünk való viszonyában? Milyen Ő hozzánk? Hirdetem nektek: ilyen az Isten. Ilyen az Isten, akit az ember a maga életvitelével halottnak nyilvánít. Úgy élünk, mintha Ő nem volna. Bonhoeffer 70 évvel ezelőtt megmondta, eljön az az idő, amikor ez lesz a szlogen: tégy úgy, élj úgy, mintha nem lenne Isten, - és így élünk. Isten ehhez az emberhez lép ki, ezt az embert keresi. Ilyen az Isten. Mi pedig a drága örökségünket eltékozoljuk. Mi lesz a világgal, kérdezzük szorongva. Mit kezd az ember a teremtéssel? Szemétdomb lesz belőle, és guberálni fogunk benne szép régi emlékeket?  Ilyen a világ, ilyen az ember. Mindig messze költözünk önösségünkben, a magunk nőttetésében. Isten pedig olyan, hogy a megbocsátásban kilép  az örök és szilárd és megingathatatlan igazságából, elénk fut, hogy magához öleljen,  és életre szeressen. Felkelt, és eljött az ő atyjához. Mikor még messze volt, az ő atyja odafutott hozzá. Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus, - üzeni nekünk az apostol (Efézus 5:14). Amik a hátam mögött vannak, azokat elfeledvén, célegyenest igyekszem a nékem eltett mennyei jutalomra, - mondja ugyanez az apostol (Filippi 3:14). Szép énekünkben így buzdítjuk egymást: testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj! Mai mondandóm fényében hadd változtassam meg az ének szövegét így: testvérek, jöjjünk bátran, hamar leszáll az éj. Ámen