A megbánás mélysége

 Kedves Testvérek!

Szeretett Gyülekezet!  A mai estének ezt a címet adtam: a megbánás mélysége. A cím nyomán kérdés támad, hogy vajon elérkezik-e olyan mélyre a megbánásunk, a bűnbánatunk,  mint amilyen mély a bűn? Mert ha nem ér olyan mélyre, amilyen mély a bűn, akkor az a megbánás nem megbánás. Arra is készülődtem, hogy erre a kérdésre adok ma feleletet, ám angyal figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó. Ez így túl könnyű feladvány, túl könnyű kérdés.  A figyelmeztetés valóban megtörtént, angyal érkezett hozzám, ahogy Isten szokott angyalt küldeni. Egy fiatal édesanya keresett meg, aki korábbi gyülekezetemben, a Bihari úton tért meg, ott konfirmált, aztán egyetemre ment, én pedig elkerültem egy másik gyülekezetbe, és elszakadtunk egymástól. Most a második gyermekét várja, szép, boldog édesanya. Azért jött, hogy panaszt tegyen a gyülekezetére és a papjára. A papja, ahogy mondta: komor bűnvadász, és nem szereti a szeretetről szóló fecsegést, mert szentimentalizmusnak tartja. Ő pedig, ez a fiatal édesanya azt kérdezte tőlem: püspök úr, miért kell mindig a bűnről beszélni, és miért nem hallok én az én keresztyén közösségemben valamit a szeretetről is? Azért nevezem most őt angyalnak, mert ugyan a maga dolgában és a maga kérdésével jött hozzám, ám ezzel a kérdéssel a magaméra, az én saját dolgomra emlékeztetett. Tehát hadd módosítsam a kiinduló kérdést úgy: nem az a kérdés, hogy elér-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a bűn, hanem hogy elérkezik-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a szeretet? Ezzel azonban, megvallom, nemcsak a könnyű beszédet kell immár elkerülnöm (bűnbánatról, bűnről könnyen beszélünk), hanem a könnyelmű beszédet (a szeretetről való fecsegést) is el kell kerülnöm. A bűnről könnyen beszélünk, a szeretetről meg könnyelműen. Különösen azért szeretném ezt a kettőt elkerülni, nehogy azt mondja bárki ma este: no, idejött ez a püspök, szór egy kis csillámport a fejünkre, mehetünk is haza, minden oké. Hogy tehát lássuk, milyen mély a bűn, és milyen mély, sőt a bűnnél is mélyebb a szeretet, és hogy lássuk, meddig kell a megbánásnak eljutnia, hadd hívjak meg ma este mindenit egy útra, egy hosszú, nagyon nehéz útra. Ennek az útnak van olyan állomása, amelyiket így nevezhetjük: céltalanság. Ez a bűn mélye. De van ennek ez útnak egy másik, igazi állomása, a boldog élet, mert a boldog élet életünk végcélja: megérkezés az örökkévalóba. Ezen az úton három mozzanatot szeretnék megjelölni, és a három mozzanat egy-egy szóhoz kapcsolódik, mindegyik járáshoz-keléshez, úton levéshez kötődik.

            Az első ige így hangzik: messze vidékre költözött.   Elment. Elköltözött. A görög szó, apodémia áll itt - ez a szó azt jelenti: otthonról való elköltözés, a saját népünk köréből való elindulás, a népünk köréből való  eltávozás, felkerekedés, idegenben való tartózkodás. Nagyon jó a Károli revideált fordítás: messze vidékre költözött. Szinte érzékeljük, hogy itt távolság keletkezik. Itt eltávolodásról van szó. Persze, a görög szó a régi világban többnyire valami nagy ünnepélyes vállalkozást jelentett, amikor a görög telepesek kihajóztak, és szétáradtak a Földközi tenger vidékén, ahol újabb és újabb helyeket kerestek, s vittek magukkal mindent: batyut, hajót, házi oltárt, elbúcsúztak a régi hazától, és kerestek egy új hazát. Hogy mi, magyarok értsük: mikor mi elindultunk Etel-közből hont foglalni, az is apodémia volt, az is elindulás, eltávozás volt - a régi hazából egy új haza felé. Azt jelenti a szó: elhagyom az otthont egy új otthon reményben. De jelöl ez a görög szó (és ahogy Jézus mondja a szavakat, sejthetjük is!) valami rossz esélyt, az elidegenedés esélyét, - a magam népe köréből távozom el, idegenbe megyek, idegen leszek, elidegenedem az otthoniaktól, és idegenként érkezem mások közé.   Így is mondhatjuk: távol vagyok attól, ahol az eredetem, a létem forrása, az identitásom van. Állapítsuk meg a tékozló fiúról, hogy neki nem sikerült új otthont alapítani. Az apodémia: az elköltözés, az eltávozás nem vezetett a várt eredményre, hogy új otthonra lel. Nem sikerült új otthon alapítania. Tönkremennie sikerült (ha ez siker). Figyeljük meg Jézus szavait, milyen egyszerűek, ahogy néhány tényt közöl, mint egy krónikában, amikor valaki szikáran elmondja, hogy mi lett a gyermekéből. Csak néhány egyszerű, kemény szó: eltékozolta a vagyont, tobzódva élt, mindent elköltött, éhínség támadt, kezdett szükséget látni.  Nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott ez a folyamat, két hónapig, két évig? De Jézus öt egyszerű tényben egy egész élet csődjét össze tudja foglalni. Sőt, tovább is mehetünk, mert a példázat második felében  még ennél egyszerűbben is össze tudja foglalni azt, hogy miképpen sikerül nekünk tönkremenni, hogyan sikerül nekünk ezt az apodémiát, ezt az eltávozást úgy megvalósítani, hogy az lesz belőle, amit majd a példázat végén hallunk: elveszett és meghalt. Ennyi egy élet: elveszett és meghalt. Pedig nem így indult. És éppen  egy újabb szó mutatja meg nekünk, hogy nem így indult ez a történet.

             A másik szó, mondja Jézus  a példázatban: éhség támadt, kezdett szükséget látni, és akkor elment  ott a vidéken egy gazdához, aki disznótartással foglalkozott. Itt egy másik görög szó áll, a porosz szóból, mely szűk szorost jelent, vagy inkább kényszerpályát, például, amikor egy hadsereg felvonul, és el akar foglalni egy országot, s nincs más út, egy szoroson kell átmenni. A thermopülai szoros történetét mindenki ismeri. Amikor a perzsák Görögországot el akarták foglalni, nem lehetett másutt menniük, mint egy szűk, tengerparti ösvényen. Ez egy hadsereg számára veszedelmes kényszerpálya. Tudjuk, hogy nem is sikerült nekik ott sokra jutni. Ez a mi emberünk is kényszerpályára került. Elszegődik disznópásztornak, - ő, aki az imént még dőzsölve és tobzódva élt, ő, aki az imént még önmegvalósításban volt, most alkalmi munkás lett.  Ma talán kopogtatna a munkanélküli irodán. De még ennél is tragikusabb a helyzete, mert még a moslékból sem jut neki. Ez a kényszerpálya a bűn mélysége felé vezet bennünket. Ott mutatkozik meg igazán, hogy mi a bűn, amikor kényszerpályán vagyunk. És nem tudunk mást tenni. Az élni-akarásom visz valamerre, de egyre inkább sodródom, és egyre inkább kényszerülök olyan lépések megtételére, amik szabadabb koromban  eszembe se jutottak volna! Mégis mondom,  itt csak a bűn mélysége kezd feltárulni, mert a bűn dolga úgy van velünk, ahogy a tékozló fiúval volt: a bűn előbb nekünk szabadságot és lehetőséget ígér. A bűn sosem mondja: gyere és azonnal nagy bajba kerülsz. Nem ezt mondja. Szabadsággal, lehetőséggel, önmegvalósítással, kiteljesítéssel kecseget, - így indulunk bele rendre a bűnbe. Azt teszel az örökséggel, amit akarsz. Az a tiéd, kikérheted az örökséget. Talán itt indul a dolog? Nem tudom. A bibliamagyarázók különböző módon fejtegetik ezt szociológiai és egyéb összefüggésekben. Talán ott indul az egész dolog, hogy bár él az atya, a fiú mégis kikéri az örökséget. (Mikor jár az örökség? Ha meghalt az örökhagyó.) Azzal tehát, hogy kikéri az örökrészt, az apját halottnak nyilvánította.   És lám, itt máris előre utalok, a szeretet mélységére, a nagy isteni titokra, - az atya kiadja az örökrészt. Nem mondja: fiam, megbolondultál? Hogy gondolod ezt!  Kapsz napi apanázst, csak maradj nyugton. Avval, hogy kiadja a fiának az örökrészt, meghalt. Vagy ott indult a bűn, ahogy a példázat mondja, hogy eltelt pár nap, és a fiú összeszedte mindenét, amije volt, és messze vidékre költözött? Hiszen azt tesz az örökséggel, amit akar. Sőt! Az elköltözéssel, az eltávozással még minden jobbra fordulni látszik. Emlékezzünk csak mindannyian az idősebbik fiú  dohogására a történet végén, - az atya házában  világos és tiszta rend van. Az atya házában dolgozni kell. Az atya házában minden a helyén van. De a kisebbik, mégiscsak a kisebbik. Hát induljunk útnak, ez az út sokat ígér, és elindulva minden jobbra fordulni látszik, nagy lábon lehet élni, lehet valakinek lenni, nem másodiknak, nem kisebbiknek, - valakinek! És ennek a végén kényszerpálya indul, összeomlik az élete, és maga marad tehetetlen önmagával. Még azzal a moslékkal sem tölthette gyomrát, amit a disznóknak adtak. Hihetetlenül mai, amit Jézus mond a nyomorúságnak, az éhezésnek, a semmivé süllyedésnek a mélységéről. Teljes egészében 21. századi jelenség ez. Ma minden csatornáról, minden helyről, minden pedagógiai műhelyből, a bölcsödétől az egyetemig, a diák-munkahelytől az esti munkahelyig, az önkormányzattól el a szószékekig ez árad! Erre van berendezve a világ. Készül az új alkotmány, aki már láthatta, tudja: nagyon szép és emelkedett, de minden izében 21. századi alkotmány, és minden pontjában benne van, hogy mit biztosít egy állam az állampolgárának ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát. Mindenekelőtt jogokat. Ma nem halljuk ezt a szót: igazságszolgáltatás, ma jogszolgáltatás van. Mindenki valósítsa meg önmagát, mindenki induljon el, legyenek nagy apodémiák, nagy   kiköltözések, nagy útnak indulások, nagy táborverések, nagy otthon-alapítások, nagy stratégiák. Ám amikor valaki elvéti, valaki elbotlik, valakire hamarabb rányit a bűn rettenetes valósága, akkor immár senkivé lesz az az ember, és akkor kitől kap segítséget? Kap-e valakitől segítséget? Amikor Budapest utcáit járom, és látom, amint tartják a tenyerüket a hajléktalanok, a koldusok, mindig Sepsi Csombor Márton naplója jut eszembe, aki nagy utazó volt a 17. sz. elején. Leírja, hogy megérkezve Németalföldre az volt első mély benyomása, hogy nem lát koldust. Igen, voltak szegény emberek, voltak elveszett emberek, voltak semmivé lett emberek, de a németalföldi társadalom tiltotta a koldulást, viszont odanyúlt mindenki hóna alá, és ha szegényházba, ha dologházba, ha ispotályba kellett menni, oda kellett menni, - az emberi méltóság nem sérülhetett koldulással. Nem tudom, hogy a 21. században hogy állunk, de amíg én Budapesten látok egy hajléktalant, csak azt kell mondanom: milyen modern, amit Jézus mond. Tessék, valósítsd meg önmagadat, kérd ki az örökséget, azt csinálsz vele, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz: így leszel valaki.  S a végén senki vagy.  Annyira senki vagy, hogy a disznók fontosabbak, mint te. Annyira senki vagy, hogy a disznók többet érnek, mint te érsz. Mit mond a fiú? Atyám béresei kenyérben bővölködnek, én pedig éhen veszek itt.  Mindig szépen indul, mert mindig magammal indul, mindig a magam nőttetésével, a magam valakiségével indul, hogy lennék már valakivé, s a vége az, hogy nemhogy senki vagyok, hanem semmi vagyok. De hogy igazán milyen mély a bűn, arra a megbánás útja vezet el bennünket. Ezt szeretném ma este különösen a szívetekre kötni. A megbánásban értjük meg a bűn mélységét. Semmi másban nem értjük meg, mert minden más esetben az tudjuk mondani, – ahogy nekem is szokták mondani, – ez van, tiszteletes úr. Most ez a helyzet. Ez viszont nem megbánás, ez csak körülmények taglalása.

Mi a megbánás útja?  Ezt egy harmadik ige fejezi ki. Azt mondja Jézus: és akkor magába szállt, – szó szerint magához jött, vagy fölébredt, ráébredt, észre tért. De szó szerint itt is mozgásról van szó: jött, magához jött. Eddig ment. Messze vidékre ment, másik emberhez ment, - de most megfordul minden és most jövetelről van szó. Itt kezdődik a megbánás, mikor az ember magához jön. Magához tér. Ahhoz az igazi magához, az igazi lényéhez, ahhoz az igazi fiúhoz, aki ugyan a kisebbik volt, és kisebb részben volt örökös, és lehet, hogy fölötte volt egy nagy, erős testvér, de fiú volt, de otthon volt, de identitása volt, de életgyökere volt. Ehhez az önmagához jön most, ehhez tér vissza. És emlékezik. Talán filozofikus, lehet, hogy megszóltok emiatt, pedig holnap szeretnék csak igazán filozofálni, - de igaza van a filozófusoknak, a legnagyobbnak, például, Augustinusnak, hogy az anamnézisben,  a fölidézésben rejlik igazi voltunk, igazi énünk, igazi valónk, - és mikor ehhez visszatérünk, akkor emlékezünk. A Jelenések Könyvét is lehetne idézni: emlékezzél meg, honnét estél ki. (Jelenések 2:5) Emlékezzél meg, honnét vándoroltál ki, emlékezzél meg, honnét indult az apodémia, az új irány keresése, az új gyökér keresése. Emlékezzél meg. Mire emlékezünk? Emlékszünk rá, hogy az atyai házban bőség van. Milyen megdöbbentő szavakat mond: atyám béresei bővölködnek kenyérben. Nem azt mondja, hogy atyám bővölködik kenyérben, nem azt mondja, hogy a testvérem bővölködik kenyérben. Nem azt mondja, hogy a sógornőknek és az unokaöcsöknek milyen jó dolga van, hogy dúskálnak. Nem azt mondja, hogy az atya kamrájában mennyi minden van. Csúnyán mondom,  nem azt mondja, hogy a fater bankszámláján van még egy csomó lóvé, hanem azt mondja, hogy a cselédek, az alkalmi munkások, az utcáról felvettek, egy napi béresek mind bővölködnek kenyérben. Hirtelen emlékszik rá, hogy mi van az atya házában. Aztán emlékezik az életre az atyai házában. Ott élt, az volt az élet. Onnan sarjadt fel minden. Ott volt igazán a helyén. Ott volt neve, ott volt ő valaki, még ha azt is képzelte, gondolta magáról, hogy ő ott senki. Emlékszik arra, hogy van élet.  Bizony, itt is mutatkozik a bűn mélysége. A bűn mélységében  nincs irgalom, a bűn mélységében egymagad van, úgy, amivé tetted magad, amivé sikerítetted magadat: vályúban matató valakivé. És emlékszik, hogy Istennel is volt dolga egykor. Emlékszik, hogy elvétette a célt a mennyel és az ő atyjával. Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Hazamegyek, és ezt fogom mondani… - ez a megbánás, ez a bűnbánat, a régi latinok szerint ez a szájjal való kimondás, hogy megbántam: vétkeztem az ég ellen és te ellened.  

A tékozló fiú példázatát gyorsan alkalmazni szoktuk Isten mennyei szeretetére, Jézus Urunk irgalmára. Istenről szól a példázat, a mennyei világról szól a példázat – mondjuk természetesen módon. Most engedjétek meg, hogy megkérdezzem: hogy kerül a csizma az asztalra? Vétkeztem az ég ellened, Isten ellen! - és te ellened. Ne szaladjunk most olyan nagyon előre a példázatban. Ne mondjuk nagy gyorsan,  hogy Jézus Isten Országára mondja ezt a példázatot. Természetesen, minden példázat Isten nagy megmentő, irgalmazó, megszabadító, újra felemelő szeretetéről szól. De most kérdezzük csak meg: itt van ez a fiú, eltökéli magában, mit kell tennie. Azt kell mondania: vétkeztem az ég ellen és te ellened. Mi köze ehhez Istennek? Ez egy köznapi történet. Hány ilyen történetünk van!  Talán a családunkban is. Valaki elment, eltűnt, elveszett, reménytelen eset. Vagy talán önmagunkról is van  ilyen történetünk? Elmentem, elvesztem, senki lettem. De mi köze ennek Istenhez? Ez egy köznapi, profán történet. Mi köze Istennek a bűnhöz?  A történet a vagyonról szól, buliról szól, haverokról szól,  bordélyházról szól, a való világról szól, ivogató cimborákról, akik, persze, amint baj van, mind eltűnnek. Ilyet senki se ír meg, mert nem méltó egy dráma lapjaira se, ilyen történet minden nap akad, hétköznapi, profán, egyszerű, földhözragadt történet. Mi köze Istennek mindehhez? Legyen ez a mai este nagy kérdése, - és nem is válaszolok teljes egészében rá, vigyétek haza, gondolkozzatok rajta. Majd a harmadik este megpróbálom a teljes válaszomat elmondani, most csak egy részleges választ adok.

Annyit kell itt látnunk, hogy a megbánás mélysége, ha az igazán mély megbánás, rögtön határhelyzetbe visz bennünket. És ebben a határhelyzetben két valóság van előttünk. Ott állunk a bűn iszonyatos, elveszítő mélységénél. Elveszek itt, meghalok itt, ezt mondja a disznók vályújánál az éhező ember. Éhen-halok itt. Ez a bűn elvesztő mélysége. Ezt a megbánás mutatja meg. Mert a megbánó ember, a bűnbánó emberből szalad ki az a létsikoly: elveszek. Aki még a bűnei pillangó után futkározik, aki még illúziókat kerget, aki  még azt hiszi: alszunk egyet rá, és holnap jobb lesz, aki azt hiszi, megnyeri a lottót, aki azt hiszi, majd csak lesz valami nagy segítség, az még nincs benne a megbánásban. Ha benne van a megbánásban, akkor látja a bűn elvesztő mélységét, - ezt fejezi ki a felszakadó kétségbeesett sikoltás: elveszek, meghalok. S a következő lépés: nincs tovább. De a megbánás megmutat egy másik mélységet is, - azt, hogy a szeretet mélyebb. Egy idős lelkésznél olvastam, aki a mi romló világunkon, a züllő, széteső, halálba menő világon elmélkedik, és azt írja: én azt remélem, hogy romló világunk mégsem semmisül meg, hanem a Messiás ölébe hull. Milyen szép kép. Ez a szeretet mélysége. Én, a magamnak élő, lázadó, önmegvalósító, magából kivándorló ember halálsikolyig jutok el, és már csak a zuhanást látom, ám ott van az a csodálatos mély, igaz tapasztalat, hogy a szeretet mélyebb, és nem veszek el, - nem dőlt szét a világ, hanem a Messiás ölébe hull. A megbánás oda vezet vissza bennünket, ahonnan elindultunk, ahol elhagytuk önmagunkat és elindultunk egy képzelt és vágyott és soha meg nem valósuló „én” felé. Mert a bűn útján soha nem valósulunk meg, csak az lesz mindig (ha így indulunk, kiköltözve önmagunkból és az isteniből) amit Jézus mond: eltékozolta a vagyont, tobzódva élt, mindent elköltött, éhség támadt, kezdett szükséget látni. Vagy amit az atya mond a fiúról: elveszett és meghalt. Elvezet hát bennünket a megbánás oda, ahonnan elindultunk efelé a soha meg nem valósuló „én” felé. Elvezet bennünket a megbánás oda, ahol először meghasadt az életünk, ahol lehasadt a mi igazi valónkról egy képzelt én, és fölébe kerekedett valós önmagunknak, kényszer-énünkké vált, mintha az volna igazi, az volna a valódi, azt kellene megvalósítani, - és aki vagyok valójában, az nem számít és nem is kell. Visszavisz tehát a hasadáshoz, oda, ahonnan új honfoglalásra indultunk, egy új én felé indultunk, hittük, pedig valójában elidegenedésre, önámítása, kisemmizettségbe, a semmibe indultunk. Az idősebbek sokszor hallották az Internacionálét: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem így van. A megbánás mutatja meg, hogy: minden voltam, semmi lettem. Mert az atyánál minden voltam, fiú voltam, otthon voltam, mert az atyánál bőségben voltam, mert az atyánál szeretetben voltam, az atyánál örömben voltam, - minden voltam, semmi lettem. A modern ember himnusza nem az Internacionálé, hanem ez: minden vagyok (és hozzáteszem szomorúan) - semmi leszek. Erre a hasadásra visz bennünket a megbánás. Hogy miképpen kerülünk vissza az atyához, arról majd holnap este szólok. Ma sejtetésül újra kiemelem azokat az igéket, amit a példázat eddigi szakaszában hallottunk elköltözött, elment, és a legvégén a legtitokzatosabbat, s ez a legfontosabb: jött. Magához tért, magába szállt. A kegyelmet és a szeretetet mindig ez a mozgás jellemzi. Jönni. Közeledni. Hogy mondja Jakab? Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. (Jakab 4:8) Hogy mondja Jézus? Jöjjetek mindnyájan énhozzám. (Máté 11:28)
Ámen