A második parancsolat

Kedves Testvérek!

Nem történt tévedés, amikor azt mondtam, hogy a második parancsolatot olvasom, és az első parancsolat első felét kezdtem el olvasni. Mint azt a múlt alkalommal láttuk, az első parancsolat bevezető mondata: “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” az egész Tízparancsolatnak a bevezetője, tehát valamennyi parancsolathoz hozzátartozik. Ezért mint ma, úgy az elkövetkezendő vasárnapokon is minden alkalommal fel fogom olvasni azt a parancsolatokat magyarázva. Azért is szükség van erre, mert olyan korszakban élünk, amikor igen jól értünk ahhoz, hogy hogyan szedjük darabokra a dolgokat, hogyan boncoljuk fel a világot, hogyan bontsuk szét alkotóelemeire. Olyanok vagyunk, mint a kíváncsi gyermek, aki megkapta az új játékautót, és két nap múlva már darabjaira is szedte - de összerakni már nem tudja. Sokszor a Bibliával is így vagyunk. Hozzászoktunk, hogy fejezetekre, versekre van osztva az Ige, és azt gondoljuk, hogy ez a számozás és ez a beosztás eredetileg is isteni akaratból lett, tehát Isten Mózesnek is így nyilatkoztatta ki magát: 2 Mózes 20.1, 2 Mózes 20.2,  stb. Minthogyha egy versbe vagy kis idézetbe lenne belesűrítve, beletömörítve az igazság. Ám ha így halljuk: “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából... Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót azokhoz, melyek fent az égben, alant a földön vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat...” máris, első hallásból is másként értjük ennek a parancsolatnak a jelentőségét. Ám azért is olvastam ily módon, mert ennek a parancsolatnak a megértéséhez mindenképpen hozzátartozik a Tízparancsolat bevezetője. Ugyanis a második parancsolat az összefüggések parancsolata. Hogy mit értek ezen, azt szeretném most röviden megmagyarázni.

Induljunk ki abból, hogy mi, reformátusok bízvást mondhatjuk: nekünk ezzel a parancsolattal semmi bajunk. Ha a többi kilencet nem is, ezt az egyet biztosan betartjuk. Tessék körülnézni. Itt vagyunk egy szép, üres, sima falú templomban. Néhány szép virágmintás faragvány van ugyan a falakon, de ez megengedhető. Mi nem vagyunk olyanok, mint római katolikus testvéreink, akik mindenféle “utálatos bálványszoborral,” festménnyel telerakják templomaikat. Mi megtartjuk ezt a parancsolatot. Mi nem csinálunk faragott képeket, nálunk üresek a templomok.

Mindjárt két rövid kérdést szeretnék föltenni, mielőtt nagyon elbíznánk magunkat, és azt hinnénk, hogy e parancsolat kapcsán nekünk nincs is igazán mit megérteni, mert ősszüleink óta mi ezt szigorúan megtartjuk.

Az első kérdés: Vajon mi az igazi oka annak, hogy mi ilyet nem csinálunk, hogy mi nem faragunk képet, nem festünk festményt? Mi a magyarázata annak, hogy mi reformátusok itt a 20. század legvégén nem érezzük ránk vonatkozónak e parancsolat tiltását, hanem úgy gondoljuk, hogy ezt nyilvánvalóan megtartjuk? Vajon az-e az oka, hogy buzgó szándék él bennünk, hogy Isten törvénye szerint éljünk Isten dicsőségére? Valóban azért nincsenek képeink, festményeink, szobraink, Isten-megjelenítéseink, mert mi meg akarjuk tartani Isten parancsát?  Vagy egyszerűen csak azért, mert közönyösek vagyunk? Nem is érdekel ez bennünket? Soha eszünkbe nem jutott, soha a szívünkből föl nem sarjadt, soha a képzeletünkön át nem suhant: Milyen is az Isten? Kicsoda ez az Isten? Ez a törvény ugyanis azért adatott, hogy kordában tartsa a buzgó szívet, ahonnan mindegyre újabb meg újabb ötletek és képzetek törnek föl. Azért adta Isten ezt a parancsot, mert Isten ismeri  népét,  gyermekeit, és tudja, hogy ha az ember szereti az Istent, akkor a szívével is szereti. Azt is tudja Isten, hogy az ember szíve bálványgyártó műhely. Hát hogy szereti akkor az ember a szívével az Istent? Úgy, hogy állandóan isteneket farag magának, állandóan megpróbálja Istent kiábrázolni, elképzelni.

Nem akarom a református testvéreket innen a szószékről hideg vízzel nyakon löttyinteni, de megkérdem, vajon miért olyan könnyű nekünk ezt a parancsolatot megtartani? Azért-e, mert buzgón szeretjük az Istent, és engedjük, hogy kordában tartsa buzgó szívünket, vagy csak azért, mert üres és hideg a szívünk? Az üres és hideg szív nem fog az Istenről gondolkodni, nem akarja az Istent kiábrázolni, megragadni, megfoghatóvá tenni.

A másik kérdés még messzebbre vezet:  Milyen is a református templom? Miről ismerszik meg? Azt szoktuk mondani egyszerűen, hogy üres. A  református templom az a templom, amiben nincsen semmi. És sokszor nincs benne senki. Csikesz Sándor az 1930-as években írt egy gyönyörű tanulmányt a református istentiszteleti hely megépítésének szempontjairól. Arról beszél ebben a tanulmányában, hogy milyen legyen a templom, mekkora legyen, milyen célokat szolgáljon. Megpróbálja megindokolni, hogy miért jó és miért szép az, hogyha üres a református templom, ha nincsenek benne figurális ábrázolások. Azt mondja Csikesz: akkor szép a református templom, amikor tele van  emberarcokkal. Azért építették eleink szép, üres, csupasz falú templomaikat, mert azt akarták biztosítani, hogy amikor megtelik Istent dicsőítő arcokkal, akkor legyen szép a templom, mert attól szép a templom. Attól szép a vallás, attól szép a keresztyénség, ha Istent dicsőítő életek együttese és közössége magasztalja az Urat.

Ezek után már óvatosan teszem fel a kritikus kérdést: Lehet úgy is üres a református templom, hogy tele van? Tele van üres szívű emberekkel, olyanokkal, akiknek nem fontos igazán az Isten dicsőítése - csak ott vannak, és talán nem is tudják, hogy miért vannak ott.

Egyszóval ez a parancsolat az összefüggések parancsolata, amelyet Isten azért adott, hogy egyrészt kordában tartsa a lázas, tüzes, heves és buzgó szívet, másrészt, hogy megmutassa: a túlbuzgó szív képzelgései és az üres szív képmutatása között kell vezetnie annak az útnak, amelyen eljutunk az igazi istentisztelethez.

1. Miért tiltja Isten, hogy az ember képekben ábrázolja Őt? Mondhatnánk, hogy talán azért, mert Isten jó pszichológus. Ő a legjobb emberismerő, mert ő teremtette a pszichénket is, nála jobban senki nem ismeri azt. Nagyon jól tudja Isten, hogy mit jelent az ember számára az a belső lélektani erő, amit a pszichológusok, a filozófusok, az antropológusok ezzel az idegen szóval írnak le: imagináció. Magyarra fordítva: képzelőerő. De lehet, hogy ennél is többről van itt szó. Arról az emberi fakultásról, képességről, készségről, mely által folyamatosan képet alkotunk. Hogy is szoktuk mondani, amikor egy bonyolult helyzetet magyaráznak nekünk? Aha, most már értem, képet tudtam magamnak alkotni róla. Hallatlanul fontos az ember számára, hogy képe legyen a dologról. Aztán azt is szoktuk mondani, amikor közel jutunk egy helyzet fölismeréséhez, hogy képben vagyok; végre belekerültem abba az összefüggésbe, ahol eligazodom a dolgokban. Azt hiszem, ma amúgy sem kell magyarázni, hogy micsoda hatalmas ereje van a képi világnak. A statisztikák bizonyítják, hogy évrol-évre egyre több időt töltünk a képdoboz előtt, egyre jobban leköt, lebilincsel, rabszolgává tesz bennünket a képi világ, a film, a televízió, a mozi, sőt tulajdonképpen a számítógép is, hiszen a gyermekek nem egyenleteket, programokat írnak be azon, hanem képeket néznek. Hallatlan ereje van a képnek.

Isten ezzel tisztában van. S hogy ha mi őt képekben akarjuk kiábrázolni,  ha engedünk az emberi képalkotó késztetésnek, a belső képalkotó erőnek, akkor véglegesen és végzetesen megkötözhetjük magunkat. Hányan vannak,  akik, ha ezeket a szavakat hallják: mennyei Atya, egy kedves, ősz szakállas öregúrra gondolnak, aki valahol fenn ül a felhőkön. Vagy hányan vannak, akik a nagy francia festő, Doré csupa izom homo faber-ét látják maguk előtt, mert gyermekkorukban a Doré-illusztrálta Bibliát forgatták, és abban Isten, mint egy termetes gyári munkás, erős bicepsszel, alkotja a világot. És ezt keressük, amikor Istent keressük: egy kedves, jóságos öregurat vagy egy csupa izom, erős alkotót, egy hatalmas valakit, ahogyan a kép belénk rögzült. Nem az élo és igaz Istent keressük, hanem a képet.

Pedig, és ez az Isten-kiábrázolás tilalmának a lényege: Isten szabad.  Őt nem lehet belezárni egy reprezentációba, egy imagoba, nem lehet bezárni az emberi imaginációba sem. Isten - szabad. Itt az összefüggés. “Én, az Úr, a te Istened vagyok, aki kiszabadítottalak téged” - mondja a szabadító Isten -  a szabad Isten. Isten szabad, és ezért ábrázolhatatlan. Minden ábrázolással, minden képpel, minden szoborral rögzítünk egy momentumot, egy pillanatot, egy érzést, egy hangulatot, egy szituációt, és az mindörökre úgy is marad.

Időnként, amikor családok nosztalgiáznak, előveszik a családi fényképalbumot és visszalapozgatják. Milyen tökéletesen fölidéződik egy hangulat, egy érzés, egy esemény, egy családi történet. Megjeleníti egy kép. Mondhatná valaki, hogy éppen ezért kell Istent kiábrázolni, hogy föl tudjunk idézni egy hangulatot, egy eseményt, egy képet. Amikor úgy érezzük, hogy eltávolodunk az Istentől, legyen ott valami a szemünk előtt, ami emlékeztet rá. De Isten szabad, a szabadító Isten szabad.

2. Az Isten kiábrázolására vonatkozó tilalom másik oka az, hogy Isten végtelen. Nemcsak szabad, hanem végtelen is. Amikor a 16. századi reformátorok az úrvacsoráról vitatkoztak, és az úrvacsora-tan kapcsán minden teológiai összefüggést végiggondoltak, akkor hangzott el a híres tétele az egyik reformátornak: “Finitum non capax infiniti” - “A véges nem fogadhatja be a végtelent.” Ezen azt értették, hogy a véges teremtési valóság, az úrvacsorai kenyér nem fogadhatja be a végtelen istenit, a feltámadott Krisztust. A véges emberi, a véges teremtményi nem fogadhatja be a végtelen istenit. Hogy foghatná be véges emberi alkotás, véges teremtői valóságból készített valamilyen műve, szobra, festménye a véghetetlen Istent?
   
   

Bizonyára ez a magyarázata annak is, hogy ebben a parancsolatban olvassuk a szankciót: “Mert én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.”  “Megbüntetem” - “irgalmasságot cselekszem.” Azt jelzi ez a szankció (amely egyébként minden parancsolatra vonatkozik, nem csak erre), hogy Isten úgy látja az emberi életet, úgy viszonyul hozzá, úgy áldja, és - ne féljünk kimondani -, úgy bünteti, ahogy és amilyennek teremtette: szolidárisnak. Mégpedig az ember életét nemzedékekben való szolidaritásban teremtette az Isten.

Rettentő erővel kell a 20. század végén emellett érvelnünk. A 20. század végének embere nem a szabad, hanem a független ember, akinek tényleg nincsen sem boldog, sem boldogtalan őse, és nem utóda senkinek sem. Önmagában áll a független ember, az izolált ember. De Isten az embert szolidaritásban teremtette, és ebben benne van a nemzedékek szolidaritása is. Egyébként bármit is gondolnak a mai divat-filozófusok, meg az új divatú eszmék hirdetői, azért a mai világban is úgy van, hogy létezik nemzedéki szolidaritás, mert ha valaki adósságteherrel hagyja örökül javait a gyermekeire, akkor bizony az örökösöket terheli az adósság. Ez teljesen nyilvánvaló mindenki számára. De mondhatunk a történelemből is példát. Bennem sokszor fölfortyan a keserűség, amikor az erdélyi rokonokhoz mennék látogatni, és - talán most már ritkábban, de régen igen gyakran - hosszasan kellett ácsingózni a határon, és  korrupt román vámosokkal kellett huzakodni a vonaton, hogy engedjenek át érvényes útlevéllel. S akkor fölfortyant bennem: Mi közöm nekem atyáimhoz, a régi magyar úri világhoz, meg azokhoz, akik beleugrottak az első világháborúba, és volt szerencséjük elveszíteni azt? Ám van közöm, mert azon, hogy Trianon megtörténhetett három nemzedékkel ezelőtt, nem változtat az, ha most a 20. század végén azt mondjuk: nekünk ehhez semmi közünk. Nem voltunk benne részesek, sem az előzményekben bűnrészesek! S lám, mégis isszuk a levét, viseljük a következményeit. Gondoljuk csak el, hogy amit most csinálunk, azt majd az unokáink és dédunokáink is érzik majd a bőrükön. Áldást keresünk-e az életünkben, a világunkban, hogy a gyermekeink, az unokáink és a dédunokáink is áldottak legyenek? Vagy átkot művelünk? Hiába fogja azt mondani a dédunoka: Mi közöm a dédapám bűneihez? Meg fogja érezni azt az átkot, amit én csak a magam fejére hoztam.

Sokan természetesen ellene vetnék ennek a meglátásnak Ezékiel próféta igéit. A prófétánál panaszkodik a fogságban lévő Izrael, a nagy történelmi-nemzeti összeomlás után, amikor mindennek vége: “Igen, az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott belé.” Az atyák bűnösen éltek, az atyák nem szerették az Urat, az atyák engedetlenek voltak, de lám, rajtunk csattan az ostor. Nem igazságos az Isten. Mire Ezékiel azt mondja: “Kiirtom ezt a mondást Izraelből.” Minden nemzedék a maga bűnéért felel. Ezt szoktuk fölhozni a parancsolattal szemben: mi az, hogy harmad- és negyedíziglen? Ne is beszéljünk többet erről. Ez Mózes idejében volt így, Ezékiel korában Isten ezt már eltörölte. Mindenki magáért felel. Amit tesz, aszerint kap. A következő nemzedéknek semmi köze nincs már hozzá.

Milyen érdekes azonban, hogy ezt csak a büntetés esetében szoktuk idézni. Csak a büntetés esetében mondjuk, hogy bűnhődjék minden nemzedék a maga bűnéért. Amit apám követett el, annak igya meg a levét apám, amit meg a nagyapám, azért feleljen a nagyapám. Amit pedig én, azért feleljek én. Így fair a dolog. Mikor azonban áldásról van szó, rögtön elfelejtjük, hogy az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele, rögtön elfelejtjük, hogy “Kitörlöm ezt a mondást.” Akkor érvényes,  akkor legyen érvényes az összefüggés ezer nemzedékig.  De az összefüggés az, hogy Isten végtelen. Hiszen fölfoghatatlan számunkra, mit jelent az, hogy ezer íziglen. Gondoljuk el, hogy hogyan viszonyul a három, a négy az ezerhez? Szinte csak gyermekmódra érdemes számolni, hogy az áldás kétszázötvenszerese az átoknak. Ez az arány valójában fölfoghatatlanul végtelen.

3. S ez fordítja gondolatainkat a lényeg felé. Ugyanis ennek a parancsolatnak van egy sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb szerkezete, mint az, hogy az ember képzeleg, képeket alkot, hogy megpróbálja az Istent kifaragni magának. Nem ez az igazi összefüggés.
   
   

Az igazi összefüggés az, hogy valamilyennek gondoljuk az Istent. Pedig Isten szabad, és ez azt jelenti, hogy Isten nem sematizálható. A keresztény életnek és gondolkodásnak az egyik legnagyobb bálványa, legnagyobb hamis Isten-kiábrázolása, hamis Isten-gondolata az, hogy valamilyen Isten-sémát alkotunk magunknak. Lássunk ezekből néhányat.

Elmegy egy hívő testvér a kórházba a másik hívő testvérhez, aki nagyon beteg. Elmegy, hogy meglátogassa, testvérileg megerősítse, ez is a tiszta szándéka. Leül az ágya szélére, és azzal kezdi:  Mondd meg nekem szépen, milyen nagy bűnt követtél te el? Íme, egy Isten-séma, mely szerint nyilvánvaló, hogy valaki csak azért lehet beteg, csak azért szenved, csak azért jöhet az életébe nyomorúság, mert valami iszonyatos nagy bűnt követett el, és a bűn mértéke szerint jön a betegség. Micsoda sematizmus van ebben a gondolkodásban! Olvassuk el Jób könyvét, az ártatlanul szenvedő, megpróbált igazét, és abban a pillanatban nem leszünk olyan bátrak ezzel a sémával.

Hadd mondjak egy történelmi sémát is. Amikor bejöttek az oroszok, és csakhamar kiderült, hogy ki sem fognak menni, meg az is köztudottá vált, hogy a párizsi békeszereződés jóváhagyta Trianont, és bizony beláthatatlan ideig az orosz tömbhöz fogunk tartozni, akkor sokak szájából fölhangzott: ez az Isten ítélete a nép bűnei miatt, és csak egyetlen lehetőségünk van: meghajtjuk a fejünket Isten ítélete előtt. Sokakat megrázott akkor ez a gondolat, mélyen igaznak tűnt, és úgy érezhették, hogy valóban egy isteni akarat érvényesül ebben a rettenetes sorsszerűségben. Isten valóban szembesít egy népet a saját bűneivel. Aztán valami megváltozott. Elkezdték hirdetni és hirdették végig negyven esztendőn keresztül, az utolsó pillanatig: nem azért vannak itt az oroszok, mert a Szovjetunió világbirodalmat akar építeni, vagy mert a nyugatiak átadták Kelet-Európát az orosz fennhatóságnak, hanem mert az Úristen ezt akarja. Mindnyájan érezzük, hogy ez is egy séma. Honnan tudta, aki ezt állította, hogy az Úristen ezt akarta? Kapott egy üzenetet tőle a mennyországból? Nem. Hanem alkotott egy sémát: az Isten  így működik. Ha beteg valaki, akkor nyilván azért beteg, mert az Isten így működik. Ha bekövetkezik egy történelmi katasztrófa, nyilván azért történt úgy, mert az Isten így működik. Amikor ezt a szót mondom, hogy működik, máris érezzük, hogy nem az élo Istenről beszélünk, hanem egy sémáról. Mondjuk az emberről azt, hogy így működik? Kikérjük magunknak. Az ember cselekszik, az ember él. Isten is cselekszik, Isten is él. Nem működik, Ő nem séma, nem mechanizmus.

“Ne csinálj magadnak faragott képet, és ne imádd.” Isten parancsolata azt mondja, aki szeret engem, a szabadító Urat, az nem alkot rólam képet, az nem akar kifaragni, szépen odarakni a sarokba: ott vagy, Uram, mindig megtalálható vagy! Aki engem szeret, az szeretni akar, és meg akarja tartani parancsolataimat. Ne sértődjön meg senki, de ezt tovább kell gondolni: aki pedig nem szeret, az farag magának istenképeket, az csinál magának Isten-sémát, Isten-mechanizmust. Szeretni Istent azt jelenti, hogy hagyom, hogy az Isten szabad legyen. Hiszen az, hogy Isten szeret bennünket, az a mi számunkra azt jelenti, hogy Isten szabaddá tesz bennünket, megszabadít bennünket. Így mutatkozott be, és ez az  összefüggés: “Én vagyok a szabadító Isten.” Megszabadít bennünket a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak a fogságából; kiszabadított bennünket a halál fogságából és átvitt szerelmes fiának országába. Ez a második parancsolatnak a jövőbeni vonatkozása. Kálvin azt mondja, hogy Krisztus benne van az Ószövetségben. Nos, egészen biztos, hogy a második parancsolatban  benne van. Azt mondja a Kolossé levél: Jézus Krisztus Istennek képmása, - a szónak abban az értelmében, hogy Isten ezerszeres áldása Krisztusban és Krisztus által lesz végtelenné, megszámlálhatatlanul naggyá, sokká. Jézus Krisztusban lett Istennek áldása végtelenné. Jézus Krisztus testet-öltésében, életében, golgotai bitófa-halálában és feltámadásában pedig megértjük Istennek hozzánk való szeretetviszonyát.

Azt mondja Jézus: “Aki engem látott, látta az Atyát.” Aki látta Jézust, az látta Istennek kegyelmét, Isten igazságát és Isten életét. Aki odamegy Jézus Krisztushoz, az a szabad, a szabadító, a megáldó és megszentelő Istent fogja megtalálni.

Kell-e nekünk képet alkotnunk, képet faragnunk, képet csinálnunk Istenről? Nem kell, mert Krisztusban láthatjuk, hogy kicsoda Isten. Kell-e nekünk égre, földre, víz alatt valókra kiterjesztenünk ezt a rendkívül lázas, nagyon sok mindenre vezető és nagyon sokra késztető szívbéli buzgóságot - ha ugyan van bennünk szívbéli buzgóság -, valahogyan, valami módon képet alkotni az Istenről? Nem kell. Krisztus Isten tökéletes képmása, de mint tudjuk, mi magunk is Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ha tudni akarjuk, milyen Isten, ha tudni akarjuk, hogyan viszonyul hozzánk és kicsoda ő, keressük Jézus Krisztust, aki Szentlelke által kinyilatkoztatja magát nekünk, és adja nekünk Istennek nem ezerszeres, hanem véghetetlen szeretetét és irgalmát, megosztja velünk a szabadító Isten szabad szeretetét.
Ámen