A magunk nyelvén

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Pünkösdhöz annyi szokás kapcsolódik már, és annyi elevenedik meg újra meg újra nemzedékenként, életszakaszonként a történelemben, hogy szinte már zavarban is vagyunk. Pünkösd táján sok mindent olvashattunk, hallhattunk a médiumokban is, de talán családi, rokoni körben is, hogy hol, milyen pünkösdi szokás van, hol, kinek, mi számára, mit jelent a pünkösd, hol milyen szimbólumokkal, eseményekkel, jelekkel fejezik ezt ki. Mégis azt hiszem, számunkra pünkösd középpontjában Isten Szentlelkének a kiáradása áll, és az a boldog megtapasztalás, hogy a Szentlélek hatalmában – ha szabad ezt a kifejezést használni – érthetővé válik az ember számára Isten valósága. Igen, így kell mondanunk, hogy érthetővé válik... Hiszen ahhoz, hogy Isten valóságát és jelenlétét érezzük, nem kell nagy tudomány, még csak különös tapasztalat sem. Jézus a Hegyi Beszédben világos, tiszta egyértelműséggel mondja az őt hallgatóknak: nézzétek a mezők liliomait vagy az ég madarait. Nem vetnek, nem aratnak, nem takarnak, és mégis mindenük megvan. Vagy nézzétek a kelő és lenyugvó Napot. Vagy nézzétek, hogy Isten ezt a világot gondviselő erejével hogyan tartja egyben, akár úgy is, hogy még Goethe, a német költő is csodálkozva teszi föl a kérdést: vajon tudhatnám-e, hogy ezt a világot mi abroncsozza egybe!? Mindez érezhető, tapasztalható, látható, mindez itt van velünk, bennünk és körülöttünk.

S mindez bennünket arra kellene indítson, arra kellene késztessen, hogy ebbe az Istenbe, aki gondunkat viseli, aki nekünk hűséges atyánk, aki megőriz és megtart bennünket, teljes bizalommal vessük életünket, minden dolgunkat. Úgy, ahogy vagyunk, rá hagyatkozzunk, őreá, az erős, világot teremtő, világot fenntartó, világot megújító Istenre. Mégis, az derül ki pünkösd történetéből is, hogy nem elég átéreznünk, nem elég, hogy a tapasztalataink mélyén valahogy mégiscsak megvan ez, és talán meg is határoz bennünket. Ezt meg is kell értenünk. Pünkösdben ez egy csoda révén történik meg.

Amikor a konfirmandus fiatalok hosszú egy esztendőn keresztül készülődtek, és szépen, apránként megismertük egymást, én is őket, azon csodálkoztam, hogy hányfélék is ők. Mindegyik más és más. Más gondolkodás, másféle akarat, más életpálya, másféle törekvés, máshogy rezdül ugyanarra a szóra, más lelki alkat. Mindegyik más. Hogyan lehetséges, hogy mégis valahogy együtt, közösen meg tudjuk érteni Jézus Krisztus igazságát és Isten szeretetét? Természetesen, mindenki tudja erre a választ: úgy, hogy a konfirmációi felkészítés magyarul folyik, anyanyelven folyik, ezt a nyelvet mégiscsak mindannyian, akik itt vagyunk, értjük, ismerjük, használjuk, beszéljük. Ez a nyelv hordoz, ez a nyelv adja meg az identitásunkat, azok vagyunk, amit ezen a nyelven tudunk mondani, akikké bennünket ez a nyelv tesz.

De azt olvassuk pünkösd történetében, hogy itt az tizenkét ember, aki kilép az utcára, Galilea-beli, tehát a korabeli arámi nyelvet beszélik, rettentő erős galileai akcentussal. Hogyha közöttünk megszólal egy tiszántúli, szép szabolcsi tájszólásban, vagy valaki a távoli Dunántúlról, dunántúli tájszólásban, akkor mindjárt mondjuk is neki: ugye, nem pestinek tetszik lenni! Ha mi beszélünk, akkor meg ő mondja: pestinek tetszik lenni, ugye! Mert van pesti tájszólás is. Nos az apostolok, arámiul beszéltek, tájszólásban. És azt olvassuk, hogy voltak a hallgatóságukban pártusok, médek, elámiták, mezopotámiaiak, júdeaiak, kappadókiaiak, pontusiak, ázsiaiak, frígiaiak, egyiptomiak, líbiaiak, ciréneiek, rómaiak, krétaiak, arabok,  - a szélrózsa minden irányából voltak ott, eltérő nyelvekből, kultúrákból, és mégis azt mondják: értjük! Értjük, amint az Isten nagyságos dolgait szólják. Sőt, nem csak azt mondják, hogy értik, hanem azt mondják, hogy: halljuk őket szólani a mi nyelvünkön. És itt érkeztünk ahhoz, amit pünkösd csodájának nevezünk! Mert bár úgy kezdettem, hogy nem elég csak átérezni, nem elég ha valami ősi, mély tapasztalattal tudjuk, hogy Isten hordoz bennünket, hanem ezt meg is kell értenünk. Csakhogy lehet úgyis megérteni, hogy megtanulunk arámiul, megtanulunk görögül, megtanulunk angolul, megtanulunk németül, megtanuljuk azt a nyelvet, amelyiken nagyon erősen és nagyon határozottan hirdetik ezt nekünk. De ők most nem pusztán annyit mondanak, hogy értem, mert ismerem azt a nyelvet, nem pusztán azt mondják, hogy értem, mert – a Lélek ezt is megteheti – a beszédüket a Lélek bennem lefordítja, hanem: halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják.

Ha annyit mondunk,  hogy értem, mit mond, ez is csoda dolog, de olyan nem nagy csoda. Mindannyiunkkal megesett már, amikor külföldön idegen társaságba keveredtünk, és az ottaniak a saját anyanyelvükön elmélyedtek a beszélgetésükbe, s ennek során sajátos kifejezéseket kezdtek használni, szólásmondásokat, amiket, csak az ért, aki ott nőtt föl, akkor a szívünkbe költözött a szorongó érzés, hogy nem értjük a beszédjüket. De még inkább eltölt a szorongás, ha tudjuk, hogy bár nem értjük, miről beszélnek, de tudjuk, hogy rólunk van szó. Azt hiszem, sokszor átéltük ezt a pillanatot. De nem kell ehhez külföldre menni! Még az általános iskolás átéli ezt, hogy áll az udvaron, a szünetben, és összeáll néhány gyerek és surrognak-burrognak, nem érti ugyan, hogy mit mondanak, mert a szavak nem jutnak el hozzá, de tudja, hogy róla beszélnek. Mondhatná bárki, igen, pünkösdkor egy ilyen metakommunikáció történt, mondták az apostolok az örömhírt, eltelve Szentlélekkel, dicsőítették Isten nagyságos dolgait, és akik ott voltak: egy krétai, egy arab, egy mezopotámiai, egy római, aki zarándokként elment a világ közepébe, Jeruzsálembe, értette. De mit értett? Hogy róla beszélnek? Mert azt megértjük. Ahhoz különös érzéke van, az embernek, hogy megértse, hogy róla van szó! Tőlem tíz méterre négy-öt ember összebújik, a hátukat fordítják, de tudom, hogy rólam beszélnek. Elmegyünk külföldre, egy társaságba, egy konferenciára, turistaként, s nem is beszéljük azt az idegen nyelvet, érezzük, ha rólunk beszélnek. Rólunk, rólam! De most ők nem ezt mondják, hanem azt mondják: “halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják Istennek nagyságos dolgait!” Mert azt megérteni,  hogy rólam van szó, azt könnyű. Úgy van megalkotva az ember, hogy egy különös és érzékeny antenna van benne, egy mély belső, rezdülő képesség, és ha rólunk van szó – nem is az értelem szintjén, nem a kifejezhetőségek szintjén – egzisztenciálisan rezonálunk. Érintett vagyok. Érintenek a szavak, érintenek a szavakból jövő gondolatok. Érint a körülmény.

Ám, kedves testvérek, nem ez a kérdés. Éppen ellenkezőleg. A kérdés az, hogy megértjük-e, hogy Istenről van szó? Hiszen mi is a gond? Miért kell Jézusnak a Hegyi Beszédben azt mondani: “Nézzétek a mezők liliomait! Nézzétek az ég madarait!” Nézzétek a világegyetemet! Miért nem veszitek észre, hogy Isten csodálatos szeretettel hordoz benneteket? Miért nem veszitek észre, hogy szerető Atyátok van? Miért nem veszitek észre, hogy Isten jó célra viszi az életeteket? Miért nem vesszük észre? Mert csak azt vesszük észre, ha rólunk van szó. Azt már nem, ha Istenről. És ebből jön megannyi nyomorúsága az embernek, - abból, ha nem tudom észrevenni, és meghallani és megérteni, hogy Istenről van szó, pedig Ő beszél, Ő szól, az Ő nagyságos dolgai hirdettetnek. Ha ez nem lehetséges, a következő lépés az, hogy a másikat sem értem meg. Már a másikat sem. Pünkösd csodájának a nagyszerűsége az, hogy amikor a tanítványok végre-végre hallják a Lélek által Isten nagyságos dolgait és eltelnek vele, megteltek Szentlélekkel, amikor elkezd az életük erre rezonálni, akkor kezdik megérteni a másikat is!

Nem érted a testvéredet? Nem érted a feleségedet vagy a férjedet? Nem érted az édesanyádat, édesapádat? Nem érted a gyermekedet? Kedves nagyszülők! Nem értitek az unokáitokat? S azt mondjátok: ez generációs különbség, nemzedéki konfliktus?! Kedves magyar testvérek! Nem érti magyar a magyart? Magyarul beszélünk! Ugyanazt mondjuk! És nem érti magyar a magyart!? És nem érti az egyik nép a másikat? És senki nem érti a másikat? Nos, ha nem érti a másikat, azért nem érti, mert Istenét nem érti. És akkor vajon érti-e önmagát? Érted-e önmagadat? Tudod-e, hogy mi végre vagy a világon? Tudod-e, hogy mi az életed célja? Tudod-e, hogy miért vagy itt, ahol vagy? Tudod-e, hogy miért küzdködsz, dolgozol, fáradozol egyáltalán? Tudod-e, ha sírsz, hogy miért sírsz? Tudod-e, ha nevetsz, hogy miért nevetsz? Ha szeretsz, miért szeretsz? Ha érzel belső késztetést tisztességre, becsületre, emberségre, miért van ez így? S ha hiányzik nagyon valami, tudod-e, hogy mi az, vagy ki az, aki hiányzik, és miért hiányzik egyáltalán?

Látjátok, kedves testvérek, Isten olyan csodálatosan teremtette meg az embert, hogy értse az ő Istenét, értse a másik embert, és csak harmad soron értheti önmagát. Látjátok, az ember a lázadásában az első helyre tette magát, csak önmagát akarja hallani, csak önmagát akarja megérteni, semmi másra sem füle, sem lelki érzéke nincs már, - de ezért önmagát sem érti.

Mi módon lehetséges, kérdezik a szélrózsa minden tájáról érkezettek, hogy halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Ők, a mi nyelvünkön, Isten nagyságos dolgait. Ez, kedves testvérek, a pünkösd csodája. Isten nincsen belezárva egyetlen-egy nyelvbe se, Isten nincsen belezárva egyetlen-egy kultúrába se, Isten nincsen belezárva egyetlen történelmi helyzetbe sem, egyetlen-egy emberi akaratba sem, egyetlen-egy tapasztalatba sem. Isten szabad, szuverén és most Lelke által közli magát. Amit a tanítványok, az apostolok pünkösdkor mondanak, azt maga Isten mondja. Ezért könyörgünk, kedves testvérek, minden pünkösdkor: Jövel, teremtő Szentlélek! Mert ez új teremtés. Isten Lelke által újra teremti bennünk ezt a csodálatos egységet, ezt a csodálatos képességet és készséget, hogy figyeljek az én Istenemre. Abban a boldog reményben hallgatjuk meg majd konfirmandusaink fogadalomtételét, részesítjük őket áldásban és fogadjuk őket be ebbe a gyülekezetbe, annak úrvacsorázó közösségébe, hogy ők is olyan emberekké lesznek, akik tudnak odafigyelni arra, amit Isten mond. És ha tudnak, és azt meghallják, meg fognak bennünket is hallgatni és hallani, s ha ez a kettő megtörténik, akkor boldog emberek lesznek, mert megértik saját magukat is. Helyükre kerülnek ebben a világban, helyükre, mert Istenükkel kapcsolatban élő emberekké lesznek. Tudod, kedves testvérem, akkor vagy e világban a helyeden, ha Istenednél vagy. És akkor tiéd minden ismeret és bölcsesség, ha a szívedhez szólhat a te Istened. Ímé, ez a pünkösd csodája. Csoda ez, kedves testvérek, hiszen mit tudhatott az a néhány galileai halászember, tájszólásban szólva; talán azt el tudták volna mondani, hogyan kell a hálót újracsomózni, hogyan kell a csónakból kivetni, hogyan kell halászni. Talán volt közöttük néhány kishivatalnok is, ők el tudták volna mondani, hogyan kell a papírt fölül meg alul bepecsételni, a saját foglalkozásukról, életükről tudtak volna valamit mondani. De ők nem erről beszéltek, hanem arról, hogy Isten Jézus Krisztusban eljött, bennünket megváltott, nekünk üdvösséget adott, hozzánk szólni akar, mint atya a gyermekeihez.

Nyissuk hát meg mi is szívünket e mostani ünnepünkben, várjuk a Lélek ajándékát, s a Lélek ajándéka az, hogy Istent szólja nekünk, s a Lélek ajándéka az, hogy megérthetjük: Isten szól hozzám, láthatom, hallhatom nagyságos dolgait és dicsőíthetem Őt örökkön örökké.

Ámen