A lélek vezet

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Olyan Igét olvastam fel, amelyet az egész Bibliának az egyik legszebb, legbátorítóbb, legtöbbre mutató szava. Csodálatos magaslat ez, ahonnan olyan távlatokat is megpillanthatunk, melyeket korábban nem vettünk észre, vagy nem fogtunk föl. Csak néhány lépést szükséges megtennünk, hogy eljussunk ennek az igének a magaslatára, -  ezeket szeretném felidézni.

Amikor a Római levelet olvassuk, látjuk, hogy Pál apostol nemcsak Istennek a nagy igazságáról szól, nemcsak Krisztus váltságának nagy titkát tárja föl, hanem, önmagáról is beszél. A Római levél nem elvont filozófiai, teológiai fejtegetés (bár az is, mert nagyon mély és komoly igazságok vannak benne), hanem bemutatkozó levél, személyes vallomás. Pál szeretne ellátogatni a római keresztyének közé. Még sosem volt náluk, csak néhány személyt ismer, akikkel másutt találkozott. Útiterve szerint Rómába is el akar menni, ezért a levelet mintegy maga előtt bocsátja. Nagy gondolatokat, nagy titkokat fogalmaz meg benne, ám érezzük, hogy önmagáról is beszél. Ez bizony személyes vallomás is. Mert ki másról szólna az apostol az előző szakasz utolsó verseiben, amikor azt mondja: „megtalálom azért magamban, aki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem, mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt tagjaimban, mely ellenkezik elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből!”

Egy nagy drámát mutat be: megismerte Krisztus kegyelmét, elnyerte a bűnbocsánat drága ajándékát, megtapasztalta életében Isten megújító erőit, megbizonyosodott Isten szilárd kegyelméről, hiszen annak Krisztus a záloga. Megízlelte az új élet minden áldását és erejét, sőt azt is átélte, hogy elméje megújult; s itt az elmén az egész belső gondolkodást, magatartást, habitust, irányultságot, az egész emberi mivoltot érteni kell. Így mondja az apostol: elmém, belső emberem szerint gyönyörködöm az Isten törvényében! Ezek csodálatos tapasztalatok. Főleg, mert megromlott természetünk miatt mi nem tudunk a jóban lenni a jóval, hogy egyszerűen mondjam. Nem tudunk jóban lenni a jóval, hanem mindig fölsarjad bennünk valami, ami miatt kétségbe vonjuk a jót, vagy fellázadunk ellene. De Pál változást tapasztalt, így mondja: belső emberem szerint gyönyörködöm a jóban. 

Ugyanakkor lát magában egy másik törvényt is, amely ellenkezik elméje törvényével. A törvény nem az, amire a mai világban gondolunk.  Látjuk, hogy egy-egy ország parlamentje, egy-egy helyi közösség képviselő testülete hogyan alkot törvényeket, szabályrendeleteket, s hogyan megpróbálják mintegy fölvenni a versenyt a folytonos változással. Amikor az apostol törvényről beszél, nem a folyton változó életszabályokról szól, hanem arról, ami egyetemesen érvényes, ami mindig és mindenütt érvényes, aminek általános és konkrét érvényessége van, tehát megváltozhatatlan. A törvény az, ami változhatatlan, ami úgy volt, úgy van és úgy lesz mindig. Erre a törvényre mondja, hogy gyönyörködöm benne. Gyönyörködik abban, ami megváltozhatatlan, mert Istenből való, Isten örök rendjét hordozza. Majd hozzáteszi: de jaj, fölfedezek magamban egy másik törvényt (és az is törvény), amelyik nem akarja, hogy az Isten jó törvényét cselekedjem. Olvasom még egyszer: „de látok magamban egy másik törvényt, mely ellenkezik az elmém törvényével és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” Két hatalom, két erő küzd az emberben: az egyik akarja az Isten törvényét, vágyakozik a jó után, nem találja Isten törvényét nehéznek, rettenetesnek, teljesíthetetlennek, éppen ellenkezőleg, jónak és szépnek tartja - de jaj, van egy másik erő, egy másik törvény, s ez rabul ad az Istennel való ellenkezésnek. S így kiált az apostol: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Hiszen ebben felőrlődik az ember, a legszebb eltervezéseink mind semmivé lesznek, legszebb dolgaink mind megsemmisülnek, s ebben az őrlődésben azt vesszük észre, hogy nemhogy az élet felé haladnánk, hanem inkább a halál felé tart az életünk. Nagy dráma ez. 

Mondhatni, a keresztyén élet nagy drámája ez. Éppen erre hivatkozva kell megfognunk azokat a keresztyén testvéreinket, akik már-már elszárnyalnának: maradjanak még itt egy kicsit velünk és közöttünk a földön, járjanak még egy kicsit két lábbal a földön! Igen, van a keresztyén életnek sok-sok föllelkesülő, ellelkesülő pillanata, mikor úgy érezzük, hogy már kinőtt az angyalszárnyunk, s már-már a harmadik mennyben járunk. De lám. milyen józan az apostol, aki éppen ezzel a drámával emlékeztet bennünket, hogy aztán csalódván végkép össze ne törjünk. Emlékeztet bennünket, hogy van itt egy nagy harc. Mintha azt mondaná, hogy amikor Krisztust megismerjük, és a belső ember szerint eljutunk Isten örök rendjének a csodálatára, valójában akkor kezdődik a keresztyén élet. Nem akkor végződik, hanem akkor kezdődik. Mintha egy kezdőponton állnánk, s ott kell megvívnunk egy nagy harcot. Ezért közli az apostol a csodálatos igét, hogy bennünket ebben a küzdelemben megsegítsen: akiket Isten lelke vezérel (akiket Isten lelke vezet), azok az Isten gyermekei. Mit jelent hát Lélek szerint járni, Lélektől vezettetni?

Három egyszerű vonatkozást szeretnék ma idehozni. Az első a régi világból ismert kép: a pedagógus vezette, vitte a gyereket az iskolába. Aki megélte, boldogan élhette meg, hogy gyermekét az első tanítási napon kézen fogta, s elvezette az iskolába. Persze, a gyereknek nem volt könnyű, ő megállt az iskolakapuban, teleszökött a szeme könnyel, kapaszkodott az apja kezébe, az anyja szoknyájába, nem akart egy tapodtat sem tenni. De aztán megszokta az iskolát. Azt mondja az apostol: akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai, azok az Isten gyermekei. Miért azok? Mert Krisztus kegyelme által Isten a gyermekeivé fogadott bennünket, és ez nem puszta deklaráció, nem általános megjegyzés (mert, persze, Isten gyermekei vagyunk mind, Ő teremtett bennünket). Az apostol nem általános isten-gyermekségről beszél, hanem csodálatos vezettetésről. 

Isten beírat bennünket a Krisztus iskolájába, és nekünk egész életünkben ebbe az iskolába kell járni. Csak egyetlen egy vonatkozását hadd mutassam meg ennek. Krisztus iskolájába kell járnunk szüntelenül, mert bizony könnyen összetörik bennünk az Istenbe vetett bizalmunk. És ha nem járunk a Krisztus iskolájába, nem is halljuk újra meg újra azt, amit Krisztusunk a Hegyi Beszédben Isten gyermekeiről tanít. Nem halljuk, és nem tölti meg a szívünket Jézusnak ez a szava: nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem takarnak, nem vetnek, és Isten gondoskodik róluk. Ti pedig az ég madarainál kedvesebbek vagytok Isten számára. Vagy amikor azt mondja Salamon, legnagyobb dicsőségében sem öltözött olyan szépen, mint a mezők liliomai. Ti viszont kedvesebbek vagytok Istennek a mezők liliomainál. Bizony, könnyen összetörik az emberben az Istenbe vetett bizalom, mert – ahogy az apostol mondja – küzd az ó-ember, visszaránt bennünket, nem jutunk egyről kettőre, összeomlanak a szép eltervezéseink, a nagyszerű elhatározásaink és megrendül az ember, - gyötör bennünket a régi énünk, nem ereszt bennünket olyan könnyen. Egész életünkben Krisztus iskolájába kell járnunk.

Akiket Isten lelke vezérel, azok Istennek fiai! – van ennek egy második értelme is, hadd szóljak erről is. Akiket Isten lelke vezet, azok olyanok, mint a zarándokok. Pál apostol egy másik helyen szintén önmagáról mondja, hogy amik mögötte vannak elfelejtvén, célegyenest tart a neki eltett mennyei jutalomra, vagyis nem elég, hogy magunk mögött hagyni azt, ami nyomaszt, lehúz, tönkretett, ami szétzúzta az életünket, ami megsemmisítette az Istennel való kapcsolatunkat! Célnak is kell lennie, célba is kell érnünk. S itt máris két értelme tárul fel az igének: az egyik a zarándoklat képe. A zarándok célra tart. Most a hosszú szabadság idején a templomunkban is látszik, mert csorbacsíkban vagyunk, milyen az, amikor elmentek az emberek kirándulni, hegyet járni, kikapcsolódni. Ez nem zarándoklás. Ez csak amolyan kényelmes nézelődés, van idő bőven. A zarándoklat más. A zarándoknak célja van, a zarándok tart valahova, a zarándoknak segítőre van szüksége, a zarándoknak vezető kell. Ide kapcsolódik a másik kép is: olyan ez, mint amikor hajó érkezik a kikötőhöz,  de ez a hajó még soha nem hajózott be ide. Révkalauzra van szüksége, aki kihajózik elé a nyílt tengerre, és a szirtek, a veszedelmek, a sziklák között bevezeti a biztos révbe. Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai, akiket Isten lelke vezérel - még ha meginog bennük a bizalom, mégha beléjük kapaszkodnak a saját bűneik, mégha meghomályosodik is az élettávlatuk, mégha föltódul is a szívükbe megannyi kétségbeejtő kérdés -  önmaguk kapcsán boldog bizonyossággal hihetik, hogy Isten Lelke vezeti őket a biztos célba. Erről így szól a felolvasott szakaszban az apostol: ha annak lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az Ő tibennetek lakozó lelke által. Mert ez a cél!

Nem az a keresztyén ember célja, hogy valami vallásos teljesítményt végrehajtson (bár ez újra divat lett!), hogy az arról szóló igazolást lepecsételve betegye a mellényzsebébe, miszerint részt vett egy zarándoklaton, végrehajtott néhány nemes dolgot, hogy majd az utódok szép szóval emlékezzenek meg róla. Ha ilyen céljaink vannak, vagyis ha csak halál felé tart az életünk, akkor nincs értelmes célja az életnek. Ám ha az a Lélek, Istennek Lelke vezet, a Lélek, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, bennetek lakozik, a ti halandó testeteket is meg fogja eleveníteni. Akiket Isten Lelke vezérel, akiknek a Szentlélek a révkalauza, akiknek Isten Lelke a zarándoktársa, azok az Isten gyermekei. Egy egyszerű jelenetet hadd idézzek fel az  egyik kedves húsvéti történetünkből. Amikor a két emmausi tanítvány Jeruzsálemből megy hazafelé az úton, csatlakozik melléjük egy zarándok. Ők vezetik a zarándokot, ők ismerik az utat, ők kérdezik tőle: csak te vagy jövevény (csak te vagy zarándok), hogy nem tudod, mi történt itt? Ám amikor a feltámadott Jézus (mert ő ez az ismeretlen) elmagyarázza nekik, hogy így kellett ezeknek lenniük, így kellett a Krisztusnak meghalnia, feltámad a szívükben egy csodálatos érzés, egy titokzatos sejtelem, és amikor aztán ráismernek Krisztusra ott bent a házban, ahogy megszegi a kenyeret és megáldja, egyszerre megértik, hogy nem ők vezették ezt a zarándokot, hanem a zarándok vezette őket. Nem ők vezették a feltámadott Krisztust, hanem Krisztus állt melléjük és vezette őket a csüggedésnek, a lemondásnak, a vereségnek az útján, a halálnak az útján, hogy mire megérkeznek, kiderüljön, hogy az élet útja volt az. Akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.

 És végül, a harmadik vonatkozásról is szeretnék szólani. Az apostol nagy drámájához igazodunk. A hetedik részből idéztem már megrendítő felismerését. Jó dolog Isten gyermekének lenni, és jó dolog az Isten törvénye. Pál Jóban van a jóval.  És mégis visszatartja, visszahúzza őt valami, - s ebből nagy küzdelem támad. Ezért mondja a 8. Részben: ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit Lélekkel megöldöklitek, éltek. Harcról beszél az apostol: agóniáról, küzdelemről. Akiket Isten Lelke vezérel, ahogyan a katonát, a harcost a harcban vezetik, azok az Isten fiai. Nemrégiben láttam a televízióban egy filmet. Ebben egy középkori csatát rekonstruáltak, s a történelem-tudósok ügyesen elmagyarázták, megmutatták a csata fontos helyszíneit: hol álltak a vezérek, hol voltak a katonák. Miután ma már lehet légifelvételeket is készíteni, ezekkel is bemutatták a csatateret. Az döbbentett meg, ahogy akik az első vonalban harcoltak, azok lent, egy völgy mélyén küzdöttek, és a völgy mélyéről nem lehetett többet, csak az ellenség első sorát látni. Akik a kézitusát folytatták, azok három-négy méterig ha elláttak ebben a mély szakadékban. Ám akik őket irányították, akik a csatát vezették, kürtöléssel vagy zászlójellel mutatták az utat: merre kell fordulni, s hogy mit kell tenni. Ők voltak a hadvezérek, a vezetők, és az ő felelősségük volt, hogy a csata győzelemre fordult, vagy vereséggel ért véget. Te csak maradj a helyeden, te csak küzdj ott, ahova Isten beállított, te csak figyelj a Lélek szavára és tanácsára, mert – és ezért fordítja olyan szépen a régi Károli fordítás így: akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai. Isten tudja, hol vagy, Isten tudja, milyen küzdelmet folytatsz, Isten tudja, milyen segítségre van szükséged, Isten tudja a kétségeidet is, Isten számon tartja azt is – ne félj, ha ezt mondom! – hányszor szenvedtél már vereséget, Isten tudja azt is, hogy a szíved tele van kétséggel, és legszívesebben sarkon fordulnál, hátat fordítanál, hogy aztán hátulról kaszaboljon le az ellenfél. Isten tudja, hogy legszívesebben lehuppannál a földre, és bőgve, mint egy gyerek, föladnád a küzdelmet és mondanád, hogy neked ez nem megy. Akiket Isten Lelke vezérel... egy érdekes görög igeszerkezet van itt, egy intranzitív ige, ezt így is lehetne fordítani: akik Isten Lelke által vannak vezetve, akik Isten Lelke által vezettetnek, akiknek az a jellemzőjük, hogy Isten Lelke vezeti őket: azok az Isten fiai.

A Szentlélek beírat a Krisztus iskolájába, hogy megtanuld az Istenbe vetett boldog bizodalmat, a Szentlélek Isten megmutatja a boldog életcélt, és vezet ha harcolnunk kell. Ezért mondja az apostol személyes vallomásként – s ezt a vallomást átvehetjük, és boldogan mondhatjuk mi is – nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztusban vannak, nincsen kárhoztatás azok fölött, akik a Krisztus iskolájába járnak, és boldog bizalommal bíznak megváltó Istenükben. Nincs kárhoztatás azok fölött, akik látják a végső boldog életcélt és ezért élnek: mindent hátuk mögött hagyva boldogan, kitartással futnak a mennyekben eltett jutalomra. És nincs kárhoztatásuk, nem lesznek vesztesek, nem maradnak alul, nem vesztik el a küzdelmet, hanem Krisztusban diadalmaskodnak.  Pál apostol a 2. Korinthusi levélben megrendítő szavakkal írja le gyötrelmét, szenvedését. Ilyeneket mond: mindenütt szorongatnak bennünket, - de mégsem szorítanak sarokba. Mindenütt háborgattatást élünk át, mégis békességünk van. Mindent elvesznek tőlünk, szegények vagyunk, és mégis Isten Szentlelke által mi vagyunk a sokakat meggazdagítók, - mert felette diadalmaskodunk azáltal, Krisztus által, akit Isten feltámasztott a halálból. Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint, mert akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten fiai.
Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Szentlelked oltalmába ajánljuk magunkat. Megnyitjuk szívünket, és szent sóvárgással várjuk Lelked áldását, hogy Ő vezessen bennünket, Ő tanítson meg benned bízni, boldog célt látni, és Ő adjon erőt minden küzdelmünkben, hogy el ne csüggedjünk, hogy elveszés, bűn és halál martaléka ne legyünk. Így könyörgünk gyászoló testvéreink vigasztalásáért: ragyogtass számukra boldog életcélt. Így könyörgünk betegeink gyógyulásáért, akik fájdalmakat, szenvedéseket hordozva már-már végképp elcsüggednek: gyógyítsd őket, újítsd életüket, állítsd helyre egészségüket és hozd őket közénk, hogy velük együtt magasztalhassuk minden jóságodat. Így könyörgünk Urunk azokért, akik megannyi bűnnel és kísértéssel küzdenek: adj erőt Lelkedből, újítsd az új embert, és formálj minket, hogy Krisztushoz lehessünk hasonlóvá. Kérünk, tedd Igédet bennünk áldott magvetéssé, buzdításodat örömök forrásává, tanácsodat igaz útmutatássá, és add Lelkedet, hogy vezetésével, áldott védelmében a boldogító cél felé haladhassunk. Krisztusért, a feltámadott Úrért kérünk, hallgass meg bennünket.

Ámen