A könyörülő Istené - 2.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A múlt alkalommal egy találós kérdéssel fejeztem be az igehirdetést, de inkább azt kell mondanom, hogy talányos kérdés volt az. A kérdés az volt, hogy miért nem olvasunk Istennek igéjében ilyen buzdításokat: akard, hanem hogy: higgy? Például miért nem azt mondja Pál apostol Filippiben a börtönőrnek, hogy akarj? Hanem: csak higgy és üdvözölsz mind te és mind a te házad népe?! Azért is kérdés ez, mert ma sokakat feszít az a mindent átható meggyőződés, hogy csak akarni kell. Elégszer halljuk ezt, sőt azt hiszem, mi magunk is unos-untalanig mondjuk gyerekeinknek, barátainknak, munkatársainknak, hogy csak akarni kell... Egész életfilozófiák, management-filozófiák, meghatározottságok épülnek arra, hogy miképpen lehet az emberek akaratát, akaraterejét megmozdítani, hogyan lehet ezeket az akaratokat összegyűjteni, egy célra irányítani, s hatékonyabbá tenni.

Nem mintha az akarat és a hit szöges ellentétben állna egymással, - nem ezért tettem fel a múltkor ezt a talányos kérdést. Mégis érzünk itt egy nagy különbséget, és ez különbség meghatározó. A mai ember azt mondja önmagának, meg a másik embernek: csak akarnod kellene. Csak akarni kellene jónak lenni, csak akarni kellene a dolgokon változtatni, csak akarni kellene a nehéz helyzetekből kikecmeregni, csak akarni kellene a jót elfogadni...! És máris ott vagyunk annál a nagy kérdésnél, amiről a múlt alkalommal vázlatosan szóltam már, hogy minket, keresztyéneket is – nem mindig, de koronként! – elővesz ez a nagy kérdés, aztán nagy viták támadnak belőle, s aztán ezek a viták tovább élnek. Azt is elmondtam, hogy a mi korunk talán nem éppen alkalmas egy ilyen vitára, de ha visszafelé megyünk időrendben, látjuk: a 20. században folyt erről nagy vitatkozás, aztán reformáció idején, aztán Augustinus egyházatya vitatkozott erről Pelagius-szal, és a felolvasott Római levélben is érezzük Pál apostol szavaiból, hogy kimondatlanul is egy nagy vita lappang a megállapításai mögött.

Ma azt szeretném megmutatni, hogy azért zárja ki az apostol ebben a mondatában az emberi akaratot, mert fölismeri és hangot is ad neki, hogy bár az akarat mindenütt ott van, és mindenben benne van, tulajdonképpen mégsem tudjuk tetten érni. Az akarat benne van a hitben is, a hitnek is van egy akaratlagos eleme. Az akarat benne van a reménykedésünkben. Hogyne lenne benne, hiszen az akarat irányultságot jelent. Az akarat benne van a szeretetünkben is, hogyne kellene akarattal mozgósítani készségeket, képességeket, mozdulatokat, amikor valaki irányában szeretet érzünk. A francia filozófus, Paul Ricoeur még az 1950-es években, éppen, mikor az akaratról szóló nagy vitatkozás lezárulóban volt, azt mondja, hogy éppen a szórtsága miatt nem tudjuk az akaratot körbehatárolni, mint valami emberi fakultást. Mindenütt ott van, és mégsem tudjuk egyszerre összefogni. Inkább azt tudjuk mondani, hogy akarat jelenik meg akkor, amikor döntünk vagy választunk, akaratnak kell abban, ahogy a döntésünk vagy a választásunk nyomán cselekvésre kerül sor, és akarat jelenik meg akkor is, amikor valamiféle nagy életmegegyezésre jutunk. Ezek különböző dimenziói az emberi életünknek.

Jézus szavai még világosabban feltárják ezt. Amikor a János evangéliumában olvasható búcsúbeszédeiben tanítványait buzdítja, ezt mondja: ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Ez az Ige az, amely alapján feltettem a múltkor a kérdést! Hogy van ez?  Kérjetek, amit csak akartok és meglesz néktek. Miért nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok csak, amit akartok, igyekezzetek arra, amit akartok, vigyétek végbe, amit akartok, és aztán meglesz néktek? Hanem azt mondja, hogy kérjétek, amit csak akartok, és meglesz néktek. Tehát itt az akarat és a megvalósulása között van egy különös közbeiktatott elem: kérjétek. Mi ez a kérjétek, s miért van ez ott az akarat és a céljaink, vágyaink, döntéseink, elhatározásaink megvalósulása között?

Jézus tehát – megismétlem – nem azt mondja, hogyha énbennem megmaradtok, énbennem vagytok, bennem hisztek, nekem engedelmeskedtek, minden meglesz, amit akartok. Pedig – legyünk őszinték –, ezt így lenne jó hallani: Jézusban hinni, Istennek engedelmeskedni, a szeretet útján járni, és minden meglesz, amit akarunk. Így is lenne logikus, így is lenne természetes. Legyünk őszinték, testvérek, bizony a keresztyén életünkről és a hitben járásunkról is így gondolkodunk! Ezt az bizonyítja a legjobban, amikor néha, ritkán módunk nyílik beszélgetni imádságunk meghallgatásairól, nyomban kiderül, hogy bizony úgy gondoljuk, ahogy az előbb mondtam. Hiszünk, s ezért akarunk, és ha akarunk, annak meg kell lennie. Hogy így gondoljuk, az bizonyítja, hogy tele van a szívünk csalódottsággal, méltatlankodással, zúgolódással. Sokszor kimondva is türelmi időt adunk az Istennek, vagy éppen fölfortyanunk, mint ahogy a múltkor a szőlőművesek példázatában hallottuk. És micsoda érdekesség – még hadd térjek vissza a példázatra – a végén még Istennek kell magyarázkodnia.

Nézzünk a szívünkbe, kedves testvérek, a sok dohogásunkkal, a méltatlankodásunkkal – persze, ezt mi nagyon finoman tudjuk előadn – nem Istent akarjuk-e abba a helyzetbe, hogy a végén még Őneki kelljen magyarázkodnia? De mindennek a gyökere abban van, hogy újra meg újra elvétjük ezt a jézusi szót: kérjétek, amit akartok és meglesz néktek. Mert nem azt mondja Jézus, hogy akarjátok, amit akartok, hanem: kérjétek.

És itt jelenik meg a kérdés újra: hogyan viszonyul egymáshoz a hit meg az akarat? Mert arra Istennek bennünket nem kell buzdítania, hogy akarjunk, - akarunk. Minden filozófus, minden antropológus, minden tudós, mióta világ a világ, legalább Arisztotelésztől kezdve, de még Platónt is idevehetjük, akik az emberről beszéltek, rögtön megállapítják, hogy az embert az állattól nemcsak az értelmi képessége különbözteti meg, hanem az is, hogy az ember az akaratával egy lényegesen magasabb szinten helyezkedik el, nem pusztán biológiai-fizikai élete van. Az akarat sokkal több, mint az ösztöneinkből, a puszta létünkből való késztetések, impulzusok, meghatározottságok együttese. Az akarat koncentráltságot jelent, lehetőségeket látunk magunk előtt és megfontoltan vagy nem megfontoltan: választunk. Az akarati élet azt jelenti, hogy előbb-utóbb vállalnunk kell a döntéseink következményeit. Mostanában majd sokat fogunk hallani azt, amit Ferenc József császárunk mondott 1914 nyarán: mindent meggondoltam, mindent megfontoltam... Mindent meggondolt, mindent megfontolt? – száz éve isszuk a levét! Elindított egy világháborút. De akármilyen tragikus és fájdalmas is ez a mondat, hogy mindent megfontoltam, mindent meggondoltam..., azt mutatja, hogy az ember lehetőségek között válogat, mérlegel, megfontol, dönt és cselekszik. Ezt tudjuk, Istennek tehát nem arra kell bennünket biztatnia, hogy akarjunk. Sőt, Pál apostol szavából az is kiderül, hogy ellentmondó akaratok vannak bennünk. Nagyon egyszerű lenne, ha annyi lenne a mi nagy életfeladatunk, hogy kibányásszuk, a lelkünk aljáról előhozzuk, a jónak, az egyszerű, tiszta és nemes akarását és aszerint éljünk. Pál fölfedezi a saját szíve legmélyén, hogy van ott egy ellenakarat is, fölfedezi, hogy meghasadt az ember, akarja, igenli a jót, vágyakozik utána, és ugyanakkor nem akarja, hogy akarja a jót. Az ember szövetkezik mindenre, ami jó, s mégis szövetségese lesz sok mindennek, ami csak rosszat-rosszra halmoz. Ezért kiált így a Római levél 7. részének a végén: óh én, nyomorult ember: kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?! - mert mindez egy borzasztó szövevény. És ezért buzdít bennünket a mi Üdvözítőnk, amikor azt mondja, hogy higgyetek, kérjetek... Aki akar, az nem kér, az csak akar. Aki akar, az válogat, dönt, cselekszik. Aki hisz, az kér, mert bár a hitben is van akarati tényező, sokszor rendkívül erős és meghatározó, a hitnek mégis van néhány olyan oldala vagy dimenziója, amiről Jézus a felolvasott  búcsúbeszédében szól.

Először is azt mondja Jézus, hogy maradjatok meg énbennem. Egy egyszerű hasonlatot mond, a prófétáktól veszi.  Ezékiel könyvében olvashatunk erről (5. rész). Ezékiel próféta Isten népét szőlővesszőhöz hasonlítja, és azt kérdezi  hogy mit lehet kezdeni a mind a két végén megégett szőlővesszővel. Ha lemetszenek egy szőlővesszőt és abban még van egy szem, azt le lehet dugni, az meghajt, gyökeret ereszt, abból idővel tőke lesz. De mi van, ha mind a két vége megégett? Azt mondja Ezékiel próféta: semmire se jó! Ezt a régi prófétai hasonlatot újítja meg Jézus, és azt mondja tanítványainak, hogy: én vagyok a szőlő, ti vagytok a szőlővesszők, maradjatok meg énbennem. Benne kell, hogy gyökerezzetek, a szőlő a tőkéből veszi az éltető nedveket és csak akkor tud gyümölcsöt hozni, ha bele van gyökerezve a tőkébe, onnan kapja az éltető nedveket. Maradjatok meg énbennem. Majd egyszerű szabályokat told ehhez Jézus, hiszen ez egy organikus hasonlat: maradjatok meg az én szeretetemben, amit parancsoltam nektek, azt tegyétek. Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, az én parancsolatom pedig az, hogy egymást szeressétek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én és az Atya szeretjük egymást. Egy szeretet-közösséget mutat meg nekünk Jézus, ami nem pusztán érzelmek világában megmutatkozó szeretet-közösség. A konfirmandusainknak szoktuk magyarázni a parancsolatot: szeresd felebarátodat, mint magadat, - nos, ez a felebarát az, aki a legközelebb van hozzám, őt a legnehezebb szeretni. Az eszkimókat én nagyon szeretem, tényleg igazán, mert egyetlen egyet sem ismerek közülük. Akit nem ismerünk, papíron igazán nagyon lehet szeretni. Filozófusoknak szoktam mondani: az egész emberiséget szeretem, mert az emberiség csak egy absztraktum, olyan nincs is, könnyű szeretni. De az emberek, a felebarát, a szomszéd? Ha odahaza lennék Sárbogárdon, úgy alkalmaznám ezt, hogy azt szeresd, aki mindegyre átengedi a tyúkot és kikaparja a palántát a kertedben, azt szeresd, aki a lépcsőházban éppen úgy locsolja a virágot, hogy a nyakadba csorogjon a víz, amikor alatta mész. Azt szeresd, aki éjjel-nappal dörömböl, azt szeresd, aki feljelentett, azt szeresd, aki kötözködik veled, azt szeresd, aki pokollá teszi az életedet. Maradjatok meg énbennem.

Értjük már Jézus buzdításának a súlyát, s lám, itt is milyen érdekes. Nem azt mondja Jézus, hogy akarjatok tanítványok lenni, akarjatok a követőim lenni, akarjátok a parancsolataimat megtartani, mert ha akarjátok, akkor az mind meglesz. Hanem ezt a szép és igaz szót mondja: maradjatok meg... A megmaradás, a Krisztusban maradás, a helyben maradás, az ottmaradás, sőt, az alatta-maradás, a hűség: ez a hitnek a nem-akaratlagos dimenziója, ez a hitnek a bizalmi dimenziója. Egyszer, amikor a szüleink békítettek bennünket, édesapám összefogott a bátyámmal, és ránk parancsolt: tessék most egymást szeretni! Csókoljátok meg egymást. S milyen a gyermek? Az ember? Ímmel-ámmal, kelletlenül, megtettük -  aztán visszaszóltam: könnyű ezt parancsolni, de mi van, ha nem tudom akarni? De sokszor védekezünk ezzel: könnyű Jézusnak mondani, hogy szeressétek egymást, de milyen nehéz ezt akarni! De nem is akarni kell, hanem Jézusban megmaradni, benne élni, belőle táplálkozni, hozzá újra meg újra bizalommal fordulni.

A másik Ige is, amit ugyanitt mond Jézus, megerősíti és megvilágosítja ezt. A 16. versben ezt mondja: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ez a szakasz rímel arra, amit Pál apostolnál újra meg újra olvasunk: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. És ez csodálatos, hiszen elmondtuk, hogy az akarat, ami mindenütt ott van az életünkben, ott van a hitünkben, ott van a reményünkben, ott van a szeretetünkben, ott van a vonakodásunkban, ott van az eltervezésünkben, minden életmozzanatban ott van, mégsem képes arra, amiről most Jézus beszél! Nem ti választottatok engem.

Leginkább abban éljük át az akaratunk gyengeségét vagy erejét, akkor szoktunk emberek között különbséget tenni, hogy annak aztán vasakarata van, ha ezt meg elfújja a szél, amikor választani kell. S leginkább, amikor oly módon kell választani, hogy akaratunkat meghaladó, sőt embervoltunkat meghaladó körülmények között vagyunk. Mert van sors is, ahogyan a múltkor mondottam. Szabad akaratról nekünk nem érdemes vitatkozni, mert az akarat  mindig szabad, mindenki azt akar, amit akar, mindenki szabad akarni, de hiába akarok angyal lenni, nem fog angyalszárnyam nőni, hiába akarok a Marson egy hétvégi házat szerezni magamnak, ez nem fog sikerülni, hiába akarom magamat ezzé-azzá átváltoztatni, nem fog sikerülni. Hiába igyekszik a mai ember is iszonyatos akaratokkal önmagát valami mássá tenni, amikor végső kérdésekről van szó, amikor üdvösség kérdéséről van szó. De sokszor megüt bennünket, még minket, kálvinistákat is, pedig mi sokat beszélünk a predesztinációról, megüt bennünket, hogy Isten választ! Hiába akarsz, hiába futsz, minden a könyörülő Istené. Hát akkor csináljon az Isten, amit akar – szoktuk néha mondani. De milyen vigasztaló, amit most Jézus mond: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. Hadd tegyek erről bizonyosságot személyesen is. Ha mindent összetesz az ember, mindent, amit az ember meg tud fontolni, minden emberi körülményt figyelembe vesz, azt, amin tud változtatni és azt, amin nem tud változtatni, egészen biztos vagyok benne, hogy a Krisztus mellett való döntésünket, ha csak akarati döntés, a helyzetek, a körülmények meg fogják semmisíteni. Jézus búcsúbeszédeiből hallottunk egy részletet. Ott ült Péter is, aki a tanítványi közösségben mindig úgy jelenik meg, mint az akarat embere. Csak egyet hadd idézzünk: amikor Jézus közeledik a tanítványokhoz éjszaka a vízen a háborgó tengeren, Péter azt mondja: Uram – most egyszerűen fordítok – én is akarok a vízen járni! És akkor azt mondja Jézus, hogy jöjj. Kilép Péter a vízre, de arcába csap az első hullám és süllyedni kezd. Jézus utána nyúl és kiemeli. De nem azt mondja Péternek, hogy: Péter, Péter, ennyit ér csak az akaratod?! Hanem azt mondja, hogy kicsinyhitű. Kicsinyhitű. Látjuk hát Péterben az akaratembert. Hogy fogadkozik az utolsó vacsorán is: Uram, ha mindenki elhagy is, ha mindenki elárul is, én nem, én még az életemet is éretted adom. Mert én úgy akarom. Vitte a köpenye alatt a kardokat. Harcolni akart, meg akarta mutatni, hogy hűséges tanítvány ő. Aztán majd a feltámadás után ott, a Genezáreti tó partján, amikor a Mester megkérdezi őt, milyen bölcsen, milyen isteni módon nem azt kérdezi, hogy: Péter, hát ennyit ért az akaratod, első szóra elszaladtál, rád nézett egy szolgálólány a főpap udvarán és megtagadtál?! Hol van az a híres akarat, hol van az a híres koncentráció? Azt kérdezi az Úr Jézus: szeretsz-e, szeretsz-e engem Péter? – és ebben a kérdésben benne van az, amit most mond a tanítványoknak, ha engem szerettek, parancsolataimat megtartjátok, ha parancsolataimat meg akarjátok tartani, akkor engem szerettek, és úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket... Ebben a nagy drámában értjük meg, milyen nagy vigasztalás van abban, hogy ezt mondja Jézus: nem ti választattatok engem, én választottalak titeket. Hadd vigasztaljak én is mindenkit, ingó-bingó, nádszálhitűeket, csalódottakat, megkeseredetteket, hadd vigasztaljak mindenkit, aki lapozza a határidő-naplót, adtam még két napot az Istennek, hogy meglegyen, amit akarok! Adtam még két évet, de most már fogytán a türelem! Hadd vigasztaljak mindenkit, aki nagy igyekezetében összeomlott és önmaga számára is kudarccá vált az egész élete, mert Péter sírva ment ki a főpap udvaráról. Ott, abban a pillanatban rájött, hogy hiába akart ő nagyot. Hadd vigasztaljak mindenkit, aki bele van bonyolódva élete legfontosabb kérdéseibe és nem igazodik ki belőle. Hadd vigasztaljak mindenkit, akinek odadobolják a fülébe mindennap, hogy a keresztyénség a gyengék vallása, a keresztyénség nyolcvan felett kezdődik, a babos kendős öreg nénik vallása, addig csak élj és akarj, amíg tehetsz. Hadd vigasztaljak mindenkit:  nem ti választottatok engem, én választottalak titeket, és ezt az az Úr Jézus Krisztus mondja, aki ezekkel a szavaival a tanítványainak elmondja, hogy nincsen nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Életemet adom érettetek, nem mondalak többé titeket szolgának, nem mondalak titeket többé a saját akaratotok rabszolgáinak, nem mondalak többé titeket igyekvőknek, akiknek ki van adva a parancs és teljesíteni kell. Barátaimnak mondalak titeket. És ezt azért mondja Jézus, mert ezt az Ő barátságát bepecsételte halálával és föltámadásával.

Jaj de jó, testvérek, hogy nem azé, aki akarjam, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Jaj, de jó, hogy nem azt állítja elénk a mi Urunk Jézus Krisztusunk, hogy válassz, hiszel, vagy nem hiszel, nézd, választhatsz, örökélet vagy kárhozat között, nézd, választhatsz, vagy jársz a hit útján vagy élsz magadnak. Nézd, választhatsz, kapsz egy nagy áldott forrást a szeretetből, vagy találd ki magadnak a világot. Mindennek vége lenne, ha nekünk kellene dönteni, mert vagy nem tudnánk dönteni, vagy rosszul döntenénk, vagy visszavonnánk a döntésünket. Maradjatok meg énbennem, - mondja Jézus. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenvén sok gyümölcsöt teremjetek, és amit csak akartok, kérjétek, hitben Isten elé vigyétek, és az meglesz nektek. Ezért nem olvassuk soha, hogy a mi Istenünk azt mondaná: csak akard, de mindig azt olvassuk: csak higgy, csak bízz, csak szeress, csak maradj meg a téged kiválasztó Isten szeretetében.
Ámen

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által magasztalunk és áldunk, hogy elküldötted Krisztusodat hozzánk, életével, halálával, feltámadásával bepecsételted szívünkbe örökkévaló hűségedet. Magasztalunk és dicsőítünk, hogy Őbenne meghívtál bennünket az új életre. Kérünk, Mennyei Atyánk újítsd meg bennünk elhívásunk nagy örömét, azt az ujjongó tudatot, hogy Hozzád tartozunk és Tetőled senki sem szakíthat el bennünket. Azt a boldog bizonyosságot, hogy feloldoztál bennünket bűneink és vétkeink terhe alól, hogy minket, akik nem néped voltunk, áldott gyermekeiddé fogadtál, hogy minket, akiknek élete be van zárva a végességbe meghívtál a Krisztusban elkészített és megnyert örök életre. S kérünk Mennyei Atyánk, engedd nekünk, hogy egész szent életfolytatásunkkal hadd dicsőítsünk Téged ezért, hadd irányuljon minden akaratunk, minden vágyunk, minden igyekezetünk arra az egy boldogító célra, amit Te állítottál elénk, amelyre meghívtál bennünket, és amely felé igyekezve útközben Tetőled vesszük az erőket, a megújításokat és az áldásokat.

Kérünk, Mennyei Atyánk Szentlelked világosságával erősítsd és buzdítsd azokat, akikben meglankadt a megmaradás készsége és hűsége, csitítsd azoknak bánatát, szomorúságát, akik fájdalmat és terheket hordoznak. Gyógyítsd betegeinket,, vigasztald a gyászolókat, erősítsd a szomorkodókat, kötözd be szívük sebét az emlékezőknek, s állj azok mellé, akik a halál árnyéka völgyében járnak, hogy Tőled erőket, vigasztalást és örömet vehessenek. Könyörgünk Urunk azokért, akik a hitnek és a kétségbeesésnek a határmezsgyéjén állnak s már-már elengedik a boldogító hitet, mert úgy érzik, úgy tapasztalják, talán elfordultál tőlük, nem vagy kész kéréseiket meghallgatni, segítségükre sietni, életüket minden jóra elvezetni. Buzdítsd és bátoríts őket, hogy velünk együtt maradjanak meg Krisztusban, maradjanak meg az Ő szeretetében, hogy életük jó gyümölcsöt teremhessen.

Könyörgünk Urunk szerte a világon minden keresztyénért, leginkább azokért, akik Krisztus neve miatt üldözést szenvednek, hogy a legnehezebb órán is, a hűség próbáján is ne a maguk akaratába, hanem ebbe a boldog Igébe kapaszkodjanak: nem ti választottatok, hanem én választottalak titeket. Óvd meg őket veszedelemtől, bajból, kártól, adj nekik békességet, hogy hitüket békességben, szent életben, országodat építve gyakorolhassák. Magunkért is könyörgünk Mennyei Atyánk, tedd a Te Igédet áldottá, szívünkben drága magvetéssé, hogy megteremhessük annak gyümölcsét Neved dicsőségére, embertársaink javára.
Ámen