A könyörülő Istené - 1.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány hete egy igehirdetésben szóba hoztam az akarat kérdését. Nem is emlékszem pontosan, hogy volt ez, valamit mondtam a szabad akaratról, aztán hozzá tettem, hogy akarni kérem, azt szabad..., és ezzel vitattam, hogy volna úgynevezett szabad akarat. Aztán pünkösdkor azt hallottuk, hogy a tanítványok, mielőtt kitöltetett volna reájuk a Szentlélek, egy akarattal együtt voltak, majd a Lélek kitöltetése után is úgy élték meg Isten Szentlelkének gazdag ajándékát, hogy továbbra is egy akaraton együtt voltak. Többen megszólítottak, hogy akkor néhány szót nem ártana szólni az akaratról, meg a szabad akaratról is.  De igen vonakodtam erről szólni, mert nem látom, hogy szezonja vagy ideje volna annak, hogy erről a nagy és drámai kérdésről, az akaratról, az akaratnak a szabadságáról szóljunk. Mert azt kell mondani, hogy olykorolykor ez a kérdés nagyon erősen jelentkezik, ha szabad ezt mondani: fölizzik, egy egész kultúrát áthat. Aztán vannak olyan korszakok, amikor csak úgy „tudunk” erről a kérdésről, van is rá néhány egyenes és határozott válaszunk, s ezekkel többnyire félre is szoktuk söpörni a kérdést, és más kérdések felé fordulunk. Ilyen korszak volt az anyaszentegyház életében (menjünk visszafelé a történelemben!) a 20. század első fele, amikor izgalmas és sokakat meghatározó vita-téma volt az emberi akaratnak a kérdése, s ehhez kapcsolódóan a szabad akaratnak a kérdése is. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a mélylélektan tudósai a 20. század elején olyan mélységéig elhatoltak az emberi lélekben, és ott olyan titkokat tártak föl, amelyeket addig talán csak sejtett az ember. Elég, ha a mélylélektan egyik „apostolára”, vagy nagy alakjára, Freudra utalok, aki fölismerte, hogy az emberi élet mélyén két nagy mozgató erő – ő ezeket princípiumoknak nevezte el –, két mozgató erő van, az erosz és a tanathosz. Azt mondja Freud, hogy ez a két forrás határoz meg mindent az emberi életben, s mindkettő akaratként jelenik meg. Ha visszalépünk az időben, egy másik ilyen nagy korszak a reformáció évszázada volt, amikor középkor vallásos embere, aki kegyelmet, üdvösséget keresett, éppen annak a gépezetnek köszönhetően  csúszott le az üdvösség reményéről, amely gépezet azért épült fel, hogy följebb emelje őt. Egyszerű példával szólva: építünk egy liftet, hogy gyorsan felvigyen bennünket a 20. emeletre, és mindegyre a pincében kötünk ki. Így élte át ezt Luther is, aki belépett a középkor üdvözítő gépezetébe és mindegyre a purgatóriumban találta magát. Előjött a kérdés: mi van az emberi akarattal, hozzá tud-e járulni az ember akarata az üdvözölés nagy reményéhez?

Még korábban, szinte ezer évet kell itt visszaugranunk, a negyedik-ötödik században látjuk feltörni a kérdést. Ekkorra esik a Római birodalom összeomlása, már látszott, hogy mindennek vége, és maga a keresztyénség is nehéz helyzetbe került, csak néhány foltban élt még, Észak-Afrikában, és, mondjuk Írországban. A kontinensen, Itáliában, Galliában, Germániában a kevés keresztyénség a népvándorlás hullámaiban szinte eltűnt. Észak-Afrikában a keresztyénség meghatározó alakja, Szent Ágoston tevékenykedett, Írországban pedig Pelagius; mindketten szerzetesek voltak, és óriási nagy munkát végeztek. Ám az egyháztörténet úgy tarja számon, hogy az európai keresztyénséget tulajdonképpen mégis Írország hozta vissza.  S ez a két nagy alak összecsapott, mert Ágoston azt hirdette, hogy minden kegyelemből van, ez volt megtérés-élményének a gyökere, minden kegyelemből van. Pelagius pedig azt mondta: ami a keresztyénségre tartozik, azt meg lehet és meg is kell tanulni, mert van az emberben egy nagy és szent isten-akarat, föl kell fedezni, elő kell hozni.

És ha még egyet visszalépünk, itt találjuk magunkat a Római levélnél, s a Római levélben azokat a kérdéseket, amelyeket Pál apostol fölvet, majd ilyen határozottan fogalmaz: könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...S ezt csak akkor értjük jól, ha tisztázzuk, hogy Pál polemikus helyzetben mondja ezeket. Mert nem magától találta ki ezt Pál apostol, s nem azért mondta, mert determinizmust akart volna hirdetni, vagy mert hirtelen támadt egy ideája. Egy valóságos helyzetben hozza ezt a nagyon súlyos és nehezen érthető megállapítást. Ehhez olvastam föl Jézus példázatát, mert ez a példázat is sajátos bemenetet ad nekünk ehhez a nagy kérdéshez. És bár úgy érzem, hogy a 21. század nem az akaratról való vitatkozás évszázada, de ha már az akaratról, a szabad akaratról szólunk, azt hiszem, hogy amit a példázatban hallottunk, az hallatlanul korszerű módon vezet be bennünket az egész kérdéshez.

A példázatról először is azt szeretném elmondani, hogy egészen abszurd dolog, amit Jézus elmond. Ha így lenne a munka világában, nem jutnánk egyről-kettőre, mert, így egy üzemet, egy gazdaságot, az emberi világot nem lehet eligazgatni. Mert mi hallunk? – azt halljuk, hogy mindenki ugyanannyit kap. Ez nem kommunizmus, az valami más, a kommunizmusban arról szól a világ, hogy mindenkitől elveszünk mindent, bedobjuk egy kalapba, megígérjük, hogy mindenki ugyanannyit fog kapni, aztán a végén senki nem kap semmit. Itt azért a végén van bérkifizetés, de a bér az ugyanannyi! Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak! S lám, ott a napszámosok közül az egyik rögtön szakszervezeti vezetőként lép fel és nekimegy a gazdának, és kiabálni kezd, hogy ez igazságtalanság, mert akik csak egy órát dolgoztak, azok pontosan ugyanannyit kapnak, mint azok, akik végig dolgoztak tizenkét órát, állták a napnak a hevét, a hőséget, - ez igazságtalanság. Éljük bele magunkat egy kicsit ebbe a helyzetbe, mert ez igazságtalanság. Méltánytalan és tisztességtelen dolog.

Mi történik itt? Emberek állnak a piacon (mint a Moszkva téren vagy Széll Kálmán téren az Erdélyből jött szegény, napszámra váró munkások, akiket a munkaközvetítők beültetnek az autóba és viszik őket napszámba), s napfelkeltekor a gazdával megegyeznek egész napra, napszámba, tíz pénzbe. Aztán kimegy a gazda három óra múlva, s talál még ott embereket, azokat is felfogadja a munkába, s megegyezik velük is, mondván, hogy menjetek ki ti is, ami igazságos, megadom. Így tesz aztán hat óra és kilenc óra múlva is, akit talál, felfogadja, mindeniket elküldi, és mindeniknek azt mondja, hogy ami igazságos, megadom. S kimegy tizenegy óra múlva, egy órával napnyugta előtt. S talál még ott néhány embert. Mit kerestek itt? – kérdezi. Mert minket ma senki nem fogadott föl - felelik. Menjetek el ti is, s ami igazságos, megadom. Amikor aztán befejezték a munkát, sor kerül a pénzosztásra, visszafelé menő sorrendben, s akik csak egy órát dolgoztak – utasítja a vincellért a tulajdonos – tíz pénzt kapnak. Akik tizenkettőt dolgoztak, látják ezt, s könnyű a szorzás: tizenkétszer tíz, az százhúsz. Megérte eljönni! Lehet, hogy afeletti örömében osztogat ennyit a tulajdonos, hogy bevégeztük a munkát! És ha az utolsó, aki csak egy órát dolgozott, tízet kap, akkor (bár megegyeztünk reggel tízben) az igazság azt kívánja, hogy mit százhúszat, de legalább hatvanat, vagy húszat, de mindenképpen többet fogunk kapni. S mégis, ugyanannyit kapnak.

Figyeljétek meg a példázatot, milyen finoman mondja Jézus. Nem azt mondja, hogy akik egész nap dolgoztak, azok is „csak” tízet kaptak! Mi így mondanánk: azok is csak tízet kaptak! Jézus azt mondja, hogy tízet kaptak ők is, vagyis annyit, amiben megegyeztek. És ez itt az első dráma. Ez az észnek és a léleknek is, a szívnek is, az igazságérzetnek is a nagy drámája. Mert, ha visszafelé bontjuk a sort és azt látjuk, hogy aki a végén állt be, tízet kap, akkor mi azonnal átírjuk az egyességet, és azt mondjuk: annak több jár, aki az elejétől kezdve végig munkában volt, végigdolgozta a napot. Ha ugyanannyit kap, akkor így mondjuk: csak tízet kap. Erről szól a szőlősgazdának és a munkásnak a beszélgetése, s ez vezetett bennünket az akaratnak a kérdéséhez is. A méltatlankodás után ugyanis visszakérdez a tulajdonos: mennyiben egyeztünk meg? – tízben. Megkaptad? – igen. Nos, igazságtalan-e, hogy én a magaméból másnak annyit adok, amennyit akarok? Ez a kérdés a bemenet ahhoz a kérdéshez, amit így szoktunk feszegetni, hogy magunk akaratából vagy Isten kegyelméből jutunk-e üdvösségre, hozzá tudunk-e tenni valamit Isten üdvözítő kegyelméhez vagy nem tudunk hozzátenni semmit?!

Pál apostol egyértelműen kihegyezi ezt, és azt mondja, hogy könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek, annak okáért nem azé, aki fut, sem nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené... Ebben az összesűrített tételben tudjuk ezt megérteni. S csak ebben. Mert egyébként teljesen fölöslegesen vitatkozunk erről a kérdésről, hiszen ha azt mondjuk, hogy mégis csak kell lennie valaminek – üdvözítésről beszélünk, Isten kegyelme kitöltéséről beszélünk! –, mégis csak kell lennie valaminek, amiért, vagy ami okán Isten nekünk kegyelmet ajándékoz, vagy éppen ellenkezőleg azt mondjuk, hogy teljesen mindegy, hogy kik és mik vagyunk, majd valahogy egyszer Isten eldönti tudtunk nélkül is üdvösségünket,  - nos, akkor azt hiszem, hogy egy teljesen okafogyott és hamis vitatkozásba visszük bele magunkat. A reformátorokat azzal szokták vádolni, hogy tagadták volna a szabad akaratot. Dehogy is tagadták! Én most itt ezt a szemüvegtokot saját akaratomból emelem föl és teszem vissza. Aki ma itt van a templomban, ha megvizsgálja önmagát, nyugodtan mondhatja: saját jó-szántamból, akaratomból jöttem el, engem ide senki nem kényszerített. Igen, ismerjük a skolasztikus érvelést, és tudom, hogy amikor az magasodik elénk, hogy akarhatunk-e valamit, akkor nem is ez a kérdés, hogy akarunk-e valamit, mert voltaképpen nem azt firtatjuk, hogy akar-e az ember valamit. Hát hogyne akarna, az ember mindig akar (volo ergo sum!). Valójában azt firtatjuk, hogy mit ér ez az akarat, mit ér el ez az akarat, mire képes az emberi akarat?! És máris abba a szörnyű dilemmába jutunk, hogy én ugyan akarnám, hogy angyalszárnyam nőjön és a Holdra kiülve kényelmes biztonságban szemléljem, micsoda szörnyű dolgok mennek itt a földön - akarhatom én ezt nagyon, de nem lesz meg! Akarhat az ember rettenetes nagy dolgokat, nem lesznek meg. Nem azt firtatjuk tehát, hogy van-e akarat vagy nincs, hanem sorjában először azt, hogy mire képes ez az akarat!? És azt kell belássuk, de látjuk is, tudjuk is, abban a kérdésben, hogy Isten kegyelmet ajándékozzon nekünk, az akaratunk semmire nem kényszeríti Istent. Hiszen mit mond a szőlősgazda? Hát a magaméból nem annyit adok, amennyit akarok? Micsoda erős szándék, micsoda akarat az, jogos akarat ráadásul - körülményeket, méltányosságot, igazságosságot, tisztességet mérlegelő akarat! -,  hogy aki elvégezte a munkát, az csak kapjon már többet, mint aki csak alkonyattájt ment ki dolgozni, amikor már hűvös szél fújdogált. Tán bele sem köpött a tenyerébe, kettőt nem kapált ott a szőlőben, oszt véget ér a munka... Hátezeknek a körülményeknek nincsen befolyása, nincsen hatása a szőlősgazdára? S nem kéne, hogy legyen? És ő mégis, most, ebben a pillanatban azzal vág vissza: nem azt teszek a magaméval, amit akarok?

Ebből rögtön azt értjük meg, hogy amikor kegyelemről és kegyelmi üdvösségről szólunk és gondolkodunk, akkor nem járandóságról beszélünk. Ez volt Ágostonnak és Pelagiusnak a nagy vitája. Ágoston nemcsak azt mondta (amit sokszor mondunk!), hogy annyira megromlott az ember természete, hogy nem képes nem vétkezni, és aki nem képes nem vétkezni, annak minden mozdulata, minden tevékenysége előbb-utóbb elromlik, elcsavarodik, s a legjobb szándékok mellett is rossz jön ki belőle! Ezt tudjuk, ez hozzátartozik az emberi sorshoz. De Ágoston arra is utal, hogy éppen ezért csak Isten abszolut feltétlen könyörülete, ami semmi mást nem vesz figyelembe, csak szeretetét, csak ez segíthet rajtunk. Ezért azt is mondta Ágoston, hogy nemcsak az a bajunk az, hogy nem tudunk nem vétkezni, hanem inkább, hogy nem tudunk szeretni.

 Nézzük meg ennek az állításnak ezt az oldalát: az ember nem képes nem vétkezni. Ez a sorsunk: nem vagyunk képesek arra, hogy kilépjünk egy olyan térbe, ahol azokká lehetünk, amit magunk felől elhatároztunk, elterveztünk, akarunk. A görög nyelvben az akarat szó többek között a tudatos eltervezést jelenti. Erre gyenge a magyar szó, szándék, ámbár még a szándékban is benne van valami eltervezettség: azt mondjuk, valaki szándékosan csinál valamit, vagyis akaratlagosan csinál valamit –  s ez azt jelenti, hogy megfontolta, meggondolta, eltervezte. De ismerjük a sorsunkat, hogy akárhogy is tesszük-vesszük, csak úgy alakulnak a körülmények, akár tőlünk függetlenül, akár azért, mert hibás volt a kalkulusunk, hogy nem jön ki belőle az a jó, amit szeretnénk belőle kihozni. Erről is beszél az apostol.

De mond ő még mélyebbet is, éppen itt a Római levélben, a 7. részben, amikor megmutatja, hogy ha az akaratról vitatkozunk, nem elég csupán azt állítani az asztalt verve, hogy van akarat - történelmi, metafizikai pert indítva Isten ellen, s kiabálni: hogy igenis vegye Isten figyelembe jóakaratunkat és jó szándékunkat, tiszta érzésünket, törekvéseinket, igyekezetünket arra, hogy Nála kegyelmet, új életet, üdvösséget találjunk, és milyen Isten az, aki ezt nem veszi figyelembe!! Nagyon egyszerű ilyeneket kiabálni. Azt mondja Pál a Római levél 7. részében, hogy gyönyörködik az Isten törvényében. Isten törvénye jó! Majd így folytatja: de látok magamban egy másik törvényszerűsége is (mitöbb: törvényt), amelyik nem akarja, hogy akarjam a jót. Ebben a szörnyű, halálos dilemmában őrlődik  fel az ember. Szívével, lelkével, értelmével, tapasztalataival, bölcsességével, egész emberi mivoltával tud gyönyörködni az Isten törvényében. Képes fölismeri a jót. Oda tud mellé állni, rá tudja magát tenni, - és mindeközben fölfedez önmagában egy másik erőt, egy másik törvényt, egy másik akaratot (ez is az ő akarata!), amely nem akarja ezt a jót. Pontosabban: nem akarja, hogy akarja a jót.

Aztán ebben a sűrű rengetegben egyszercsak elérkezünk oda, hogy döntenünk kell, választanunk kell. Erről beszéltek a 16. században, és erről kellett volna a 20. században is beszélni, erről kellene mindig szólni, amikor az akarat kérdését firtatjuk. Arról, hogy dönteni kell. Mert mi alapján döntök, és hogyan döntök, egyáltalán mitől jutok el oda, hogy döntenem kell? Mi késztet engem arra, hogy választanom kell? Mert választani kell. Az apostol így éli meg a döntéskényszert és a döntéskényszerben a lehetetlenséget, így kel fel: oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ez egy halálos dilemma, ismerem a jót, megízleltem a jót, odaállnék a jó mellé, és lám, van bennem egy másik erő, egy másik akarat, amely szüntelen elvon ettől. Mert úgy őrlődni, hogy az ember csak csapódik ide-oda, s nem is tudja, hogy mi történik vele, az legfeljebb szerencsétlenség. De úgy őrlődni, hogy tudom, mi a jó, sőt, tetszik az a jó, gyönyörködöm abban a jóban, ám nemcsak azt ismerem fel magamban, hogy gyenge és erőtlen vagyok hozzá, hanem van egy erő, egy ellenakarat, és erősebben nem akarja a jót -  ez több mint szerencsétlenség. Ez az, amit az apostol így mond: a halálnak a teste. Ebben a helyzetben, vagy ebben a dilemmában hangzik az ige: könyörülök azon, akin könyörülök, kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek, mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené...

Az apostol is olyan helyzetről szól, ami szinte pontosan ugyanolyan felfoghatatlan, igazságtalan, abszurd, mint a szőlőmunkások helyzete, mert a szőlőmunkások példázata egy abszurd történet,  - nem véletlenül mondja el Jézus, Ő szeretett ilyen abszurd történeteket mondani, ez is az. Az apostol is egy ilyen abszurd helyzetben van. Neki arra a kérdésre kell választ találnia, hogy Izrael hűsége fényében igazságos-e a kegyelem közlése a pogányokkal? Izrael hűségesei azok voltak, akik évezredek óta várták Isten könyörületének teljes kiáradását, erről  jövendöltek a prófétáik, erről szóltak szertartásaik, azért küzdöttek, ezért vállalták minden nép megvetését,  ezért nem voltak hajlandók történelmi kompromisszumokat kötni, s ennek hordozták minden terhét, átkát, baját a történelmükben! Nos, hogy van az – kérdezi Pál apostol –, hogy amikor felragyog a Krisztus kegyelme, amelyre a hűségesek vártak -  egyszercsak jönnek a tizenegyedik órában a piacon hivalkodók, akik eddig nem kellettek senkinek? Olvassuk újra a pünkösdi történetet: szkíták, elámiták, föníciaiak, cziréne-beliek, rómaiak, hispániaiak, mindenféle gyütt-ment hordalék nép jön a tizenegyedik órában! S miért kapják meg a jutalmat kegyelemként? Miért kapják meg a teljes kegyelmet? A teljeset, az egészre valót.

Mennyi volt a napszám? – tíz pénz. Mennyit kapott, aki csak egy órát dolgozott? Tízet! Pedig egy álló nap nem csinált semmit, csak álldogált a piacon, szotyolázott, bagózott, hűsölt, kicsit kellette magát, vitték, nem vitték, nem csinált semmit,  - és ugyanannyit kap. Ez igazságtalan! Ez a kegyelem! Ezért nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

A következő alkalommal ugyanígy a Római levél fényében megnézzük ennek a kérdésnek egy másik oldalát is, éspedig azt, hogy amikor Isten buzdítását olvassuk, miért  tűnik olyan korszerűtlennek az Isten?! Hadd fejezzem tehát be a mai igehirdetést egy előrevezető kérdéssel: miért olyan korszerűtlen az Isten, hogy nem azt mondja nekünk: csak akarj, hanem azt mondja: higgy? Nem akarni, hanem hinni?! Maradjon most ez egy  darabig kérdésként bennünk, forgassa ki-ki a szívében, nyissa ki Bibliáját, sok Igét és sok feleletet fog erre találni.
Ámen

Imádkozzunk:Köszönjük Urunk, hogy azokat is befogadod, azokat is fölfogadod, akik az utolsó órán vannak. Köszönjük, hogy Te magad lépsz hozzájuk, s hívod el őket, hívod el őket arra, hogy szent életfolytatással, hűséggel, igazságod megcselekvésével a Te eljövendő országodnak boldog polgáraivá nyilatkoztathassák magukat. Köszönjük Urunk, hogy minket is megszólítottál, elhívtál és nekünk is azt ígéred, ami igazságos, megadod nekünk. Erősíts bennünket nyomorúságainkban, erősíts bennünket küzdelmeinkben, erősíts bennünket, ha meglankadnánk, hogy ez az ígéret, az eljövendő életnek az áldása és gazdagsága a miénk, mert Te ígérted és Te igazmondó vagy.

Könyörgünk Urunk beteg és elesett testvéreinkért, gyógyító irgalmadat és szeretetedet áraszd ki rájuk. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért, különösen azokért, akik az elkövetkezendő héten fognak szerettük koporsója mellett megállni, az örök élet reménységével, a feltámadott Krisztus erejével vigasztald és bátorítsd őket. Könyörgünk Urunk anyaszentegyházadért szerte a világon. Különösen azokért a keresztyénekért, akik üldöztetést szenvednek sok táján, sok országában a világnak. Óvd meg életüket, őrizd meg őket, add, hogy hitüket szabadon, hűségben, igazágban gyakorolhassák. Könyörgünk az egész világért, amely annyi nyugtalansággal, háborúsággal gyűlölködéssel van tele. Szerezz Urunk békességet, mert a Te Tőled való békességben igazság, méltányosság, öröm, hűség és szeretet lakozik. Hadd kérjük ezt Tőled Urunk, mert tudjuk, nincs más bajvívónk és hadakozónk, hanem csak Te. Áraszd ki békességedet a világra s töltsd be szívünket Szentlelked erejével, hogy lankadatlanul, igaz hűségben végezzük mindazt, amit reánk bíztál, országod építve, nagy neved dicsőségét szolgálva. Krisztusért hallgass meg bennünket.
Ámen