A kilencedik parancsolat

Kedves Testvérek!

 Néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent egy francia filozófus tollából egy tanulmány, amely a modern elbeszélésnek, s egyáltalán az elbeszélésnek az etikai értelmérol és jelentőségéről szól. Arról nevezetesen, hogy miért mesélünk egyáltalán történeteket önmagunkról, miért fontos az ember számára az, hogy beszéljen önmagáról, hogy a másiknak történeteket mondjon el. A filozófus két szó között tesz különbséget. Mindkettő a latin ipse-ipsum szóból származik, s általában mind a kettő ugyanazt jelenti, csak részletes magyarázatban tárul fel a különbség. Az első a való-én, a másik az igaz-én. Az embernek van egy való énje, egy valóságos énje, az aminek látszom, aminek mutatkozom, megjelenek, ami rólam az események, a történetek során a másik emberben kialakult. És van egy igaz énem, amelyet a történetben mondok el.

Tudjuk jól, hogy ha egy eseménynek a résztvevői leszünk – akár akarva, akár akaratlanul -, vagy ha egy eseménysorozatba belesodródunk, az nem ugyanaz, mint ami ebből kitetszik, és ami ennek az eseménynek az igazi értelme. Sokszor átéljük azt, hogy amikor belekeveredünk valamibe, abból az emberek a jellemünkre, a személyiségünkre nézve súlyos következtetéseket vonnak le, mondván: ez egy ilyen ember. Ezért aztán el kell mondanom a történetemet, hogy a való-énem mögül előtűnjön az én igaz-énem. Az, aki vagyok. Az igaz-én az elbeszélésben, annak tanulságában tárul föl. Az etikai cél pedig az, hogy az elbeszélésem, a sztorim, amit a másiknak magamról elmondok, azt éreztesse vele: itt vagyok, és ez vagyok én, és megbízható vagyok a számodra. Az önmagunkról mondott történetünknek az a célja, hogy a másik számára megbízhatóvá mutassam, tegyem magamat. Mint ahogy számomra is elemien fontos, hogy akit szeretek, akivel együtt dolgozom, aki hozzá tartozik az életemhez, akire rábízok valamit, akivel az élet során kapcsolatba kerülök, megbízható legyen.

Nemrégiben beszélgettem egy ismerősömmel, aki örökséghez jutott és befektetési biztosítást akart kötni, hogy kamatoztassa a pénzét. Azt kérdezte tőlem, nem ismerek-e egy megbízható biztosítási ügynököt. Visszakérdeztem: miért kell ehhez megbízhatónak lenni? Eljön hozzád egy biztosítási ügynök, ismerteti a lehetőségeket, te kiválasztod a legjobbat, és megkötöd a biztosítást. Ez egy sima ügy. Mire ő azt mondta, szó sem lehet erről, mert akivel én ilyen kapcsolatba kerülök, abban meg akarok bízni. Mindamellett, hogy tárgyszerű, és üzletileg korrekt is legyen az illető.

Fordított értelemben is fontos a bizalom kérdése. Valakit megbízunk, rábízunk egy ügyet, rábízzuk egy munka elvégzését, aztán kiderül, hogy az illető átvert bennünket. S nem ez a szélhámosság lényege? Az illető olyan történetet mondott, olyan sztorival állt elő, hogy egyszerre csak bizalom ébredt iránta a szívemben, s rábíztam egy fontos ügyet. Lelkészként igen jól ismerem ezt. Hetenként hallgatok ilyen történeteket, olykor már az ötödik nagymama temetésére adok útiköltséget, és a hatodik dédnagymama balesetéhez segélyt, mert a szélhámos is tudja, sőt ő tudja igazán, hogy igaznak tűnő történetet kell elmondania, ha meg akar nyerni magának. A történettel teremtődik meg a bizalom. De hiába a sok-sok visszaélés, mégsem élhetünk a bizalmas ráhagyatkozás nélkül. Ha nem bíznék meg emberekben, véghetetlenül magányos maradnék. És viszont, ha úgy élek, hogy a szavaimnak nincsen aranyfedezete, akkor én is megbízhatatlanná válok mások számára, s egy idő után ezért maradok magamra.

1. A kilencedik parancsolatot általában bírósági szituációra szoktuk alkalmazni, a tanú nem tehet hamis tanúbizonyságot felebarátjára, embertársára. Ha valakit beidéznek tanúnak, a tanú csak azt mondhatja el, amit látott, amit hallott, nem hazudhat. Nem másíthatja meg a történetet, nem füllenthet. Régebbi időkben, még a XIX. század végén is, a tanút megeskették. Ma már a modern korban esküpótló nyilatkozattal is beéri sok bíróság. Nálunk figyelmeztetik a tanút, hogy az igazmondás kötelezettsége mellett tesz tanúvallomást, és hogy a hamis tanúzást bünteti a bíróság. Hiszen tétje van a dolognak. A hazugságnak, a hamis tanúbizonyságnak súlyos következményei lehetnek a másik emberre nézve.

Ezen a ponton érkezünk el ennek a parancsolatnak az igazi céljához és értelméhez, a másik emberrel való kapcsolatunkhoz. Van ennek a parancsolatnak egy megfelelő, párhuzamos parancsolata, a harmadik parancsolat, amelyben Isten tiltja nevének hiábavaló felvételét. Annak a parancsolatnak a magyarázata során hallottunk arról, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha az ember Istent meghazudtolja, vagy Isten nevével visszaél, vagy Isten nevében hazudik.

Most ennek a parancsolatnak a párhuzamát halljuk, s ha lehetne, így is fordíthatnám: a te felebarátodnak nevét hiába fel ne vedd. A te felebarátod nevét, személyiségét, sorsát könnyűvé ne tedd. Olyanná ne tedd a vallomásoddal, a történeteddel, a bizonyságoddal, ami neki ártalmára van. Mert amikor a másikról beszélünk, akkor nemcsak az a tét, hogyan, mivégre és mit mondok, és mit nem mondok, nemcsak az a tét, hogy mit mondok ki, és mit hallgatok el, hanem az a tét, hogy létesül-e bizalmi kapcsolat? Biblikus nyelven szólva: megteremtődnek-e a felebaráti szeretet lehetőségei?

Ellene ne tégy hamis tanúbizonyságot. Első helyen egy bírósági helyzetet elevenítettem fel: a hamis tanúzást és a hamis vádat bünteti a törvény. Magyarországon egyelőre csak ott tartunk, hogy a hamis tanúzást bünteti a törvény, és sajnos ez az ország sokat szenved attól, hogy a hamis vádat igencsak nehéz megbüntetni. Bárha büntetnék!

2. Tovább kell azonban mennünk és ki kell lépnünk a bírósági helyzetből, hiszen a magyar nép történetének az elmúlt néhány évtizedében azt is keservesen megtanultuk, hogy mit jelent az, amikor a politika emelkedik bírói rangra. Amikor politikai meggyőződés, világnézet, politikai párthoz való tartozás vagy valami nagy világmozgalmas összeállás érdekében lehetett hamisan tanúzni, vagy kellett hamisan tanúzni, akár önmaga ellen is az illetőnek. Ismerjük ezeket a kifejezéseket, konstrukciós per, koncepciós per, melyben előre meg volt fogalmazva minden, melyben előre el volt döntve az ítélet. Csak a kirakat érdekében, a színdarab érdekében kellett néhány tanú is. Ez nem újmódi dolog. Ismerjük jól Aháb király történetét, aki elkívánta Nábót szőlejét, de nem kaphatta meg. Ekkor Jézabel, a felesége azt ötlötte ki, hogy hamis tanúkat állítva vádolják meg Nábótot, hogy aztán halálra ítélve elkobozhassák a földjét. Ez koncepciós per volt. Hadd emlékeztessek Nagycsütörtök éjszakájára is, ott is voltak hamis tanúk, noha az ítélet eleve el volt döntve. Az is koncepciós per volt.

Ha tovább tágítjuk a kört, és kilépünk a politikából, máris ott vagyunk a társadalmi élet különböző szintjein. S vajon mi lenne a reklámszakemberekkel, ha valóban, azonnal minden hazugság büntetés alá esne? Vagy, ha megkérdezzük a statisztikusokat, akik számokkal, grafikon oszlopokkal, torta szeletekkel bűvészkednek, és hol azt mondják, hogy előrébb jutottunk, noha nem jutottunk előrébb, hol meg ellenkezőleg, azt mondják, hogy nagy baj van, de közben már nincs olyan nagy baj, vajon ők hogyan esnének e törvény hatálya alá? Nem az élet dolgainak meghamisítása, amit sokszor tesznek?

Nos, ezért nem véletlen, hogy ez a látszólag mellékes téma, a bírósági tanúskodás tisztasága áll itt Tízparancsolatban. Az, hogy az ember a felebarátja ellen ne szóljon hamisan, ne rágalmazza, ne gyanúsítsa, ne vádolja alaptalanul, csak látszólag melléktéma, csak látszólag kivételes helyzet az élet nagy ügyeihez képest. A parancsolat révén ugyanis az emberi szívig jutunk el. Az ember lényegéig jutunk el. Nem a sajátos körülményekből fakad a felebarát elleni hamis tanúzás, hanem a szívből, s ha onnan fakad, megjelenik az élet minden egyéb területén.

Ezért tovább is kell lépnünk, hogy lássuk, immár nemcsak az élet dolgaira vonatkozik a tilalom, hanem az életre való felkészítésre is, például az oktatásra. Hadd idézzem fel általános iskolai földrajztanárom esetét. Annak idején nagyon lelkesen magyarázta nekünk földrajz órán, hogy mit jelent a tehervagonokra írt rövidítés: OPW. Ez egy orosz kifejezés (opcsiszkij park vagon) rövidítése volt, magyarul közös vagonparkot jelent. Tanárunk elmagyarázta, hogy a KGST közös vagonparkot működtet. Kivitt minket a vasútállomásra, ahol megmutatta az OPW-s tehervagonokat, s magyarázta, hogy elindult a vagon a Szovjetunióból, onnan hozott valamit Magyarországra, innen megy tovább Csehszlovákiába, onnan tovább az NDK-ba, és mivel közös vagon, mindenki használhatta, mindig teli volt a vagon. Így fogjuk legyőzni a kapitalizmust, zárta előadását a tanárunk. Pár éve összetalálkoztam vele a sárbogárdi vasútállomáson, odamentem hozzá és megkérdeztem: emlékszik-e tanár úr az OPW-re? Rám nézett szomorúan, és azt mondta: igen, emlékszem, de már nagyon megbántam, hogy olyan lelkesen beszéltem róla. Sokszor bizony, egy pedagógusnak is meg kell küzdenie azzal, hogy az óráin ne azt mondja, ami a tankönyvben van, hanem az igazat mondja.

Nagy kérdések ezek. Át és át van szőve az életünk az igaz beszéd, a valóságra vonatkozó állítások súlyos dilemmájával. Még inkább így van ez az egyházban. Néhány éve egy egyházi gyűlésen felállt egy lelkipásztor és mennydörögve tiltakozott az ellen, hogy a budapesti teológián azt tanítják, hogy Jézus Krisztus nem megváltó. Felállt egy másik lelkész és megpróbálta részletesen megtudni, miről van itt szó, de ő rögtön leült és azt mondta, többet nem is nyilatkozik, ez tűrhetetlen, ez felháborító, ez katasztrófa. Én utánamentem a dolognak. Elkértem a dogmatika tanár kézikönyvét, az Újszövetség tanár könyveit, elkértem a homiletikai jegyzeteket, hátha találok bennünk egy mondatot: Jézus Krisztus nem megváltó. De nem találtam. Elmentem a dékáni hivatalba is érdeklodni, s a végén kiderült, hogy korábban egy német teológus tartott vendégelőadást, s ő fejtegetett ilyen gondolatokat. Igaz, utána megkapta a magáét. Ám egy lelkes teológiai hallgató beszámolt a lelkipásztorának az előadásról, amiből a mi emberünk oda konkludált, hogy ezt tanítják a budapesti teológián. Ekkor írtam neki egy levelet, és megkértem, legyen szíves, bizonyítsa be, hogy melyik budapesti teológiai tanár tanít ilyet. Amennyiben nem tud ilyet bizonyítani, akkor kérem, hogy nyilvánosan vonja vissza ezt a rágalmát, szeretettel emlékeztetve őt arra, hogy a kilencedik parancsolatot a lelkipásztoroknak is be kell tartani. Lett belőle nagy rebillió-ribillió, hogy ő nem így gondolta, nem azt akarta mondani.

Ám éppen ebből az esetből láthatjuk, hogy milyen könnyen ráugrik az ember a rosszra. Milyen könnyen felnagyít és rosszá forgat egy hírt. Milyen könnyen felhabosít egy vádat. Milyen jól esik nekünk rosszat mondani. Pedig, ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Jaj, kedves testvérek, ha tudnánk, hogy a barátaink mit mondanak rólunk, mikor mi nem vagyunk ott?! És, jaj, gondoljunk arra, hogy mi mit mondunk a barátunkról, mikor ő nincs ott! Milyen jólesik az embernek, hogy csiklandozza a máját, milyen jól kielégíti a szívét, hogy dobog az ott, belül, amikor rosszat hallunk, amikor álszent mód elképedhetünk, sőt még hozzá is tehetünk a vádhoz. Rosszal tódítjuk a rosszat.

Mit mond Jakab apostol a levelében? Egy forrásból jön ki édes és keserű. Egy szájjal átkozzuk felebarátunkat és áldjuk az Istent. Nem kellene ennek így lennie. A megosztott szívből jön ez, abból a tényből, hogy az ember való-énje és igaz-énje között megosztottság van. Nem új jelenség ez, nem 20. századi tünet, ez a bűneset óta így van. Ez az ősbűn egyik lenyomata. Az ember identitásválságban szenved, és ennek része, hogy mást mondok a barátomnak, amikor együtt vagyok vele, és mást mondok, amikor a háta mögött beszélek róla. Másnak tudom mutatni magamat, mint ami vagyok valójában. Vajon nem a meghasadt énnek, a kettősségnek a jele ez? Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Isten törvénye azt kívánja, hogy ne puszta jog szerint, hanem szív szerint terjesszük ezt ki felebarátunkra.

3. Hogy miképpen lehetséges ez, azt nemcsak az dönti el, hogy általában mit tartunk hazugságnak, és hogy miképpen harcolunk a hazugság ellen. Az is számításba jön, hogy cselekvő értelemben is értelmezni tudjuk-e a parancsolatot. Amikor arról hallottunk, hogy ne ölj, akkor ennek pozitív, cselekvő értelme az, hogy támogasd a másik életét. Amikor arról hallottunk, hogy ne lopj, akkor ennek cselekvő megfordítása az, hogy adj. Ez most így hangzik: tégy felebarátod mellett igaz tanúbizonyságot. Hogy miképpen bomlik ez ki, abban a régi református hagyomány siet segítségünkre. A Heidelbergi Káté írójának Ursinus Zakariásnak magyarázata alapján a következőképpen lehet bemutatni azokat az erényeket, amelyek segítenek bennünket az igazság és az igazmondás területén.
   
   

Mindenekelőtt áll az elfogulatlanság és a pártatlanság. A megfelelő latin kifejezés igen fontos, a candere igéből származik, ez tiszta fény jelent, ebből a szóból származik a kandeláber is. Az elfogulatlanság olyan, mint a gyertya tiszta, fehér, izzó fénye. Elfogulatlan, ugyanakkor méltányos és jóhiszemű az ilyen lélekkel hozott ítélet. Milyen érdekes, az igazság szobra, Justitia bekötött szemmel mérlegel. Ez a pogány Justitia. Mintha az igazság kilóra mérhető lenne. A bibliai értelemben vett igazság és tiszta ítélet mindig nyitott szemű, látó ítélet. Olyan, mint amikor valamit fénybe helyezünk. Amikor Péter apostol arról beszél, hogy legyen tiszta a gondolkodásunk, akkor egy ehhez hasonló görög kifejezést használ, a tiszta az, amin át tud világítani a nap. Átlátható. Transzparens. Az igazsághoz való első viszonyunk legyen ez a tiszta, elfogulatlan és méltányos ítélet, melyben jóhiszeműség lakozik, nem pedig gyanakvás és rosszhiszeműség. Milyen érdekes, hogy még amikor jót hallunk, akkor is gyanakszunk. Azt is mondhatnám, hogy tipikus magyar vonás ez, de valószínű, más népeknél is így van ez. Ha azonban a magyar ember hall egy igazi jó hírt, akkor is gyanakszik, akkor is megpróbálja azt egy kicsit megkormoztatni: nem lehet az olyan jó, nem lehet az igaz. Milyen érdekes! Gondolkozzunk el ezen, annak a fényében, hogy bezzeg, amikor rosszat hallunk, rögtön azt mondjuk: ez igaz, ez biztos így van.

Az igazmondás nagy erénye az egyszerűség, a simplicitas. Lehet az igazat úgy is elmondani, olyan nyakatekerten, körülményesen, értelmetlenül, szinte felfoghatatlanul, hogy az ember szinte belerokkan, mire felfogja. Sokszor mi is hajlunk erre. Úgy mondjuk el, úgy adjuk elő, úgy hozzuk a másik tudomására a dolgot, hogy negyven jogász se elegendő ahhoz, hogy kihámozza, mit is akartunk mondani. Mondjuk egyszerűen! Olyan egyszerűen, hogy egy gyermek is megértse. Olyan tisztán és áttekinthetoen, hogy bárki felfoghassa. Az egyszerűség önmagában az igazság egyik nagy kritériuma.

Az igazmondáshoz hozzátartozik a következetesség is. Gyakran lehet látni a televízióban olyan filmeket, amelyekben irodalmias vagy kitalált bírósági helyzetekben a vallomást tevő tanút megtámadják, nyomást gyakorolnak rá és ő meginog, és megváltoztatja a vallomását. De bizony sokszor így van ez a valóságban is! Kedves testvérek, tartsunk ennek a parancsolatnak a fényében önvizsgálatot! Mennyire vagyunk mi következetes emberek? S most nem a makacsságról beszélek, nem is a fafejűségről, s végképp nem arról, hogy valaki a tények tiszta és világos ismerete ellenére is kitart amellett, ami mellett ostobaság kitartani. Arról beszélek, hogy mennyire vagyunk következetesek az igazságban.

Ezt a következetességet egészíti ki egy másik erény, a docilitas, a tanulékonyság vagy fogékonyság, s voltaképp ez a kettő össze is tartozik. Aki fogékony az igazságra, az biztosan nem lesz fafejű, biztosan nem lesz megátalkodott makacs, biztos, hogy az igazság fényében meg tudja változtatni véleményét. Ehhez az igazság iránti fogékony alázat kell, mert nem könnyű dolog belátni a tévedésünket, nem könnyű dolog rájönni és vállalni, hogy melléfogtunk, hogy megtévedtünk ítéletünkben. Még nehezebb dolog azután bocsánatot kérni, s még nehezebb ezután visszavonni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha megvan bennünk a docilitasnak, a tanulékonyságnak, a fogékonyságnak a nagy erénye.

Különös módon ide tartozik a hallgatni tudás titokzatos erénye is. Nem biztos, hogy azok az igazmondó emberek, akik mindig, mindent kikiabálnak. Aki így tesz, talán megfelel Kant rigorizmusának, de nem az élet törvényeinek. Kant a Gyakorlati Ész Kritikájában arról értekezik, hogy mindig igazat kell mondani, pontosan fordítva, mindig meg kell mondani az igazat. Nos, azt gondolom, hogy annak idején, amikor egy ÁVÓ-s keresett egy üldözött személyt, akit elbujtatott a családja, nem biztos, hogy a hitves köteles volt megmondani az igazat. Ha szigorúan értelmezzük Kantot, akkor a hitvesnek fel kellett volna jelentenie férjét. Ám az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ha kell, a másik érdekében, tudok hallgatni. Nemcsak ilyen szélsőséges esetben, hanem a tapintat erényére való tekintettel is. Igen, megmondhatjuk az igazat úgy is, hogy porrá zúzzuk vele a másikat. Ez elsősorban a kamaszokat szokta jellemezni. Kinyílik a szemük, s már látják, hogy a szülő mégsem félisten, mégsem apu a legerősebb, mégsem anyu főzi a legjobb levest, aztán nem mindig érnek rá, amikor ők azt igénylik, nem mindig tudnak mindent megmagyarázni, stb. Tehát a gyerek szemében is oda kerülnek a szülők, ahova valók, - ember lesz belőlük. Ám a kamasz ezt nehezen tudja feldolgozni. És metszően fogalmaz: apu, hazudtál, nem tartottad meg a szavadat, pedig megígérted, hogy eljössz velem focizni, vagy: anyu, becsaptál, mert megígérted, hogy megszerzel nekem ezt vagy azt, de nem tetted meg. Ilyen élesen és keményen tud fogalmazni a gyermek. S amikor mi is megkapjuk ezt a gyermekeinktől, akkor éljük át, hogy mennyire tud ez fájni. Pedig nekünk is mind a mai napig, vén fejjel is tanulni kell úgy mondani az igazságot, hogy ne sebezzünk, hanem gyógyítsunk vele. Ez az igazi nagy művészet. Az az igazmondás igazi nagy erénye, ha úgy tudom elmondani az igazat, úgy tudok mellette érvelni, úgy tudom megfogalmazni, hogy azzal nem összezúzom a másikat, hanem meggyógyítom.

Igazat mondani úgy, megtalálni az igaz szavakat úgy és azért, hogy meggyógyuljon általa a másik, hogy a szívében a megosztottság megszűnjön, hogy a kétértelmű emberből egyértelmű legyen, hogy az életnek ez a nagy kizökkentsége, ami miatt az ember nem annak mutatkozik, ami valójában, és nem tudja önmagát úgy elmondani, mint aki valójában – nos, ez a parancsolatban bennefoglalt feladat. Krisztus gyermekeire az a feladat hárul, hogy igazmondással, igaz és tiszta beszéddel magához Istenhez, az igazság forrásához vezessék el a másik embert. Mert, ha abból a forrásból veszünk, ha abból a vízből iszunk, meggyógyulhatunk. Mert Isten nem hazug. Mert Isten soha nem hazudott. Mert Isten igazsága mellett szavatol Isten minden cselekedete, mert Isten kinyilatkoztatása számunkra nézve is megújulás.

 Mikor tehát ezt a parancsolatot halljuk: “ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” akkor nem csak az a feladat, hogy ne vétsek a bírósági kódexek ellen, hogy aztán elmondhassam magamról: hála Istennek, soha bíróság előtt nem hazudtam. Ezt elmondhatja akárki, akinek soha nem kellett bíróság elé állnia, nem nagy érdem ez. Nem ez a tét, hanem az a tét, hogy mi, akik Isten szava és bizonyságtétele által újjászülettünk, úgy beszéljünk, hogy másokhoz szóló beszédünk gyógyítson. Meggyógyítsa a szív bűnös megosztottságát, a szív és az élet tragikus kétértelműségét. Az a feladat, hogy amikor igazat mondok, akkor az igazsággal áldást mondjak. Amikor tisztán és őszintén beszélek, a beszédemben ne átok, pusztulás, rombolás legyen. Ezért, ezt a parancsolatot nem az ember jól felfogott érdeke, nem a történelmi tapasztalatból kiizzadt, kiérlelt általános etikai meggyőződés, hanem maga a szabadító Úr parancsolja.

Én az Úr, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, én parancsolom, én követelem, ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Én az Úr, aki megszabadítottalak, parancsolom, tégy a te felebarátodról és a te felebarátod mellett és a te felebarátodért igaz tanúbizonyságot.
Ámen