A kicsinyhitűségről és a hitről

Kedves Testvérek!

A mai napra kijelölt Újszövetségi részt olvastam fel, mely, mondjuk így, valóban mai napra, mai korra kijelölt igeszakasz, mert a modernkor mostohagyermekéről szól. Nem arról a gyermekről, akit odavisz a szerencsétlen édesapa Jézushoz, ő is mostohagyermek, hiszen epilepsziás, ki tűzből vízbe és vízből tűzbe esik, gyógyulásra vár, tehát beteg. S a szenvedő gyermek, ha bevalljuk, ha nem, mostoha sorsú, mert nem élhet úgy, mint a többiek, nem olyan, mint a többiek. Én azonban a modernkor mostohagyermekéről szeretnék szólni, ez pedig a hit, mert ez a történet a hitről szól. Nem kell most részletesen bemutatni, hogyan lett a mi korunkra mostohagyermekké a hit. David Hume, a nagy skót felvilágosító filozófus írt egykor egy igen fontos tanulmányt, melyben sok új dolgot nem mond ennek kapcsán, de szépen összefoglalja a dogok akkori állását, s ebből mára is sok minden kikövetkeztethető. Arról beszél itt Hume, hogy nagy bajban van az igazi hit, mert két szélsőséges veszedelem fenyegeti, az egyik a babona, a másik a rajongás. Szerinte a papok azért élesztgetik szüntelenül a babonát az emberekben, mert a babonás ember fél, és ezért a papnál keresi a módját, hogy kimeneküljön a babonából. Másrészt viszont ott vannak a rajongók, mindenféle szekták, őrületek, pszichózisok. Az igazi hit tehát nagy veszélyben van. Azt javasolja mindazoknak, akik igaz hívő titulust akarnak kitűzni a mellükre, akik nem akarnak sem babonásak, sem rajongók lenni, hogy csatlakozzanak a tiszta ész vallásához. Igen ám, csak amikor a tiszta ész vallásához akar valaki kapcsolódni, rögtön azt hallja, hogy alkudozni kell. Meg kell alkudni azzal, amit a modern ember megismert a világról, azzal, ahogyan ezt a világot elképzeli. Egyszóval, immár kétszáz éve szinte lehetetlen a dolog, s azért mondom, hogy mostohagyermek lett a hit, mert gyerek is, meg nem is. Gyermeki státusza van, de nem szeretik úgy, minthogyha igazi gyermek lenne. Hogyan? A hit vadhajtásai mellé odateszik a hitet.  Például, a hiszékenységet mellé odateszik a hitet. A kettő, tudjuk, nem ugyanaz. Aztán a hit mellé odateszik a rajongást. Tudjuk, hogy ez a kettő sem ugyanaz. Aztán felszólítanak: ha hívő akarsz lenni, alkudj meg az ésszel! Alkudj meg a tudománnyal! Alkudj meg a modern világképpel! Mivel? Éppen azzal, amit a modernkorban mindig is a hit ellenségeként mutattak fel. Szerintem ugyan nem az, de így szokták bemutatni. Egyszóval, ha életben akar maradni a hit, tegye le magát ellensége kezébe. Régóta ismerjük ezt az alkut mindannyian. Amikor az ötvenes években az ateista állam meghirdette a vallás elhalásának elméletét a tudományos materializmus jegyében, azt javasolták az egyházaknak, hogy életben maradásuk érdekében alkudjanak meg azzal a pártállammal, amelyik a vallások elhalásának programját meghirdette. Értjük ezt? Ha életben akarsz maradni, köss házasságot a hóhéroddal. Ha hívő akarsz lenni, köss alkut a hit ellenségeivel. Ezért mondom, hogy mostohagyerek a hit.

Arról nem is akarok hosszasan beszélni,  hogy mind a mai napig úgy van valahogy, hogy amikor hitről esik szó, vagy arról, hogy hívő volnék, vagy valaki hívő lenne, ezt mindig egyfajta szégyenkezéssel emlegetjük. Annyiszor látom, még a lelkészi hivatalban is, hogy hitről beszélgetve, szinte nem tanácsos megkérdezni, tessék mondani, hívőnek tetszik lenni? Látom, megrebben a szeme, s talán nem azért, mert valami nagyon bensőséges, finom dologról lenne szó, amiről nagyon nehéz beszélni, nagyon nehéz megnyilatkozni, hanem azért, mert így nőttünk fel, így szoktuk meg. Szégyellje csak a hívő, hogy ő hívő. A hívő nem ebbe a világba való. A hívő a babonának, a rajongásnak a szerelemgyereke, kinek azért megengedi a modernkor, hogy itt legyen velünk-köztünk egy kicsit. S mi hívők is így vagyunk ezzel. Hány helyzetet elmulasztottunk már, amikor egyszerűen csak annyit kellett volna mondani: nézd, én hívő vagyok. Ám ha erről beszélni kell, már eleve úgy kezdjük, hogy elpirulunk, mintha valami furcsa madár lennénk, miközben a mi időnkben már semmit nem szégyell az ember. Tessék csak megtekinteni a nyilvánosság fórumait, TV-t, rádiót, médiumokat, és azt látjuk, hogy a mai ember semmit sem szégyell. Semmitől el nem pirul. A legundorítóbb dolgok nyilvánosságot kapnak. Olyakor a legförtelmesebb személyiségek lesznek a médiasztárok. X Y, aki valami valóságnak nevezett showban az egyik legundorítóbb szereplő volt, hipp-hopp, médiasztár lett. Semmit nem szégyellünk, semmi nem esik nehezünkre, csak a hitről beszélni esik nehezünkre.

Bizonnyal azonban mégsem csak arról van szó, hogy ilyen lett a mai világ, és a hivő ebben a mai világban nehezen találja meg a helyét. Bizonnyal nemcsak arról beszélünk tehát, hogy de jó lenne, ha megint eljönne az a korszak, amikor valaki bejelenti, hogy ő hívő, s cserébe rögtön jogosítványokat és előjogokat kap. Mint mikor például Konstantin császár kiadta a vallási tolerancia rendeletét, s azzal segítette a keresztyéneket, hogy a keresztyén katonák vasárnap kimenőt kaptak. Nekik nem kellett a helyőrségben masírozni, védfalat építeni, őrségben állni, ők mehettek vasárnapot ünnepelni. Nyilván, a vasárnap erejéig minden katona keresztyén akart lenni, ha már ilyen privilégiumokkal járt a hit. Az ember már csak ilyen. Nem erről ábrándozunk, kedves testvérek! Ez már a múlt, és legyen a múlté is. Most egyszerűen az a kérdés, hogy miért pirul a hívő, amikor kimondja: hívő vagyok!? És miért nem pirul el a mai ember, amikor rázúdul ennek a kultúrának – ha ez ugyan kultúra ez – minden mocska és szennye? Mostohagyerekről szól tehát, kedves testvérek, a mai történet.

A történetben háromszor esik szó hitről, mind a háromról rövid említést teszek, aztán az egyikről szeretnék részletesebben szólni. Jézus lejőve a megdicsőülés hegyéről egy kavargó tömeget lát. Odarohan hozzá egy édesapa, leborul elé, és könyörögni kezd: Uram, gyógyítsd meg a gyermekemet, súlyos beteg, megszállott, hol a tűzbe, hol a vízbe veti magát, elhoztam őt a tanítványaidhoz, ők nem tudták meggyógyítani. S akkor Jézus kifakad: ó, hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek, meddig tűrlek még benneteket. Először tehát: hitetlen nemzettség. Másodszor azt halljuk, hogy a tanítványok a gyógyítás után félrevonják Jézust, és – ahogy az Ige mondja – magukban, vagyis privát tanítványi körben megkérdezik: Mester, mi miért nem tudtuk kiűzni. Jézus azt mondja nekik: a hitetlenségetek – szó szerint: kicsinyhitűségetek -miatt. Erről szeretnék majd többet beszélni. S harmadszor Jézus azt mondja:, ha csak akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek, menj innen amoda, elmenne, és nem volna semmi lehetetlen nektek. A hitetlenségről, a kicsinyhitűségről és a hitről van tehát szó.

Azt talán sejtjük, mi az, hogy hitetlenség. Azt talán érezzük, vagy tudjuk, mi az, hogy hit. Hadd szóljak most erről a különös és talányos szóról: kicsinyhitűség. Az hogy a kicsinyhitűség nem átmenet a hitetlenség és a hit között, éppen itt mutatkozik meg. S az is itt tárul fel, hogy a hit, vagyis a minden, vagyis az a nagy titok, aminek a hatalmában még a hegy is odébb megy, miért válhat egyszerre csak mostohagyermekké. És az itt látjuk meg, hogy miért olyan szegény, szerencsétlen a hitetlenség miatt a mi korunk.

A görög szövegben ez a szó áll itt: alig-hit. Ám rögvest meg is zavarodunk, mert Jézus itt azt mondja a tanítványoknak, hogy azért nem tudtátok meggyógyítani a beteget, mert alig-hitűek, kicsinyhitűek vagytok, ám a következő mondatban máris azt mondja, hogy ha csak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag…. Mekkora egy mustármag? Nem nagy, kicsi, egész pici. Mintha Jézus az egyik szavával ütné a másikat. Az egyik helyen azt mondja a tanítványoknak, hogy kicsinyhitűek vagytok, a másikon meg, hogy bárcsak akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, olyan kicsi is elég lenne. Egyszer az a baj, hogy kicsinyhitűek, máskor meg az az ígéret, hogy ha akármilyen kicsiny hitetek lesz is, azzal minden lehetséges lesz számotokra. Hadd olvassak fel azonban néhány, ebből a görög szóból képzett egyéb szóalakot, melyek a Bibliában is és a klasszikus görögben is fellelhetők, és máris érteni fogjuk, hogy mit ért Jézus a kicsinyhitűségen, s érteni fogjuk, hogy Károli Gáspár miért nem így fordította ezt a szót, hogy kicsinyhitűek, hanem úgy, hogy hitetlenek. Mert ez a fajta kicsinyhitűség tulajdonképpen hitetlenség. Egy görög történetíró egy katonai vereség okait taglalva a katonák lelkületére is kitér, és azt mondja, hogy a katonákban olygo psychos volt: alig volt bennük lélek, vagyis bátortalanok voltak. Mi magyarra ezt szabatosan így tudjuk fordítani: gyávák voltak. Olygo psychos: kicsinyszívű – kicsinylelkű – bátortalan - gyáva. Az a katona, aki úgy megy harcolni, hogy a pszüchéjében, a lelkében nincsen erő,  cél, bátorság, sőt, pszüchéje sincs, vagy olyan kicsi, hogy szinte nincs is, az gyáva, az a katona meg fog futamodni. Másutt egy filozófus az emberi életkorról értekezve azt mondja, hogy sokan vannak, akik hosszú ideig élnek, és ennek okai számosak, viszont vannak, akik rövid ideig élnek és ennek okai is számosak, majd azt javasolja, hogy nevezzük rövidéletűeket így: olygo bios.  Aki rövid életű: alig-életű, voltaképpen már nem is él, nincsen igazán élete.  Egy régi görög komédiában valamely kopaszkás emberről beszélgetnek, és azt mondják rá: olygo trychos: alig hajú. Megjegyzi az egyik szereplő: nem lenne helyesebb azt mondani: kopasz.  Az alig-hajúnak ugyanis nincs is haja, csak úgy mutatóban van a fején valami.

 Erről van szó, kedves testvéreim. Az alig-hitűnek, a kicsinyhitűnek nincs hite, csak mutatóban van valami. Nincsen bátorsága, csak olyan mozdulatai vannak, mintha bátor lenne. Hitének nincsen élete, mert a hitének napjai meg vannak számlálva. Amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy kicsinyhitűek, így is lehetne fordítani: alig-hitűek, rövid-hitűek. A kis görög szó azt jelenti, hogy alig, éppen, valami nagyon kevés. Ez azonban nem kicsinyítő képző, tehát nem azt jelenti a szó, hogy hitecske. Olyasmit jelöl inkább, ami nem elég ahhoz, hogy az legyen, aminek lennie kell. Amikor Jézus azt mondja: „a ti hitetlenségetek miatt,” vagyis a ti rövid hitetek miatt, alig hitetek miatt, úgy kell azt értenünk, hogy ennek a hitnek vannak mozdulatai, gesztusai, s úgy tűnik, mintha teljesen hit lenne, de lám, az első nehézségen fennakad.

Igen érdekes a tanítványoknak a kérdése, különösen az előzmények fényében. Az édesapa szeretné a gyermekét meggyógyíttatni, elviszi hát előbb a tanítványokhoz, aztán Jézushoz. S azt mondja Jézusnak, elvittem őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani. Később a tanítványok már nem azt kérdezik Jézustól, hogy mi miért nem tudtuk meggyógyítani, hanem azt, hogy mi miért nem tudtuk kiűzni belőle az ördögöt? Nem tudom, kedves testvéreim, érzitek-e a különbséget? Mikor a tanítványokhoz odaviszik a beteg gyereket, úgy próbálják végrehajtani a gyógyítást, ahogy látták, ellesték. Volt egyszer egy ácsmester, aki inkább „mekk-mester” volt, , mert sose tanulta a mesterséget, csak nézte, hogy mások miképpen csinálják.  Megbízták egy háztető elkészítésével, s az bizony háromszor is összedőlt. Mindig is voltak efféle mesterek, akik úgy szemre eltanulták a dolgot, bár nem értették annak velejét. Talán ilyenek voltak a tanítványok is. Nézték és megpróbálták ellesni,  hogyan csinálja Jézus. Láthatták is eleget. Jézus számos beteget meggyógyított. Ők meg eltanultak a mozdulatokat, de amikor ott volt az éles helyzet, nem mentek semmire, mert éppen azt nem tudták, hogy miről van itt szó. Így mondja az eredeti szöveg: képtelenek voltak a terápiát végrehajtani. Aztán odamennek Jézushoz, s megkérdezik Tőle: mi miért nem tudtuk kiűzni? Ez azt jelenti, hogy úgy akartak terápiát alkalmazni, hogy nem tudták a diagnózist. Vajon, nem ilyenek vagyunk mi sokszor? Ellessük az isteni világ szentségéből a mozdulatokat, aztán megpróbálkozunk velük. Ám nem tudjuk, hogy miért kell azt csinálni. Nem tudjuk, csak láttuk, hogy valakinél ez működött. Hallunk is boldog beszámolókat arról, hogy meghallgattatott az imádság, meggyógyult a súlyos beteg. Hogyan kell ezt csinálni? Hallunk csodálatos bizonyságtételeket, hogy valaki elfogadta Isten vezetését és az egész életgubanca kiegyenesedett. No, hogyan kell ezt csinálni? Hogy csinálta az illető? De nem az a kérdés,  hogy hogyan csinálta! Soha nem ez a kérdés! Az a kérdés, hogy hitte-e aki csinálta. Mert abban a hitben, amiről most beszélünk, ebben a szegény, szegény mostohagyerekben, melyről mi is sokszor pironkodva beszélünk, ebben a hitben rejlik a felismerés, a csodálatos képesség. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, a történet első felében csak arról van szó, hogy a tanítványok képtelenek voltak a terápiát végrehajtani. A történet második felében viszont kiderül, hogy azt se tudták, mit kellett volna nekik csinálni. Jézus most arról beszél, hogy ez az alig-hit, ez a mímelt-hit elporlik, és elégtelennek bizonyul, amikor az ember nehéz helyzetekbe kerül,  amikor a hit szemeivel kellene látni és a hit valóságában kellene cselekedni.

A teológián, volt egy humoros mondású professzorunk, aki az egyik vizsgánkon az egyik készületlen diáktársam teljesítményét így kommentálta: nézze, ez nekem most már elég, magának meg elégtelen. A humoros mondás is fényt vet arra, hogyan is vagyunk a mi hitünkkel. S milyen érdekes, kiderül Jézus szavából,  a mustármag hasonlatából, hogy Ő aztán végképp nem mennyiségekben méri a hitet. Az imént még azt mondja: ó, ti kicsinyhitűek, most pedig azt mondja: ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag. Szegény tanítványok, végképp meg lehettek zavarodva! Az előbb az a baj, hogy kicsiny a hitünk, most meg elég a lenne kicsiny a hit is! Mi hát akkor a baj? Az a baj, kedves testvéreim, hogy a hit minőséget jelöl. Azt mondja Jézus: ha van hited, mindegy, hogy milyen kicsi. Akkorka is lehet, mint egy mustármag. Ha van hited, miden lehetséges, akkor csodák történhetnek, akkor megnyílik  előtted az isteni kegyelem legteljesebb világa. Elég, ha olyan kicsi, mint a mustármag. Óriási nagy kaput is ki lehet nyitni egy kicsiny kulccsal.  Ha viszont nincsen valódi hited, mindegy, hogy milyen nagy az, az még csak alig-hit, az még csak majdnem-hit, az még csak olyan, mint a kopasz ember fején a két hajszál, az még olyan, mint a katona lelkében a mímelt bátorság, ami nem bátorság, hanem gyávaság, az a hit csak olyan, mint a haldokló emberben a pislákoló élet, ami már nem élet, az már csak alig-élet. De ha van hited, bármilyen kicsi is az, mindent megnyit, amire szükséged van.

Honnan veheti az ember a hitet? Hogyan lehet erre a hitre szert tenni, hogyan lehet ez az enyém? Tudjuk mindannyian jól a feleletet. Úgy, és azáltal, hogy az ember kéri. Mert a hit azzal kezdődik, hogy megtanulunk kérni. Magamtól csak arra juthatok el, amire ez a mi egykori mekk-mesterünk: ellesek néhány suta mozdulatot. Megtanulunk kérni? Miért kérni? Azért, mert ez a hitnek az első mozzanata, ekkor kezd bennünk az igazi hit, a valóságos hit kibontakozni. Ez a hit első mozdulata, ez a felismerés, belátás, hogy amire nekem szükségem van, nem áll a rendelkezésemre. Ez a felismerés a hit első mozzanata: nekem Isten gyermekévé kell lennem, és Isten gyermekeként kell mindent szabad szívvel elkérnem. Éppen ez az igazi hitnek az első mozdulata. Isten és az ember kapcsolata személyes kapcsolat, abban nem mechanizmusok hatnak. Ó, szegény tanítványok,  hány mozdulatot kipróbálhattak, mennyi imádságot elmondhattak, amit a Mestertől láttak-hallottak, bízván, annak úgy kell működni! Ám a hit nem paradigmatáblázat, a hitet nem úgy tanulja az ember, ahogy a gyermek a szorzótáblát, addig gyakorolva, amíg nem megy. Noha így vagyunk vele sokszor, és éppen ezért is hagyjuk el a hitet. Gyakoroltuk mi ezerszer a gesztusait, s mégsem ment. Hát akkor hagyjuk! Nem, nem, kedves testvéreim, így nem lehet! A hit minket Isten személyes valóságához visz oda. Otthon, a családban sem mechanikusan vannak a dolgok. Nem úgy van, hogy a gyermek a születésekor kap egy nevelési szerződést, a szülők meg mechanikusan teljesítik azt, s viszont a gyermek is átad születésekor egy engedelmességi szerződést, és azt rendesen betartja. Nem így van az én és az én Istenem dolgában sem. Mert a hit ott van, ahol a lélek a lélekkel találkozik. A hit ott van, ahol a szív a szívvel találkozik. A hit ott van, ahol az ajándékozó és a megajándékozott találkozik. Legyen ez az első lépésünk, amikor hitről beszélünk. Pironkodás, szemérmesség, eltakarás, eltusolás helyett, legyen ez az első lépés. Ez a boldog felismerés,  hogy lehet kérni ezt az igazi, élő hitet. S akkor le lehet tenni alig-hitünket, ezt az éppcsak-hitünket, le lehet tenni a hit-utánzatainkat, hogy megnyerhessük az igazit, beléphessünk Isten országába, hol az Ő akaratából minden lehetséges legyen, mert minden lehetséges a hívőnek.

Ámen