A kenyérszaporító

A kenyérszaporító

Karátson Gábor temetésén, 2015. augusztus 26.

Van abban valami ijesztő első hallásra, ahogyan az evangélisták, de főleg Márk, újra meg újra kimondanak egy szót:  tüstént, azonnal, egyenest... – Itt is: „tüstént (egyenest) hajóba szálltak...” Az imént még a kenyérszaporítás csodája ismétlődött, s mint minden csoda, ez is amúgy komótosan bontakozik: előbb a szükség felismerése (nincs mit enniük, kidőlnek az úton), aztán a lehetőségek felmérése (hány kenyeretek van? – hét), aztán az eszközök előteremtése és a körülmények kialakítása (vette a hét kenyeret, a sokaságnak pedig megparancsolta üljenek le), aztán a  tanítványok ismétlődő mozdulatai (megszegte a kenyeret, a tanítványainak adta, hogy eléjük tegyék – és ők a sokaság elé tették). Már-már rutinos mozdulatsorozat ez a csoda kellős közepén! Aztán az eredmény számbavétele, a maradék összegyűjtése... Már-már nem is csoda ez, hanem kieszközölhető, elvárható cselekménysor -, így van (így kell) lennie Isten dolgának velünk. Ahogy, ha elcsavarjuk a költő sorát: az én ügyem a Te ügyed (a hangsúlytól függ).

S ekkor nem azt mondja az evangélista, hogy ekkor, vagy ezután, hanem azt: és azonnal (egyenest, tüstént) hajóba szállt Jézus a tanítványaival. A tanítványok tehát egy percig nem élvezhetik a sikert (a mindenkori embernek, de főleg a mai embernek ezt a céltalan célját, boldogtalan boldogságát). Ki érti ezt? Hová ilyen tüstént? Később a hajón, amikor a tanítványok aggodalmaskodni kezdenek, hogy csak egy kenyeret vittek magukkal, lesz-e eleség, Jézus rájuk pirít: mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek, hát ennyire kemény a szívetek, hát nem emlékeztek, mikor megszegtem az öt kenyeret ötezernek, a hét kenyeret négy ezernek, mennyi maradt? Hogy-hogy nem értitek hát?

Ez az élet dolga, hogy megértsük. Ahogyan majd a tanítványoknak a Mester feltámadása után, mikor megjelenik nekik, éppen a kenyér megtörésekor esik le a pikkely a szemükről és talál hiteles örömre a szívük – a kenyér megtöréséről ismerik fel őt. Ez az élet dolga – hogy miközben már-már rutinosan, komótosan járunk-kelünk, engedelmeskedünk, cselekszünk, élünk a csodák közepette, éppenséggel az egész életünket csodák pecsételik be, aközben, engedni kell a Mester szavának – és azonnal, egyenest, tüstént oda kell hagyni a diadalt, a sikert, az ünneplést, és a helyünkre kell állanunk. A csoda éppen akkor lesz azzá, amikor otthagyjuk, hogy a csodatevőt kövessük egész életünkkel.

Karátson Gábor értette ezt a szót – a közvetlenség és egyenesség isteni titkát. Kitérő nélkül járt a csángókhoz is, akiket egyenest a szívébe fogadott, egyenességgel volt hűséges 1956-hoz és vértanúihoz, nem habozott világoltalmazásba fogni, mégha az csupán egyetlen kidöntésre ítélt fát is jelentett volna,  gond nélkül hagyta ott a sikert, hogy alkothasson, a barátai számára akkor is a barátai maradtak, ha elálltak mellőle. Nem mérette a csodát,  hanem csodálta. S ha csodálhatta, akkor volt boldog.

Ezért értette – vagyis tanulta, hogy ez a „tüstént” időt is jelent, ezek azok a kiterjedés nélkül pillanatok, amelyek átszövik az életünket, elrendezik a komótos évtizedeket, évezredeket, a maradandó és elfeledett időket, az áhított és az elsikkasztott időket – mert mindig ezek az egyenes pillanatok a döntő órák.

S értette, hogy ez a tüstént voltaképpen erkölcsi szó is, ez maga minden erény alapja: egyenest, kerülő nélkül odaállni, ahol az igazság van, egyenest kimondani, például azt 1956 után: bizonyos voltam benne, hogy magyar nyelven eztán már csak hazudni lehet. S azért egyenes  ez a beszéd – mert nem minősít velük senkit, csak tudomásul veszi a maga sorsát.

Mert értette, vagyis tanulta azt is, hogy ez a tüstént – ez elodázhatatlanság, ez a prolongálhatatlan vállalás, a helytállás, a helyben maradás – és hogy nincs ebben semmi sztoikus rezignáció, és nincs benne magamutogató álhősiesség sem,  ez csak egy egyszerű felismerés, hogy kerülők nélkül kell annak lennünk, akik vagyunk – mert minden kerülő késedelem, halogatás, öncsalás, létrontás. Igen, így mondta egyszer – a tévútnak is van értelme, de ezt csak az mondhatja, aki már elindult haza egyenest.

Mert végül azt kell megértenünk, hogy szavát idézzem: csak az segíthet rajtunk, hogy van Isten. Éppen ezért nem halogat semmit Jézus. Nem halogat semmit, ami az üdvösséghez kell – egyenest arra tart, bármilyen elképzelhetetlen is az út. És arra viszi tanítványait is.

S éppen azért csoda a kenyérszaporítás -, és csoda a világ minden dolga, nagyszerűsége, amelyből maradékkal is van bőven. Adni tehát nem valami mennyei mesterség, isteni know-how. Azért csoda, mert feltétlen, ahogy aztán rögvest, feltételek nélkül be kell szállni a hajóba és el kell indulni a túlparta – Vele, az Üdvözítővel.

Karácsony Gábor kenyérszaporító ember volt -, az ajándékosztogatás rutinjában is az volt, mint alkotó: író, festő, gondolkodó, útkereső, tanító, tiltakozó, mester és tűnődő -, amit Krisztus a kezébe adott, azt ő sokak lába elé letette.  De kenyérszaporító volt abban a bizonyosságában is, hogy tudta: gazdagabb az Isten, mint a végszükségeinkből fakadó zsenialitásunk. Megváltás nélkül csak ügyeskedés az élet – holott egy ügy volna: az üdvösség és a feltámadás. A csoda csak pecsét – pecsét a kegyelem titkán.

Karátson Gábornak egyszer egy kemény, firtató kérdést szegeztek: Van még valami keresni valója ebben az országban egy olyan értelmiséginek, aki nem akar se lopni, se nyalni?- Így felelt. Nekünk kell itt lennünk.

De most elment, és hogy teljesjogú polgára legyen azok országának, akik váltig tanulták ezt a szót: nekünk itt kell lennünk. Itt, most, egyenest, kerülő nélkül. Ez lett hát az ő  öröksége. Ez maradt itt nekünk a kenyérszaporítás csodájából összegyűjtve, sok teli kosárral –, itthagyta nekünk a csodát. Mígnem majd -  tüstént, egyenest, kitérő és kerülő nélkül  - mi is elindulhatunk a csodák közül az üdvösségbe – kegyelemből dicsőségbe. Ámen