A jóról, a szépről és az igazról

Kedves Péter! Szándékosan mondom így: kiiktatandó lelkipásztor testvérem, mert nem találtam még jobb szót arra, hogy mi történik, amikor egy lelkipásztor nyugdíjba vonulván elbúcsúzik a gyülekezetétől. A te esetedben azt mondani, hogy »nyugalomba« vonulsz, abszurd kifejezés. Inkább mondjuk azt, hogy kiiktatunk az itteni szolgálatból.

Első hallásra szinte alig menthető, amit az igéből olvastam. Hallom szinte a zajongást: ilyen retrográd, konzervatív, nem forradalmi, nem hősies szöveget! Ki kellene húzni a Bibliából! Hát ez mi akar lenni: a királyt tiszteljétek, a feljebb valónak engedelmeskedjetek, az uralkodónak hódoljatok, és nem is kényszerből, hanem önként, szívből? Miféle keresztyénség ez? Bizony, mi mást szeretünk gondolni a keresztyénségről –, főleg a magunkéról. Mi a keresztyén embert rebellisnek, kurucnak, nyakasnak gondoljuk. Mondhatnám, természetesen, erre a zajongásra, hogy igen-igen, kell a sok nyugtalanító szó, de ez itt mégiscsak egy nyugdíjba küldő ige, s a nyugdíjasok ne ugráljanak, nem lázadozzanak, hanem szép csendbe, engedjenek le! Csakhogy éppen ebben az igében vannak olyan vonatozások, amelyek okán azt kell mondanom, hogy ha van forradalmi ige a Bibliában, akkor ez az! Ha valami a szó igaz értelmében igazi forradalmat csinál, vagyis helyére teszi a dolgokat, az emberi viszonyokat, a világban való helyzetünket, és Isten szolgáinak a küldetését, akkor ez az. Itt vannak mindjárt a körülmények. Például, körülménynek tekinthetjük, hogy vannak emberi rendelések, vannak királyok, feljebbvalók, helytartók. És vannak törvények is. A felsőbb hatalmasság pedig, jó esetben, teszi a dolgát. Vagyis bünteti a rosszat, és dicséri a jót. Persze, ritka pillanat az emberiség történelmében, amikor azt mondhatjuk, igen, a hatalmasok, a királyok, a feljebbvalók azt tették, amire Isten rendelte őket. De az apostol azt akarja, hogy megtanuljuk a múlandó és az örökkévaló közti helyes viszonyt. Roppant baj, ha a múlandó örökkévalónak tünteti fel magát, az örökkévalót pedig ideiglenesnek tekintjük. A budafoki gyülekezet tagjai ezt megérezték, reményeim szerint meg is tanulták. Ha Nagy Péter lelkész kollegái, barátai ezt a jó szolgálatot látták szolgatársukban, akkor jól és hűséggel szolgált. És hisszük, hogy hűsége megmarad. Az elhívásból ugyanis nem lehet kilépni. Sírig tart az mindannyiunk életében.

De még nem jutottunk el a lényeghez. Azt mondja az apostol, hogy úgy van az Isten akarata minden ideiglenes és mulandó közepette, hogy jót cselekedvén elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Sokféle keresztyén apologetika van. Ámbár minket a barthianus professzorunk arra tanított, hogy ne szeressük az apologetikát, mert mestere, Barth sem szerette. Csak hirdessük az igét egyenesen és határozottan, bele a világ szemébe, és ne törődjünk semmivel. De szelídebben, kevésbé polémikusan, bizony van jó valódi apológia, jó szó igazság mellett. És apológia a jó cselekedetek is. Most erről beszél Péter: úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Sokan mondhatjuk, hogy Nagy Péter barátunk akkor kapta az elhívását és indult el a szolgálatba, amikor kimondatlan imádságunk is az volt, hogy tömettessék be a hitetlenek szája. És dugja be az Úr a csúfolódok torkát. Fájdalmas volt abban az időben az üdvösség nagy titkának gyalázása, az anyaszentegyház megköpdösése, a szent szolgálat megalázása, mintha az egyetlen ügy, az üdvösség-ügy csak illúzió volna, Lenin szavával: pálinka a népnek. Hát igyanak pálinkát azok, akik ezt így gondolják, és az Úr tömje be a szájukat. Meg kellett tanulnunk, és ez nagy lélek-lecke volt, hogy Isten másképp akarja ezt, azt akarja, hogy jót cselekedvén tömettessék be az ostoba emberek szája és hallgattassék el a tudatlanságuk. Mert azt, hogy kicsoda az Isten vagy éppen– Kálvin szavával szólva –, milyen az Isten a velünk való kapcsolatában, azt a jó cselekvésben ízleli meg a másik ember. Ahogy Pál apostol is mondja: a szeretet ellen nincsen törvény (Rm 13). Jónak látszó emberi gondolat ellen van ellengondolat. Ügyes teológiai manővert meg lehet buktatni. A nagy szellemi igyekezetek akár zsákutcába is vihetnek. A szeretet ellen nincsen törvény. Mert abban kóstolja meg mindenki az Isten jóságát, - mondja korábban Péter apostol. Ezért buzdít bennünket most arra, hogy kelljen nekünk helytartók, királyok, feljebbvalók és hatalmasok közt eligazodni, legyen úgy, hogy törvényszegők közt éljünk, és legyenek akár esetlegesek a körülmények, minden más múlandó ahhoz a lehetőséghez képest, hogy belekóstoljunk az Isten igazi valóságába. 

Ebből következik a másik buzdítás, amely csak implicite van benne az igében, de szólni kell róla. Azt mondja az apostol, hogy mi már megízleltük, hogy jóságos az Úr. A 18. századi bölcselők kezdték legelőbb az emberi érzékek filozófiáját megalkotni – látás, a hallás, a szaglás, a tapintás és ízlelés. Az ízlelés és ízlés, egyik sem egyszerű dolog. Az ízlés nem velünk született képesség, tapasztalaton alapszik, hogy kell a dolgokat egymás mellé sorakoztatni, mi hova való. Nagy Péternek – szemben sok kitűnő lelkipásztorunkkal – nagyon jó kitűnő ízlése van. Ez nem puszta esztétikum, hogy például, milyen csokrot kell az úrasztalára kell tenni, vagy milyenre fessük ki a templomot, vagy milyen egy jó gyermekszíndarab. Azt a képességet jelöli, hogy a világnak, rá tudom vezetni a másikat a dolgok legmélyére. Ami ízléses, az számunkra meghökkentően magától értetődő, ez a titka. Csak ámulunk valamin: így szép, sose gondoltuk volna! Tehát Nagy Péter lelkipásztor úr szolgálatában a második dimenzió a szépre való tanítás volt. A mai ember mindent egy csapásra akar, ezért úgy gondoljuk, hogy ha valami működik, akkor már szép is. Pedig a szépséget tanulni kell, leginkább az Isten szépségét. Jonathan Edwards-szal szólva: Isten szép, Ő maga az igazi szépség. Erre megtanítani nagy szolgálat. Nincs ugyan beleírva a lelkészekről szóló törvénybe és kánonokba, mégis méltányoljuk és megköszönjük Nagy Péter testvérünknek ezt a rendkívül különleges és messzire mutató szolgálatot. 

Végül, ha már beszéltünk a jóról, és a szépről, szólunk kell a harmadik transzcendentáléról, az igazról is. Azt mondja az apostol: úgy járjatok, mint szabadok, és nem, mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Ha jól olvasom az apostol levelét, és azért mondtam, hogy ez egy forradalmi szakasz, egyedül itt beszél a szabadságról. De fordítsuk meg: talán azért beszél róla keveset, mert nem akarja agyonbeszélni. És ez figyelmeztet arra, hogy talán éppen a rendszerváltás utáni korszak, a kezdő a 21. század volt a mi életünkben és lelkipásztori szolgálatunkban az az idő, amikor veszedelmesen összekeveredett a hamisság és a szabadság. Sokak számára a szabadság lett a gonoszság palástja. Ezért lelkipásztoroknak lenni azt jelenti, szüntelen apokalipszist gyakorlunk, leleplezzük az elleplezőket. Elleplezés nem apokalipszis, csak epikalipszis, elleplezés. És elleplezéssel teli a világ. A legveszedelmesebb, legfélelmetesebb, legrombolóbb pedig az, amikor szabadsággal leplezik el a gonoszságot. Tehát az igazság nagy harca itt, hiszen az igazságnak eleve köze van az apokalipszishez, egy másik görög szó fejezi ezt ki: alétheia. Mi több, Krisztus magára mutatva mondja: én vagyok az igazság. Ha azonban a gonoszság szabadsággal leplezi magát, beáll az igazság elfelejtése. De ezzel, ahogyan a filozófus Heidegger tanít, a létünk alap-kérdéseit felejtjük el, az evidenciákat felejtjük el. A valóságot felejtjük el. Például az, hogy kettő meg kettő az négy. 2x2. Ilyen egyszerű tételekben, amely tételeknek Nagy Péter volt – azt hiszem A mi korunkban a valóság-feltárás egyik legnagyobb mestere Nagy Péter volt, leginkább akkor, amikor itt, a budafoki templomban, még prédikáció előtt a budafoki gyerekeknek beszélt. És sok budafoki hívő mondja: az az is jó, ha Nagy Péter prédikál, de én leginkább azért járok templomba, amit itt két percig mond a gyerekeknek. Igen, az az alétheia: megmutatni egy gyermeknek a megkérdőjelezhetetlen, igaz valóságot. Ti., hogy van Isten. Ez az igazság. És te teremtmény vagy. Ez az igazság. S fellázadtál Isten ellen. Ez az igazság. Isten ellenben állhatatos és hűséges módon szeret. Ez az igazság. Jézus Krisztus nem balesetben halt meg, hanem önként tette le életét érettünk és éretted is. Ez az igazság. Isten Szentlelke által magához von téged, hogy gyermekévé legyél. Ez az igazság. És még hány ilyen 2x2-je van az ember életének Isten erőterében! Azért kell hát küzdeni, mert olykor a szép szabadságot, hogy lássuk a valóságot, hogy kimondjuk a valóságot, hogy megéljük az igazságot, sokan puszta ürügyül használják. Milyen drámai szó, amit Péter apostol mond: palástul használják a gonoszság és a hamisság számára. Hány hamis palást röpköd a világban, de azok nem a próféta palástja. Akik az igazat mondják, azokon van a próféta palástja. 

Amikor egy lelkipásztor nyugállományba vonul, vagy úgymond kiiktatjuk, átadja az utódjának a pecsétet, a kulcsot, a hivatalt. Két dolgot biztos, hogy nem ad át: a Bibliáját és a palástját. Arra buzdítalak, kedves Péter, mint olyan testvérünket és lelkipásztort, aki mindig a jóval, a szeretet munkáival akartad betömni a tudatlanoknak a száját, továbbá, mint aki elnyerted annak ajándékát, hogy a világ és Isten szépségéhez elvezess, és a legegyszerűbb módján mutasd tanítsd meg nekünk, azt, ami igaz a krisztusi szabadságban, buzdítalak és kérlek, ne tedd le soha a palástot, hanem cselekedd a jót, tanítsd a szépet, és hirdesd azt, amit igaz. Zarándokként élünk a világban; itt királyok, hatalmasok, helytartók és fejedelmek próbálják úgy-ahogy kordában tartani az életet, nagy ritkán sikerrel, múlandóság alá rekesztve. Te azonban – ahogy Péter apostol kéri tőlünk –  a királyt tiszteld, az atyafiságot szeresd, az Istent féld.

Ámen