A Jézus útja

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A múlt alkalommal egy drámai jelenetet hozott elénk az evangélista. Jézus személyének, szolgálatának, mibenlétének kapcsán ellentmondásos vélemények kezdtek terjedni az emberek között.  S ezek nyomán  aztán a családja is elindult Jézusért, hogy hazavigyék, megmentve Őt,  de mire odaértek, már ott voltak a Jeruzsálemből kiküldött kémek, besúgók, a Nagytanács vizsgáló biztosai is, akik aztán fokozatosan provokálták Jézust. A drámai történetben azt láttuk, hogy mindent megtehetünk Jézus kapcsán, csak egyet nem: Ővele kapcsolatban nem lehetünk közönyösek. Vagy elutasítjuk, vagy követjük, vagy elfogadjuk a szavát, vagy hátat fordítunk neki, - de Jézus mellett nem lehet közömbösen elmenni. Mert ez a dráma, amit a  múltkor láttunk, a leginkább azt mutatta meg, hogy Jézus szuverén módon járja Isten útját. Most, az a dráma folytatódik. A Jézusban működő erők, vagyis isteni hatalma nemcsak gyógyító, csodatevő hatalom, nemcsak az Ige hatalma, hanem szembesítő hatalom is.  Jézus mindig úgy szól, úgy cselekszik, hogy kénytelenek vagyunk állást foglalni. Hallottuk, sokféle vélekedés, hír és rémhír, reflexió született Jézus kapcsán. Ezek sorába tartozik az is, amit ma elénk hoz az ige. A múltkor két véleményt hallottunk, az egyiket a nép, illetve a családja fogalmazta meg. Eszerint Jézus magánkívül, mintegy felfokozott, eksztatikus állapotban volt. A másikat a Jeruzsálemből érkező vizsgálóbiztosok mondták ki, s benne a súlyos ítéletet is: ördög van benne, az ördög hatalmával és erejével végzi ezeket a dolgokat. S láttuk azt is, hogy ezek a vélemények eléggé távol estek az igazságtól.

Most azonban egy pogány király mond valamit, s erre oda kell figyelni. Igen, Heródes pogány király volt, nem zsidó származású, a rómaiak tették Izrael nyakába. Ez bele is illett a mindenkori római politikába. Róma mindig egy másik népből vitt királyt egy-egy leigázott nép fölé báburalkodónak. (Bár, megjegyzem, ez nemcsak a rómaiak szokása volt. Így van ez ma is, csak egy példát mondok. A Világbanknak Magyarországon nem magyar vezetője van, hanem valami más országból érkezik. A nagy multinacionális cégeknél pedig a magyar megy Spanyolországba, a spanyol Romániába, a román Lettországba, a lett meg Angliába főnöknek. Sokat tanultak a maiak a rómaiaktól, - így kell uralkodni.) Egyszóval, Heródes pogány ember volt, pogány módra is élt. De persze a dekórumot, tudniillik a köteles tisztességet (ahogy Cicero leírja), a helyi szokásokat neki is illett megtartani. De lám, most ennek a pogány királynak a megjegyzése (vagy félelme) sokkal közelebb jár az igazsághoz, mint Jézus testvéreié vagy mint a jeruzsálemi beavatottaké. Ugyanis Heródes azt mondja, hallva Jézusról a híreket: Keresztelő János támadt fel, azért működnek benne az erők!

 És itt egy kitérőt, egy hosszú kitérőt kell tennünk, kedves testvéreim. Keresztelő János teljesítette a próféta sorsát, végigjárja azt az utat, amit egy prófétának végig kell járnia. Ha filozofálgatni szeretnénk, mondhatnánk, hogy Keresztelő János az erkölcs dimenziójában járt, mint általában a próféták. Ő is Isten szent embere volt, akinek Isten népét, vagy akár az egyes embert is Isten törvénye és igazsága alapján ítélte meg. De nem pontos a kifejezés.  Hiszen a próféta nemcsak ítél, és az se igaz, hogy ennyi lett volna Keresztelő János egész tragikus esete Heródessel. Hogy ugyanis, pusztán ítélkezett volna és ennek kellett életével megadnia az árát. Mert ítélkezni mindannyian tudunk, az nekünk nagyon megy, főleg, ha másról van szó, ha másnak az erkölcsét, a pénztárcáját, a portáját kell megítélni. Az ilyet mi nagyon meg tudjuk ítélni, innen is van a magyar mondás, söprögessen csak a maga portája előtt. Csakhát sok seprőnk van, és a másé előtt mindig szívesebben söpörgetünk. Ítélkezni mindenki tud. A próféta nem ítélkező, a próféta beavatkozó,  - a próféta beavatkozik.

Azért mondom ezt, mert a mai világban, különösen Magyarországon, de különben az egész a nyugati civilizációban sokan szívesen játsszák a prófétát. Főleg az értelmiségi. Szívesen mutatja magát a mai értelmiségi, hogy olyan véleményt, igazságot, látást fogalmaz meg, amellyel megítéli a politikusokat, megítéli az élet dolgait. De én mindegyre csak azt látom, hogy a mi mai értelmiségünk ezekkel a mai ítélkezésekkel igazából véve azt akarja kifejezni, hogy: semmi közöm hozzá.  A mai ítélkezés: finnyáskodás. Nemrégiben nyilatkozott egy magyar művész: minden politikus gazember. Tényleg? (És minden művész szent? Vagy aki ítélkezik, az mind máris szent?) Mégsem gondolom, hogy ez a súlyos ítélet (ti. hogy minden politikus gazember) azt volt hivatott kifejezni, hogy  valóban gazember minden politikus! A művész úr inkább azt akarta mondani, hogy neki semmi köze ahhoz a nehéz üzemhez, amit politikának neveznek. Semmi köze a törvényhozáshoz, a végrehajtáshoz, egy ország kormányzásához, a kénytelenül megkötött kompromisszumokhoz, - ezek jellemzik ugyanis a politika világát. Meg az erőhöz sincs semmi köze, mert időnként a politika erőt is alkalmaz. Semmi közöm hozzá – még mi is eljátsszuk olykor ezt a prófétáskodást. De ez nem prófétaság, testvéreim,  ez finnyás értelmiségi attitűd. A próféta ellenben beavatkozik. Keresztelő János sem a maga körében mondogatta az embereinek, hogy ez a Heródes, ez vérfertőző, ez egy undorító alak, ez a saját testvére feleségét vette feleségül, ez már a sógornője lányára is szemet vetett!! Keresztelő János ezt nem valami zugkörben teszi szóvá, hanem üzen Heródesnek. És ezt üzeni neki: nem szabad neked így élned, nem szabad neked vele élned. Beavatkozik.

És a beavatkozásával vállalja a próféta-sorsát is, meg kell halnia (ezt már a mi finnyás próféta-imitátoraink elgondolhatatlannak tartanák.) Nemcsak Heródes asszonya az, aki fel volt háborodva a próféta beavatkozásán, hanem Heródes is János halálát kívánta. De, mint írja az evangélista, amikor meg akarta öletni, megrettent a sokaságtól, mert a tömeg prófétának tartotta János – vagyis beavatkozónak, éspedig isteni jogon beavatkozónak. És mivel Heródesnek az volt a dolga, hogy a római gazdától kapott megbízást teljesítse, vagyis biztosítsa a köznyugalmat,  vegye elejét bármi ribilliónak, lázongásnak, tüntetésnek, háborgásnak, óvatosan kellett az ügyben eljárnia. Ha indulatból likvidáltatja Keresztelő Jánost, máris azt kockáztatja, hogy lázongás tör ki. Ezért csak börtönbe vetteti, megbilincselteti, s ilyen módon próbálja elhallgattatni.  Mégis meg kell halnia Keresztelő Jánosnak, a prófétának, - aki az erkölcsnek, az Isten igazsága ügyének, a tiszta és nemes élet dolgában jár, és végig is járja ezt az utat a moralitás dimenziójában.

De most megnyílik egy másik dimenzió is. És éppen emiatt tartom fönn, hogy ez a Heródes közelebb jár az igazsághoz, amikor Jézusról vélekedik.  Pedig látjuk, milyen ember volt Heródes: pogány, a legsúlyosabb törvénytelenségeket követi el, kimondhatatlanul iszonyatos bűnben, vérfertőző kapcsolatban él, - s mégis. A Jézusról Heródeshez érkező hírek (a csodáiról szóló hírek, a Jézusért rajongó tömegről szóló beszámolók) valami különös félelmet váltottak ki ebben a pogány emberben. Ekkor mondja: Keresztelő János támadt föl, azért vannak benne ezek az erők! Ez egy metafizikai ítélet. A Keresztelő János világában a moralitásé a szó, de most, milyen érdekes, ennek az erkölcstelen, istentagadó, törvénytaposó bábkirálynak az életében egy titokzatos metafizikai hang szólal meg: Keresztelő János támadt fel a halálból. Azért mondaná ezt Heródes, mert hitt a feltámadásban? – Nem hitt ő semmiben. Istenben sem hitt, feltámadásban sem hit, mert akkor hitt volna a prófétának. Mégis. Átüt a gondolkodásán, mert átüt a szívén egy hirtelen belátás. Másképp nem tudja megmagyarázni, mi az, ami Jézus körül történik. S általában, ha nem tévesztem el nagyon a filozófiát, azt szoktuk metafizikának nevezni, amire nincs kézzelfogható magyarázatunk. A fizika az, amit meg tudunk fogni, ami a természetben van, amire vannak képleteink, amit bele lehet tenni egy kémcsőbe, amit ki tud kutatni az spektrométer. Ami viszont ezen túl van, az metafizika, arra nincs képlet és magyarázat. Hogy mennyire mély ez a dimenzió, arra hadd hozzam fel éppen János életének tragikus végét. Operák, irodalmi művek, festmények százain és ezrein lehet látni Sálomé táncát, az elbűvölt Heródest, vagy éppen azt, ahogy viszik szegény Keresztelő János fejét a tálcán, és nem is a lánynak, hanem az anyjának, mert ő fundálta ezt ki. De én csak arról szeretnék most szólni, amikor előadja a lány a kérését, amikor kéri a Keresztelő János fejét. Ezt mondja az evangélista: és megszomorodott a király... Így mondja: megszomorodott, de esküjéért és a vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda Keresztelő János fejét. Megszomorodott. Egy új fordítás ezt így adja vissza: elkomorodott. De az új fordítás csak a mozzanatot érzékelteti, a pillanatot, amikor láthatóvá válik valakinek az ábrázatán, hogy hirtelen hangulatváltás állt be, s ami az előbb még születésnapi ünnepség volt (heje-huja, vigadalom, kérjél lányom, amit akarsz, tiéd a fele királyságom), az most, a lány kérése miatt rossz-érzésre fordult. És elkomorodik a király.

Ám azt hiszem, hogy a revideált Károli fordítás jobban kifejezi a lényeget, mert nemcsak a mozzanatot, a pillanatot tükrözi vissza, hogy elsötétedett a király ábrázata, hanem azt mondja: megszomorodott a király. És ez ugyanaz mint, amikor a szíve mélyéig megüti az embert valami, ez nem futó hangulat, hanem áthatja az egész életét. Mert Heródes valahogy, valamit megértett vagy megsejtett itt, ebben a titokzatos tartományban, a metafizika tartományában. Persze, úgy fejezi ki, ahogy az ember általában gondolkodik: analógiásan. Nem töpreng, hogy ki lehet ez a Jézus, hogy valami új próféta volna, neki elég volt Keresztelő János is,  - elég volt annyi, hogy Keresztelő János beleavatkozott az életébe. Ezért mondja: Keresztelő János ez az alak. Mert Jézus is beavatkozik. Mert Jézus sem csak úgy mondja az igazságot, hogy szép szavakat mond, Jézus sem csak úgy leplezi le az embert, hogy a 12 tanítványának valahol kint, a Genezáreti tavon ül a csónakon, hogy senki ne hallja, s fülbe súgva elmondja nekik: gazember mindenki. Jézus is beavatkozik. S ebből fakadt hát Heródesnek ez a mély szomorúsága. De lám, a lelkiismerete gyengébb volt, mint a könnyen adott ígéret. Megígérte – így mondja az evangélista – csak úgy egy szóval. Megesküdött, és hát ott voltak a vendégek. De kérdezzük csak: valóban a vendégek miatt, a vendégek kedvéért, meg az esküje e miatt ölette meg Jánost? Azt hiszem, kizárólag önmagáért tette, mert olyan mélyre süllyedt már, hogy hiába volt a lelkiismeret szava, olyan mélyre jutott már a gyilkoló szándékban, amit a várható bonyodalmak miatt eddig még nem valósított meg, hogy most, amikor alkalom kínálkozott, most, amikor rá lehetett kenni valakire, most végre is hajtja a régi gyilkos tervet. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy nekünk egy percig is sajnálnunk kellene Heródest: jaj, szegény, beleszédült abba a szép táncba, jaj, hogy rászedte az asszony, jaj, milyen felelőtlenül ígérgetett,  - de ha tudta volna, hogy ez lesz a kérés, akkor nem ígér semmit. Nem, testvéreim, Heródes a gyilkos, ő akarta kitenni a saját életéből Istennek a szavát, amit a próféta képviselt. S mégis, most megcsillan ott valami, ami a megmagyarázhatón túlról érkezik. Mikor hallja Jézusról a híreket, szinte kiszalad belőle: ez a Keresztelő János, ő támadott fel! Mert azokat az erőket, azt az isteni hatalmat, azt az elodázhatatlan kényszerítő jelenlétet és azt a döntéskényszert, amit Jézus személye hordoz -  ezt Heródes már megtapasztalta egyszer, - s éppen Keresztelő Jánosban. S most Jézusban még inkább.

De hogy miért beszéli el mindezt az evangélista, s miért ilyen részletesen, annak van egy harmadik oka is. Láttuk, hogy Keresztelő János teljesíti a próféta sorsát, mindhalálig képviseli Isten igazságát. És teljesíti Heródes is a maga sorsát, teljesíti a makacs ember, az Isten ellen lázadó ember  sorsát, akiről, lám, ott a nagy fényes palotában kiderül, hogy gyenge és hiú ember, aki aljas gyilkos is. De ezeket azért mondja el az evangélista, hogy mi lássuk: Jézus is teljesíti a maga sorsát. Ez pedig egy harmadik dimenzió. Ha eddig a moralitásnak, és a sejtelmes, metafizikai világnak a dimenzióit láttuk, most az isteni dimenzióba lépünk be. Jézus is teljesíti a maga sorsát. A családtagjai tévesen fogalmazzák meg, hogy mi történik Vele (idézzük föl a múltkori Igét: azt mondják róla, magánkívül van), nem is az ellenfelei mondják ki az igazságot (ördögi trükkel tesz csodákat), és, persze, nem is Heródes mondja ki az igazat. Keresztelő János nem támadt fel. Jézus nem valami titokzatos módon visszatért próféta, nem egy régi alak reinkarnációja. Az igazat Péter mondja majd ki, nem sokkal később, a csodák és a dicsőség, a népszerűség és  a rajongás csúcsán, amikor tömegek hömpölyögnek Jézus körül. Igen, Péter mondja ki, mikor megkérdezi a tanítványait Jézus: kinek mondanak engem az emberek? És ők idézgetik a közvéleményt meg a bulvársajtót: egy vagy a próféták közül, mások azt mondják, Te vagy Keresztelő János, némelyek, hogy Te vagy Illés, akiről megjövendölték, hogy vissza fog térni, mert Illés nem látott halált. Sok mindent mondanak Jézusról, mindenki mond valamit, ki erkölcsi ítéletet, ki metafizikai ítéletet, mindenkinek kell valamit mondania. És akkor Jézus odafordul a tanítványokhoz, és azt kérdezi tőlük: no és ti, ti kinek mondtok engem? És ekkor mondja Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia! Jézus, ezt hallva, azt mondja Péternek: boldog vagy Péter, mert nem test és vér jelentette meg ezt tenéked, hanem az én Mennyei Atyám. Íme, isteni dimenzió nyílik meg itt! És ha végig kell járnunk az erkölcs világát, mert azt végig kell járnunk, és ha járnunk kell a titokzatos, metafizikai dolgok világában is, mert ott is járnunk kell, - akkor értjük már, miért szúrta ide Keresztelő János halálának történetét az evangélista. Azért, mert nekünk is kell valamit mondani. Egészen pontosan nem mondanunk kell valamit (például, továbbmondanunk, amit más mond), hanem válaszolnunk kell, felelnünk kell arra, amit Jézus kérdez tőlünk is: te kinek mondasz engem? Te vagy a Krisztus! És ez Krisztus végigjárja a maga isteni útját, melyen fog még majd találkozni Heródessel, ott Jeruzsálemben, amikor Heródes rettentő izgalommal várja, hogy talán mutat neki valami csodát.  S ott provokálja, hogy mutasson valamit ebből a metafizikai hatalomból, amit ő korábban megsejtett. De ott lesznek majd a tanítványok is, és ott lesz mennyi meg mennyi ember, aki mind azt várja, hogy a próféta, a beavatkozó jelet ad, s jönnek az angyalok és ledöntik ezt a hamis uralmat, és fölállítják Isten jó törvényének a rendjét. Ott a kereszt felé menet. Péter is ott lesz, aki Caesarea Filippi országútján még azt mondta Jézusnak: Te vagy a Krisztus! Ott lesz, és úgy megretten nagycsütörtök éjszakáján, hogy a Főpap udvarán megtagadja ezt a Krisztust. Azt mondja: nem ismerem, semmi közöm hozzá. Vajon a szolgáló kérdezte ott az éjszakában, vagy Jézus egykori kérdésére felelt most így. Testvéreim, Jézus mellett nem mehetünk el közönyösen, ő pedig megy végig azon az úton, amin végig kell mennie.

Amikor ezeket így elmondtam, talán valóban megéreztétek, nem térhetünk ki Jézus elől, s választanunk kell. Maradhatunk, persze, a moralitás dimenziójában, az amúgy is jól áll a reformátusoknak; mi szeretünk moralizálni, szeretünk prófétaiak lenni, meg mindenbe beavatkozni. Maradhatunk a metafizikában is, ha már ökumenikusan kell szólni, ez jó a római katolikusoknak. Ők sok különleges titkot tudnak.  De minket Jézus a keresztútjára hívott fel. Nem lehet tanítványom az, aki nem veszi föl a maga keresztjét naponta és nem úgy követ engem. Az út, amire Jézus meghív, az Ő útja, és ez az út a kereszthez érkezik. Meglehet, elsőre talán azt mutatja, onnan nincs tovább. Valójában ott nyílik meg az igazi út, ott, ahol emberileg véget ér, ott, ahol egy próféta sorsa befejeződik, ott, ahol egy szélhámos, vérfertőző király lezárja a történetet, ott a keresztnél. Ott nyílik meg az igazi út. Adjon Isten Szentlelke mindannyiunknak bátorságot, hogy amit szemmel nem látunk, a szívünkkel meg sem sejtünk, amit soha nem hallottuk, oda induljunk.  Hogy eljussunk a Jézus keresztjéhez, mert ott nyílik meg a feltámadás, mert ott nyílik meg az eljövendő élet reménye. Jézus is beavatkozó, s inkább beavatkozó, mint próféta, inkább beavatkozó, mint bárki, akinek véleménye van a dolgokról, mert ő a legerősebb beavatkozó, Isten szent Fia ő, aki beavatkozik a bűnbe, betegségbe, halálba, hogy kimentsen bennünket abból. Legyen neki dicsősége örökkön örökké, s adja Szentlelkét, hogy hívó szavát meghalljuk s eljussunk oda, ahol megnyílik számunkra az igazi élet.
Ámen

Imádkozzunk! Kérünk, Mennyei Atyánk a szomorkodókért, az elesettekért, a betegekért, a gyógyulásra várókért. Vigasztald, gyógyítsd, segítsd őket. Hogy újra talpra állhassanak, itt lehessenek velünk, s velünk együtt magasztalhassák gyógyító irgalmadat. Adj Urunk erőt, világosságot, élő reménységet azoknak, akik körül megsötétedett a világ, akik reménytelenségben élnek, és kiutat keresnek. Mutasd meg számukra, hogy Jézus nemcsak kiút és menekedés, hanem egyetlen út az életre. Add Urunk, hogy Igéd áldott magvetés legyen bennünk, hogy miközben kimondjuk és megvalljuk Krisztust, aközben egész hálás életünkkel magasztaljunk és dicsőítsünk most és minden időben.
Ámen