A járható járhatatlant!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Olyanná lett a mi világunk, hogy amikor régi dolgokat hallunk, régi dolgok elevenednek fel, rögtön azt mondjuk: retró. Akik az 1950-es, 60-as években voltak gyermekek, fiatalok ma csak bekapcsolhatják a rádiót és  máris retró-slágereket hallanak. Már a közmédiumok is komoly műsorokat, sorozatokat szerkesztenek, s mind arra épül, hogy volt valami régen, ami kedves volt, jó volt. És ezek a régi dolgok most a mi megkeseredett, csüggedt világunkba, szomorúságunkba valami kevés mézet csöpögtetnek. Ezt nevezik retrónak. Amikor az evangélium-író elbeszéli Keresztelő János prófétai szolgálatának a kezdetét, pontosan meghatározza az idejét, leírja a társadalmi, politikai környezetet, s tudatja, hogy ki volt akkor a római császár, hány éve uralkodott, kik voltak a tartományi helytartók, ki volt a főpap és kik voltak a negyedes fejedelmek, majd utal Keresztelő Jánosra, az útkészítő prófétára, akit Isten lelke megragad és kihív a pusztába, és megtérésre hívogatja az embereket, így summázza be Keresztelő János igehirdetésének a lényegét: amint meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek a könyvében, aki ezt mondja: kiáltó szava a pusztában, készítsétek az Úr útját! Mondhatnánk: retró. Egy régi dolgot hall újra Isten népe, azt, amit több száz évvel korábban egy másik  próféta jövendölt meg, és ez most újra hangzik. Valamit nyilván a régi időkből felelevenít, valami történelmi emléket, s elindulhatunk a nosztalgia gyorsvonatán hogy hamar meg is érkezzünk e csodálatos korhoz (ami nem is annyira csodálatos, majd látni fogjuk!), amikor Isten csodálatos ígérete hangzott, és be is teljesedett. És most az új  próféta ezzel lép föl. De vajon, valóban erről van-e szó pusztán, hogy megpendít a próféta egy húrt, amit régen pendítettek meg, megüt egy hangot, amit nagyon régóta nem szólaltatott meg senki, fölelevenít valamit, amit talán már a feledés pora borít, és ez a fölidézés, ez a visszahozás, ez a megemlítés, ez az időutazás, ez a visszatérés: ez valami vigasztalást, valami erőt ad nekünk? Valóban csak erről van-e szó?

Engedjétek meg, hogy részletesebben megpróbáljam megmagyarázni, hogy mit jelent ez a különös szó: készítsétek az Úrnak útját, - és azért kérem a gyülekezettől, hogy nyissa meg erre a szívét, mert sok szép gondolat, buzdítás, kegyességi gyakorlat épül erre a szóra, hogy készítsük az Úr útját, hogyan kell azt készíteni (s ezt énekelni is fogjuk a ráfelelő énekben – megelőlegezem – hogy a mi életünkből minden akadályt félre kell tenni, tágasra kell nyitni a szívünk kapuját, és minden lehetetlenséget át kell hidalni, hogy Isten elérkezzen hozzánk). S meghagyom, ezt is jelenti a próféta szava. Azonban azt kell mondjam, hogy a sok biblia-magyarázó közül kiemelkedő módon Kálvin az, aki azt a kérdést is fölteszi itt – mert ezt a kérdést is föl kell tenni –, hogy kiknek mondja a próféta ezt: készítsétek az Úr útját és egyengessétek az Ő ösvényeit?! Hiszen amikor ezzel a buzdítással föllép, akkor Isten népe fogságban van, sőt még hosszú ideig fogságban is lesz. Kiknek mondja hát? Azoknak, akik fogságban vannak, akiket elvittek Babilonba, és egy tapodtat sem tudnak tenni? Hogy tudnák ők az Isten útját készíteni, hogy tudnák ők az Isten ösvényeit egyengetni, nincs rá módjuk és lehetőségük! Azt mondja Kálvin, igen bátran (s nem biztos, hogy igaza van, de nagyon bátran mondja), hogy Isten a próféta által ezt Kürosz királynak és a perzsáknak üzeni: ti készítsétek az Úr útját és ti egyengessétek az Ő ösvényeit! Ez azt jelenti, hogy haza kell engednetek a fogságból Isten népét. És nektek kell az utat elkészíteni, hogy Isten népe hazatérhessen. S van ebben valami, hiszen tudjuk, hogy amikor Isten népe hazatérhetett a fogságból, akkor az nem annyi volt csupán, hogy fölpattant a börtön ajtaja, megnyíltak a határok és elindulhattak haza, hanem mandátummal, stafírunggal térhettek haza. Olvassuk csak el Nehémiás könyvét, olvassuk csak el a Templom újraépítésének a történetét, szinte azt lehet mondani, azzal a birodalmi paranccsal érkeztek haza, hogy szervezzék újra az életet. Ezért azt gondolom, hogy mégis van valami mély igazság Kálvin kérdésében és megjegyzésében, hogy nem akárkiknek szól a próféta parancsa, hanem azoknak, akik ezt megtehetik. Mintha – mondja Kálvin – azt üzenné Isten a prófétán keresztül az eljövendő Kürosznak és perzsáknak, akik még nincsenek is, és még nem is élnek: tegyétek járhatóvá a járhatatlant. Készítsétek az Úr útját, egyengessétek az Ő ösvényeit. Mert járhatatlan az az út, a fogságban levőknek nincs reménye, hogy hazatérjenek, mert lehetetlenség lenne számukra azt mondani, hogy térjetek haza, hiszen nincsen út. Egyengessétek az Úr ösvényeit, készítsétek az Ő útját! Lám, ez az út az Úr útja, mert ezen az úton Isten ugyanúgy népe előtt fog menni, mint amikor az egyiptomi rabszolgaságból kiszabadította őket. Amikor Isten kihozta az Ő népét Egyiptomból, Ő ment előttük tűznek oszlopában, Ő vezette őket végig az ígéret földjéig. És most ez megismétlődik ebben a prófétai szóban: az Úr útját készítsétek, az Ő ösvényeit egyengessétek, mert Ő fog népe előtt menni, amikor hazatérnek a fogságból.

Az már külön paradoxon, min több: Isten nagy szent iróniája, hogy azoknak kell az utat készíteni, akik elvitték a népet fogságba, azoknak kell a szabadítást is elvégezni, akik Isten fenyítékének az eszközei voltak. Ilyen az Isten iróniája. De menjünk tovább, mert egy nagyon különös szó fejezi ki a parancsot: készítsétek az Úr útját. Őszintén el kell mondanom, hogy jó néhány évvel ezelőtt prédikáltam erről az igéről egy vendégszolgálatban, egy gyülekezetben, és én is nagyon lelkesen elmondtam a kötelező igehirdetési minták szerint, hogy kell ezt az utat készíteni. Elmondtam, hogyan építették a rómaiak az utat, hogyan építették a perzsák az utat, elmondtam, hogyan készülnek ma az autósztrádák, sok szép hasonlatot mondtam, s na, hát így kell nekünk is az Úr útját építeni, készíteni! Aztán kaptam egy levelet egy lelkipásztortól, s csak ennyi volt benne: olvasd el a héber szöveget is! Igen, nem árt, ha az igehirdető megnézi az eredeti szöveget is. Eredeti szövegben szó szerint ez áll: tisztítsátok meg az Úr útját, tisztítsátok meg. Ahogy a régi magyar nyelvből sejlik: ha egy szép asztalt megterítenek a háziasszonyok – lesz sok ilyen, karácsony táján –, az nem úgy lesz, hogy az asztalra a konyhai előkészületek, a főzési előkészületek mellé odateszik a kész ételt. Először letakarítják, letisztítják és így készítik meg az asztalt. Készítsétek meg az Úr útját.

De hogy még közelebbről értsük ennek a különös kifejezésnek az értelmét, hadd utaljak arra, hogy Isten népe világában, a régi Izraelben volt egy nagyon különös jogintézmény. Hat lévita várost – a lévitáknak nem volt önálló földbirtoka, ők kis városkákban éltek –, hat lévita várost ki kellett jelölni úgynevezett menedékvárosnak. A menedékvárosok szolgáltak Izrael-szerte arra, hogyha balesetből, véletlenségből, nem szándékosan valakit kár okozott, szélsőséges esetben halált, akkor elmenekülhetett egy ilyen menedékvárosba, hogy megmeneküljön a vérbosszútól, az azonnali lincseléstől, addig, amíg a pert szabályosan le nem folytatták, a körülményeket ki nem vizsgálták, és egy törvényes bíróság ki nem mondta, hogy vétlen. Hat ilyen város volt. A régi zsidó történészek feljegyezték, hogy az ezekhez a városokhoz vezető utakat és ösvényeket Isten népe köteles volt folyamatosan karbantartani és tisztán tartani. Ezek nem főutak voltak, hanem hegyeken, dombokon futó, kis ösvények. De meg volt határozva, hogy milyen szélesnek kellett lenniük, meg volt határozva, hogy a nagy tavaszi esőzések után ki kellett menni ezekre az ösvényekre és az odacsapódott ágakat, a rájuk sodródott sarat, az erózió folytán elzáródott részeket meg kellett tisztítani. Tisztán kellett tartani ezeket az utakat azért, hogy soha ne következzen be, hogy akinek menekülnie kell, annak lehetetlen elmenekülnie. Soha ne történhessen meg az, hogyha valaki rendkívüli nehéz helyzetbe kerül, ne élhessen ezzel a lehetőséggel.

Az Úr útja, amelyről a próféta beszél, rímel erre a régi jogszokásra: tisztán kellett tartani az utakat a menedékvárosokba, mert az is mind az Úr útja volt, mert Isten rendelte el a törvényében az ártatlanok számára. Tisztítsátok meg az Úr ösvényeit, készítsétek el az Ő útjait, ezt üzeni a próféta ezen különös módon, és ez a különös szó azt is jelenti, hogy volt Isten népének egy olyan jogintézménye hogy ha valaki elmenekült a menedékvárosba, az megmenekülhetett, ahogyan ha valaki bement a Szentek szentjébe és megkapaszkodott az oltár szarvába, onnan őt nem lehetett kivinni. És ez azt jelenti – megfordított értelemben – hogy Isten népe számára a fogság idején, a nyomorúságban, a többszörös bűnhődésben, a lehetetlenségben megnyílik a lehetségesség. De nem lenne teljes az igazság, ha nem mondanánk el, hogy amikor Keresztelő János idézi a régi jövendölést, akkor nem retróról van szó, nem egy régi prófétai igével játszik a mai próféta, nem valami kedves nótát muzsikál a fülünkbe (jaj de régen hallottuk már ezt!), hanem a legmélyebb isteni és titkos igazságot mondja ki. Elérkezünk ahhoz is, hogy miképpen történt meg Isten által ennek az útnak a megtisztítása.

Hogyan lett a lehetetlen lehetségessé? Úgy, kedves testvéreim, hogy ehhez be kellett be kellett következnie egy abszolút lehetetlenségnek is. Az is egy úton játszódik, a Cezarea-Filippi országútján, amikor Jézus jelenti tanítványainak: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, ahol az embernek Fiát elárulják, halálra ítélik, megfeszítik, eltemetik és a harmadik napon fel fog támadni. S akkor Péter megragadja, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, ez lehetetlen, ez nem történhet meg Teveled, ez nem következhet be! De bekövetkezik. Mert ahhoz, hogy a mi lehetőségünk valóban lehetőség legyen, mert ahhoz, hogy lepattanjon rólunk a lehetetlenségek bilincse, ahhoz ennek az abszolút lehetetlennek kellett megtörténnie. Mit mond Péter ott az úton? Sőt, oda áll torlasznak az ő Krisztusa elé, eltorlaszolja az utat! És mit mond neki Jézus? Tisztítja maga előtt az utat: távozz tőlem, Péter, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem emberek dolgaira, és mintegy emlékezteti Pétert a próféta szavára! Mert így beszél Ézsaiás próféta: ki volt tanácsosa az Úrnak, ki mondta meg Istennek, hogy miképpen kell lennie a dolgoknak, ki tud az Ő bölcsessége végére menni, konzultált-e az Isten valakivel, hogy miképpen kell az embert megszabadítani? Oh, nem, nem konzultált senkivel, eldöntötte örök időtől fogva, de most kinyilatkoztatta: tisztítsátok az Úrnak útját, egyengessétek az Ő ösvényeit.

Azt látjuk hát a próféta szavában és Keresztelő János igehirdetésében, hogy ez az egészen különleges útkészítés, amely egykor a zsidók előtt megnyitotta a hazatéréshez vezető utat, és azon a hazatéréshez vezető úton maga Isten ment előttük, ez az út ugyanaz, amiről Keresztelő János prédikál. Ez az út az, amelyen eljön az üdvözítő. Sok szép kifejezésünk van arra, hogy a magunk emberi világában mit tudunk mi tenni. A művészekre azt szokták mondani, hogy ők azok, akik kimondják mindazt, ami kimondható. A politikusokra azt szokták mondani, hogy ők a lehetségesség művészei. S mi magunk is, amikor számba vesszük életünk dolgait, mindig csak a lehetőségek között, a lehetőségek körében mozgunk. 

De amiről most a próféta beszél, az egy egészen más valóságot mutat meg.  Talán így tudnám fogalmazni: Isten ott kezdi, az Ő útja ott nyílik meg, ahol lehetetlenség van. Isten a lehetetlennel kezdi, Isten a javíthatatlannal kezdi, Isten az elmondhatatlant mondja ki, Isten a teljes reménytelenséget fordítja reményre. S ennek igazolásául csak azt szeretném felhozni, amiről Keresztelő János olyan megrendítő módon beszél ott kint, a pusztában. Ő az a kiáltó, aki a pusztában kiált, és az utat is a pusztában kell készítenie. Hogyha mindezt összetesszük, az életünk megkötözöttségeit, a lehetetlen helyzeteinket, hogy elgondolni sem tudjuk, hogyan szabadulunk ki mindebből, akkor az egésznek a summája az, hogy amire a legjobban vágyunk, amire a leginkább szükségünk van (és az bizony nem retró), ami tehát a legigazabb, legmélyebb valóság a szeretet valóságában, amire tehát leginkább szükségünk van, s ez maga a szeretet, nos, az a lehetetlen! Ebbe ütközünk bele újra meg újra. Milyen lehetetlen igaz és szabad szívvel szeretni. Milyen lehetetlen betölteni Isten igazságát, milyen lehetetlen csak a kis, magunk életében azokat a menedék-utakat tisztán tartani, milyen lehetetlen ajtót nyitni a zörgetőnek és befogadni, és szíves emberi kötelességünknek eleget tenni. És nem is folytatom tovább a sort, mert érzem, hogy lassan és is szentimentalizmusba fogok itt fulladni.

 De lehetetlen – ezt ki kell mondanunk. Olyannyira lehetetlen, hogy a 20. század egyik nagy teológusa, Reinhold Niebuhr azt mondja: a szeretet a lehetetlen lehetőség. És ezt egy másik nagy teológussal szemben mondja, akinek szintén igaza van, csak másképpen. Karl Bart azt mondja, a bűn a lehetetlen lehetőség. Merthogy bekövetkezett. Pedig nem lett volna szabad bekövetkeznie a létromlásnak, s nem lenne szabad bekövetkeznie, hogy mi elszakadunk Istentől, nem szabadna bekövetkeznie annak, hogy az ember az Istentől kapott csodálatos szabadsággal és felelősséggel visszaél, és önmagát akarja Istenné tenni, és állati létbe süllyed le. Ez  a bűn, és ez egy lehetetlen lehetőség – mondja Barth. Igen, logikailag így van. De gondoljunk csak bele! Hát inkább a szeretet a lehetetlen lehetőség? És nem az a Jézus evangéliumának egyik legmélyebb és legcsodálatosabb titka és üzenete, hogy ami embernek lehetetlen, az Istennél lehetséges? Nekünk ez lehetetlen, de Istennél lehetséges.

Készítsétek az Úr útját, egyengessétek az Ő ösvényeit. Minden halom alásüllyedjen, és minden völgy fölemelkedjen, mert minden test meg fogja látni az Úr dicsőségét.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, bár a mi útjaink nem a Te útaid, és bár a Te gondolataid nem a mi gondolataink, most magasztalunk, mert Te magad vagy az, aki utat készítesz hozzánk és eljössz. Magasztalunk, hogy bár mindig csak önkörünkben forgunk, s magunkat próbáljuk nagyra nöttetni, hogy kilássunk lehetetlen világunkból, Te magad vagy az, aki eljössz és fölragyogtatod dicsőségedet, hogy meglássuk és megértsük, milyen végére mehetetlen és csodálatos a Te hűséged és szereteted. Ezt is kérjük, Urunk, ezen az utolsó ádventi vasárnapunkon, hadd értsük igazán ezt a csodálatos üzenetet, titkot, hogy Jézus Krisztusban lehetségessé vált számunkra is a lehetetlen, hogy ímé, teljességében mutatkozik a lehetetlen lehetőség, hogy betöltsük szereteted törvényét és általad megváltott és boldog emberek lehessünk. Ezt a nagy titkot engedd közel a szívünkhöz, és késztess Urunk bennünket arra, hogy hálás szívvel és lélekkel mi is útkészítőkké váljunk sokak számára, akik még fogságban vannak. Kérünk, ezért töltsd be szívünket békességgel. Könyörgünk a betegekért, akik most az ünnepben is súlyos terheket hordoznak és szenvednek. Enyhítsd fájdalmukat, gyógyítsd sebeiket, s gyógyultan hozd őket vissza, hogy velük együtt tehessünk bizonyságot véghetetlen kegyelmedről. A szomorkodókért, a gyászolókért is könyörgünk, vigasztald őket a testté lett, meghalt és feltámadott Jézus Krisztus dicsőségével. Adj békességet Urunk az egész világnak, csillapítsd a fegyverek zaját, töltsd be az emberek szívét azzal a boldog bizonyossággal, hogy amit lehetetlennek gondolunk, az az egyetlen lehetőség, hogy kegyelmednek, szeretetednek, irgalmadnak útján járjunk. Áldd meg anyaszentegyházadat, népedet, a Krisztus nevét megvallókat, hadd csatlakozzunk Keresztelő Jánoshoz mi is, és mondjuk: készítsétek az Úrnak útját.
Ámen