Kedves Testvérek!
A parancsolatok eddigi magyarázatánál azt láttuk, hogy valamennyi parancsolat megértéséhez hozzátartozik a bevezetőnek a fölolvasása és komolyan vétele: “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a szolgálat házából...” Fölismertük és láttuk, hogy a szabadító Isten adja megszabadított gyermekei számára az élet törvényeit az életet adó törvényeket. Azután azt is láttuk, hogy a Tízparancsolat szerkezete elénk tárja Isten és az ember közösségét. Az ember nem önmagában kezdi életét, hogy aztán a szükségei, igényei, elgondolásai vagy álmai szerint közösséget szervezzen magának. Isten az embert eleve közösségbe teremti, és közösségbe helyezi el. Így a parancsolatok az egyes embert és közösségét egyformán érintik. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ugyan hosszú ideig az emberiség történetében ez evidencia volt, ám a XX. században mind a két irányban, vagy mind a két pólus mentén megbomlott ez az egységes rend, ez az egész-séges felfogás, és vagy a közösség taposta el az egyént, mint a totális diktatúrák esetében, vagy pedig az egyén akar mindenáron a közösségtől megszabadulni, mint a totális individualizmusok esetén.
Most a XX. század végén Magyarországon, úgy tűnik, nekünk mind a kettőből kijutott, illetve kijut. Negyven évig a közösség, vagy az úgynevezett egyetemes emberiség, valamiféle társadalmi osztály nevében taposták meg az egyént, vették el jogait, vagyonát, tulajdonát, személyiségét, szabadságát, életét, most pedig immár lassan tíz esztendeje azt látjuk, hogy az egyén jogaira hivatkozva vétetnek semmibe a közösség jogai. Veszedelmes, ijesztő módon. Pedig az az igazság, hogy az egyes ember sérelme a közösség sérelme is, a közösség mellőzése az egyes ember mellőzése is. A család sérelme a család valamennyi tagjának a sérelme. S egy népnek, egy nagyobb közösségnek a sérelme annak valamennyi tagját sérti. Egyszóval a Tízparancsolatban azt láttuk, hogy vallási, kultuszi, kulturális, szellemi és erkölcsi tekintetben ezek a törvények szolidáris törvények. Ezen azt értjük, hogy az egyén és a közösség elválaszthatatlanul összetartozik. Szolidáris. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy én akarom, nekem szimpatikus valaki, valami, egy ügy, egy közösség, egy eszme, egy egyén, és én paktumra lépek vele, hanem azt jelenti, hogy így vagyunk megalkotva. Az ember szolidáris lény.
Ez különösen is érvényes a hetedik parancsolat esetében. Márcsak ezért is volt szükséges ezt a bevezetőt megfogalmazni, hiszen ha akarjuk, ha nem, ma a hetedik parancsolat alapján a szexualitásról kell beszélnünk. Bár az a meglátásom, hogy az egyházban többnyire mellébeszélnek, vagy félrebeszélnek, ha erre a kérdésre sor kerül, jó ha odafigyelünk arra, amit egy anglikán püspök Basil Hume mondott néhány évvel ezelőtt. Szerinte a XX. század legvégén — amikor azt látjuk, hogy széthullnak a családok, amikor évezredek szokásjoga alapján illegálisnak számító kapcsolatok egyszerre csak legálisak lesznek, sőt előnyöket élveznek a korábban legalizált házastársi kapcsolatokkal szemben, amikor azt látjuk, hogy a nemi logika összezavarodik, a nemi szerepek földúlatnak, akkor - véli Hume püspök - azt kell mondanunk, hogy a XX. század végén az erkölcsi életben is bekövetkezett egy csernobili katasztrófa, ez pedig a sokat ünnepelt szexuális forradalom.
A csernobili atomerőmű katasztrófája és következményei az egész világot megdöbbentették. A szociológusok és újságírók körében elterjedt egy megrendítő kifejezés: Csernobil–árvák. Ezzel azokat a gyerekeket jelölik, akik talán még meg sem születtek, csak anyaméhben voltak, aztán az atomkatasztrófa után csonkán, fogyatékosan, nyomorékul, teljességétől megfosztott emberi létre születtek meg. S bizony sokan vannak ezek az árvák Ezren? Millióan? Nem is tudjuk! Ezt a képet alkalmazva beszél mostanában egyre több szociológus, közíró AIDS-árvákról. A hivatalosan is csak félig-meddig bevallott adatok szerint az AIDS-el fertőzötten született gyermekek száma csak Afrika déli részén immár húszmillióra tehető.
Egyszóval, igaza van az anglikán püspöknek, amikor azt mondja, a szexualitás lett korunk morális, erkölcsi Csernobilje. Ezzel nem szembenézni, ilyen helyzetben élvén félre- vagy mellébeszélni óriási felelőtlenség. Azt lehetne mondani: végzetes komolytalanság. Hiszen ezek a tények fájdalmasan - s szeretném hangsúlyozni: fájdalmasan! - igazolják, hogy mennyire jól érezte kétezer éven keresztül a keresztyénség, hogy a szexualitás mekkora nagy hatalom. Szokták a keresztyénséget azzal vádolni, hogy a II-III. században beengedte a gondolkodásába a görög filozófiából, vagy még inkább a perzsa-iráni vallásból a test és a lélek szembenállását képviselő dualizmust. E dualizmus szerint a lélek, a szellem magasabb rendű, isteni valóság, míg a test alacsonyabb rendű, félig talán állati valóság. Ezt a felfogást beengedvén, a keresztyénség pillanatok alatt eljutott arra a szexuál-etikai meggyőződésre, hogy ami övön alul van, az az ördögtol való. Így a jól ismert, sokat hangoztatott vád. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez sosem volt így a keresztyénségben, - de ez a mindmáig ismételgetett vád ellene.
Különösen a XX. században vádolták ezzel a keresztyénséget, főleg a XIX. századi, viktoriánus eszmények miatt, vagyis hogy a keresztyénség hozzácsapódott annak a kornak az általános társadalmi képmutatásához, s idézik, mennyire elfojtották akkoriban a szexualitást. Idézik azokat a följegyzéseket, hogy Angliában, a szalonokban még a karosszékek faragott lábait is letakarták valami szövetdarabbal, nehogy bárkit rossz gondolatokra csábítson, ha egy meztelen széklábat lát. Fölemlegetik, hogy a keresztyénség csatlakozott ehhez a képmutató moralizáláshoz, s nem csoda - toldják meg a kritikát -, hogy a XX. század gyermeke föllázadt ez ellen, s csoda-e - fejtik tovább az érvelést -, hogy föllázadván a másik végletbe esett.
Azt azonban el kell ismernünk, hogy az idők során egy dolog elsikkadt, és ezért bizonyos fokig a keresztyénség is felelős. Elsikkadt, hogy bár a szexualitás nagyhatalom, mert az ösztönétol a tudatáig áthatja az embert, mégsem ez a legnagyobb hatalom. Jakab apostol azt mondja a levelében, az ember mindenféle természetet meg tud szelídíteni, kivéve egyet, a nyelvét. S ezt nem véletlenül mondja Jakab. Azért mondja, mert az énünk, a legszemélyesebb valóságunk valódi kifejeződése a beszéd, a nyelv. Sokszor már az sem érdekes, hogy mit mondasz, mert abból meg lehet mondani, hogy ki vagy, ahogyan beszélsz. Meg abból is természetesen, amit mondasz.
S ez így van ma is. Az ember annyi mindent le tud győzni. Igenis tud uralkodni az ösztönein, ha kell. Tud uralkodni a vágyain, ha kell. Tudja életének ezeket a mély rétegeit szabályozni, ha kell. Ám tud-e az énjének, az ego-jának parancsolni? Nagyon szeretem a kamasz nyelvet, a diáknyelvet. Egyik nap hazajött a kislányom az iskolából és ebédnél beszélgettünk valamiről, s eközben némi ön-iróniával elkezdtem dicsérni magamat, hogy valamit mennyire jól csináltam, mire a lányom még gunyorosabban megszólalt: ego, ego, ego! Igen, az ÉN. Igen, az Én az igazi nagyhatalom. Amikor azt halljuk Isten törvényében, hogy ne legyen idegen istened énelottem, akkor értsük ezt úgy is, hogy a legnagyobb idegen isten az ÉN. Ennek része, elválaszthatatlan, szerves alkotóeleme a szexualitás. Természetesen, azt kell mondanom, hogy önmagában is kétségtelenül nagy hatalom a nemiség. Ám van egy még nagyobb hatalom, amely ezt a szolgálatába fogja, amely ezt működteti, amely ezt magas polcra emeli, amely ennek teljhatalmat ad, az pedig az ÉN.
Nemrégiben a kezembe került egy holland könyv, a Tízparancsolatról szól. A szerző ezt a mondatot, hogy “Ne paráználkodj!” így fordítja: “ne törj házasságot!” Sokan fölsóhajthatnak, nos kérem, akkor rendben van a dolog, ez a tilalom nyilván házasokra vonatkozik, ezért akik házasságon kívül vannak, azokra ez a parancsolat nem áll. Ne törj házasságot! A szerző hosszan fejtegeti, hogy miképpen volt a régi Izraelben, hogyan vonatkoztatták a parancsolatot a házas férfiakra, a házas asszonyokra, hogyan nem vonatkozott a házas férfire, hogy nem vonatkozott a nem házas asszonyra. Valóban, az Ószövetség népének életgyakorlatában ez a tiltás a házasságot védte, a férfinek és a nőnek törvényesen rendezett, egy életre szóló kizárólagos monogám kapcsolatát. Ne törj házasságot! Sem úgy, hogy kitör a magáéból, sem úgy, hogy betör a másikéba. Valaki így fordítja - mert így is lehet ezt a parancsolatot fordítani -, ne lopd el a másik feleségét.
Az Ószövetség világában, és részben erre utal vissza az Efézusi levél gondolatsora is, a nő – és kérek mindenkit, ne botránkozzon meg ezen – afféle tulajdon volt. Természetesen, nem úgy, ahogy a tulajdonunk egy autó, vagy a lakásunk, vagy ahogy tulajdonunk egy használati tárgy, a földbirtokunk, de valamilyen értelemben tulajdonnak számított. Házasságot törni, első rendben azt jelentette, lopni. Ne lopd el azt, ami a másiké. Ne lopd el azt, ami az életéhez hozzátartozik. Máris értjük, hogy az asszony és a férj nem úgy voltak egymásnak tulajdonai, mint eszközök, mint amit föl lehet venni, le lehet tenni, ha elhasználódott, félre lehet dobni, el lehet esetleg vinni a szervizbe. Jaj, a modern családterápia de sokszor működik így! Tönkremegy a házasság, s elvisszük az asszonyt egy családterápiás szervizbe, vagy elvisszük a férjet, ahol kicsit bütykölnek rajta. Egykor nem így voltak egymásnak tulajdonai, hanem úgy, ahogy erről a teremtéstörténetben olvasunk: “Lesznek ketten egy testté.” Férj és feleség egymásról azonosíttatnak. Együtt azok, akik. Ezt ellopni nem azt jelenti, hogy a tulajdonát lopja el. Elvenni az asszonyt, elvenni a férfit azt jelenti, hogy őt, magát semmisítem meg. Őt, magát fosztom meg férji-feleségi mivoltától, kétszeresen: akitől elvettem, és akit elvittem. Mert férfi és nő együtt az Isten képe. Pontosan ez ennek a parancsolatnak a második értelme. Bár egy ószövetségi tudós fanyarul megjegyezte, hogy ha szóról-szóra vesszük, és ószövetségi környezetben tárgyaljuk ezt a parancsolatot, akkor ez azt jelenti, hogy ha paráználkodott, a férfi csak a másik házasságát, a nő meg csak a sajátját törhette meg, mert az Ószövetség népe mindig a nő felől nézve kérte számon ennek a parancsolatnak a betartását. Mivel azonban férfi és nő együtt alkotja Isten képmását, a parancsolatnak van egy sokkal mélyebb értelme is, mint csak annyi, hogy lopni, vagy megfosztani a másikat valamitől, ami több, mint puszta birtoka, hanem ami ő maga.
Arról értekezik ez az íróno, hogy réges-régen az ókorban, amikor a szexualitásnak mágikus erőt tulajdonítottak, a férfi és a nő viszonya így volt jellemezhető: az egyik - ez volt a férfi -, és a másik - az volt a nő. Ezek valahogy egymás mellett voltak. Az egyik és a másik. Az egyik a másiktól, a másik meg az egyiktől próbálta megszerezni azt a varázserőt, azt a boldogságot, azt a megváltást, amit a nemiség kínált. Azután, folytatja az íróno, jött a keresztyénség, és a keresztyénségben így változott meg a mondat: az egyik a másik nélkül. Hozzáteszem rögtön, ez hamis olvasat. De most röviden ismertetem az íróno gondolatait. Ő azért fogalmaz így, mert szerinte ez a mondás - a pénz számolva, az asszony verve jó - keresztyén körökben hangzik sokszor, vagy keresztyén civilizáció talaján született meg. Az egyik a másik nélkül. A szexualitás tabu. Rettenetes erőként jelenik meg, melytől félni kell. Megjelennek a boszorkányok, a csábító és kárhozatba döntő női nemiség. Gondoljunk, például, Szent Antal kísértéseire, vagy a kolostorokban gyötrődő szerzetesekre. Ebben a korszakban a nemiségtől, a nőtől való reszketés tölti be a világot. Az egyik a másik nélkül. Majd - mondja az íróno ujjongva - elérkezett a XX. század, amikor – így hangozhat a kulcsmondat: egyik az a másik. Az esszé 1985-ben jelent meg. Egy évvel Csernobil előtt. Pár évvel azelőtt, hogy köztudottá váltak az AIDS-fertőzés világméretű adatai. Az íróno azon, hogy “az egyik a másik,” azt érti, hogy a nemi szerepek becserélhetők lettek, férfi férfivel, nő nővel, felnőtt gyermekkel, gyermek felnőttel, barát a feleségével - kommunában, egyedül, társasan... mindegy. Az egyik a másik. A szerző a görög filozófusra, Platónra hivatkozik, aki szerint az ember az örök isteni után törekszik, melyben mintegy gömbformában nincsenek nemek, ott már minden együtt van, és az ember földi boldogsága az, amikor elővételezi ezt, vagyis amikor az egyik a másik. Isten azonban azt mondja: nem így. A Tízparancsolat üzenete: az egyik a másikkal. Az egyik a másikkal. A férfi és a nő együtt, mert együtt Isten képmása férfi és nő. És csak együtt boldog. Értjük már, hogy mit véd ez a parancsolat: ne törj házasságot!? Minket, magunkat véd.
A nagy kérdés az, hogy gyógyítható-e mai közállapotunk, gyógyítható-e az, ami ma a világban kavarog? Gyógyítható a megromlott és megrontott nemiség, gyógyítható-e a házasság, a szexualitás, a nemi erkölcs? Vagy nekünk is azt az utat kell követnünk, amit nemrégiben egy nyugati teológus javasolt. Kérem, mondotta, szétbomlott a család, elzüllött a világ, mindenki úgy él, ahogy, összekavarodott itt minden, megdőltek a normák - egyet tehet a keresztyénség, ne ragaszkodjon a normákhoz és az elvekhez. Zárkózzunk föl a mai világhoz, hátha kisül belőle valami jó - javasolta ez a jóember. De hát ismerjük mi már ezt! Hányszor fölzárkóztunk már, hátha kisül belőle valami jó! Aztán soha semmi nem sült ki belőle. Gyógyítható-e ez a beteg világ? A próféta azt mondja, hogy Isten népének mindig a saját maga házán kell elkezdenie a vizsgálatot, az eszmélődést, mert az ítélet is mindig Istennek háza népén kezdődik el. Ezért most e parancsolat fényében, röviden négy pontban szeretném megjelölni a gyógyulás lehetséges útját.
A második az a belátás, melynek révén az ember elkötelezi magát nyugtalanító, ám döntő módon. S ez az, hogy van az életünkben a szexualitásnál nagyobb erő is. Ezt azért tartom fontosnak, mert éppen nem kicsinyíteni akarom a dolgot. Sokan bagatellizálják a szexualitás problémáját, ez a mai kornak az egyik átka. Rendetlen szexualitás, hanyag nemi erkölcs, házasságtörés, felbomló házasságok? – ó, kérem, hagyjuk ezt, mondják sokan. Egy kicsit izgatja a kamaszokat, a fiatalokat, aztán majd elmúlik a korral, tessék megnézni az idősebb generációt, ők már nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nos, én nem bagatellizálni akarom a problémát, hanem valóságosan ráirányítani a figyelmet arra, hogy az emberi én, az EGO - ez az igazi nagyhatalom. Ha lehet hamis istent imádni, akkor az az EGO.
A harmadik belátás - és ezt is ki kell mondanunk - az, hogy a szónak talán mindenféle értelmében arra utal az ószövetségi törvény, hogy a házasság megelőzi a szexualitást. Természetesen, tudom, hogy sokan most a szívükhöz, meg a fejükhöz kapnak, mondván, akkor hát először az anyakönyvvezetőhöz kell menni, pap elé kell állni, s csak utána lehet....? Igen! De még ennél is mélyebb értelem tárul itt fel. A házasság az emberi kapcsolat igazi minősége. És így, ebben az értelemben mindenképpen megelőzi a szexualitást. Mindenképpen mint minőség. A puszta nemi kapcsolat vágy-kapcsolat. Bármit is ígérnek hozzá, vágykapcsolat, s nem tud több lenni. Tessék bekapcsolni a televíziót, föllapozni egy Ifjúsági Magazint, elolvasni egy mai regényt, megnézni a modern élet szexuális kultúráját, nem azt sugallja mindez, nem azt hirdeti, hogy a másik, főleg a nő, s főleg, ha szép, ha csinos, ha fiatal: a boldogság forrása, a megváltás, maga az örök élet?! Miközben tudjuk, hogy nem az. Isten törvénye értelmében a másik csak úgy az enyém, ha eggyé leszek vele egy életre. A másik csak úgy az enyém, ha az életem alkotórésze lesz. És én is az ő élete alkotórésze leszek. Éppen ezért be kellene látnunk, hogy a mai instant kultúra helyett konstans kultúrát kellene építenünk. Mit értek instant-kultúrán? Azt, amit a nescafé jelent. Az bizony nagyon jó dolog, ha az ember ül a hivatalban, és kis frissítőre van szüksége, enged hát a csapból egy kis melegvizet, beleszór egy kanál nescafét, s instant, azonnal ott van a kávé. Megkavargatjuk, megisszuk és jól vagyunk. Ez egy jó dolog. Még azt is el tudom képzelni, ahogy a reklám hirdeti: ha a turisták esős időben beszaladnak a menedékházba s csak előveszik a zsebükből a zacskót, kapnak egy bögre melegvizet, beleöntik a port, és ott az instant leves. Elhiszem, hogy jó dolog az, hogy sok-sok minden instant módon megkapható. Azonnal, rögtön! De, hogy az élet alapszerkezetei, az, aminek organikusan kellene történnie, az is instant legyen? Ezt nem hiszem el. Instant öröm, instant boldogság, instant szex? Konstans kultúrára kellene törekednünk.
S mindezt végül valóban annak a fényében kell néznünk, amit a Tízparancsolat is üzen nekünk: ezt a törvényt is a szabadító Isten adta. Ez pedig azt jelenti, hogy minden modern vagy minden ókori, egyszóval: minden emberi elképzeléssel szemben nem a natúra, nem az emberi természet tesz szabaddá, hanem Isten tesz szabaddá. Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged, aki megszabadítottalak téged. Isten tesz szabaddá, egész pontosan az Istennel való kapcsolat, az Isten rendjében való élet. Nem a natúra. Ma sokan azt hirdetik, hogy nekünk is ehhez kell csatlakoznunk, - tartson bűnbánatot a keresztyénség, hogy kétezer éven keresztül elnyomta a natúrát. Dehogyis nyomta el! Csak tisztán és világosan látta, hogy az a szabadság, ami igazából véve szabadság, az nem a natúrából jön. Nem a természetből jön, hanem Isten életrendjébol.
Ma ezt hallottuk ne törj házasságot. Ne törd meg azt az életrendet, amire Isten teremtett. Ne törj ki belőle, és ne akarj betörni abba. Élj azzal a csodálatos ajándékkal, akit – most így mondom – akit Isten a számodra rendelt társul, szövetségesül, életközösségül, és ebben az életrendben éld meg Isten szabadító kegyelmét.
Ámen
Bogárdi Szabó István E-mail: info@bogardiszaboistvan.hu
