A három egy

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

A mai nap Szentháromság vasárnapja, mely az egyházi hagyományban az Üdvtörténet nagy ünnepei után következik,  amikor a keresztyének még egyszer megállnak egy pillanatra, és az üdvösséget, szabadítást hozó Istent a maga teljességében dicsérik és magasztalják, Őt, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság. Mondhatná valaki, hogy ez nincs teljesen jól, hogy éppen a legnehezebbet hagyjuk a végére még az ünneplésnek is. Egy ünnepkörnek úgy illene véget érni, hogy miután mindent láttunk, s már minden a miénk, már tapasztaltuk Isten megmentő szeretetét, átéltük a megfeszíttetés nagy kegyelmét, a feltámadás nagy csodáját, már kitöltetett ránk a Szentlélek, azután mégse legyen olyan nehéz a magasztalás, s bizony, a Szentháromságról szólni nehéz. Mintha bele volna zárva a dogmák világába, és  bizony sok keresztyén van, aki a Szentháromságról hallván, csak azt mondja: ez az egyház hite, ezt így kell vallani, ezt így tanultuk, de túl sokat ne foglalkozzunk vele. Bizonnyal, nemcsak intellektuálisan nehéz a Szentháromság titkait felfogni, talán úgy a legkönnyebb, erről meggyőznek bennünket az egyházatyák és a tudós teológusok. Hanem inkább elképzelni és felfogni, hogy Isten – ahogy halljuk az apostol szavában is – Atya, Ige és a Szentlélek, és ez a három egy! Mégis, ha Isten világába be akarunk lépni, és ebben az Ő világában élni szeretnénk, előbb-utóbb a titokkal találkozni fogunk. Engedjétek meg hát, hogy néhány gondolattal segítsem a Szentháromság Isten magasztalását és dicsőítését.

Először is a felolvasott szakasz alapján arról a kérdésről szeretnék néhány, amely előbb-utóbb mindenkit megtalál, és bizony nem könnyű rá a felelet, merthogy a kérdés maga is ezt célozza: könnyű dolog-e keresztyénnek lenni? Sokféle feleletet tudunk erre adni, de azt hiszem, hogy a mi korunk szellemisége nem segít ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásában. Az újabb korszellem minden helyről azt sugallja, hogy az ember fogja csak meg könnyebbik végén a dolgot, annak van értelme, arra kell odafigyelni, arra érdemes áldozni – egyszerűen szólva pénzt is költeni –, ami könnyű. Egyszerű példákat tudok erre mondani. A háziasszonyok napszám arról hallanak a reklámokban, hogy ezt vagy azt a mosóport azért kell megvenni, mert azzal áztatni se kell, és öblögetni se kell, még a ruhát se kell betenni a mosógépbe. A reklámfilmben látunk egy dobozt meg látunk egy piszkos ruhát, és a következő pillanatban látjuk, hogy tiszta a ruha. Nohát, boldog - vagy talán szerencsétlen! -, aki elhiszi ezt, de most a sugallat az érdekes. Ez pedig az, hogy minél könnyebb, annál jobb. Mi magyarok hajlamosak vagyunk – legalábbis a lakosság fele, ha jól tudom – az elhízásra, ezzel sokan küzdenek. Bekapcsoljuk a televíziót, melyben mindenféle csodakészüléket lehet látni, és halljuk hozzá a reklámot, miszerint dolgozni sem kell, csak oda állunk a készülékre négy hónap máris sikerült három dekagrammot fogyni – és közben a televíziót is nézhetjük! És mennyi-mennyi más van még. Ezeket is csak azért hoztam fel példaképpen, hogy lássuk: szeretjük a dolgokat a könnyebbik végén megfogni. Vajon, amikor János apostol is beállt a sorba, amikor azt mondja: az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait, az Ő parancsolatai pedig nem nehezek? Ő is egy portékát kínálna itt, amiről nem tudjuk, hogy mi, de ő megnyugtat bennünket, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek, tehát a keresztyénség könnyű dolog, érdemes belefogni. De idecsatolhatnánk azt is, hogy ezek szerint nem is János apostol kezdte ezt mondani, hanem Jézus, amikor így hívogat bennünket: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugvást adok nektek, vegyétek föl az én igámat, mert az én igám könnyű és gyönyörűséges. Tényleg olyan könnyű, tényleg olyan gyönyörűséges az az iga, amelyet a keresztyének a nyakukba vesznek? Könnyű dolog a keresztyénség? És ha könnyű, mert hinnünk kell az ige kijelentésének, akkor meg kell kérdeznünk, hogy abban az értelemben könnyű-e, ahogy manapság gondoljuk? Abban az értelemben könnyű, láttuk a szocializmusban:  egy csákányozta az utat, hatan meg nézték? Vajon így könnyű a keresztyénség, vagy úgy könnyű a keresztyénség, hogy Isten számunkra az Ő törvényével, parancsával, elkötelezésével valami egyszerű megoldást kínál, valami pofonegyszerű, kézre eső dolgot, amit talán eddig nem vettünk észre és a homlokunkra csapunk, hogy – nahát, tényleg, hát ez ilyen egyszerű!? Miközben – és ezért jogos ez a kérdés – mindannyian tudjuk, hogy egyáltalán nem könnyű keresztyénnek lenni! Nagyon sok bibliai kép, hasonlat, jelző mutatja, hogy ha emberi oldalról, vagyis a velünk született természetes hajlam, a lustaság felől nézzük, vagyis a dolgokat a könnyebbik végén megfogni akaró hajlamunk felől nézzük, akkor egyáltalán nem könnyű dolog a keresztyénség. Pál apostol arról beszél, hogy ez harc: Öltözzétek fel Istennek fegyvereit – mondja. Egy másik helyen agóniáról beszél, a régi görög szó értelmében, amikor azt mondja, hogy futásomat elvégeztem, agóniámat, a küzdelmemet elvégeztem. S könnyű-e a keresztyénség, ha Üdvözítőnkre gondolunk, aki ott, nagycsütörtök éjszakáján vért verítékezve küzd és mondja: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod.” Vért verítékezve. Könnyű-e a keresztyénség, könnyű-e megtérni, könnyű-e a próféta szavának engedelmeskedni, és bűnös útjainkat otthagyni? Könnyű-e kijönni a zsákutcából, melyről még szentül hisszük, hogy ott van a megoldás? Könnyű-e letenni a kísértésekről, melyek oly édesek, s oly nagy könnyítéseket ígérnek az embernek, és könnyű-e a velünk született hajlamoktól elszakadni? Ilyen rossz késztetés, hogy olyanok legyünk, mint Isten, hogy nagyok legyünk, ha kell, a másik ember fejére lépve. S tovább megyek: könnyű-e szolgálni? Könnyű-e Jézus szavát megérteni, hogy aki első akar közöttetek lenni, az legyen mindeniknek a szolgája? Könnyű-e megértenünk és felfognunk, hogy Isten sok kitűnő ajándékkal ruházott fel bennünket: képességekkel, talentumokkal, nagyszerű adottságokkal – s azt akarja, hogy mindenikkel szolgáljunk? És nem akarja, hogy dicsekedjünk velük, ahogy az apostol mondja: ha valaki dicsekedik, az Úrral dicsekedjen. S könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor azt halljuk: hallgass!? Könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor, ha bizonyságot teszünk hitünkről, legyintenek egyet, és jaj, de tud fájni az a legyintés! Jaj, de meg tud bennünket alázni az a legyintés, mint amikor félresöprik, a fáradt, őszi legyet: menj el innen! Könnyű-e keresztyénnek lenni, amikor tudjuk – mert tudnunk kell –, hogy ezernyi kísértésnek vagyunk kiszolgáltatva, tudjuk, hogy a sátán szertejár, mint ragadozó oroszlán és keresi, akit elragadhasson. Könnyű-e keresztyénnek lenni veszedelemben, könnyű-e keresztyénnek lenni kísértésekben, könnyű-e keresztyénnek lenni, akkor, amikor állhatatosan várjuk, hogy imádságunk meghallgattassék, de halljuk az Igét: nem a ti dolgotok tudni az időket és az alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett!? Könnyű-e, ha azt mondjuk: nem könnyű? És de sokan vannak, akik kiálltak az útról, akik velünk együtt boldog hittel indultak, s talán még jobban is ragyogott bennük a hit boldog bizonysága, és – ha szabad ezt mondani – százszor leköröztek bennünket, mert úgy vágtattak a keresztyén életben, hogy szinte angyalszárnyra kelnek és – hol vannak ők? Kiálltak, mert nehéz, mert nem könnyű, mert terhei vannak. Ezért buzdít bennünket az apostol, és nem azért, mert valami bóvlit akar a nyakunkba sózni, s csak hamisan nyugtatna bennünket: nem nehéz az, dehogyis, könnyű az, az Isten parancsolatai egyáltalán nem nehezek, öleljétek magatokhoz, éljetek vele! János arról szól, amit maga is átélt, és vigasztalásban buzdít bennünket, amikor azt mondja: Isten parancsolatai nem nehezek.

Mert hát, mi az, ami nem nehéz, és egyúttal mi az, ami hihetetlenül nehéz? Itt van a levélben, olvasom még egyszer: „Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha Istent szeretjük, és parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” Majd egy másik helyen azt mondja: új parancsolatot hirdetek nektek, mely régóta fennáll, hogy egymást szeressétek. És milyen igaz ez, milyen könnyű szeretni! Ha valami igazán könnyű, ha valami igazán magától értetődő, ha valami igazán boldogsággal tölti el az embert, ha valamiben valósággal érezheti az ember, hogy nem téveszti el a dolgot, az az, hogy szeret! Szereti Istent és szereti felebarátját. Mondhatom, hogy János apostol szinte naturális, természeti érvet hoz erre, olyan magától értetődőnek mutatja be. Ezt mondja: mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Nem magától értetődő, hogy a szülő szereti a gyermekét, a gyermek szereti a szülőt, és a testvérek szeretik egymást? A világon az a leginkább magától értetődő, ez a természet törvénye. Még holló sem vájja ki hollónak szemét – szoktuk mondani. Olyan erős törvény ez. Nem is kell ezt parancsolni, ez magától van. Ha élek, ha gyermek vagyok, ha szülő vagyok, ha testvér vagyok, nem is tudok mást tenni, mint szeretni. Mi ennél egyszerűbb, testvérek? Ezért mondja János apostol, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek. És mégis, érezzük, hogy ezt le is kellett írnia, hogy megerősítsen bennünket ebben, mert jaj nekünk, hogy ami a legkönnyebb a világon, azt tudjuk a legnehezebben! Jaj nekünk, mert ami  a leginkább magától értetődő,  az számunkra egyáltalán nem magától értetődő, ami a világon olyan természetes, az az embernek mégis természete ellenére való. Ez az egyik legnagyobb nyomorúsága, legnagyobb titka, legnagyobb megoldhatatlan talánya életünknek: szeretni és képtelennek lenni arra, hogy szeressünk! Miközben Isten úgy alkotott meg bennünket és arra felé is fordít bennünket, hogy csak szeressünk – és ezért olyan egyszerű, olyan könnyű  ez –, aközben mégis olyan nehéz, és mégsem olyan egyszerű, és mégsem megy, és belebukunk a legtermészetesebb feladványba.

Ezért folytatja rögtön így az apostol a bizonyságtételét: mert mindaz, ami Istentől született, legyőzi a világot és az a győzedelem, amely legyőzte a világot a mi hitünk. Legyőzni a világot, testvérek, ez kell ahhoz, hogy tudjunk szeretni. Most itt a világon, a Biblia szabályai szerint, nem a teremtett világot értjük, még nem is csak az ember által elrendezett világot, hanem azt, ami elkülönítette, elválasztotta magát Istentől, önállósította magát – itt ezt jelenti a világ. És ez a világ húz le, ez a világ választ el téged Istentől, az életnek és a szeretetnek a forrásától, ez a világ késztet téged arra, hogy hajlamod és ösztönöd ellenére ne szeress. Ez a világ muzsikája füledbe, hogy szeretni nem lehet, ez a világ magyarázza neked és robbant benned indulatot, hogy bár szeretned kéne, de megengedheted magadnak, hogy ne szeress. Testvérnek kéne lenned, de – sugallja ez a világ - megengedheted magamnak, hogy ne legyél testvér. Irgalmasnak kéne lenned, de most van egy olyan ügy, amiért nem leszel irgalmas. S lapozzuk csak föl a történelmi krónikákat. Kezdettől fogva, mióta az ember elszakadt Istentől, az ember ezt a világot építi magának, ezt az Isten nélküli, Istentől elszakadt világot. Káin óta szüntelen talált az ember okot, hogy ne szeressen. Talált okot a testvérgyűlöletre. Talált okot a politikus, talált okot a király, talált okot a hadvezér, talált okot a hatalmas, talált okot az alattvaló, az elnyomott, kicsi és nagy egyaránt. Mindig akadt ok, és magyarázata igen egyszerű. Annak a világnak, amiről most János apostol beszél, amely világot hitünk által, le kell győzni, nincsen oka. Ilyen egyszerű a magyarázat. Nincsen oka. Augustinus egyházatya azt mondja a rosszról: privatio boni – a jónak a hiánya. Nincs valóságos oka az Isten-nélküli világnak. A semmi áll a kellős közepén, a semmi ereje rendez maga köré valamit, a semmi gravitációja vonz oda bennünket, de ennek a világnak nincs oka, nincs lét-oka, nincs létesítő-oka. Ha van ereje és – idézőjelben – volna „oka”, az csak a megsemmisítésnek, a megszüntetésnek az ereje és az oka lehet. Csak a hit győzi le ezt a világot. Mégpedig az a hit, amely Jézus Krisztusra irányul, az a hit, amelyik hiszi, hogy Jézus Krisztus engedelmességével, hűségével és alázatával legyőzte a halált, legyőzte az ok nélküli világot, legyőzte a semmit, legyőzte azt, amibe olyan gyakran beleszeret az ember – mert beleszeretünk a semmibe, beleszeretünk a hiábavalóságba, beleszeretünk az önimádásba, bele szeretünk a gőgbe, és fájdalom, éppen ezért nem tudunk szeretni! De Jézus Krisztus legyőzte ezt. És hit által részesülünk Jézus Krisztusnak ebben a győzelmében. Ahogy a Heidelbergi Kátéban is halljuk: azért neveznek keresztyénnek, mert hit által Jézus Krisztus felkenetésének részese vagyok, és így részese vagyok az Ő győzelmének is. Hit által részese vagyok mindannak, amit Krisztus megszerzett.

S hogy még inkább megerősítve érezzük magunkat, hozzáteszi az apostol, hogy ez nem puszta hit, ez nem valami elhívés, ez nem képzelgés, ez nem a gyenge ember kivetítése. Hanem azt mondja, hogy ha emberek bizonyságtételét elfogadjuk, vagyis ha ketten, legalább ketten egy megtörtént dologról tanúskodnak, annak igaznak kell lenni, - akkor Isten bizonyságtétele nagyobb. Majd így folytatja: hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szentlélek és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a lélek, a víz és a vér és ez a három is egy. Isten az, aki bizonyságot tesz neked. Az Atya, az Ige és a Szentlélek és ez három egy – és ez nemcsak a Szentháromság nagyszerű és szinte kimondhatatlan titkát jelenti, testvérek, hogy ugyanis a három isteni személy egy-isteni lényegben egy, hanem azt is jelenti, hogy a három isteni személy bizonyságtétele is egy-azonos. Mert amit az Atya kijelentett, törvényébe foglalt, a szent atyáknak megmondott és a próféták által megígért, s amit Jézus Krisztus életében, szolgálatában, tanításában kijelentett, majd amit pünkösdkor a Szentlélek a tanítványok szívébe beírt, az egy-ugyanaz. Nem tanúskodik másról az Ószövetség, mint az Új, nem beszél másról a zsoltáros, mint amiről az apostol levele szól, és nem mondott mást Jézus Krisztus, mint amire a Szentlélek megtanította a tanítványokat. Hárman tanúskodnak a mennyben.

És, folytatja az apostol: és hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: a lélek, a víz és a vér. A Lélek, aki kitöltetett pünkösdkor, a víz, a keresztségnek a vize, és a vér, az úrvacsora. Mert az a víz és az a vér az érettünk elküldött, érettünk meghalt és föltámadott Jézus Krisztust hirdeti, az a víz és az a vér a Lélek tanúságával együtt ugyanazt hirdeti nekünk itt a földön, hogy Isten elbocsátotta Jézus Krisztust, elküldte Őt, aki által legyőzte a világot. És ebben mi még meg sem szólaltunk. Ha szabad azt mondani, fizikailag és metafizikailag is, immanensen és transzcendensen is, senki másnak a tanúságát nem halljuk, csak Istenét, a Szentháromság Istenét – az Atya, a Fiú és a Lélek neked tanúskodik, neked bizonyságot tesz. Hallottál már ilyet, hogy aki fölötted van, aki neked parancsol, aki az életed ura, aki megalkotott és hordoz téged, most tanúskodik neked? Meg akar győzni téged? – pedig így van, kedves testvérek! Merthogy az üdvösségnek az az ősforrása, hogy Istentől születtünk, és mivel Istentől születtünk Isten szeretetéből valók vagyunk, és Istennek ez a szeretete nemcsak végére mehetetlen – így szoktuk mondani! –, hanem ez a szeretet a végére is jár a dolgoknak! Ez az Isten nagy szeretete – a végére is jár. Elhatol odáig, ahol te állsz, és azt mondod, hogy mindennek vége. Elhatol odáig ez a szeretet, ahol te állsz és kétségbe esve mondod: ide jöttem, mert azt hittem, hogy itt van az élet, de itt semmi nincs, még pontosabban, ha filozófiailag akarok szólni, a semmi van itt. Idejöttem, ebbe a világba, és bütyköljük milliárdnyian ezt a világot, az ember világát, Bábel tornya óta már, és csak az élet megrendítő pillanataiban hasít belém, hogy a semmit építjük. S ebben a világban nincs ott Isten, sőt, eleve úgy építjük, hogy nincs is neki hely. Vége hát mindennek. De Isten az Ő szeretetéből a végére jár a dolgoknak. Odaérkezik, ahol te vagy, meglehet, telve öngyilkos késztetésekkel, vagy telve azzal az érzéssel, hogy nem küszködsz tovább a betegségekkel, föladod. Lehet, hogy telve vagy azzal a gondolattal, amit olyan sokan átélünk a mai időkben, vagyis mintha az 1970-es évek közepén lennénk. Azt veszem észre, hogy reggel, amikor kezembe veszem az újságot, csak a sportrovatot olvasom el, mert a Fradi-MTK 2:2, az biztos, de lehet, hogy azt is elbundázták! És a többi nem érdekel. Nem érdekelnek a hírek, nem érdekel a parlament, nem érdekel a politika, nem érdekel az önkormányzat, nem érdekel a világ, nem érdekel a benzin-ár, nem így éltünk, kedves testvérek? Dehogynem így éltünk – és mégis, Isten ebben a világban is idelép hozzám, és azt mondja: - már föladtad, már nem érdekel semmi, már szeretni sem érzel késztetést? - én a végére járok. Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: aki téged megteremtett, aki téged megváltott, és aki téged megszentelt. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön: aki téged új életre szül, a lélek, ami téged befogad Isten szövetségébe, és ami téged abban táplál az üdvösségre. Merthogy nincsen vége! Mert ahol szeretet van, ott ezt a szót soha nem mondjuk ki, hogy vége! Néha sajnálom, hogy mi csak az Apostoli Hitvallást mondjuk, és nem használjuk a Nicea-Konstantinápoly-i hitvallást, amelynek a krisztológiai részében, amikor Krisztus országáról szól a hitvallás, azt mondja: és az Ő országának nem lészen vége. Merthogy az a mennyek, az örökkévalóság. Merthogy az a mennyek, ahol az Atya, a Fiú és a Lélek – és ez a három egy – bizonyságot tesz az Ő szeretetéről és arról, hogy te meg vagy váltva. Ez az örökkévalóság világa.

Nos hát, testvérek, nehéz-e keresztyénnek lenni? Mondhatnánk, igen, nagyon nehéz, elhordozhatatlan, vállalhatatlan, végigvihetetlen. De most értjük és jól értjük az apostol szavát, amikor azt mondja: mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait, az Ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert mindaz, ami Istentől született legyőzi a világot és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.

Ámen