A harmadik parancsolat

Kedves Testvérek!

Ha azt kérdést tenném most fel - akár egyenként is a jelenlevőknek -, hogy próbáljanak meg felidézni az életükbol egy fájdalmas mondatot vagy szót, amit talán már nagyon hosszú ideje tövisként hordoznak magukban, azt hiszem, a jelenlevők többsége - nemcsak az idősebb nemzedéket, hanem talán még a legfiatalabbat is beleértve - tudna ilyet idézni. Vannak szavak, mondatok, talán önkéntelenül kimondottak, talán szándékosan felénk irányzottak, amelyeket tövisként hordozunk magunkban, amelyek gyógyíthatatlan sebet jelentenek a számunkra. Talán vén fejjel ülnek itt olyanok, akik kora fiatalságuktól hordoznak magukban ilyen mondatokat, egy tanárnak vagy tanítónak szerencsétlen mondatát, egy testvér meg nem fontolt kijelentését, egy barát valamiféle szavát, amely visszakerült hozzájuk és megütötte őket, - mert nagy hatalom a szó.

1. Ahogy Jakab apostol mondja a levelében: a nyelv olyan, mint egy kicsiny tűzláng, amely egy egész erdőt föl tud gyújtani. Hány és hány élet áll évek és évtizedek óta lángokban a nyelv tüze miatt. Vagy az apostol másik képéhez igazodva: a nyelv olyan forrás, amelyből édes és keserű, áldás és átok is egyformán jön ki. Hány élet lett keserűvé és valóban átkozottá a nyelv bűne miatt. Egy francia teológus, filozófus, Jacques Ellul néhány évvel ezelőtt, még a halála előtt megjelentetett egy könyvet, amelyben a modern tömegkommunikációval, a televízióval, a médiumokkal, a képi világgal foglalkozik, és ezzel kapcsolatban egy külön fejezetet szentel annak, amit ő így nevezett el: a derizió kora. Ez a latin szó azt jelenti, hogy gúnyolni, valamit gúny tárgyává tenni. Régen a középkorban az udvari bolondot nevezték derizor-nak. Ott ült a főúr, a király mellett, aki nagyon fontos dolgokban tett kinyilatkoztatást, intézte egy ország ügyeit, és az udvari bolondnak az volt a feladata, hogy gúnyolódásával állandóan emlékeztesse urát, királyát és parancsolóját arra, hogy azért ő is csak ember, s amit tán olyan hallatlanul fontosnak gondol, az bizony csak ember-léptékű. Udvari bolondnak lenni kockázatos foglalkozás volt ugyan, de jól fizető, tiszteletreméltó foglalkozás. Mára - mondja a francia filozófus - a “derizorság”, a mindent gúnnyá tevő szakma elszakadt ettől a kockázattól, és ma a derizorok, a gúnyolódók lettek királyokká, urakká, sztárokká. Ez a könyv tízegynéhány évvel ezelőtt Franciaországban íródott, és akkor még azt mondhatta az ember, olvasván, hogy de jó, mi magyarok ettől még mentesek vagyunk. Most már aztán mi is tudjuk, kik a királyok, kik az urak, kik a sztárok. Azok, akik mindent gúny tárgyává tesznek. Lassan minden a frivol, a pimasz, a mindent sárba taposó, a minden szentséget meggyalázó, profanizáló gúny tárgyává lesz. A gúnyolódók lesznek a csillagok, ők a sztárok. Talán korhangulat is ez, és úgy tűnik, hogy azért vevő erre a nagyközönség, azért igényli azt, hogy minden sárba legyen tapodva, mert egyfajta szellemi vakság jellemzi az embereket. Nem veszik észre, hogy miután minden eszmét, minden gondolatot, minden szentséget lerángattak és a sárba tapostak, végül sort kerítenek magára az emberre. Általában ezeknek a folyamatoknak ez a vége. Lehet egy szent gondolatból gúnyt űzni. Még talán mi is legyintünk rá, és azt mondjuk: nem számít, hadd gúnyolódjon vele, attól az én integritásom, az én épségem még érintetlen marad. De a végén kiderül, hogy a mi bőrünkre megy ki a dolog.

Azt is meg kell kérdeznünk, miért lehet ez így? Azért, mert a 20. század tele van leleplezni valókkal. Nem azért olyan nagy sztárok ezek az urak, a gúnyolódók, a derizorok, mert valami  rettenetesen eltorzult az amúgy is torz emberi lélekben, hanem mert a 20. század tele van leleplezni való dolgokkal, hazugságokkal, hamis ideológiákkal. Ha végignézzük ezt a századot, azt látjuk, hogy sok esetben valami szent ügyet, szent igényt vagy egyszerűen csak egy igényt, egy jogos ügyet, egy érdek megfogalmazását, megnevezését - ezt nevezzük ideológiának - hamis hivatkozások alapjává tettek. Mennyit beszéltek a 20. században az egyenlőségről. Népmozgalmak, nagy társadalmi rendszerek jöttek létre az emberek egyenlőségének nevében. S közben mindannyian tudtuk, hogy nem vagyunk egyenlők, vagy ha mindenki egyenlő, - ahogy Orwell mondja az 1984 című anti-utópiájában - akkor vannak még egyenlőbbek. Ha mindenki szabad, akkor vannak még szabadabbak. Az egyenlőség eszméje hamis hivatkozások alapjává lett, le kellett leplezni. Milyen sokat hallunk, kedves testvérek, a 20. században a szabadságról mint igényről, eszméről, mint olyasvalamiről, amire mindannyian óhatatlanul igényt tartunk. Csak sose feledjük Péter apostol szavát: vannak, akiknek a szabadság a gonoszság palástja. Vannak, akik számára a szabadság arra kell, hogy a gonoszságot leplezzék vele. Ezt nevezzük, kedves testvérek, hamis ideológiának. Ezért van mit leleplezni, van mire rámutatni, s nemcsak odakint a templomfalakon kívül, hanem idebent is. Még az egyház életében is vannak szent ügyek, fontos igények, amelyekről azt látjuk, azt halljuk, hogy hamis ügyek, hamis célok szolgálatába állították. Hogy a leleplezés igazi eszköze a gúny lenne, azt én kétlem. S hogy ennek oda kell vezetnie, hogy most már szabad utat engedünk a legszentebb dolgok kigúnyolásának, azt viszont súlyosan kétségbe vonom. Most azonban az összefüggésre szeretnék rámutatni: úgy tűnik, hogy a 20. század végén ez a kettő mintegy váltakozva rongálja a lelkünket. Hol hamis ideológiákkal tépnek, nyúznak, agyalnak minket, hol pedig jönnek a gúnyolódók, a mindent kétségbe vonók, a leleplezők, az örök protestálók, és akkor meg erre kell figyelni. S a végén már nem tudjuk, mi az igazság, mi az, ami szent, tiszta, követésre méltó, mindenek felett álló.

2. Íme, itt áll előttünk a Tízparancsolatban a hamis beszéd tilalma. Ha Isten tiltja azt, hogy az ember a saját szíve, gondolatai, képzetei alapján hamis isteneket alkosson magának, ha Isten tiltja azt, hogy képileg kiábrázolva megjelenítsük Őt, akkor még inkább tiltja, hogy hamis beszéddel, hamis szóval kössük meg Őt. Ezért kell jól értenünk az isteni parancsolatot, meg kell látnunk az összefüggést a között, amit az előző parancsolatokban láttunk, és aközött, amit a mostaniban látunk. Korábban azt láttuk, hogy az emberi szívnek, a képzelőerőnek, a fantáziának, a belénk oltott, a velünk született ősképeknek hihetetlen nagy ereje van. Joggal óv bennünket Isten attól, hogy ezt valami rosszra, hamisra használjuk Legfőképpen attól óv, hogy ez bálványimádásnak a forrásává legyen. Most pedig attól óv Isten, hogy a szó hatalmával kimondott, megfogalmazott gondolatok, szavak avagy végig sem gondolt kijelentések félrevigyenek bennünket, elsodorjanak az igaz istentisztelettől. Milyen igaz, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj, a száj a szív gondolatait mondja ki. Tegyük ehhez hozzá, amit Jakab apostol mond: a szó olyan hatalom, melyet ha kimondtuk, önállósodik. Néha tréfálkozva szoktuk idézni Arany Jánost, akinek egyik versét egy udvarló kritikus elemezvén, mindenféle szépeket tulajdonított neki, mondván mi mindenre gondolt a költő. Erre Arany János visszaüzent neki, hogy “gondolta a fene!” Ezt aztán mi is gyakran idézzük, mikor halljuk visszaidézve önmagunkat. Ám a szó önállósodik, erre figyelmeztet Jakab apostol. A szívből származik, de önállósodik, és önálló utakon indul el, öntevékennyé válik. Ez a kicsi láng egy egész erdőt fel tud perzselni.

Máskor azt kell látnunk, hogy a szó előbb jár, mint a szívnek a képzete. Különösen is így van ez a művészetek és a politika területén. A művészetben azt látjuk, hogy a költők, az ihletett szavú, ajkú emberek fantasztikus dolgokat tudnak elindítani egy-egy szónak, gondolatnak a kimondásával a nézőben, a hallgatóban, az olvasóban, a műélvezőben. Így van ez a politikában is. Nézzük meg a mai magyar politikát! Egy szó, egy gondolat és mögötte a sejtések micsoda vihara kavarog! Pedig mi még nem is vagyunk hozzászokva ehhez, s valószínűleg egy nemzedéknyi időnek kell eltelnie, míg egy kicsit lehiggadunk, megnyugszunk, s belátjuk, hogy a politika a szavak művészete is. Egy gondolatnak, egy törekvésnek, szándéknak a megérleléséhez hosszú-hosszú szóharcokat kell vívni. Kedves szülők, nagyszülők, ha ti nem unjátok gyermekeiteknek, unokáitoknak, ha kell napjában százszor is elmondani, mi a dolguk, mi a feladatuk, mi kötelességük, akkor miért sajnáljátok a szót a politikusoktól? Hadd mondják ők egymásnak, hadd emlékeztessék egymást, mi a dolga, feladata a kormányzatnak, a törvényhozásnak, mi a feladata az ellenzéknek és így tovább.

A szóban erő van, a szó gondolatokat elindító, életeket megfordító, életeket megváltoztató hatalom. Ezért értheto, hogy Isten ezt parancsolja a harmadik parancsolatban: Isten nevét ne tedd könnyűvé, Isten nevét hiába fel ne vedd. Azért olvastam fel megint a Tízparancsolat bevezetőjét, mert nem egy könnyű Istenről van szó. Ha egy könnyű istenségről lenne szó, aki hol jön és a segítségünkre siet, hol meg eltűnik évtizedekre, évszázadokra, hol velünk van, hol meg nincs velünk, nem lenne érvénye, különösebb súlya ennek a parancsolatnak. A szabadító Istenről, a történelem uráról van szó, az ég és a föld teremtőjéről. Ez az Isten nem könnyű istenség. Ne tedd könnyűvé Isten nevét! Három-négy dolgot szeretnénk most felsorolni, hogy mit értsünk ezen, s azt hiszem, ezekből mindannyiunk számára nyilvánvalóvá lesz, a parancsolat igazi értelme.

3. A legáltalánosabb és legközismertebb dolog Isten nevének könnyűvé tétele, hiába való felvétele kapcsán - és ebben az értelemben ez egy igazi magyar parancsolat - a káromkodás. Régóta halljuk az ilyen vicceket: Összejön az orosz, az amerikai meg a magyar, vajon ki tud cifrábbat káromkodni. Az amerikai káromkodik fél órát, az orosz egy órát, aztán bejön a magyar, elbotlik a küszöbön, káromkodik két órát, utána föláll és azt kérdi: kezdhetem? Van bennünk valami rossz, fanyar büszkeség: káromkodó nép vagyunk, káromló nép vagyunk. Időnként reggel megyek lefelé villamossal a Déli pályaudvar vagy a Moszkva tér felé, mennek az iskolás gyerekek is, és én nyakamig el szoktam vörösödni, amint hallom, hogyan beszélnek nyolc-kilenc éves gyerekek. Oda jutottunk, hogy a káromkodás már nem is káromkodás. Régen annak azért nekikészült a magyar ember, látszott rajta, hogy most ő káromkodni fog. Ma mindennapos a sima beszédben is. Mikor a pincértől rendel valaki, megcsókolja a feleségét nőnapon, megsimogatja a gyereke fejét és megdicséri, a szavaiba eleve bele van szőve a káromkodás. Olyan lett az életünk, mint valamelyik focicsapat B közép szurkolótábora, kilencven percen keresztül folyamatosan anyáznak, isteneznek, káromkodnak. Rettenetes dolog ez, és rámutat ennek a népnek a rettenetes lelkületére.
   
   

Magyarnak való parancsolat ez abban a tekintetben is, hogy mi fogadkozó, esküdöző nép vagyunk. Ezt is tiltja ez a parancsolat. Hangsúlyoznom kell, hogy a parancsolat nem az esküt tiltja, de az esküdözést, a fogadkozást igen. Haza megy a feleség, megkérdezi a férjétől: “Kitakarítottál, drágám? Igen, kitakarítottam. No, én nem látom nyomát annak, hogy kitakarítottál volna. Isten bizony kitakarítottam!” Hányszor hangzik el a szánkról ez a mondatocska: Isten bizony! Pedig, Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Bizonykodunk, fogadkozunk, belekeverjük az Istent olyan dolgokba, amelyekhez nincs köze. Belekeverjük az Istent a hazugságainkba, mert amikor bizonykodunk és fogadkozunk, akkor bizony hazudunk, és Istent cinkostárssá akarjuk tenni. Hihetőbbnek tűnik a hazugság, ha Isten nevében hazudunk. Tessék ezt megfontolni! Nem tulajdonítunk mi ennek olyan nagyon nagy jelentőséget, “ó hát egy kicsit bizonykodtunk, egy kicsit az Istent is odakevertük a dologhoz, nem olyan nagy ügy ez.” Nagyon nagy ügy ez, kedves testvérek.

Nagyon sokszor pedig teologizálunk - és ma még erről kell részletesebben beszélnem. A harmadik parancsolat alapvetően - ahogy Jakab apostol levelében olvastuk - a teológusok ellen szól. “Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók.” Ezt nem azért mondta Jakab, mert kapott egy teológiai tanári kinevezést, magához ölelte a katedrát, és nem akarta, hogy más is tanító legyen. Szavaiban súlyos figyelmeztetés van. Sajnos, magamra nézve is azt kell mondanom, a teológiai tanároknak az utolsó ítéletkor nagyon nehéz dolguk lesz. Mert amit a teológus Istenről tanít, amit hivatása tekintélyével mond, az latba fog esni az ítéletkor. De mielőtt bárki megnyugodna, mondván, akkor mi mind a mennybe jutunk, a teológiai tanárok pedig mind a pokolba, szeretném azt is elmondani, hogy mindannyian - hivatásunktól függetlenül - szoktunk teologizálni, Istenről véleményt formálni, Istent az ember világában, az ember dolgaiban, a saját életünk viszonylataiban szemlélni. Vajon segédmunkástól az egyetemi tanárig bezárólag hogyan beszélünk Istenről? Hogy gondolkodunk Őróla? Mit mondunk Őróla? Milyen szavunk van az Istenről? Mire utalunk, miről beszélünk, amikor Istenről beszélünk? És máris megfordítom a gondolatot, hiszen a parancsolat nemcsak tilt, hanem utasít is. Azért fordítom meg a dolgot itt a teológusoknál, meg általában az Istenről való beszédnél, mert a legfontosabb, amire ez a parancsolat késztet bennünket: az Isten igazságának megvallása alkalmas és alkalmatlan időben. Ha mi azzal mentegetjük magunkat, hogy “Uram, én soha a Te nevedet ki nem mondtam, én soha a Te nevedet könnyűvé nem tettem, hiába fel nem vettem”, ne felejtsük el, hogy ebben a parancsolatban az is benne van, hogy alkalmas és alkalmatlan időben meg kell vallani Isten nevének igazságát. Egyszer Kálvint Genfben megkérdezték, miért nem bír magával, hogy éjjel és nappal, napi három-négy-öt óra alvással állandóan csak ír és tanít az Istenről, keményen és határozottan mindig kiáll Isten dicsősége mellett. Kálvin azt felelte: “Ha verik a gazdát, ugat a kutyája. Hogyne szólnék, ha szidják az én Uramat és királyomat.” Ha verik, ha gyalázzák a gazdát, ha káromolják Őt, hallgathatunk-e? Azt hiszem, kiterjesztő értelemben nemcsak annyi ez a parancsolat, hogy Isten nevét hiába fel ne vedd, hogy ne káromkodj, ne fogadkozz, ne esküdözz, ne keverd bele olyanba az Istent, amihez neki nincsen semmi köze. Ebbe beletartozik az is, hogy védd meg Isten nevét, Isten igazságát. Ez így megint magyar parancsolat.

Majd amikor eljutunk oda, hogy ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, meg fogjuk érteni ennek az emberi összefüggését is. A régi Angliában volt egy szokás. Ha két-három ember találkozott, és szóba jött köztük egy negyedik, a jelenlevők közül az egyiknek úriemberi kötelessége volt megpróbálni megvédeni a távollévőt, ha a társaságban valaki csepülni kezdte, hiszen ő nem védhette magát, nem képviselhette ott a maga igazságát. Angol szokás, mondottam. A magyar szokás meg az, hogy ha két-három magyar összehajol, abból nem búsongás lesz, ahogy Ady Endre szépen megfogalmazta, hanem acsargás. Ma ha két-három magyar összehajol, jaj a negyediknek meg az ötödiknek, aki ott szóba jön. Azért különösen jaj neki, mert a kettő-három között nincs egy sem, aki megvédené az ott nem lévőt. És Istent ki védi meg? Isten nevének szentségét, dicsőségét, méltóságát? Vajon, Isten dicsőségére élünk, ha némán félrefordulunk, hallgatunk, és azt mondjuk, bölcs most inkább nem szólni? Eleget teszünk-e a parancsolatnak? Az egyik zsoltár így szól: “Mikor látod a lopót, együtt futsz véle, dolgát javallod.” Ha hallod a káromlót, és hallgatsz, akkor bizony dolgát javallod, egyetértesz vele.

Azt is jelenti továbbá ez a parancsolat, hogy Isten nevét kell segítségül hívnunk. Azzal töltjük be legigazabban és legtökéletesebben a harmadik parancsolatot, hogy Őt segítségül hívjuk.”Én az Úr, vagyok a te Istened, aki kiszabadítottalak téged.” Isten nevének megszentelése, dicsőítése nemcsak abból áll, hogy megfontoljuk a szavainkat, nagyon-nagyon odafigyelünk arra, hogy ne keverjük bele Istent a kicsinyes emberi ügyeinkbe, hogy ne csináljunk az Ő nevéből ideológiát. Nemcsak abból áll Isten nevének a megszentelése, hogy nem tesszük ezt a nevet gúny tárgyává, és nem is hagyjuk, hogy gúny, átkozódás és káromlás tárgya legyen. Ez mind kevés. Ugyanis Isten bennünket nem kapuőrnek szerződtetett. Nem azért vagyunk Isten gyermekei, hogy szentségének kapujában álljunk nagy alabárdokkal, és mindenféle profanitással, szentségtelenséggel szemben harcosan védelmezzük. Isten bennünket gyermeknek hívott, és arra biztat, hogy hívjuk Őt segítségül. “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged.” Igazán Isten gyermekének, Isten követőjének lenni azt jelenti, segítségül hívom az Istent, mert tudom, hogy Ő szabadító. Segítségül hívom az Istent, mert tudom, hogy Ő könyörülő, megvilágosító hatalmú, gyógyító, mert tudom, hogy Ő halálból föltámasztó, szabadító Úr. De csak akkor hívja igazán segítségül az ember Istent, ha ezt el is fogadja, ha ezt szívével teljesen be is látja: Isten a szabadító. Nem az az életem lényege, hogy majd addig bütykölöm, addig alakítom, addig hajlítgatom a dolgaimat, hogy már minden rendben lesz, és csak a végére kell odahívnom Istent, hogy megszentelje az egészet. Ismerjük ezt nagyon jól.

Egyszer egy német teológus azt mondta - nagyon finom a különbségtétel, de értsük jól - : óriási különbség van a között, hogy mindent elrendezek az Isten számára, meg a között, hogy helyet hagyok az életemben Isten számára. Ha mindent el akarok rendezni Isten számára, akkor Őt a végére hagyom, Uram, mindent megoldottam, mindent elrendeztem, kitaláltam, mindenről tudom, hogy hogyan kell annak lennie, mennie, történnie, most már gyere a végére, és a Te neveddel, hatalmaddal, isteni mivoltoddal szenteld meg ezt az egészet, szenteld meg az én művemet! Ilyenkor Isten nem jön, távol marad, mi pedig meghökkenünk és megdöbbenünk: miért nem kell ez az Istennek, noha én olyan jól kigondoltam, olyan jól elrendeztem. Mennyivel más, amikor az ember alázatosan és egyszerűen azt mondja és azt éli: helyet hagyok az Istennek az életemben, hogy cselekedjen, rendezze a dolgokat, vezessen, irányítson, hogy meglepetéseket okozzon, történjenek váratlan fordulatok, akár abban az értelemben, hogy ez engem összetör és alázatra késztet, akár abban az értelemben, hogy már minden veszve volt, és megnyílt egy ajtó. Vagy mindig is nyitva volt, de minthogy nem én nyitottam ki, nem akartam rajta átmenni? “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged!” Isten nevének segítségül hívása Isten nevének igazi megszentelése. Isten mellőzése, figyelmen kívül hagyása, nem hívása, ez Isten nevének hiába való felvétele. Mert ha nem segítségül hívod, nem szabadítóul hívod, nem így áldod és magasztalod, akkor nem mondtad el, ki Ő, akkor meghamisítottad lényegét, személyét, istenségét, akkor nevét hiába vetted fel. Az a csodálatos a harmadik parancsolatban is - mint mindegyik parancsolatban - hogy amikor halljuk, nem kell találgatnunk, ki Ő. Nem rébusz, nem fejtörő, nem örök talány, hogy ki ez az Isten, akinek a nevét fel lehet venni, vagy nem lehet felvenni, ki lehet mondani, vagy nem lehet kimondani, segítségül lehet hívni, vagy nem. “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged.”

Újra és újra hangzik: Én vagyok az Úr, a te Istened, aki Krisztusban megszabadítottalak téged, aki a halál fogságából kihoztalak, aki a bűnbocsánattal, a bűnök eltörlésével, a megengesztelődéssel, az élet megszentelésével neked is új életet ajándékoztam. Én vagyok Krisztusért a te mennyei Atyád. Hívj engem segítségül, s ha segítségül tudsz hívni, és szabadításomat megtapasztalod, akkor mondod ki nevemet helyesen, akkor áldasz engem igazán, dicsőítesz minden napon akaratom szerint.
Ámen