A gyermek király

Kedves testvérek!

Miként az elmúlt vasárnapokon, úgy a mostani vasárnapon is a bibliai királyok történeteinek fényében keresünk válaszokat, igei útmutatást a mi mostani helyzetünkre nézve, mind az ország állapotában, mind pedig anyaszentegyházunk ügyeiben. A mai alkalommal, ahogy azt a Krónikák könyvéből fölolvastuk, újra nagyot lépünk az időben, csaknem nyolcvan esztendőt, és egy gyermek-király áll előttünk, annak az Ezékiás királynak a dédunokája, akiről az elmúlt alkalommal hallottunk. Gyermek-király ez a Jósiás, akiről a történet szólott, hiszen nyolc esztendősen lett uralkodóvá, amely természetesen ‑ tudniillik, hogy valaki gyermekként lesz királlyá ‑ nem ritka a történelemben, de mindahány alkalommal igen különleges helyzetet jelent.

Mint mondottam, Ezékiás királynak, a nagy reform-királynak, vagy ahogy a múlt alkalommal hallottuk, az Isten előtt sírni tudó királynak a dédunokájáról van szó. Ám, mikor Jósiás trónra lép nyolc esztendősen, már egészen más a helyzet, mint dédapja idején volt. Mert nemcsak Ezékiás dédunokája ő, hanem Manassé király unokája is, azé a Manassé, aki ötvenöt esztendeig uralkodott, és akinek uralmáról így beszél Jeremiás próféta: Jeruzsálem városa ártatlanok kiontott vérével telt meg. Manassé bálványimádó, vérgőzös diktátor volt. Ötvenöt esztendeig uralkodott, és uralma alatt Isten népe újra visszahanyatlott, visszazüllött, visszaesett abba az istentelenségbe, bálványimádásba, amelyből Ezékiás próbálta kivezetni. És nemcsak Manassénak unokája, hanem Amonnak fia is ez a mi Jósiás királyunk, azé az Amoné, aki mindössze két esztendeig uralkodott, majd egy katonai puccs során a saját testőrsége mészárolta le, de róla is azt jegyzi meg az Ige: azt cselekedte, ami utálatosság az Úr szemeiben. Ötvenhét esztendő telik el Ezékiás király halálától fogva, két emberöltő, és ez a két emberöltő, ez a majdnem hat évtized egy folyamatos süllyedés, züllés, hanyatlás, az erőszaknak, az önzésnek, az istentelenségnek az ideje. Ezékiás csodálatos reformja tehát megszakad, eltűnik, elvész, semmivé lesz. Jól érzékelteti ezt, hogy, amikor Jósiás király úgy dönt, hogy renováltatja a templomot, újra kell ácsolni az egész templom tetőszerkezetét, mert – ahogy az ige mondja - Júda királyai tönkretették azt, vagy még egy szabatosabb fordítással: hagyták tönkremenni. Körülbelül negyven-ötven esztendő alatt megy tönkre egy jól megcsinált, de elhanyagolt tetőszerkezet.

Isten népe két emberöltő óta a bálványoknak, a hazugságnak, a vérnek él, egy fenyegető világhatalom árnyékában. Mert az az asszír birodalom, amelyik egykor vereséget szenvedett Jeruzsálem falainál ‑ nem Júda erejéből, hanem Isten kegyelméből! ‑, ez az asszír birodalom még fennáll. Azt olvassuk, hogy egy alkalommal karikát raktak Manassé király orrába, és elvontatták az asszír birodalomban. Néhány évig ott volt fogságban, majd visszaengedték, nyilván, mint hűbéres királyt.Így, ilyen viszonyok között kerül trónra a gyermek-király. Mire számíthatunk? A gyermek, ahogy a középkori jogi nyelv mondja, infáns. Nyilván állnak mellette olyanok, a koronatanácsban, a királyi tanácsban, akik viszik az ügyeket, akik irányítanak. Neki csak pecsételni kell. Neki csak oda kell írni a nevét. Mit lát, és mit tud egy gyermek? Nyilván mások viszik az ország sorsát. És mégis, az a különös, hogy ez a gyermek-király csodálatos reformokat indít el. Ő az, akiről mintegy kétszáz évvel korábban, nevét kimondva beszél Istennek egy névtelen embere. Emlékszünk erre a történetre is. Amikor kettészakadt az ország, és Jereoboám király új kultuszt vezetett be, megjelent a hamis áldozó-halmon az Úrnak egy embere, aki Jósiásról jövendölt, aki majd lerontja ezeket a halmokat. Ez az a Jósiás király. Kétszáz esztendő múlva teljesedett be a prófécia. Reformok indulnak el. A hamis istentisztelet kellékeit megsemmisítik. A Baálok, az Aserák kultusz-halmait lerontják, és megkezdődik a templom fölújítása. Pénzt áldoznak rá. Előveszik a régi krónikákat. újra fölolvastatják őket. A gyanakvó kritikusok, mert mindig voltak gyanakvó kritikusok, így gyanakvó biblia-kritikusok is, arról írnak, hogy itt valamiféle megrendezett jelenetről van szó. A kritikusok így rekonstruálják a fölolvasott történetet Jósiás nyolc esztendősen uralkodó lett. Gyermek még. Nincs önálló döntése. Nincsen felnőtt felelőssége. Pár év alatt a régi ezékiási vonal befolyásra tesz szert. Előjönnek a régi emberek, a régi ezékiási emberek, két nemzedék után. Talán afféle búvópatak életet éltek, eltűntek, föld alá szorultak, kiszorították őket a közéletből, de most előjönnek. Visszajön a múlt. A múlt elkezdődött… - szokták mondogatni. Nos, Jósiás király alatt, aki egy gyerek-király, kis kamasz, aki még semmihez sem ért, elkezdődik a régi emberek visszajövetele. Befolyásra tesznek szert, egyre nagyobb a hatalmuk, és megkezdenek egy rekonstrukciót. Látszólag csak arról volna szó, - folytatják kritikusaink - hogy újraépül a templom. Amit két emberöltő alatt elhanyagoltak, semmibe menni hagytak, azt most, a külsőségeket, a kellékeket, a pompát, a régi ragyogást helyreállítják. Majd ennek örve alatt mintegy előkerül a régi mózesi törvénykönyv, s ennek alapján szellemi reformokat hirdetnek. Jósiás, a gyermek-király tulajdonképpen bábu. Bábu a hatalomra törő régi emberek kezében. Ám később, ahogy lassan fiatalember lesz, fölismeri ő is a hatalom jelentőségét, s már vágyik is a hatalomra, és a hatalomért cserébe lepaktál a papokkal. Vagy ‑ ahogy hallottuk nemrégiben egy politikus szájából – ‘lenyúlja az Istent is.’ Valóban erről van-e szó, hogy a mi Jósiás királyunk a hatalomért cserébe lenyúlja az Istent is?

Egyetlen egy megjegyzés van az igében, ami ezt a kritikus rekonstrukciót nem teszi lehetővé. Érdemes egyébként időnként a kritikus hangokra is odafigyelni, mert olykor éppen ezek a kritikus hangok kényszerítenek bennünket arra, hogy a bibliai történeteket, meg a magunk történeteit figyelmesen megolvassuk. Nos, van az igében egy megjegyzés, ami minden mást fénybe állít. Mert miközben sok szempont szól a kritikus érvelés mellett, hogy külsőségekről, látványról, országimázsról volna itt szó, sőt még az is igaz, hogy egyfajta politikai enyhülés következett be, megingott az asszír birodalom, s Júda népe, ez a kis ország elérkezettnek látta az időt, hogy a saját önazonosságát megfogalmazza, tehát visszafordul a múlthoz, aközben ott van egyetlen egy kis megjegyzés, és ez döntő: „Mikor még gyermek volt, elkezdte keresni az Urat.” Mikor még gyermek volt, elkezdte Istent keresni. A gyermek-király. Az infáns. A nagyok, a felnőttek, a dörzsöltek, a ravaszak befolyása alatt álló elkezdte Istent keresni.

Mit jelent az, ha egy gyermek Istent kezdi keresni? Ez mindig megrendítő. Több okból is. Megrendítő, mert egyrészt mi, felnőttek úgy gondoljuk, a mi dolgunk az, hogy a gyermeket Istenhez vezessük. Ne keressen az a gyerek, tudjuk mi, hol van Isten, majd mi oda vezetjük. Kézen fogjuk, elmagyarázzuk neki, bizonyságot teszünk róla, elmondjuk a szép történeteket, esténként odaülünk az ágya szélére, megtanítjuk imádkozni, és ha néha különös kérdéseket tesz föl, akkor elirányítjuk a hitoktatóhoz, vagy a tiszteletes bácsihoz és azt mondjuk, hogy kisfiam, ilyet tőlem ne kérdezzél, ezt én nem tudom. De mi az, hogy egy gyermek kezdi el Istent keresni? Mit jelent ez? Azt jelenti, kedves testvérek, hogy a gyermek megsejti, hogy a való világ mélyebb és tágasabb, mint az érzékelhető világ. Hogy a való világ sokkal több, mint amit mi felnőttek föl tudunk a gyermek számára kínálni. Hogy a való világ sokkal távlatosabb, mint ameddig mi el tudunk mutatni. A való világban sokkal mélyebb értékek vannak, mint amit mi értékként meg tudunk mutatni a gyermek számára. Szó szerint fordítva a héber eredeti szöveget, így lehetne visszaadni ezt, hogy elkezdte keresni Istent: Várni kezdett rá olymódon, hogy fölnyílt rá a szíve, és megtelt az élete lázas Isten-várással. Lehet, hogy abszurd, hogy egyetlen egy szót ilyen hosszú mondattal adok vissza, de egy lélektani folyamatot akar érzékeltetni az eredeti szó, úgy várok valakire, hogy fölnyílt rá a szívem, és megtelik az életem várakozó feszültséggel. Az első görög fordítása az ószövetségnek pedig egy olyan igével adja ezt vissza, amiben valóban egy ilyen lázas, türelmetlen, mindent megmozgató, mindent leporoló, minden után kutakodó keresést jelent. Látta már, kedves testvérek, közületek valaki gyermekét, esetleg rajtakapta, amikor a szülők, meg a nagyszülők régi dolgai között matatott? A bizonyítványok között, a keresztlevelek között, a családi levelek között? Talán meg is hökkenünk, milyen indiszkrét a gyerek, mit keres ő ott? A gyerek magát keresi. A gyerekben fölgyulladt valami. A gyerek a gyökereit keresi. Ez nem gyereki kíváncsiság. Megértette és megérezte, hogy tágasabb a világ, mélyebb a világ, messzebb tart a világ, mint ami a felszínen van.  Gyermek volt még Jósiás, amikor elkezdte Istent keresni. És micsoda páratlan történelmi konstelláció, együttállás, ‑ ha szabad ezt mondani teológusi kifejezéssel ‑ gondviselési együtthatás, concursus Dei, amikor az emberi életnek, a történelemnek és az isteni akaratnak a dolgai együtt futnak, és együvé futnak, egy pontba futnak össze, hogy vannak a gyermek-király mellett olyanok, akik nem hessentik el, akik nem mondják azt, hogy: Ugyan! Nem gyereknek való ez, majd ha nagy leszel! Akkor majd elmondjuk! Szoktunk ilyet is mondani a gyermeknek: Kisfiam, kislányom, te még nem érted ezt! Majd ha nagy leszel! Majd ha érettségiztél! Majd ha betöltötted a tizennyolcat!

Micsoda fölfoghatatlan nagy kegyelem, hogy vannak a gyermek-király mellett olyanok, akik tévedhetetlenül megérzik azt, hogy ez az az idő, ez az a pont, amikor fogékonnyá vált egy gyermek lelke az Istenre, amikor várja és keresi az Urat. Lenyúlta az Istent? Megtalálta! Lepaktált a papokkal? Odatalált az élő Úrhoz! Emberi eszközökön és szolgákon keresztül. Mit jelent, kedves testvérek, a felnőttekre nézve, ha egy gyermek keresi az Istent? Mérhetetlen és fölfoghatatlanul nagy felelősséget. Mit jelent a felnőttekre, az idősebb generációra nézve, az öregekre nézve, a nyugdíjasokra nézve, ha azt látjuk, hogy a mai világban gyermekek és fiatalok keresik az Istent. Ne sértődjön meg senki, ha eddig tán nem hallgattak a szavunkra. Ne sértődjön meg senki, hogyha ezeknek a gyerekeknek és fiataloknak nem olyan evidens a világ, mint nekünk volt, vagy nektek volt, vagy két generációval ezelőtt volt. Ez a Jósiás Manassé uralma alatt születik, amikor Jeruzsálem minden utcája vérrel volt szennyezett. Ez a Jósiás olyan király unokája és olyan királyok unokája-gyermeke, Manasséé és Amoné, akik áldozó halmokat állítottak, akik idegen isteneknek imádkoztak és áldoztak. Ők voltak azok, akik le akarták nyúlni az Istent is. Ne vegyétek zokon, ha azt veszitek észre, hogy nélkületek kezdtek el kérdezni, ha nélkületek kezdtek el keresni. Álljatok oda melléjük, és imádkozzatok érettük, mert a hívő ember felelőssége minden isten-keresőért az, hogy imádságával segítse. Ezért szinte magától értetődő immár, hogy amikor bevitték a királyhoz a rég elfeledett, a templomban elfalazott, valahova a szelemenfák mögé eldugott törvénykönyvet, ami nem is a templomból, hanem talán annak a padlásáról, vagy ki tudja, a pincéjéből kerül elő, s fölolvasnak belőle egy részt, Jósiás király egy szempillantás alatt megérti, ez az Isten szava. Ez az az Isten, akit én kerestem. Hogyan is indul a története? Még gyermek volt, mikor elkezdte keresni az Urat. S hogy folytatódik ez a történet? A főpap megtalálta a törvénykönyvet. És aztán Jósiás király, hallva a törvénykönyvet, megtalálta a törvény szavában az élő és mindenható Istent. Ezért mondja vigasztaló üzenetében buzdító szóval Jeremiás próféta, aki Jósiás királynak kortársa, és Jósiás ideje alatt kezdte meg prófétai működését: „És kerestek engem, és megtaláltok.” Mert ez a boldog tapasztalat. Ahogyan Jézus is mondja: Aki keres, az talál. Aki kér, az kap. A zörgetőnek megnyittatik. Aki keres, az talál.

S most nem csak általánosan hangzik az ige, egyetemes, mindenre kiható ígéretként, hanem személyes üzenetként is, ahogy Jeremiás próféta fogalmaz: kerestek engem, és megtaláltok.

Azt látjuk, hogy a mi időnkben kereső nemzedékek rajzanak elő. Tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor Magyarország vallási térképét fölmérte néhány szociológus, meghökkenve adtak számot arról, hogy miközben, sajnos, eltűnik egy középnemzedék, a mai negyvenes, ötvenes nemzedék a hitetlenségben, a világiasságban, a közömbösségben, az önmagának élésben, aközben fölbukkan egy fiatal nemzedék, akik keresnek. Hogyan? Miért? Ki által? Ki mondta nekik, hogy keressenek? De fölbukkannak, és keresnek, és fognak találni. Mert aki keres, az talál. A mi nemzedékünk, a mi korosztályaink, a mi idősebb generációink feladata, nagy harca és nagy küzdelme az, hogy ne hallgasson az ilyen beszédekre: „Ó ez csak azért csinálja, mert dörgölődik az egyházakhoz!” Vagy: „Ó ez csak azért csinálja, mert lepaktált a papokkal!” Vagy: „Ó ez azért csinálja, mert le akarja nyúlni az Istent!” Nem! Keres. Keres. És aki keres, az talál.

Imádkozzunk érettük, mert magunkért is imádkozunk ilyenkor. Imádkozzunk érettük, mert imádkozunk a gyermekeinkért és az unokáinkért. Imádkozzunk a kereső nemzedékekért, akik tudják, hogy az élet és a világ nem csak külsőség, nem csak szép épület, nem csak följegyzett krónika, nem csak tisztesség és látvány, a való világ sokkal mélyebb, sokkal tágabb, mint amit a mi szemeink látnak. A gyökereiket keresik, az élet forrását keresik.

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem!” Jeremiás próféta már akkor mondja ezeket a szavakat, amikor Jósiás király halott, amikor Jeruzsálem újra ostrom alatt áll, mert fölemelkedett egy új birodalom, Babilónia, és Isten népének majd fogságba kell menni. De így megy a nép fogságba, így éli át a történelmi katasztrófát: Kerestek engem és megtaláltok engem. Mintha az is benne lenne a próféta szavában: Ha már megtaláltuk volna, nem kellene így lennie. Ha már kerestük volna tiszta szívből, akkor most nem az ítéletben s nem a vereségben kellene keresnünk. Adja Isten, hogy mindannyiunknak kellő bölcsességgel, belátással, mélységgel megnyíljon értelme és szíve erre a különös talányra: Még gyermek volt, mikor keresni kezdte az Urat, és még gyermek volt, amikor megtalálta az Urat.
Ámen

Öregbül nagy dicsőséged, mert megtészed, amit megmondasz.

Ha könyörgök inségemben, engem menten megszabadítasz.

Téged minden földön lakók, Nagy királyok, Uram, dicsérnek,

Mert szent igéd tiszta voltát, igazságát eszükbe vették.

                                                                       (138. zsoltár 2.)