A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad

Textus: 2Korinthus 10, 1-5

Bogárdi Szabó István igehirdetése a budahegyvidéki gyülekezetben 2020. november 1-én.

Lectio: Zsoltár 28.

Magasztalunk és dicsőítünk, Mennyei Atyánk, hogy sokféle kérésünket, esedezésünket, kiáltásunkat, könyörgésünket meghallgattad, bennünket megsegítettél, megoltalmaztál bajban, gyógyítottál betegségből, vigasztaltál gyászban és szomorú emlékezésben, erőket adtál erőtelenségben, világosságot és jó utat mutattál, ha a sötétségben tévelyegtünk. S legkiváltképpen azért magasztalunk, Mennyei Atyánk, hogy minden szükségünk, minden bajunk, minden nyomorúságunk csodálatos választ kapott Jézus Krisztusban, akiben egybefoglaltad ígéreteidet, hűségedet, szabadításodat és irgalmasságodat, és az Ő kereszthalála és feltámadása által megszabadítottál minket bűnből, halálból, kárhozatból. Köszönjük, hogy a mai napon e szent asztalnál az úrvacsora szent jegyeivel is bepecsételed szívünkbe boldog bizodalmunkat, örök életet szerző kegyelmedet. Most azért kiáltunk, Mennyei Atyánk, hogy Igéd világosságában, Szent Lelked hatalmában taníts Jézus Krisztus útján járni; buzdíts, hogy bátran vigyük eléd kéréseinket minden szükségben, hogy megoltalmazz bennünket. Taníts minket rendelésed szerint élni, szereteted törvényét betölteni. Hűséges Kezesünkért, Krisztusért hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Textus: „Magam pedig, én Pál, kérlek titeket a Krisztus szelídségére és engedelmességére, aki szemtől szemben ugyan alázatos vagyok közöttetek, de távol bátor vagyok irántatok; kérlek pedig, hogy amikor jelen leszek, ne kelljen bátornak lennem ama bizodalomnál fogva, amellyel úgy gondolom bátor lehetek némelyekkel szemben, akik úgy gondolkodnak felőlünk, mintha mi test szerint élnénk. Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” 2Kor 10, 1-5

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Tegnap az Alföldön jártam szolgálaton, és hazafelé, most, ahogy már hullanak a lombok a fákról és távolabbra is el lehet látni a tájon, hirtelen fölötlött bennem, hogy ha valaki a magyar Alföldön összehord egy kis dombocskát, vagy emel egy kisebb kilátótornyot, akkor szinte harminc-negyven kilométerig is elláthat. Aztán eszembe jutott a kunhalmoknak a titka. Ezek a földből összehordott tíz-húsz méter magas kis piramisok, némelyek szerint, egykor temetkezőhelyek voltak. Mások szerint, és én inkább erre hajlok, ezek a dombocskák őrhelyek lehettek. Lám, ha összehordtak egy ilyen dombot, onnan nagyon messzire el lehetett látni, be lehetett látni az egész vidéket, észlelni lehetett mindenféle mozgást. És ez kapcsolódik a mai igéhez, hiszen azt mondja az apostol, hogy: „a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; lerontván okoskodásokat és minden magaslatot...” Tehát az apostol katonai kifejezéseket és képeket használ: vitézkedés, fegyverek, erő, erősségek lerontása, magaslatok, (hadi)foglyok...; sőt előtte: bátorság, illetve eltökélt bátorság. A kérdés mármost az, hogy miért vált az apostol hangnemet, stílust, szókészletet? Ha ugyanis fölidézzük a második korinthusi levél eddigi szakaszait, azt láttuk, hogy Pál vigasztaló, erősítő, bátorító szavakkal fordult a gyülekezethez; modern pszichológiai kifejezéssel, ez egy asszertív levél. Idézzük fel például a hetedik részt, ahol megvallja, hogy egy korábbi, kemény hangvételű levelével sokakat megbántott, olyannyira, hogy ő maga is megbánta, hogy kiadta a kezéből; aztán hozzáteszi: ezért örül, hogy Isten szerint való volt a korinthusiak megszomorodása, mert megtértek és megújultak. Sokat beszél vigasztalásról, visszafogadásról, megbocsátásról, az egész közösség gyógyulásáról. Aztán dicséri a korinthusiakat, akik készségesen támogatnak másokat, önfeláldozók, és önzetlenek. Egy helyt azt mondja, hogy a korinthusiak az ő ajánlólevele (2Kor 3) és dicsősége (2Kor 7) Miért hát ez a hirtelen hangváltás? Egy szelíd és békülékeny, vigasztaló levélben hirtelen harcról hallunk. És nemcsak egyszeri küzdelemről, hanem egyenesen háborúról beszél. A stratégia szó itt a hadviselés tudományát jelenti: hogyan kell fölkészülni a harcra, hogyan kell megszervezni a csapatok mozgását, hogyan kell győzelmet aratni. Válaszul most három vonatkozást hozok ide.

Elsőre a szakasz elején olvasható különös megjegyzést kell megértenünk. Ehhez pedig meg kell tanulnunk az apostol ironikus nyelvezetét, amiben önirónia is van. Azt mondja itt: „magam pedig, Pál, kérlek titeket a Krisztus szelídségér és engedelmességére, én, aki szemtől szemben ugyan alázatos vagyok közöttetek de távol bátor irántatok...” Gondolhatnánk, hogy az apostol ezt önmagáról mondja, hiszen mi is mondhatnánk ilyeneket önmagunkról. (Akinek nem inge, ne vegye magára!) Saját példámat tudom felhozni. Sokszor előfordult velem, főleg a püspöki szolgálat során, hogy indulatba jöttem valami nehéz ügy miatt. Fölfújtam magam, termeltem az adrenalint: na, most jön hozzám ez az ember, jól megmondom neki, jól bemosok neki, lekapom a fejét! A hivatal munkatársainak pedig azt tanácsoltam: menjenek jó messzire, ne is hallják a kiabálást. Aztán megérkezett az illető, a dühöm meg egy csapásra elpárolgott, és kedvesen, barátságosan elbeszélgettünk a gyerekekről és unokákról. Vagyis távolról bátor voltam (az apostol a kimondás bátorságáról beszél itt), aztán mikor szemtől szemben voltunk, afféle szelídecske lett belőlem. Mondták rám egyszer: ennek a püspöknek még az epéje is édes. (Jó lenne, ha igaz lenne!) Nos, mintha így, efféle ironikus őszinteséggel mutatná be önmagát az apostol. És ez, úgymond, jó alap a béküléshez, és sok mindent hozzá is kapcsolhat. Például, mondhatná, hogy amikor a gyülekezetet alapítottam, másfél évet töltöttem közöttetek, és senkit nem terheltem, hanem két kezem munkájából éltem, sátorponyva-szövésből. Nem úgy viselkedtem, mint a többi apostolok, noha, írja a korinthusi levélben, az elsőben, jogom lett volna rá. Én is apostol vagyok, mondja. Vihettem volna a családomat, a feleségemet, kérhettem volna első osztályú szállóhelyet tőletek. De én nem terheltelek benneteket, én szelíden, alázatosan szolgáltam közöttetek, és míg szőttem a sátorponyvát, beleszőttem a szívetekbe az Úr Jézus szeretetét. (1Korinthus 9) Igen, írtam nektek egy kemény levelet is, de azért én szelíd ember vagyok. Csakhogy (hamarost kiderül), hogy amit most itt mond, az idézet. Az ellenfelei terjesztették ezt róla: amikor messze van, roppant bátor, amikor még nincs közelharc, mennydörög, hadüzeneteket küld; aztán amikor itt van, akkor alázatos, alázatoskodik, alánk rendeli magát, pitizik nekünk, hát ilyen ez a Pál! Nem kell őt komolyan venni, csak ijesztget. Idézi is őket: „úgy mondják, a levelei ugyan súlyosak és kemények; de a maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány.” (2Korinthus 10,10) Tehát itt az apostol idéz egy róla alkotott véleményt. És leszögezi: tud ő harcolni, ha kell.

Csakhogy ez a harc nem testi, hanem lelki küzdelem. És ez nyomósabb ok arra, hogy hangnemet váltson. „Vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek (tudniillik a Lélek erejével valók) erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat és minden magaslatot...” Mintha azt mondaná: nem úgy van a dolog, hogy mi építettünk volna néhány őrtornyot, erősséget, és onnan figyeljük a környező világot, őrködve, hogy ne érjen benneteket baj és kár. Ellenkezőleg, az ellenség épített körbe benneteket. És mi úgy harcolunk, hogy lerontsunk minden ellenséges magaslatot, minden okoskodást, és foglyul ejtsünk Krisztusnak minden gondolatot. És máris értjük, hogy itt szellemi harcról van szó. De még jobban megértjük, ha belenézünk az eredeti szövegbe. Mindannyian ismerjük a logosz szót. Nos, azt mondja az apostol, mi lerontunk minden ellenséges logoszt – vagyis: érvet, gondolatot, szót, megfontolást, okoskodást. Régóta vitatkoznak a tudósok, miképpen kell itt fordítani ezt a szót, mert nem akármit jelöl. Nem a szánkon kijövő hang ez, hanem érvényes és erős szó. Ige. Ahogy János apostol mondja, kezdetben volt az Ige, és minden általa lett, ami lett (János ev. 1). Az isteni logosz teremt. De fordítják úgy is, hogy meggyőző érv. Arisztotelész a Rétorikájában arról értekezik, hogy minden szónoki beszédnek az a célja, hogy döntésre késztessen, a szándékunkat át kell vinni a másik szívébe. Ez a logosz terv, ellenérv, érvelés, okoskodás (ahogy a Károli fordításban áll), vagyis okszerű levezetés, amellyel meg tudjuk győzni a másikat. Szellemi harcban állunk, mondja az apostol a korinthusiaknak. És a Krisztus szelídségével és engedelmességével unszollak, mert tudnotok kell, hogy amíg véget nem ér a földi pályafutás és el nem érkezik a Krisztus országa, addig a keresztyén élet harc. Az egyház küzdő egyház (ecclesia militans). Krisztus is harcra hívta el a tanítványait, és föl is készítette rá őket: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 10,10) Az apostol pedig másutt is bátran használ harci kifejezéseket: „öltözzük fel a világosság fegyvereit” (Róma 13,12); „öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét” (Efezus 6,11): sisakot, mellvértet, pajzsot, sarut. „Harcold meg a hit szép harcát!” (1Tim 6,12) Küzdelem a keresztyén élet. Élet-halál tusa. Miért is? Mert az ellenség okos, érvelő, és terve van. Magaslatokat emel, ahonnan belelát az életünkbe, és foglyul ejt, ez a stratégiája. Az ellenségnek is van valami logosza, mellyel eltántorít a Krisztustól való hűségtől. Sőt, elragad bennünket. Azért kell hát lerontunk minden Isten ellen emelt logoszt, vagy pontosabban: anti-logoszt. Ha van Antikrisztus, márpedig van, akkor van anti-logosz is. Ha van ige, amely teremt, akkor van ellen-ige, amely rombol. Ha van érv, amely szeretetre késztet, van ellen(séges)-érv, amely a gyűlöletre vezet. Ha van szó, amely azt mondja, hogy legyen világosság, és lesz világosság, akkor van sötétséget támasztó és sötétségbe rántó szó, amely nem az igazság beszéde, hanem a hamisságé. Ezek az erők az Antikrisztus erői, az anti-logosz magaslatokat épített, körbevett, belelát az életedbe, és van anti-stratégiája ellened. Ez pedig lényegében az, hogy elszakítson Istentől. Mi volt az elő antilogosz, az első ellen-ige, ott a Paradicsomkertben? „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Mózes 3,1) Csakugyan, éheztet benneteket az Isten? Csakugyan, irigy az öregúr, és nem adja meg nektek, ami jár? Ez az Isten meghazudtolása. Antilogosz. És így az ember bűnbe esett, és a bűn átszármazott mindannyiunkra. Ha valaki, akkor az Antikrisztus tökéletesen ismeri az bűnre hajlamos emberünket, a gyenge pontjainkat, amelyektől mi magunk is szenvedünk és gyötrődünk, és mindegyre eljön, hogy kiszakítson a Krisztus kezéből és elragadjon, mi több, a Krisztussal szembe fordítson.. Ezért harcolunk, korinthusiak, mondja apostol. Értetek harcolunk.

Harmadjára, mindennek néhány egyszerű vonatkozását szeretném megemlíteni. Azt mondja az apostol: „lerontunk minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett...” Ezeket az ellen-magaslatokat, ellen-okoskodásokat, ellen-ismereteket lerontjuk, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék Krisztusnak. A korinthusiak nagyon jól értették az apostol képeit. Mikor mi iskolások voltunk, akkor még marxista felfogásban tanították a történelmet, és eszerint magyarázták, hogy van-e igazságos háború. A történelemtanárunk tehát a marxista brosúra szerint fejtegette, hogy igen, van igazságos háború, éspedig amikor békeharcba bocsátkozunk az imperialisták ellen. Gyerekfejjel is csak pislogtam, mi akar ez lenni? Eltaposott magyar szabadságharc, szovjet laktanyák, tankok és rakétavetők mindenfelé, éljen örökké éljen a szovjet-magyar barátság? De jól tudták azt a régiek is, így a korinthusiak is, mit jelent az, amikor megindult a Birodalom egyik-másik legiója, hogy, úgymond, megőrizzék a Pax Romanát, vagyis hogy békeharcba bocsátkozzanak. Mondjuk, ha innen tőlünk nem messze, átkeltek egy légió a Dunán a jazigok földjére, vajon valóban a békét akarta a Római Birodalom őrizni ott, túl a mai magyar alföldön? Dehogy akarta. Hódítani mentek, és rabszolgát szerezni, mert kellett az olcsó munkaerő. Ezért (hadi)foglyokat gyűjtöttek. Az antik világban a háborúk nagy többsége rabszolgaszerző háború volt. Értették hát a korinthusiak, amikor azt mondta az apostol, hogy mi is harcolunk, lerontunk minden erősséget, és minden gondolatot foglyul ejtünk a Krisztusnak! Igen, ez is harc. Minden ellenkező gondolatot, minden okoskodást meghódítunk. De hogyan?

Előbb, az anti-logosz képviselőit hódítjuk meg. Lefegyverezzük őket. Meggyőzzük őket. Bebizonyítjuk nekik, hogy csak egyetlen egy szóba, igébe, okba, gondolatba, érvbe lehet belekapaszkodni, abba, amelyik így szól: Legyen világosság, és lett világosság! (1Mózes 1,3) Ez az Ige lett testté, és volt mindhalálig engedelmes, és szerzett feltámadásával életet számunkra. Meghódítjuk az ellengondolatot Krisztusnak. Aztán titeket is, korinthusiak, foglyul ejtünk, hogy minden gondolatotok (nemcsak az okoskodás, az érvelés, a jól levezetett, szépen tagolt, skolasztikus rendszerbe belefoglalt elgondolás, hanem még a futó gondolat is, minden gondolat!) a Krisztusé legyen. Hogy neked se legyen egyetlen olyan gondolatod, amely ne lenne alárendelve Krisztusnak. Hogy igaz legyen az, amit olyan szépen mond a Heidelbergi Káté: testestől-lelkestől, életemben és halálomban az Úr Jézus Krisztusé vagyok! Ezért minden gondolatom is az övé. És igaz legyen, amit a zsoltárosok mondanak szépen: éjjel-nappal az Isten törvényén gondolkodom és abban gyönyörködöm. Sőt, mondja egy helyen a zsoltáros: éjjel a veséim is oktatnak engem (Zsolt 16,7). A vese Ószövetség nyelvén a tudatalattit jelenti, vagyis még a tudatalatti gondolat is, a meg sem született, meg sem fogalmazott gondolat is a Krisztusé legyen. Ezért harcolok, mondja az apostol. És ha kell, bár ne legyen így, mondja az apostol, majd vesszővel megyek közétek (1Kor 4,21). Ezért inkább hadd ne legyek bátor és eltökélt harcos, hanem hadd legyek szelíd és engedelmes, mint ahogy ti is legyetek szelídek és engedelmesek a Krisztusnak. És mindez önmagukra is vonatkozik. Nemcsak jó hitvédői vagyunk a keresztyénségnek, nemcsak a hívő társakat próbáljuk megóvni az elhajló gondolatokból, az anti-logosztól, hanem a magunk harcát is megvívjuk önmagunkért, hogy minden gondolatom a Szentlélek által legyőzött hadifoglya legyen a Krisztusnak.

Végül már csak az marad hátra, hogy lássuk, mi ez a stratégia, amiről itt az apostol beszél. Meghökkentő ez a néhány mondat, mert így kezdi az apostol: „kérlek titeket a Krisztus szelídségére és engedelmességére...” Nos, mi ez a stratégia? Mostanában, szinte csak nyugtalanító híreket kapunk a nyugati civilizációból: egy templomban az oltár előtt elvágják a torkát egy imádkozónak, a templom előtt agyonlövik a papot, másutt palástba öltözött, magukat püspöknek tituláló egyének leveszik a keresztet a templomról, mondván, talán valakit sért a látványa... És látva a megtámadottságot egyrészt, és az önfeladást másrészt, sokan hangot adnak annak a gondolatnak, hogy hol van az a harcos keresztyénség? Hol van az a bátor keresztyénség? Hol van az az ellenálló keresztyénség? Majd hozzácsapják: ki tudja, nem is a világra valók a keresztyének, mert szelídek. És ugyan lehet kezdeni ebben a harcos, kemény világban ezzel a keresztyén szelídséggel meg az alázattal? Tessék harcolni! – mondják nekem is. Püspök úr, szedje össze magát, mozgósítson, szedje össze a seregeit, harcba kell menni és ütni kell! De kedves testvérek, itt és mindig döntően szellemi harcról van szó! A lélek nagy harcáról van szó. Nem rabszolgaszerzésre vonulunk ki, mint az antik világban! És mondhatom ennek mai megfelelőjét: nem olcsó munkaerő beszerzéséről van szó, akiket ma menekültnek titulálnak, rászedvén őket is, becsapván magukat is! Szellemi harcról van szó. Legyetek szelídek, engedelmesek, ne vessétek meg az én alázatosságomat – mondja az apostol. És ezzel a filippi levélhez utal bennünket, ahol az alázatos, engedelmes és szelíd Krisztusról beszél, arról a Krisztusról, aki alázatos, engedelmes és szelíd volt mindhalálig, a keresztfa haláláig (Fil 2). Igen, amikor az ellenség, az Antikrisztus, az ellen-ige, az ellen-világosság, az ellen-igazság, az ellen-bölcsesség és az ellen-szeretet, vagyis az, aki ellene van a Krisztusnak, az igének, a teremtésnek, ellene van az igazságnak, bölcsességnek, és ellene van a szeretetnek, úgy gondolta, hogy végső győzelmet aratott az alázatos és szelíd Krisztuson, éppen akkor szenvedett vereséget. Krisztus halála által győzetett le a halál, szelídsége által győzetett le az ellenségeskedés, Istennek átadott teljes életével győzetett le az Isten-ellenesség. Ez az Isten stratégiája. És ez a harc rendje: hódítsd meg Krisztusnak azokat, akik körös-körül őrtornyokat építettek ellened, hódítsd meg azt is, aki itt melletted ül, de legelőbb és folyton te magad hódolj meg Krisztusnak, testestől-lelkestől, minden erődből, minden igyekezetedből, teljes szívedből és minden gondolatoddal. Csak az győzhet, akit legyőzött Krisztus! Ámen.

« Vissza

Címkék

119. zsoltár Advent Beiktatás Húsvét Jubileumi istentisztelet Karácsony Pünkösd Temetés