A béna kezű király

Kedves Testvérek!

 Az utóbbi vasárnapokon a bibliai királyok történetein keresztül keressük Isten igéjének az útmutatását a mi jelen helyzetünkre nézve. Kell ezt tennünk azért is, mert olyan politikai légkör alakult ki Magyarországon, s olyan nyomás nehezedik most már az egyházakra és a keresztyén emberekre is, hogy nem tehetjük meg, hogy lehunyjuk a szemünket, és nem veszünk tudomást a körülöttünk levő helyzetről. Arról, ami bennünket érint, arra nézve Isten igéjében kell keresnünk az útmutatást, a bíztatást, az eligazítást, - hiszen bennünket is izgat az előttünk álló választások ügye, de még jobban izgat bennünket az országnak az ügye, népünknek és nemzetünknek a sorsa.

Mostanában az egyik párt fenyegetőzése olyan mélységeket ért el, hogy abból a hangoskodásból már szinte azt véljük kihallani, hogy a keresztyénség, az egyházak ne avatkozzanak bele az ország dolgaiba. Dehát hogyhogy ne avatkozzunk bele? Ebben az országban élünk mi is. Ennek az országnak a polgárai vagyunk mi keresztyének is. Nekünk is döntenünk kell. A mi szavazatunk, a mi döntésünk, a mi látásunk is hozzájárul ennek az országnak a sorsához.

Ám döntő módon mégiscsak azért kell foglalkoznunk ezekkel a kérdésekkel, mert maga Isten igéje irányítja rájuk a figyelmünket. Ha nem ez lenne a helyzet, ha nem ilyenek lennének a viszonyok, akkor is arra tanácsol, arra utasít bennünket Isten igéje, hogy a hívő emberekként, akik itt élünk ebben a világban, helyezzük az örökkévalóság mértéke alá a mulandó ember mulandó dolgait. Mi magunkat is természetesen, mert mi is mulandó emberek vagyunk, és mulandó dolgok között élünk, de mindent mást is, ami bennünket körbevesz.

A mai történet azt mutatja meg, hogy egy király milyen módon akarja megoldani azt a nagyon különös kérdést, hogy a hatalom és a vallás hogyan  viszonyuljon egymáshoz. Ehhez azonban néhány előzményt is föl kell sorolnom, hogy a történetet és a benne foglalt üzenetet jól megértsük. Északon vagyunk, Izraelben. Az „Izrael” kifejezést, mint ország-megjelölést a Királyok könyve mostantól kezdi használni, miután kettészakadt az ország. Íme, alig telt el három emberöltő azóta, hogy a nép bevezette a királyság intézményét, máris kettészakadt az ország. Saul, Dávid és Salamon után az ország két részre repedt. Délen, Júdában Roboám a király, ő Salamon leszármazottja Északon, Izraelben Jeroboám lett a király, ő korábban üldözött volt. Salamon halála után, mikor sor került az utódlás nagy kérdésére, visszatért Egyiptomból, és a tíz északi törzs, akiket ezután az ige Izraelnek nevez, elszakad a déli országrészről, önálló királyságot alakít ki. Így a régi Izrael, mely bizonyos értelemben közepes nagyságú birodalomnak volt nevezhető, két kicsiny és jelentéktelen országra esik szét. Pedig három nemzedékkel korábban éppen az ország egybentartása volt a cél. Igaz, Isten Sámuel prófétán keresztül elmondta a fenntartásait és intéseit ezzel kapcsolatban, - de mégis az volt a cél, hogy az országot,  a széthúzó népet, a tizenkét törzset, akik soha semmiben nem tudtak megegyezni, egy erős, központi uralommal összefogják. Legalább, ha támadás éri őket, ne az legyen, mint eladdig, hogy miközben egyik törzs mentette, ami menthető, aközben a többiek odahaza tétlenkedtek.

Ennek az erős központi uralomnak a király a szimbóluma. Legyen király, hogy egységes legyen a nép. S lám, három emberöltő sem telik el, kettészakad az ország.

Az északi király, Jeroboám, Isten büntetésének az eszköze. Isten igéje nem hagy efelől kétséget. Már Salamon király idején tudatták ezt a próféták. Salamonnak magának is tudnia kellett erről. Késő vénségében a sok asszonya elfordította szívét Isten útjától, s nagy birodalmát, a pompát, a gazdagságot már nem tudta másképp fönntartani, csak zsarnoksággal és elnyomással. Emiatt viszont elidegenítette magától a saját népét. Mikor tudtára adták a Jeroboámmal kapcsolatos jövendöléseket, halálra keresteti őt. Aztán Salamon halála után bekövetkezik a szakadás és a törés, mert Salamon fia, Roboám, a trónörökös, az apja kvalitásai nélkül, vagyis Salamon bölcsessége nélkül akarja apja hatalmát és dicsőségét.

Ebbe az északi törzsek nem egyeznek bele, és egy törzsszövetségi szerződés formájában királlyá teszik Jeroboámot, aki persze sokat ígér. Azt ígéri, hogy eltörli az adóterheket, hogy minden jó lesz, minden szép lesz, ezután már nem kell dolgozni sem, nem úgy lesz az, mint a Salamon korában, hogy minden pénz a templomra ment, minden pénz Jeruzsálembe folyt, meg nagy ünnepségek voltak, parádé volt, pompa volt. Dehogyis! Mostmár másképp lesz, minden jó lesz, minden szép lesz, háromhatvan lesz a kenyér.

Csakhogy az istentisztelet továbbra is Jeruzsálemben zajlik. A jeruzsálemi templom volt az a nagy álom, amit már a királyságot megelőzően a próféták hirdettek, az a nagy álom, amit Dávid is a szívében hordozott, az a nagy álom, melynek megvalósítása Salamonra maradt, beteljesült. Igen, ott vannak Jeruzsálemben a léviták, ott szolgálnak, kialakult az istentiszteleti élet, megépült a templom, a keleti világ egyik nagy csodája, ez a salamoni templom. S természetesen az elszakadt nép, amelyik politikai értelemben szakadt el, Jeruzsálembe jár istentiszteletre, mert az istentiszteletnek egy helye van. Mert egy Istent imád a nép.

Ekkor azonban Jeroboám király így okoskodik: Nemde még elszakad tőlem ez a nép, mert visszatér mindig Dávid országába. Mindig Jeruzsálembe mennek. Ki tudja mi történik ott, abban a templomban? Mit fognak ott a papok mondani nekik? Még elfordulnak tőlem! Még ellenem támadnak! Még meg is ölnek engem! Vége lesz az én királyságomnak! S amit kigondol magában, az ennek a történetnek a veleje. Ebben mutatkozik meg, hogy mit jelent az, amikor a hatalom, a politika instrumentalizálni kezdi a vallást. Jeroboám király azt gondolja ki, hogy, új papságot kell létrehozni.

De ehhez új vallást kell létrehozni. Új templomokat kell építeni. Új király, új vallás. Új ország, új vallás. És ő maga lesz a papkirály. Ezt már nem bízza a papokra, mert azok megbízhatatlanok, azok össze-vissza fognak beszélni. Ő a király és ő a pap egy személyben. Ez a  „tuti” megoldás. Ennél biztosabb nincsen. S építtet is két templomot, az egyiket Bételben, a másikat Dánban.

Ezek a földrajzi nevek nem sokat mondanak első hallásra, de ha elővesszük a régi Izrael térképét, azt látjuk, hogy Bétel délen van, Júdea és Izrael határán.  Tehát aki dél felé, Jeruzsálembe akart menni, annak keresztül kellett mennie Bételen is. Nincs más út Jeruzsálem felé. És nyilván ott voltak a propagandisták,  ‑ mert akkor is volt már propaganda ‑  és azt mondogatták: miért fárasztjátok magatokat azzal hogy Jeruzsálembe mentek? Messze van az! Sokba kerül az nektek! Itt van Bétel, áldozzatok itt! Még ünnepnap is van! Itt is a régi izraeli módon folynak az ünnepek! A régi módon?

Ott áll Bételben a borjú-isten, akiről azt mondja Jeroboám: ez a mi istenünk, aki kihozott bennünket Egyiptom földjéről. Ez az új vallás: hamisított vallás. Sok olyan eleme van, amely az igazi vallás eredeti része volt. "Én vagyok az Úr, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából". Így kezdődik a szövetség törvénye. És most azt mondja Jeroboám király: Íme, itt van ez az isten, ez a borjú-isten. Ez szabadított ki benneteket Egyiptom földjéről. A borjú-isten. A pénz-isten. A hatalom-isten. A mammon-isten. Milyen modern, mai gondolat ez! Hogyan jut az ember egyről kettőre? A transzcendens, szellemi, örökkévaló Isten segítségével? Dehogyis! Pénz-isten segítségével. Mammon-isten segítségével. Befolyás-isten segítségével.

Aztán építtetett Jeroboám egy oltárt Dánban is. Dán egészen fönt van északon. Aki Szíriába akart menni, keresztül kellett mennie Dánon. Aki úgy gondolta, hogy körülnéz északon, mi van egyebütt, annak is a király szentélyén kellett keresztül mennie. Magyarán, a király bekerítette a saját népét. Délen is és északon is az ő szentélye áll. Nyugatra tenger van, keletre pedig folyó. Be van kerítve a nép. Akárhova mennének, a király szentélyeivel, a király kultuszával, a király hamis vallásával találkoznak. Így használja a hatalom, így instrumentalizálja a hatalom a vallást.

Ez pedig azt jelenti, hogy vallás dolgában nincsen közömbösség. Olyan hosszú ideje muzsikálják az európai ember fülébe, hogy: ’A vallás? Az privát ügy, magánügy. Hobbi, valamiféle bensőséges elfoglaltság. Aki akarja, csinálja, aki nem akarja, ne csinálja. A vallás tulajdonképpen olyan ítélet alá esik, mint általában a közömbös dolgok. S nagyon nagy baj, ha a vallás nevében szólnak, tesznek valami egyetemes, általános érvényű dolgot. Mindenki menjen csak haza, gyakorolja a vallását, sőt, azt is megengedi a hatalom, hogy a hívők összeálljanak, egyházat formáljanak, templomot építsenek. De csak ott bent. Mert ez végülis egy közömbös kérdés.’

Sosem az, kedves testvérek! Vagy így, vagy úgy! Hadd soroljak néhány történelmi példát, és meg fogjuk érteni a dolog velejét. Nem csak Jeroboám király volt az, aki egy új, hamis kultuszt akart bevezetni. Kétszáz évvel ezelőtt, a francia forradalomban elkezdték a kipusztítandó keresztyénség helyébe beállítani a Legfőbb Lény kultuszát. Előbb ötven évig csúfolták, gúnyolták a keresztyénséget, arról beszéltek, hogy ez magánügy, hogy ebben mindenki úgy dönt, ahogy akarja. Aztán bejött a forradalom, eltaposták az egyházat, ahogy ezt Voltaire kívánta, ám nem lehetett közömbösnek maradni. Bevezették a legfőbb lény kultuszát.

Aztán gondoljunk Szovjet-Oroszországra, ahol 1918 után ezrével lőtték agyon a papokat, gyalázták meg az apácákat, küldték lágerekbe a szerzeteseket, rombolták le a templomokat. De Sztálin Szovjet-Oroszországában sem lehetett azt mondani, hogy ki van pusztítva a vallás, ez már csak egy közömbös, múzeumi ügy, legfeljebb a történészeket érdekli. Ezért elkezdtek játszani az ünnepnapokkal. Először bevezették a tíznapos hetet, aztán a nyolcnapos hetet. Aztán bevezették az állami ünnepeket, amelyek ugyanúgy néztek ki, mint az orosz ortodox egyház ünnepei, csak immár nem a szentek képét hordozták a transzparensen, hanem a kommunizmus nagyjainak a képét. Kisöpörték a házakból a keleti ortodoxiában oly jellemző ikon-sarkokat, a régi szentek képeit, és odarakták helyettük az új világ új szentjeinek a képeit. Az ember nem tud közömbös maradni.

Vagy gondoljunk a nemzeti szocialista Németországra, ahol szintén üldözték a keresztyéneket, és bevezették az árja-mítoszok árja-kultuszát. Ott is kellett valamilyen istentiszteletet. Vagy gondoljunk a hatvanas-hetvenes évek Magyarországára. Amikor a tanácsokon névadó ünnepséget tartottak. Bevallva-bevallatlanul, de inkább bevallva, ez afféle keresztelő-pótló volt. Aztán beindultak az úgynevezett polgári temetések, meg az úgynevezett állami esküvők. Pótlandó azt, amit nem lehet pótolni. Az ember nem tud közömbös maradni.

Jeroboám király alternatív istentiszteletet vezet be. Pedig ‑ és itt újra ki kell mondanunk azt, ami ebben a történetben végig benne rejtezik ‑ éppen az lenne a király dolga, hogy egységet adjon a népnek. Éppen azért engedte meg annak idején Isten a királyság intézményének bevezetését, hogy egységes legyen az ország. És immár nemcsak politikailag nem egységes, nemcsak kettészakadt két kis országocskára, melyek időnként még egymással is háborút vívnak, hanem immár az istentisztelet, a vallás sem egységes. Természetesen, tudjuk, végső soron nem a király az, aki egységet ad a népnek, nem a királyság intézménye az, amelyik össze tudná fogni Izrael népét. Dehogy! Az Isten törvényének való engedelmesség. Isten az egész néppel kötött szövetséget. Isten nem az egyes embereknek mondja: Én vagyok az Úr, a te Istened. Ez az egész néphez szól. S ebben rejtezik az egység titka. Ez az egység nyitja: az Istennek való engedelmesség.

Amikor Jeroboám király a maga varrta papi köntösben föllép a maga építette oltárra, hogy a maga által odaállított bálvány-istennek áldozzon, fölharsan egy hang, egy névtelen valakinek a hangja, akiről csak ennyit mond az ige: az Isten embere. S így szól ez a hang: Oltár, oltár, ezt mondja az Úr, ímé egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Józsiás lészen, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most terajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik rajtad! Arról a Józsiás királyról jövendöl ez az Isten embere, aki majd kétszáz esztendő múltán állítja helyre az istentiszteleti életet, a kultuszi rendet, a szövetség valóságát.

Hallja ezt a király is, s hallja azt is, hogy ez az Isten embere jelről is beszél, hogy kettéreped az oltár, és kiömlik rajta a hamu. Kinyújtja kezét, és így kiált: Fogjátok meg! És úgy marad a keze. Megbénul. Nincs ennél nagyobb csőd, mert a kinyújtott kar a hatalomnak a jele, a kinyújtott kar a cselekvés a jele, és a király egy pillanat alatt cselekvésképtelenné válik. Nem tud semmit sem tenni. Mindaz, amit kitalált, fölépített a hatalma érdekében, meg hogy a tíz törzs fölött ő parancsoljon - ez az egész nagy vallási, szellemi, kulturális, politikai akció, hogy bekerítse a népét, éppen a csúcson, az istentiszteleti mozzanat kellős közepén egy pillanat alatt lelepleződik, megsemmisül, összeomlik. Az általa épített oltár kettéreped, kiömlik belőle a hamu, és ő ott áll bénult kézzel.

Milyen naiv, aki azt hiszi, hogy az Isten helyébe helyezheti magát. Milyen naiv az az uralkodó, az a hatalom, az a hatalmi szerkezet, az a párt, az az irányzat, aki vagy amely azt hiszi, hogy odaállhat az Isten helyébe. A kinyújtott kéz, a parancsolás szimbóluma tétova és riadt bénasággá lesz.

De amikor Jeroboám király így kiált: könyörögj az Úrnak, a te Istenednek, és imádkozz értem, hogy ismét hozzám hajoljon az én kezem! - akkor az Isten embere könyörög, és a király föloldódik bénultsága alól. Amikor az ember Isten elé áll, amikor Istenhez könyörög, amikor az Istentől kéri az erőt, a megtartatást és a kegyelmet, akkor találja meg igazi helyét.

Ez a névtelen próféta mutatja meg, minden megszorítottságból, minden bénultságból, minden lehetetlen helyzetből csak az Isten felé lehetséges a kimenekedés. Elismerem, meghagyom, hogy amikor Jeroboám király a szívében azon spekulál, hogyan tartsa meg országát, népét, kis hatalmát, jogosan gondolja azt, hogy nehéz helyzetben van. Jogosan érzi úgy, hogy végképp minden kicsúszik a keze közül. Jogosan érzi, hogy a politikai, vallási, általános szellemi helyzet megbénítja őt. De nem látja, hogy az ilyen helyzetből csak úgy tud kimenekedni az ember, ha Isten felé menekedik. Ő rossz utat választott. Ő saját istent kreált, saját papságot, saját kultuszt, saját törvényekkel.

De most ebben a drámai pillanatban meg kell értenie, hogy Isten előtt lefoszlik az emberről minden illúzió, minden hamis igény, minden, amit maga köré kanyarított. Ha az ember Istennel szembesül, csak úgy tud Isten előtt állni, ahogyan van. Kicsiként, korlátozottként, erőtelenként, úgy, ahogy van. Meg kell értenie ennek a királynak is,  és nekünk is meg kell érteni, hogy csak Isten előtt és Isten felé közeledve tapasztalja meg az ember, hogy puszta élete, az, hogy van egyáltalán, ez kegyelem. Ez nem az én okosságom szüleménye, nem az én fifikám eredménye. Az, hogy vagyok, az, hogy van még ország, az, hogy van még nemzet, az, hogy van még a jövőnek reménysége, ez kegyelem. Semmi egyéb. Színtiszta, áldott, drága kegyelem.

És végül,  ennek a királynak is meg kell értenie, és nekünk is meg kell értenünk, hogy csak Isten előtt ismerheti fel az ember igazán, hogy mi az életének a célja. Annyi mindenre föl lehet tenni a tétet. Oly sokféle hivatás, szakma, pálya, életút létezik. De, hogy mi a végső célja az ember életének, miért érdemes élni, miért van értelme egyáltalán az emberi életnek, ezt csak Isten előtt tárul fel számunkra. Meg kell értenie ennek a királynak is, hogy az ember életének célja Isten hálás dicsőítése.

Ő itt istent hamisított. Fölállított északon és délen két borjút, rávésette a szobor talapzatára: Én vagyok az Úr, a te istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. A borjúnak legyen hálás az ember? Egy szobrot dicsőítsen az ember? Egy másik embernek legyen hálás az ember, aki szamár, vagy borjú, vagy csacsi? Teljesen mindegyis, hogy micsoda. Tőle kapta életét, szabadítását? Hiszen kinyújtani se tudom a kezemet az Isten akarata nélkül. Hiszen egy hajszál sem eshetik le az én fejemről, ha az Isten akarata nélkül. Hogyne kellene, hogyne lenne szükséges Istennek hálás életet élnem.

Egy névtelen valaki áll most ott az oltár mellett, s viszi Isten üzenetét, és cselekszik ítéletes és szabadító csodát egyszerre.

Adja az Isten,  hogy amikor országunknak, népünknek sorsát nézzük, amikor az ígéreteket mérlegeljük, mindebben önmagunkat is látva, értsük jól: Isten előtt az emberről lefoszlik minden hamis igény, Isten előtt tapasztalhatjuk csak meg, hogy az én életem, a te életed, mindannyiunk élete kegyelem, és csak Isten előtt élhetjük át, lehet a miénk az a boldog meggyőződés, hogy életünk célja Istennek hálás dicsőítése.
Ámen