Nem részegek! - pünkösdi igehirdetés

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Pünkösd áldott napján Isten Szentlelke kitöltetésében, a tanítványok örömujjongásában, és a csodálkozó kérdések özönében elhangzik egy gunyoros megjegyzés is.  Ez a megjegyzés éppen úgy hangzik, ahogyan sokszor a mi életünkben is. Amikor éppen az öröm tetőfokán vagyunk, vagy valami nagyon kitölti a szívünket, akkor történik egy rossz gesztus, egy rossz mozdulat, jön egy rossz megjegyzés, és egy pillanat alatt összeomlik minden. Vagy mint amikor örömre készülünk, valakinek ajándékot készítünk a szívünk szeretetéből, mindent megrendezünk előre, a forgatókönyv is megvan már, ám egy hirtelen rossz mozdulat, zökken egyet a dolog, kiesünk a liturgia bűvös menetéből, és oda a jókedv, oda az öröm, oda mindaz is, amivel készültünk. Talán még immel-ámmal végig visszük a dolgot, de a szívünknek az a szeretete és öröme, ami bennünk volt, elmúlt már. Így hangozhatott ott, a csodálkozó sokaság körében egy megjegyzés: részegek ezek… És ettől a megjegyzéstől, ami talán találgatás is lehetett, de inkább mégis gunyoros megállapítás volt, akár szerte is foszolhatna ott minden, s kezdhetnék a tanítványok magyarázni, hogy nem is erről van szó. Másféle mámor ez, másféle eksztázis ez, más ok miatt ujjonganak. Mégis, azt kell mondanom, hogy ez a kis gúnyos és örömöt foszlató megjegyzés segít most nekünk megérteni a pünkösd nagy titkát.

 Ugyanis az, ami a Szentlélek kitöltetésével történik, az is ilyesmi, csak fordított értelemben. Ahogyan Isten Szentlelkével, áldásával beleavatkozik hirtelen az emberi életbe, a dolgok folyásába, abba a rendbe, ahogyan az emberi történelem megy a maga során, az is egy ilyen kizökkentő, a megszokott dolgainkból, az életrendünkből kirepítő tett,  isteni tett, amely megmutatja Isten szeretetének a nagy titkát. Sőt, a dolgok fordítva kezdenek történni. Hiszen, ha jól értjük önmagunkat (és itt nincs különbség aközött, ami kétezer éve történt, és aközött, ami ma mi történik), akkor azt tudjuk mondani, hogy nincsen nagy különbség a mi korunk embere és a régi kor embere között sem. Mis is könnyen meg tudunk mámorosodni, sőt, szeretünk is megmámorosodni. Ennek sokféle ága-boga, oka van. És sokféle valóságos és lelki vidám-park van a világban, ahova bús keserveiből betérhet az ember, hogy nagyhamar elfeledjezzen önmagáról. Mintegy kirepül önmagából, tulajdonképpen ezt jelent az eksz-sztatis szó: kilép az ember önmagából, elfelejheti önmagát. Tele van ilyen kínálattal a mai világ, és tele volt a régi világ is.

Ezért úgy tűnhet úgy, hogy nem gúnyos, hanem komoly, tényt megállapító megjegyzés az ott, pünkösd napján. Kijönnek a tanítványok a bezártságból, és valami egészen különös dolog történik, elkezdenek olyan nyelveken beszélni, melyeket nyilván nem ismerhettek. Meg is jegyzi valaki: ezek galileaiak…, Hogy jól érzékeljük, olyan ez, mint amikor valakit megismerünk a tájszólásáról, hogy dunántúli, erdélyi vagy éppen palóc, s néha még kacagunk is, milyen furcsán formálja a szavakat. Ezek galileaiak…, hogyhogy, az egyik szittya nyelven beszél, a másik latinul, a harmadik görögül, meg arabul? Hogyhogy mindannyian, akik itt vagyunk, halljuk őket a magunk nyelvén szólni? És ekkor jön az a megjegyzés: ó, megvan a magyarázat, megmámorosodtak, biztos, innen-onnan felszedtek töredékszavakat, s ahogyan a mámoros, részeg ember elkezd nótát énekelni, mindenféle eszébe jut, ami normálisan nem jut eszébe. Magától értetődő, természetes megállapítás ez, hiszen az ember olyan magától értetődőnek tekinti, hogy tele van a világ ilyen lehetőségekkel: egy kicsit kilépünk magunkból, elfelejtkezünk önmagunkról, megmámorosodunk, feljebb emelkedünk az izzadtság-szagú életünkön, valahova, valami másba, valami szépbe, ujjongóba, mámorosba, - nem is olyan gonosz ez a megjegyzés, testvéreim, csak amolyan köznapi.

De amikor Péter előáll, és csak annyit mond: atyámfiai, férfiak, hadd szabadjon nekem nyilvánvalóvá tenni, bátran elmondani, hogy nem részegek ezek, hanem itt egy régi jövendölés beteljesedését látjátok, mégpedig azt, hogy Jézust Isten feltámasztotta! Ennek mindannyian tanúbizonyságai vagyunk. Majd Jézust Isten felmagasztalta, és Jézus a megígért Szentlelket megnyerte az Atyától, és ezt öntötte ki ránk. Ennek vagytok ti most tanúi. Vagyis a tanítványok nem részegek, hanem részesek, -  és ez egészen mást jelent. Mind a két szóban benne van az, hogy rész: a részeg valami különös dolgot jelent, a mámoros embert, aki kiesik az egészből, s csak úgy egy részét éli meg a világnak, nem is teljesen józan, csak részben az, vagy úgysem az. A részesség egészen mást jelent. Éppen nem azt jelenti, hogy valaki kiszakadt az egészből, hanem azt, hogy részesedik az egészből, köze van a dolgokhoz. Akiket Isten Szentlelke megáld és betölt, mégpedig mindig ilyen módon, az, mégha a külső jelek szerint, az örömre, az ujjongásra tekintettel mámoros embernek tűnik, vagy éppen eksztatikusnak tűnik is, az nem részeg, hanem részes, - s ez egészen más.

 Erről a részességről szeretnék néhány szót szólni, kedves testvéreim, mert segít megérteni a pünkösd nagy titkát, vagyis azt, hogy itt éppen fordítva történik minden, s éppen Isten Szentlelke az, aki a tanítványoknak a szájára adván a szót, a bátorságos szólást, a Krisztusról szóló üzenetet, éppen a Lélek az, aki kizökkent bennünket a megszokott világunkból. Mi ez a mi megszokott világunk? A mi megszokott világunknak két oldala van: a munka a világa, a küszködések, a vereségek, a kudarcok világa, az egyről kettőre való araszolgatásnak a világa, és ehhez kapcsolódik a mámor. Megvannak a mámornak az intézményei a mai világban is. Hogy mondja Ady Endre: hajtson a szentlélek vagy a kocsma gőze… – hát, ha nincs Szentlélek, akkor jöjjenek a gőzölő intézmények, erre is be van rendezkedve a világ, jelentős adót szed belőle az állam, és tart fenn belőle újabb és újabb mámorintézményeket; mert hát mit lehet kezdeni egyébként a boldogtalan emberrel? Mit lehet kezdeni azzal az emberrel, aki beleszorul abba, hogy nincsen tágassága az életnek, és nem tud kilépni az életből se jobbra, se balra, semerre?! De menjünk tovább, ezt mélyíteni kell. Mit kezdjünk az emberrel, aki léte szűkösségébe van bezárva, mit kezdjünk önmagunkkal, akik halállal határos életet élünk? Láttam egyszer, amikor egy mámoros emberre rászóltak, hogy maradjon már csendben, ne zavarja a jó rendet, ahogy visszamondta dühösen méltatlankodva: hát ennyi kis öröme sem lehet az embernek?! Mert az a nagy valóság kedves testvéreim, hogy az ember a maga csinálta mámorból keserűségre ébred, macskajajra, másnaposságra, mert van másnap, bizony, van másnap. És ez a másnap fejfájós és keserű, mert ugyanott vagyunk, ahol elkezdtük, csak futottunk egy kis örömkört, és megint beállunk a malomba, és mi magunk húzzuk a malmot, és őrlünk magunknak: szenvedünk és verítékezünk.

A pünkösd történetében Péter apostol éppen fordítját mondja. Menjünk sorba. Azt olvassuk, hogy amikor Krisztus evangéliumát hirdeti, és ezt sokan meghallják, megkeserednek szívükben, és azt mondják: atyámfiai, férfiak, akkor mit cselekedjünk? Az Istennel való szembesülésünk nem mellőzheti ezt a megriadt, megkeseredett pillanatot, - szó szerint így lehetne fordítani: valami nagyon nagy fájdalom ütötte szíven őket. Szépen fordítja Károli: megkeseredtek. Megkeseredtek a szívükben, mint amikor egy édesnek látszó magot föltör az ember, a szájába veszi, s lám, keserű. Aki nyáron sárgabarack magot tör, tudja, minden századik mag keserű. Jaj, gondoljuk, valami édeset fogok enni, de keserű Bizony, az Isten evangéliumával való találkozás és az Isten fenségével való találkozás most keserű! Ezt írja Lukács, könyörtelen, kérlelhetetlen, tiszta pontossággal: hallották Péter beszédét és megkeseredtek a szívükben. És fölteszik a kérdést, amit mi felnőttek borzasztó, esetlen kérdésnek szoktunk tartani, gyermekes kérdésnek vagy a tehetetlen ember kérdésének tartjuk: akkor most mit cselekedjünk? Mert szembesülniük kell azzal, hogy az a Jézus Krisztus, aki föltámadott a halálból, aki Istennek jobbjára ült, aki elnyerte a Szentlélek ajándékát, és gazdag áldással kiöntötte, mintegy kiontotta, ez az a Jézus Krisztus az, akit az ember szabad választással elutasított és elvetett. Az Istent lökte el magától az ember. Megfeszítette az Istent, nemet mondott az áldásra és az életre. Akkor mit cselekedjünk?

A pünkösd keserűséggel indul, s ide vehetem azt is, amit lejegyez Lukács evangélista. A tanítványok pünkösd előtt együtt voltak bezárkózva súlyos félelmek között. Ezt mondja az evangélista: egy akaraton együtt voltak, reménykedve várták Isten Szentlelkét, a megígért Lelket, de bezárkózva voltak a zsidóktól való félelem miatt, - a gyilkosoktól való félelem miatt, a rettenetes események miatt, s nem tudnak kiállni és a Krisztus jó hírét elmondani. Félelem, keserűség, összeomlás, és kudarc, - minden együtt van ebben a pillanatban. És akkor kitöltetik a Lélek, megtelik a szívük ujjongó örömmel! Majd azt halljuk, hogy akik a Péter prédikálását örömmel fogadták, megkeresztelkedtek, és csatlakoztak az örvendező közösséghez.

Miért mondtam hát, hogy itt fordítva van minden? Azért, mert Pünkösd, az a pünkösd már akkor is ünnep volt. Tudjuk, hogy a Húsvétot követően az ötvenedik napon Jeruzsálemben nagy aratási ünnepet szoktak tartani a mózesi törvények szerint, - ez volt az első zsenge, az első aratás ünnepe, amikor azon ujjongtak, hogy Isten megáldotta a vetést, bőséges lett az aratás. És persze, szimbolikus ünnep is volt. Azt olvassuk, hogy ott voltak a szétszóródottak is, akik a világ minden tájára szétszóródottak, de most egybegyülekeztek. Amikor olvastam a felsorolást, hogy mi, szkitiaiak, aztán a médek, elámiták,  és a többeik mind ott voltak, fel lehetett volna írni ezt egy térképre is, s lám, a szélrózsa minden irányából jöttek. Lukács tudatosan ebben a sorrendben sorolja föl őket, hogy jelezze, mindenünnen egybegyülekeztek. Ez tehá az egybegyűjtés nagy ünnepe, szent és komoly ünnep. Vágyakozó ünnep, méltóságos ünnep, olyan ünnep, s ilyenkor meg szokott esni, ami nálunk is megesik istentiszteleten, hogy a dobrokoló gyerekre rápisszegnek, mert komoly dolgok történnek. És ekkor, hirtelen a tanítványok ebben a szent és méltóságos ünnepben elkezdenek dobrokolni. Kirohannak a házból, és mindenféle nyelven szólnak, megragadják az ott lévő embereket, és boldog, mámoros mosollyal mondanak nekik valamit. Ez ünneprontás! Hiszen megvolt a régi pünkösdnek a liturgiája, megvolt a menete évszázadok óta, volt szent ritmusa, rendje, módja. A Lélek ünneprontó, a pünkösdi Lélek ünnepet változtató, ünnepet másító kiáradással jön.

De mi változik meg? Az örömből mi mindig keserűségre jutunk, aztán alig várjuk már a következő ünnepet, a következő alkalmat, időpontot, a következő mámor-órát, eksztázis-lehetőséget, hogy mégis kibillenjünk az életből kibillenjünk. Így szokott lenni. Egyszer modern társadalom-mérnökkel beszélgettem, aki állandóan azon törte a fejét, hogyan lehetne a társadalmi életet úgy szervezni és alakítani, hogy az még hatékonyabb legyen, még progresszívebb, még nagyobb legyen a termelékenység, jobban nőjön a GDP-mutató és a nemzetgazdaság. Elmélkedésében azt mondta, hogy tulajdonképpen azt kellene egészen pontosan kiszámítani, hogy mennyi pihenő meg nyugvó, meg kikapcsolódási időre van szüksége az embernek, hogy aztán a termelésbe visszaállva még hatékonyabban, még jobban, még feszítettebben, még intenzívebben tudjon dolgozni. Aztán rám nézett és azt mondta: Jaj, hát Tiszteletes Úr, a maguk Istene sejtett erről valamit, hogy elrendelte a hetedik napot, meg ünnepnapokat is rendelt, mert olyankor az ember egy kicsit leereszt, kikapcsolódik (eksztaszis: ki-kapcsolódik), elfelejtkezik magáról, kicsit föltöltődik, megfrissül, hogy aztán menjen a munka. Ez a mi ritmusunk. De mi történik pünkösd napján? A Szentlélek belezavar ebbe az egészbe, és megfordítja a rendet. Azt hallottuk, hogy az ott lévők megkeseredett szívvel először azt mondják: mit tegyünk? Megütött szívvel mondják, mint amikor ráüt valaki az ünnepi pohárra és  az ripityomra törik, s nincs már mivel koccintani. Atyámfiai, férfiak, mit cselekedjünk? S azt feleli Péter: térjetek meg, keresztelkedjetek meg, és veszítek Isten Szentlelkének ajándékát! Majd így folytatódik az ige: akik ezt örömmel vették, örömmel fogadták, azok megkeresztelkedtek, - örömmel vették, örömmel fogadták! Keserűségből örömre ébredni, - ez a lélek ajándéka. Nem örömből, mámorból keserűségre jutni, ami a mi boldogtalan életünk ritmusa és rendje, hanem a keserűségből, a halál fogságából, a bűnöknek való kiszolgáltatottságból, a tanácstalanságból  örömre ébredni! Mit tegyünk? – kérdezték az imént Ki tudunk törni halállal korlátos éltünkből, mit tegyünk? Meg tudjuk gyógyítani a legegyszerűbb betegséget is? Mit tegyünk? Föl tudjuk oldani az egymástól elidegenedett embereket, mit tegyünk? Meg tudjuk csak egy arasszal is növelni a termetünket, ahogy kérdezi Jézus is a Hegyi Beszédben az aggodalmaskodó tanítványoktól, - mit tegyünk? Térjetek meg, Isten Szentlelke mindent megfordít. És azért tud mindent megfordítani, mert az a Krisztus küldi Őt, aki halálával, feltámadásával, mennyei megdicsőülésével megfordított mindet, és elnyerte a Lélek ajándékát, és továbbadja. Mert a Szentlélek eksztázisa – ha szabad erről szólni – éppen az ellenkezője annak, ami az emberi eksztázis. Az eksztázisban levő ember önfeledt, de nemcsak önfeledt, hanem más-feledt is. Aki önfeledtségben van, az elfelejti a másikat is. S ez a lényeg, ezért keressük a mámort. Magamat is elfelejteni, de jaj, inkább a többit elfeledni. A többit, aki megsebzett, aki a terhemre van, a többit, aki az ellenségem, vagy az ellenfelem, vagy éppen bosszant, akivel bíbelődni kell az életben, elfelejteni mind. A Szentlélek eksztázisában színjózanon, bátran és szabadon lépnek a tanítványok a többiekhez. Éppen nem elfelejtik, hanem meglátják és megtalálják őket. Éppen nem elhatárolódnak tőlük és elvonulnak tőlük önmaguk külső valóságába, hanem hozzájuk lépnek. Ez az Isten mozgása, ez az Isten eksztátisza: Isten kilép önmagából és odalép az emberhez. Ez a pünkösd boldog üzenete, hogy Isten nem feledkezik meg rólad. Amikor Isten igazi önközlése, Isten igazi mozgása megmozdít mindent a világban, akkor nem azt látjuk, hogy Isten szélsebesen távozik tőlünk, hanem szélsebesen közeledik hozzánk. És lett zúgó szélnek zendülése, mely betöltötte a házat, és jöttek kettős tüzes nyelvek és ült mindenikre, és szóltak azon a nyelven, amit a Lélek adott nékik szólniuk. Így jön Isten, ez az Isten önfeledtsége, ez az Isten eksztátisza, hogy sosem feledi az embert, hanem az emberhez jön, a Krisztus kegyelmével jön.

Atyámfiai, férfiak, mit cselekedjünk? – kérdezték a pünkösdiek, és hallották a választ: térjetek meg, keresztelkedjetek meg, s veszítik a Szentlélek ajándékát! S azon a napon háromezren csatlakoztak, megélték és megértették, és átadták magukat ennek a szent örömnek és csodának. S azóta is erre hív bennünket Istenünk, hogy a Szentlelke áldását, erejét, ezt az isteni önfeledtséget nekünk átadja, hogy ebben az örömben, ebben a dicsősségben, ebben a szabadságban meglássuk a másikat, aki arra vár, hogy élete örömre virradjon, áldással teljen, és boldog és szilárd reménységben gyökerezzen.
Ámen